Epilógus

Sziasztok. Oké-oké, tudom.. elég sokat csúsztam az utolsó bejegyzésemmel (vagyis ennek a regénynek a búcsúzó részével). De azért ti sem erőltettétek meg magatokat, hogy komikat írjatok :( Azért remélem, hogy sok szép percet okoztam nektek ezzel a fanficcel, és a végére is maradt rendszeres olvasóm :D A befejező részecske Bella szemszöges lesz, de ezt majd látni fogjátok ;) A jövőre nézve a terveim, hogy inkább novellákat teszek fel az oldalra, bár ezek még csak tervek. Az Edward szemszögű, sötét történeten viszont már dolgozok =) Meglátjuk, hogyan haladok vele! Ezen az oldin bármikor elértek: Barbra.gp (társszerki vagyok itt). De ide is fellesek időközönként. Jó olvasást! Puszi: Tia



Örökké!

A csodás illat, ami betöltötte egész lényemet, pillanatok alatt elillant az alattam fekvő, élettelen testből. Jóllakottan hagytam ott utolsó zsákmányomat, egy kifejlett szarvast. Már órák óta vadásztunk, ezt jól bizonyította a sűrű erdőbe behatoló első fénysugár, ami végül bőrömön tört meg. A gyémántot is meghazudtoló módon ragyogni kezdtem, akár egy figyelemfelkeltő reklámtábla, ami ki van világítva az éjszakában. Nagyot sóhajtottam a látványtól, mert én egyáltalán nem éreztem magam ilyen gyönyörűnek. Egy szürke kisegér voltam a többiek árnyékában ácsorogva. Bosszúsan felkeltem a földről, megelégeltem a nap kisded játékát a bőrömön. Utáltam, mikor emlékeztetett a hiányosságaimra. Alig pár száz méter után megálltam az egyik fatörzs rejtekében. A dühömet mintha elfújták volna. Csak és kizárólag az előttem térdeplő test összehangolt mozgására bírtam koncentrálni. Szépsége és eleganciája megsemmisítő volt számomra. Én hozzá képest véres voltam, a hajam kócosan tapadt össze a fejtetőmön, hogy a szakadt ruhát már meg se említsem.
- Elég volt? – meredt rám az aranybarna szempár kedvesen. Szárazon nyeltem egyet a szája sarkában megbújó vértől. A lángolás egyre erősödött a napok múlásával közöttünk. Szó szerint elválaszthatatlanok lettünk, és nem akart csitulni ez az állapot. Igazán át sem gondoltam, máris Edward mellett termettem és lehajoltam az ajkáig. A tűz rögtön fellobbant a szemében, de a helyett hogy megcsókoltam volna, apró puszikat leheltem homlokára, szemhéjaira, majd arcára. Fokozatosan haladtam lefelé, míg el nem értem a szája melletti elmaszatolódott vércseppet. Egy könnyed mozdulattal lenyaltam róla a rászáradt parányi, ízletes finomságot. A méreg rögtön termelődésbe kezdett a fogaimban, az ínyemet is megfeszítve, míg Edward vad ostromlása félbe nem szakított. Akár egy kijózanító, kora esti eső. Elmosta a züllesztő gondolatokat, a másodpercnek és a jelennek adva át magát…


Fejünk fölött az eget beborították a sötét viharfellegek. A fekete kosztümös nők és öltönyös férfiak egybeolvadva várták a beinvitálást a házba. Szorongva vártam a soromra a fák mögött megbújva. Az ujjaim - ha lehetséges – a szokásosnál is fehérebbek voltak. Mellettem Jasper állt feszülten folyamatos kontroll alatt tartva érzelemhullámaimat.
- Sajnálom – kértem elnézést már sokadjára. Tudtam mekkora megpróbáltatás neki, hogy ilyen erős és kétségbeesett érzések gyötörnek, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. A riadalom a tetőfokára hágott, mióta Edward is itt hagyott. Vele legalább biztonságban éreztem magam, jó volt hozzásimulni mellkasához. De meg kellett értenem, hogy bizonyos lépéseket kénytelen megtenni az emberek biztonságának érdekében. Ki tudja mikor szabadul el a rosszabbik énem. Túlságosan labilis voltam még az ilyen összejövetelekre, de ez volt az utolsó esélyem, hogy láthassam Forks polgárait, és a nagymamámat…

Nagyon sok ismeretlen jelent meg a búcsúztatón. Olyanak is akadtak, akiket most láttam először. A megemlékezést követően a Cullen család az elsők között nyilvánított részvétet a … halálomért. Még magamban kimondva is hátborzongató érzés volt. Nem megszokott, furcsa, bár őszintén szólva körülöttünk mi volt szokványos?
- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Gondoskodunk róla – fogta meg hátulról a vállamat Jasper, egyfajta nyugtatásként. Most, hogy vámpír voltam sokkal jobb lett a kapcsolat közöttünk, de a testvéri szeretetnyilvánításon azért még volt mit javítani.
- És ha felismernek? – haraptam be alsó ajkamat. Egyes rossz tulajdonságaimat sikerült mégis átmenteni a vámpír életembe.
- Ebben a maskarában csodálkozok azon is, hogy mi egyáltalán képesek vagyunk téged megismerni – mutatott rá a fekete, kötött csőszálra, ami kígyóként tekergett nyakam körül, az arcomra is felkúszva. A napszemüveg és az úgyszintén fekete, térdig érő kabát elfedte az összes felismerhető jegyemet.
- Köszönöm, hogy ilyen nagy kockázatot vállaltok értem – figyeltem a házba szállingózó, elkésett alakokat. Olyan könnyű lett volna egy szemvillanás alatt a nyakukba vágnom pengeéles fogaimat. A többiek még csak nem is keresnék, teljesen kiszolgáltatottak lennének. Sőt, akár bájolással is elcsalhatnám őket a tömegtől. A szájamat megnyaltam az előre eltervezett akciómtól, míg Jasper meg nem köszörülte a torkát.
- Próbáld visszafogni magad – szólt rám határozottan.
- Elnézést – hagytam ott tekintetemmel a három személyt, akik a csomagtartó kinyitásával vesződtek. – Mindig éhes maradok, bármennyit is vadászom. És annak a nőnek az ütőere egyenesen vonz magához, mintha nekem lenne kitalálva.
- Természetes az éhséged, hisz újszülött vagy. Az a nő pedig nekem ugyan olyan íncsiklandozó, ahogy neked. A kalóriabomba táplálék miatt, amit napjában többször magához vesz, a vércukorszintje az egeket nyaldossa, állandóan a normál érték felett tartva őt.
- Hát ez megnyugtató… De még mindig vérengzeni akarok. Idővel ez majd jobb lesz? – néztem rá a megerősítést várva, mire teste újdonsült megfeszült.
- Induljunk - szorította ökölbe kezeit.
Erőtlenül bólintottam, megpróbáltam nem dühíteni tovább. Az erdő békéjéből ingatagon léptem ki, úgy mozogva, hogy senki se lásson meg. Jasper tartózkodóan maga előtt vezetett, de a bejáratnál megállított. Nem értettem miért csinálja ezt, miért lett hirtelen ilyen rideg. Mindent tudtam a múltjáról, de az már régen történt. Önhibáján kívül tette. Azóta oltalmazó szárnyak alá került. Sokat változott és áttért a vegetáriánus életmódra, igaz nagy megpróbáltatások árán. Ennyi tudással a kezemben is sikeresen beletenyereltem abba, amit még ő sem emésztett meg.
- Ne feledd, hogy senkihez ne hajolj túl közel, és a lehető legkevesebbet lélegezd be az emberek illatából. Ha nem bírsz megbirkózni vele, azonnal indulunk. Készen állsz? – igazította meg a sálamat, ami időközben lecsúszott az arcomról.
- Fel lehet készülni egyáltalán a saját búcsúztatódra?
- Valószínűleg nem – értett velem egyet, majd belépett az ajtón a vendégek gyűrűjébe. Én nem voltam ilyen bátor, lemaradoztam mögötte és próbáltam nem magamra hívni a figyelmet, miközben az oxigén utánpótlást ideiglenesen megszüntettem. Mindenütt a fekete árnyalatai váltakoztak, csupán az arcok tükröződtek vissza a retinámba fehéren. Sehol egy kis pír, a lehangoltság és gyász vette át a szoba hangulatát. Érthetetlen volt számomra, hogy mégis hogy lehetnek ilyen búskomorak, mikor még csak nem is ismertek engem. De amint megtaláltam Lisa néni kisírt szemeit és megtört alakját, már tudtam a kérdésemre a választ. A nagymamám fájdalma miatt érezték magukat ilyen rosszul, nem az én állítólagos halálom miatt. Ahogy körülvették az urnát, a díszes virágokat és a mellette helyet foglaló képemet, felfordult a gyomrom. A látványtól feszélyezetten toporogtam egyhelyben, nem tudtam mozdulni, mert tudtam akkor rosszul cselekednék. Ez a mindent a szemnek, semmit a kéznek tipikus esete volt. Ha közelebb merészkednék, félő, hogy felismernének. Ha pedig itt maradok, akkor legalább magamban el bírok köszönni tőle, bármennyire is fáj. Biztos voltam benne, hogy ha még élő lennék, egy emberként sírnék velük. Ennek hiánya mellett viszont csak álltam tovább elmélyülve Lisa néni fájdalmában fürdőzve. Nem bírtam gondolkozni, - titkon talán nem is akartam – csak mereven meredtem magam elé.
- Gyere – ragadott meg egy kar erőteljesen, és maga felé húzott. A szemeimet nem tudtam levenni a gyászoló emberekről, így azt sem tudtam megmondani ki ráncigált ki a bejáratig. Hagytam, hogy sodródjak a történésekkel. Az elmém teljesen ledermedt a testemmel egyetemben. – Nézz rám – fordította el az államat az erős férfikéz. – Isabella – rázott aprót rajtam, hogy végre magamhoz térjek. Szemrebbenés nélkül néztem végig az illetőn. Rövid, fekete haj volt, testét fényesre kefélt öltöny takarta, de izmai még így is kikandikáltak a ruha alól.
- Jacob – ejtettem ki a nevét lepkefütty halkan. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő is eljött ide, mikor tisztában volt az igazsággal.
- Elég nagy kockázatott vállaltál azzal, hogy ide jöttél – engedett el karjával és hátrébb lépett, hogy ne legyünk túl feltűnők.
- Hogy ismertél fel? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian. Azt hittem eléggé elváltoztattak Alice-ék.
- Ugyan már kiscsaj, olyan szagod van, mint egy szennyvíztisztító telepnek.
- Ha ezt bóknak szántad, akkor nem jött be – húztam el szájamat nem tetszőn.
- Bocsi – vonta meg a vállát nevetve.
- Hagyd őt békén – dördült rá Edward a hátam mögül megjelenve. Hangja halkan, mégis ellentmondást nem tűrve szakította ketté a beszélgetésünket.
- Neked is szép napot – húzta vigyorra Jake ajkait, ahogy vállam fölött megtalálta szerelmem alakját.
- Hé, fiúk. Ezt inkább máshol intézzétek el – kerülte meg Rose elegánsan Edwardot, és mellém szegődött. Fekete magassarkújában és térdig érő selyemruhájában igazán kívánatos volt a férfi szemeknek. Rosalie-val együtt már négyen ácsorogtunk a gangon különböző okok folytán. Én azért, mert Jake kicibált, ő a védelmemért tette, na meg az emberek óvásáért, Edward egyrészt féltékenységből másrészt benne is munkálkodott az oltalmazás, Rose pedig… nos Rosalie-n még gondolkoznom kellett, hogy valójában mi vitte rá a közbeavatkozásra - Oszlás, ne keltsetek feltűnést – sziszegte Rosalie csípőre tett kézzel. Látszott rajta az elszántság, még azt is el tudtam volna képzelni, hogy Edwardot a fülénél fogva visszahúzza a nappaliba.
- Nyugalom Edward. A sok gyászoló mellett igazán felüdülő a dühödet érzékelni, amit vibrálva észleltem bentről, de most nem a legalkalmasabb időpont revansot venned tőle – támaszkodott neki a ház falának Jasper fellélegezve.
- Igazad van, majd talán pár száz év múlva, ha újra visszalátogatunk ide.
- Már alig várom. Vigyázz magadra, Bella – kacsintott rám Jake beletörődve és visszatért a lakásba.
- Vigyelek vissza a házba? – nézett rám lágy tekintetével Edward, már-már cirógatta az arcomat.
- Még valamit szeretnék elintézni.
- Akkor menjünk vissza – mutatta az utat kezével, de én megráztam a fejem és az ellenkező irányba sétáltam, le a lépcsőn.
- Nem ott van – válaszoltam kérdő pillantására.
- Akkor hol? – kereste a megoldást szemével, de nem jött rá.
- Itt – álltam meg a kutyakifutónál, ahol egy mancsot láttam kikandikálni az óljából.
- Szerintem ez nem túlzottan jó ötlet – ellenezte Edward a tervemet, hogy elköszönjek tőle is.
- Ugyan már! Csak megsimogatom, és már mehetünk is. Mégis mi rossz történhetne? – kérdeztem Edwardra pislogva, de alig hogy befejeztem, mikor mögöttem egy hörgésszerű hang hagyta el a háziállat torkát. Hitetlenkedve megfordultam a vicsorítás irányába. Leah támadóállásban villogtatta meg a fogait, füle hátralapult, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki barátkozni akarna.
- Menjünk, ne idegesítsük fel még jobban – fogott meg Edward a vállamnál fogva és az autó ajtaja felé támogatott. Épp hogy beszálltam, mikor Lisa néni és még pár érdeklődő szerzet kilépett a verandára, hogy megnézzék, mi ez a nagy lárma. Edward pont úgy állt meg az ablak előtt, hogy még véletlenül se lássanak meg, ami azzal járt, hogy nekem is nehézséget okozott a nagyira látás. A beszélgetésüket teljesen kizártam a fejemből, helyette a látásomra összpontosítottam és minél többet magamba szívtam, amire aztán egy örökkévalóságig emlékezhetek. Az ősz hajszálakra, a megereszkedett bőrére, ami ráncokká módosult az értetlenségtől. A szemeire, amik csokoládébarnán fogadták magukba a világ színeit. Mindent pontosan megfigyeltem és lementettem egy láthatatlan lemezre.
- … Bella, figyelsz te egyáltalán rám? – nézett hátra Edward a sofőrülésből.
- Nem egészen, mit is mondtál? – ráztam meg a fejem, hogy magamhoz térjek a kábulatból.
- Csak azt, hogy mindent elintéztem. Most pedig elrabollak – mosolygott rám a visszapillantó tükörből a vágytól félelmetesen izzó tekintettel.
- Na és a többiek? – másztam előre. A lehető legközelebb akartam magamhoz tudni. Szükségem volt rá, jobban, mint gondolná.
- Szerinted miért jöttünk két autóval? Majd Emmett utazik a csomagtartóban, ennyi áldozatot egyszer ő is tud hozni – simított kezemen végig vágyakozón.
- Akkor jó – nyeltem nagyot összefűződő kezeink láttán. Az emberek illatán még csak-csak uralkodtam, de Edwardra egyenesen rá akartam vetni magam és az őrületig csókolni. – Azt azért megtudhatnám, hogy te mégis honnan tudtad, miként fog Leah hasonulni hozzám? – váltottam témát, mielőtt még a gondolataim eluralkodnának rajtam…
- Minden épeszű élőlény, - legyen az ember vagy állat – fél tőlünk. Az állatokban talán még jobban is megtalálható ez a félelemfaktor, amit neked most sikerült aktivizálnod a kutyádnál.
- Akkor én nem vagyok épeszű, nemde? – simogattam térdén le-fel, hogy milyen reakciót váltok ki belőle.
- Nem, te mindenáron ki akarod hozni belőlem az állatot – fékezett le az út szélén megállva. Megszólalni sem volt időm, már is rajta ültem. Ajkaimat akaratosan birtokba vette, és nem tűnt úgy, mint aki szándékozik abbahagyni ezt a tevékenységet.
- Hát nem akarok panaszkodni, de szerintem múltkor nagyobb vadállat voltál – suttogtam a fülébe vágytól fűtve.
- Ne aggódj kedvesem, egy egész örökkévalóságunk van arra, hogy kihozzuk belőlem a fenevadat – tért vissza ajkaimra mosolyogva én pedig beleborzongtam a gondolatba, hogy Edwarddal mi mindent lehet ennyi idő alatt véghezvinni…

40. fejezet

Sziasztok. Bocsánat a késésért, de most szabadultunk el az unokatesómtól :D A fejezet 18 karikás! Ez a legutolsó, már csak egy epilógus kerül fel. Bevallom, hiányozni fog a történet nagyon. Már úgy a szívemhez nőtt :) Ez után még belekezdek egy sötét történetes ficcbe, de azt csak később fogom az olvasók előtt felfedni. Jó olvasást, puszi: Tia


Béke és boldogság

- Nem bírom tovább! Beszélnünk kell! – rontottam be kopogás nélkül a szobába, ahol elém tárult a nem mindennapi látvány. Csak utólag gondoltam rá, hogy ez mekkora meggondolatlanság volt részemről. Végignéztem az előttem álló, pillanatok alatt nővé ért teremtésen. A fekete, szűk miniruha gazdája keblein feszengett, ki akart törni a megszokott kerékvágásból, hogy kedvére őrjítse a bennem nyugvó démont. A kisimult, lenge anyag vígan súrlódott hozzá a combjaihoz, jól kiemelte nőies lábait. A szintén fekete színű boleró adta meg az egésznek a vázát, a mázat, amivel elbűvölt a szerelése. Nyaktól lefele ledermedtem, csak és kizárólag a szemeimnek engedtem, hogy megízleljék néhány másodpercig a kísértést, amivel levett a lábamról. A női praktikákat bevetve érte el, hogy soha ne felejtsem el ezt a ruhabemutatót, amíg csak élek.
- Túl sok? – törte meg a feszült csendet Bella, elérve a domborulatain csüngő szemeimnek, hogy a tekintetébe ássam magam. A szeme... A kora reggeli nap is így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilallt a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg. A vörös íriszekben helyenként sötétbarna pontocskák jelentek meg nagyon halványan, amik táncolva keltek életre és mozogtak együtt Bella pupillatágulásával. Feszengve álldogált Alice ágya előtt a feszesebbnél-feszesebb toppokat és sortokat szemrevételezve.
- Egy úriember nem csinál ilyeneket, nem ez az elvárható norma egy száz évestől, Edward! – róttam meg magam gondolatban, amiért engedtem a bűnbeesésnek és nem éppen illendő módon bámultam Bellát.
- Igen… úgy értem gyönyörű vagy – hebegtem mélyebb hangon. Zavaromban inkább Alice csecse-becse tárgyait néztem a polcokon, mintha most látnám őket először, és jobban felhívná a figyelmemet, mint a Bellán menedéket lelő falatnyi ruhadarab. Képzeletben különböző halálnemeket találtam ki a kasmír ruhának, amiért ilyen érzéseket zúdított el a testemben.
- Beszélnünk kell – ismételtem meg mélyeket lélegezve, amivel beszökött az édes illat tüdőmbe. Savként terjedt szét, elöntve racionális felem legutolsó csíráját is. Annyira hiányzott ez az illat, a teljesen más összetételű aroma. Testtartása tartózkodó vált, elővigyázatosan telepedett le az ágy szélére, mindvégig fenntartva a szemkontaktust. A kíváncsiság és a félelem együttesét véltem felfedezni arcán. Bújtatgatta előlem, de egy évszázadnyi tapasztalat után két lábon járó hazugságvizsgáló voltam. - Miért kerülsz engem? – rándult össze az arccsontom fájdalmasan, mint akinek behúztak. Így kimondva már tudtam, hogy lesz, ami lesz, de megváltozik az eddigi életem. A lemondás ott lappangott a testemben, ahogy elfordította a fejét a lemenő nap sugarait szemlélve. Néma maradt, nem cáfolta és nem igazolta szavaimat. Csak ült egy helyben és a tájat pásztázta, csakhogy én nem szándékoztam ilyen könnyedén ráhagyni a hallgatást. Mondja ki, hogy már nem szeret. Köpje a képembe az igazságot, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki miatt vámpírrá változott. Még mindig jobb lenne, mint itt állni a tétlenség mezsgyéjén tele megválaszolatlan gondolatokkal. Dühömben a lehető legrondább módon, övön aluli kérdéssel próbáltam kierőszakolni belőle egy nyamvadt választ.
- „Én nem vagyok elég jó neked. Neked jobb jár” – idéztem fel korábbi beszélgetésünket. - Ezzel próbálsz magadról lekoptatni? – szeltem át a szobát vámpírgyorsasággal. Mellé ültem, majd az állát magam felé fordítottam zaklatottan. Megrettenve, szétnyílt ajkakkal viszonozta megmozdulásomat. - Ha nem vagyok elég jó neked, azt megértem, elállok az utadból. Azok után, amit a múltban tettem, minden jogod megvan hozzá, hogy egy jobb társat keress… – nyeltem szárazon a sok halott emberre visszagondolva, ezzel egyidejűleg egy kis józanészt is diktáltam magamba, hogy ne szorítsam akkora erővel Bellát. – De ha nem ez a helyzet, akkor ne dobj el magadtól.
- Én… – hebegte pislogva. Karja önkéntelenül indultak el az arca felé, ahol még mindig a két kezem pihent. Ahogy érintkezett a bőrünk bosszús sóhaj hagyta el a száját, én viszont legszívesebben egy elégedett nyögést csiholtam volna ki magamból, de az utolsó pillanatban mégis megfékeztem a gégémben keletkező hangot. – Időre volt szükségem… – sütötte le a szemeit, és visszahúzta a kezemet melengető ujjait. Hangja suttogásként hatott az időközben kiüresedő házban. Kissé furcsállottam a családom vadászatát, mikor nemrég voltak Bellával egyetemben több óráig tartó zsákmányszerzésen, de most inkább nem ezen törtem a fejem. Helyette Isabella hadarására fókuszáltam, ami nehezen követhető volt. – Nem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzád. Olyan kusza minden… az érzéseim bukfenceket hánynak a gyomromban, Van, hogy szétválasztani sem tudom őket. Az egész egy nagy, zavaros állóvíz. Külön-külön nem tudod megmondani a színeit, mert annyira kevert az egész, csak simán kéknek nevezed. De ha jobban megnézed megtalálható benne a barna, zöld és még sok másik. Ezeket pedig még nem sikerült teljesen összeegyeztetnem… - hagyta abba a mondat közepén az oxigén elfogyásával.
- Én nem akarlak siettetni – vágtam közbe, még mielőtt jobban belemennénk a színek kavalkádjába. Élesebb látásával egy új, színesebb világ nyílt ki előtte. Ehhez idővel az újszülöttek hozzászoknak, ahogy az összekuszált érzelmekhez is. Az emberek a töredékét képesek elviselni annak, amit mi, vámpírunk valaha is érezhetünk. Mivel nagy részben a vére megtalálható volt még a testében felszívódva, így érthető volt a feldúltsága az újdonságok iránt. – Várni fogok rád, bármeddig is tartson. És elnézést szeretnék kérni a viselkedésemért, nem volt jogom csak úgy rád rontani és letámadni a kérdéseimmel. Sajnálom – keltem fel lassan mellőle, az ajtó irányába vonulva. Gondolkoztam rajta, hogy végigsimítsak arcán, de jobbnak láttam későbbre tartogatni ezeket a gesztusokat. Ha nem lesz ilyen tartózkodó velem szemben, még mindig ráérek bepótolni az elvesztegetett napokat.
- Edward, várj – csilingelt a hangja ezer haragként a fülemben. Kérdőn visszafordultam és meglepve tapasztaltam, hogy alig pár centiméternyire állt előttem, villogó mosollyal. – Valamit elfejtettem – ágaskodott fel az arcom magasságáig és gondolkodás nélkül lecsapott az ajkaimra. Meglepve pislogtam kettőt, mire eljutott a tudatomig, hogy csókoljak vissza. Az energiahullámok az összes létező gondolatot zárlatossá tették az agyamban, az ösztöneimre támaszkodhattam csupán, amik egyet ismételgettek ősi mantraként. MÉG! MÉG! MÉG! Kezeim a női test köré kulcsolódtak, úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Ettől a köztünk húzódó ionok csak még nagyobb rezgésekbe kezdtek, féltem, hogy a fejünk fölött függő lámpa megadja magát egy kisülés következtében. Bár nem lett volna meglepő, amilyen násztáncot lejtett a nyelvünk. A határok romba dőltek körülöttünk, többé nem kellett elővigyázatosnak lennem, mert ember, és ő sem volt éppen óvatos. Erősen kapaszkodott a vállaimba, egyik lábát a csípőmre csúsztatta, míg másikkal egyensúlyozva, lábujjhegyen állt. Elégedett morgás hagyta el a számat, ahogy az ágyékunk egy pillanatra összeért.
- Bella, ezt nem kellene – szakadtam el a csók hevében duzzadttá vált ajkaitól, de a kényeztetését nem hagytam abba. Nyakhajlatába pusziltam, majd kis köröket karcoltam szemfogammal a bőrébe. Megfeszült háttal, remegve válaszolt teste a ténykedésemre, ami bizonyította, nem is csinálom olyan rosszul.
- Utálom, hogy mindig szabályokat állítunk fel magunknak – suttogta a fülemhez hajolva. – Kicsit szakadjunk el a valóságtól és éljünk a pillanatnak – harapott bele fülembe érzékien, mire lemerevedtem. Az ágyékom lüktetése jelezte, hogy ebből vesztesen fogok kikerülni.
- De azt mondtad… - kerestem kifogást, hogy elvessem kósza ötletét.
- Az előbb volt, azóta átgondoltam. Minek várakoztassalak meg, mikor tisztában vagyok az érzéseimmel? Kívánlak téged, kimondhatatlanul hiányoztál. Az elmúlt napokban végig ezt éreztem, kár, hogy ilyen későn jöttem rá – kúsztak ujjai ingem alá. – Szeretlek – küzdött a gombokkal másik kezével, és az ajkaival egyaránt, amit én egy rántással megoldottam. Nem bírtam uralkodni ködös gondolataim, elvesztettem az irányítást magam felett. Egy szempillantás alatt az ágyra fektettem Bellát és fölé gördültem, miután a sok szűk ruhát a sarokba repítettem. Bella pislogva figyelte rezdüléseimet, amíg nem egyesült újból tekintetünk. Meztelen felsőtestemen körmei vándorútra indultak, ahogy én is visszatértem csalogató ajkaihoz. Nem akartam semmit sem elsietni, amire még nincs felkészülve. Lassan, alig érintve ajkait csókolgattam a selymes bőrt. Ez egyfajta szájra puszi volt, bevezető a következő képkockáinkba. Bella viszont máshogy gondolhatta, mert szétnyíltak az ajkai és a lehelete kavarogva fogadott magába, elfeledtetve az első szabályt, hogy ne kapkodjunk. Elvégre is vámpírok vagyunk az ég szerelmére. Nem kell sietnünk és felelőtlen döntést hoznunk, amit aztán mindketten megbánunk. Az sem biztos, hogy ma beteljesedik a szerelmünk. Ezt a pillanatot az esküvő után akartam tartogatni, de ahogy most itt feküdt alattam ebben az izgató ruhában, az elhatározásom elszállt, mint egy lágy fuvallat az éjjeli holdfényben. Remegő kezekkel kapott övemhez, mire vadászként vertem bilincsbe csuklóját.
- Nem muszáj megtennünk – mondtam komolyan, fokozatosan mélyülő hanggal. Semmire nem akartam rákényszeríteni.
- De én szeretném – felelte magabiztosan, a kezeit feszegetve tenyerem szorításában. Elnézést kérve engedtem el, mire folytatta procedúráját a bőrrel. Kétségbeesve figyeltem matató kezeit legérzékenyebb pontomnál, féltem, hogy nem tudom megadni neki a kielégülést, amire annyira áhítozik. Sok időm nem maradt a gondolkodásra, inkább egyik kezemre áthelyeztem súlypontomat, míg a másikkal a bolerót lassú mozdulatokkal húztam le vállairól. Mikor végeztem, ő már a cipzárammal bajlódott, míg én a ruhától próbáltam megszabadítani. Háta homorítva nyomódott nekem, ahogy becsúsztattam az ágynemű és háta közé a kezemet, hogy az átkozott cipzárral pillanatok alatt végezzek. Ő sem tétlenkedett sokáig, a rá eső részét könnyen megoldotta nadrágom kettészakításával. Ezen felbátorodva inkább letéptem róla a fekete ruhát és a farmerom után dobtam. Ha már Alice szeret vásárolni, akkor miért ne dolgoztassuk meg? Ahogy lejjebb haladtam tekintetemmel minden épeszű gondolat elhagyta elmémet. Elvette az eszemet az alattam kiszolgáltatottan fekvő, szexi fekete fehérneműben mosolygó nőszemély. És a nők még képesek ezt a falatnyi kis anyagot bugyinak nevezni – húztam végig kételkedve a kezem a pamut szegélyén, majd egyre feljebb haladtam. Kábultan fedeztem fel az új területeket, amiket nem takart már semmi. A nyelvemmel és ajkaimmal köröztem a puha bőrön, amíg meg nem pillantottam a férfi szemek dobogóján helyezést foglaló két halmot. Kíváncsiságból az egyiket megszorítottam, ezzel kicsaltam Bellából egy buja sikolyt. Mintha ez sem lenne neki elég, újra homorítva az ágyékomnak dörgölőzött. A bizsergető érzésnek köszönhetően csak pár másodperc leforgása után jöttem rá, hogy azt akarja, kapcsoljam ki a melltartóját. Kérésének eleget téve szabadítottam meg a fölös ruhaneműtől, mi több, az újabb ötletemet is kipróbáltam rajta. Tenyerem visszatért fedetlen keblére, a másik halmot pedig szájammal kezdtem becézgetni. Masszírozásom egyre hangosabb sikolyokat és vonaglásokat eredményezett Bellánál. Alig bírtam megtartani magunkat.
- Edward, kérlek… ne kínozz – nyöszörögte alattam a soron következő remegéshullám után.
- Ez kínzásnak minősül? – kuncogtam fel mellei rejtekéből a szemébe nézve. Ködös tekintete mutatta, hogy nem sok van hátra abból, hogy megtapasztalja a világ egyik legszebb csodáját. Bár én sem voltam messze tőle, erről árulkodott a bokszerem szűkössége is.
- Kérlek – dobta meg magát erőteljesebben, hogy tovább ingerelje az ágyékomat. De én még nem akartam neki megadni a kegyelemdöfést. Túl keveset tapasztaltam ki még az örömszerzéséből, hogy ilyen könnyen félbeszakítsam a ténykedésem.
- Még egy kicsit várj – leheltem rá a mellbimbójára, ami már amúgy is jéghegyként meredezett a plafon felé. Bella kővé dermedt, ahogy teljesítettem a tesztem újabb pontját. Ijedten rápillantottam az arcára a fájdalom jeleit keresve, de ő megunva a várakozást, ellentmondást nem tűrve húzott fel csókra éhes ajkaihoz. Követelőzően, majdhogynem erőszakosan csókolt, mégis tűzijátékként robbantak fel bennem a mindent elsöprő bombák. A nagy hévben nem tudtam megmondani, hogy melyikünk szabadított meg minket az alsó ruhaneműktől, mert csak Bellára koncentráltam és hogy minél erősebben szorítsam magamhoz. Ő is hasonlóan érezhetett, mert a testünk egymáshoz passzírozódott, de ez sem volt elég közel. A szemeibe pillantva láttam az ő szemeiben is gyötrődést, amit csak az összeolvadásunk volt képes csillapítani.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem elfúló hangon, a levegőt sűrűn ki-be lélegezve.
- Szeretlek, ennél biztosabb kevés dologban lehetnék – zihálta alattam. Combjai elhatárolódtak egymástól, hogy helyet biztosítson férfiasságomnak, ami már így is a hasát ostromolta. A szájához visszahajoltam még egy édes csókra, mielőtt megtenném. Kezei mohón a hajamba túrtak, jó pár perc eltelhetett, mire elszakadtunk egymástól. Egyikünknek sem volt szüksége oxigénre, mégis mindketten fújtattunk.
- Szeretlek Bella – suttogtam a fülébe és óvatosan belé hatoltam. A tűzijáték ismételten szikrázva robbant szét bennem, leírhatatlan érzés volt, amit éreztem. Érdeklődőn Bellára néztem, hogy ő is érzi-e ezt a fekete lyukat, ami magába szippantott. Az arca grimaszolva ráncolódott össze a fájdalomtól. Neki nem volt jó – szorult össze a gyomrom.
- Bella? – simítottam végig orcáján kétségbeesve. Szemei lehunyva koncentráltak a bele nyilalló szúrástól.
- Jól vagyok – mozdította meg csípőjét lassan, mire egy morgás tört fel mellkasomból. Élvezte a vámpír és férfi énem egyaránt, ahogy a csípőnk együtt mozgott. – Szeretlek – kulcsolta össze két lábát derekamnál. Ajkai akaratosan rátaláltak az enyémre, hogy aztán összekapcsoljuk a testünk még egy pontját. Csípőnk lágy ritmusa nyögéseket és vad morgásokat váltott ki a másikból. Ahol értem, simogattam Bellát, közben figyeltem, hogy ne nehezedjek rá. Izmaim meg-megfeszültek a kéjtől. A határ egyre csak közeledett felém, a foltok fokozatosan kiélesedtek előttem. Bella belemart az egyik párnába, míg a másik keze a hátamon keresett fogódzkodott. A szupernova-robbanás másodpercek alatt ért el bennünket, megfeszített háttal, ordítva adtam tudtul a kielégülésemet. A gyönyör végigszántott a gerincemen, és a férfiasságomba összpontosította minden erejét. Azt hittem ennél jobban már nem veszthetem el a fejem, de mikor megéreztem az alattam sikoltozó és vergődő Bellát, amint az orgazmusa miatt lüktetni kezd nőiessége, remegve engedtem el magam és csapódtam a határ falába. Úgy éreztem, hogy végre haza érkeztem. Rátaláltam a megnyugvásra.

- Jól vagy? – simogattam elbűvölve haját, ahogy normalizálta levegővételeit. Mellé feküdtem és figyeltem pillája rezgéseit.
- Azt hiszem, vennünk kellene egy ágyat – kuncogott fel jóízűen. - Ha felidegesítelek, mindig ilyen édes lesz utána a kibékülés? Csak mert akkor minden nap veszekedni akarok veled – nyitotta fel szemhéjait és cinkosan rám tekintett.
- Annál is jobb, mint képzelnéd – csókoltam bele nyakhajlatába, hogy kicsiholjak belőle egy remegést.
- Akkor jó sok ruhára lesz szükségünk az elkövetkezendő örökkévalósághoz – nézett a padlón fekvő, széttépett rongyokra.
- Majd Alice gondoskodik róla, hiába nem változunk, ő szereti a folyamatos MEGÚJULÁST – csókoltam homlokon és magamhoz húztam, hogy érezzem az egyetlen nőt a mellkasomon, akit mindig is szeretni fogok!

39. fejezet

Sziasztok. Ma van Isabella Swan születésnapja, szóval sok boldog (hányadik?) születésnapot neki! :D Az előző fejezethez elég kevés kommentet kaptam, remélem ide azért többet írtok :) Ezt a fejit mindenkinek ajánlom, akinek már most leszívta az agyát az iskola xP Lélekben veletek vagyok! Jó olvasást ;) Tia


Feladatok

Az esőcseppek szorosan nyomódtak neki az üveglapnak. A késői levegő megtöltötte tüdőmet a vadállatok mennyei illatával, ahogy a félig nyitott ablakon kitekintettem. Az emberek kihaltak az utakról a felhőszakadás legkisebb jeleit észrevéve. Néha mókás őket figyelni: futkároznak, sikítoznak, mások morognak, és átkozódnak. Mindenkiből más érzéseket vált ki az eső. Régen áldásnak gondoltam, de mára már egyetértek az emberekkel. Baljóslatú az eljövetele, ott lappang benne a gonosz, aki vár a támadásra, az égzengető hangzavarra. Ahogy végigcikáz az égbolton az első villám a sötétséget megvilágítva. Egy pillanatra, mintha reflektor figyelmeztetne a veszélyre, majd ugyan olyan gyorsan el is hal. Nem ad több támpontot a menekülésre, belehatol az elmédbe, hogy a félelmeidet megkétszerezze. Ahogy azt velem tette az ominózus napon. Bebizonyította, ha mi, vámpírok állandóak és változatlanok is vagyunk, van gyenge pontunk, ami a kellő időpontban trükkösen kijátszható.

Csak a gyors reakciómnak köszönhettem, hogy a megfelelő háznál irányjelzés nélkül, a füvön csúszó gumikkal lefékeztem az autómmal. Nem igazán érzékeltem a külvilágot magam körül, ködösek voltak a gondolataim Bella tegnapi szökési kísérlete miatt. Alice alig egy óra alatt másította meg elhatározását, de nem igazán nyugodtam le ezek után sem. A Jasperrel közös szobájukban beszélték át az éjszakát, míg én a kanapémon feküdtem lehunyt szemekkel és Alice gondolatain keresztül Bellát méregettem. Az arcáról a fájdalom letörölhetetlenné vált, mikor megtudta, a nagymamáját soha többé nem láthatja. A homlokán húzódó redő némán gyászolta a múltat, mert tudat alatt értette, nincs reset gomb, ez már helyreállíthatatlan. S bár jól tudtam szükségszerű volt ezt a döntést meghoznunk, mégis rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy most itt vagyok. Az autómból kiszállva lassú léptekkel megindultam az ajtó felé. A hajamon végigcsorogtak a megduzzadt cseppek, amik lefolytak arcélemen, és a földön szereztek végleges menedéket. A bejárathoz érve kettőt kopogtam lehajtott fejjel, próbáltam a maszkot magamon tartani. Jó színésznek tartottam magam eddig, de van, mikor az előadó bizalma is meging a tudásában. Most én is valami ilyenen eshettem át.
- Fiam – suttogta a megtört női hang az ajtót résnyire kinyitva. A ráncok összefutottak az arcán, a néma kérdéstől, hogy honnan jutott a tudomásomra a tragédia. Ha tudná az igazságot, meggyőződésem nem beszélne ilyen nyugodt hangnemben velem.
- Jó napot. Elnézést a zavarásért, de – akadtam el mondat közepén. De mi? Mit tudnék mondani neki, amivel megnyugtathatnám? Mert kétségtelenül az igazságról hallgatnom kell, akárhogy is akar kitörni belőlem.
- Te sosem zavarsz, kerülj beljebb – tárta ki az ajtót előttem, ezzel megtörve a feszengésemet. A lépcsőfeljáróig sétáltam, majd a korlátra fektettem a kezem, hogy találjak valami szilárdat magam körül, amibe kapaszkodhatok.
- Nem szeretném sokáig az idejét vesztegetni – néztem bele a szürke szemekbe megértőn. Annyi sorscsapás érte a családot mostanában, ami Bellán és az előttem álló hölgyön is megmutatkozott. A fekete ruha kisimultan kapaszkodott viselőjébe, a halovány arc pedig némán tűrte a rá akaszkodást.
- Honnan tudtad meg? – kérdezte inkább kíváncsian, semmint haragosan.
- Kis város ez asszonyom, tele információra szomjazó személyekkel – álltam tekintetét szemrebbenés nélkül. Legalább a halhatatlanságnak egy pozitív tulajdonságát fel tudtam sorolni. Jó hazudozók vagyunk, amit az égvilágon senki nem vesz észre.
- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy az unokám is autóbaleset áldozata lett – szorongatta görcsösen zsebkendőjét a sírás határán állva. Nem sok hiányzott, hogy sírógörcsöt kapjon és összeomoljon a nagy teher alatt.
- Ahogy én sem. Ha tudtam volna, hogy hozzánk tart éppen… – húzódtam összébb a lelkiismeret-furdalásomat érzékelve. Valószínűleg azt hitte, hogy sokkos vagyok a tudomásomra jutott balesetről és vigasztalóan mellém lépve átölelt. Én viszont a bennem égő bűntudattól éreztem magam ramatyul. Elvettem tőle az utolsó szeretjét, így végképp magányossá téve hátralévő éveit.
- Bár visszacsinálhatnám – bukott ki belőlem.
- Az jó lenne – engedett el és pityeregve törölte a kendőbe szemeit. – Olyan fagyos vagy gyermekem. Csak nem meghűltél?
- Hideg van odakint – vontam meg a vállam.
- Hozok takarót és törülközőt – mozdult meg végignézve összetapadt, kócos hajamon és kabátomon.
- Nem kell, inkább üljön le és pihenjen – fogtam meg a kezét és a kanapéja felé nógattam. Úgy tűnik Bella családjában jócskán megtalálható ez a génhiba, az önzetlenség sodorja mindannyiukat veszélybe. Arról viszont gondoskodom, hogy soha ne kelljen semmit se mellőznie.
- Olyan jó voltál hozzá, bárcsak ti örökké együtt… - csuklott el a hangja. A ráncok keringőzve összefutottak arccsontján, hogy aztán két könnycseppel gazdagítsa az öregedő bőrt.
- Örökre együtt legyünk Bellával… – ismételtem meg magamban befejezetlen mondatát, a kezét lágyan megszorítva. Én ugyan így vágytam erre, de van mikor az álom és a valóság nem akar találkozni, mert más sors rendeltetett. – Bárcsak – suttogtam a kezéről lehúzva jéghideg tenyeremet és felálltam mellőle. Még nem végeztem be a feladatomat, amiért ide jöttem. Vagyis félig igen, Lisa nagyit kellett megvigasztalnom. A valódi ok mégis az ajtón kopogtatott.
- Márk az – törölte ki szeméből az árulkodó cseppeket.
- Majd én kinyitom, úgy is menni készültem. Ha bármiben segíthetek, hívjon fel – csókoltam neki kezet, mint emberi életemben az asszonyoknak, vagy fiatalabb hölgyeknek.
- Aranyos vagy – erőltetett magára egy félmosolyt, ami inkább grimasszá torzult.

- Uraim – bólintottam az ajtóban ácsorgó férfiaknak.
- Edward – kerekedtek el Hugh szemei a félelemtől. Nagy hatást gyakorolhatott rá Emmett, ha a puszta jelenlétemtől ennyire megijedt. Kíváncsi lennék arra a beszélgetésre, amit közvetlenül Tanya távozása után megejtettek. Én akkor Bellával töltöttem minden egyes percemet, így nem foglalkoztam különösebben ezzel az árulóval. De ami késik, az nem múlik!
- Örvendek a találkozásnak, Lisa a nappaliban van – álltam el útjából, hogy bemehessen szeretett nőjéhez. – A-a. Veled nem végeztem – kaptam el vállánál fogva és kipenderítettem a tornácra.
- Mit akartok még? – kérdezte halálra vált arccal, mikor becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Még? – röhögtem fel eszelősen, mint akinek végleg elmentek otthonról. – Mit akarunk még? Megölted a szerelmemet, és erre annyit tudsz csak kinyögni, hogy mit akarunk tőled? Mert hidd el, nem akarod azt az opciót megtapasztalni, amit én veled kezdenék. Haleledelként árusítanálak a piacon – köptem a képébe veszedelmesen szavaimat. Hangosan, mégis szárazon nyelt vibráló szemeimbe nézve. Most a vámpír beszélt belőlem, és nagyon viszketett a tenyerem, hogy egy igazit rásózzak. – Intézd el az öröklési papírokat a lehető leghamarabb. Lisának szüksége van a pénzre. És ha megkérhetlek, utána tűnj el az életéből, nincs egy ilyen senkiházira szüksége, mint amilyen te vagy. Felfogtad? – vetettem be a vámpírok egyik titkos fegyverét, az elbájolást tudatlanul. A lábai remegtek gyilkos tekintetem láttán, a levegőt nehézkesen vette. Kontrollálatlan voltam ebben az állapotban, ezért gyorsan eleresztettem a szemeimmel, mielőtt nagyobb kárt tennék benne, vagy a ház falában.
- I-igen – felelte sokkosan a tartóoszlopig hátrálva. Olyan szánalmas volt, hogy csak sajnálni tudtam.
- Rajtad tartom a szemem – sétáltam el mellette emelt fővel. Bármekkora szörnyeteg is vagyok, a csalók, hazugok, kétszínűek nem jobbak nálam. A kocsimba beszálltam és csikorgó gumikkal az útra tolattam a helyes irányba kormányozva Volvómat. Első feladat kipipálva, most jöhet a keményebb dió…


- Épp időben érkeztél – köszöntött Carlisle, és a nappaliban ülő farkasok felé terelt.
- Nem hamarkodtátok el – figyeltem meg az öt rézbőrű indiánt. A Jacob mellett ülő hangosan felhorkant. Feszélyezve érezte magát, de bármelyik pillanatban készen állt a harcra, hogy elpusztítson minket, vérszívókat. Temperamentumos volt, az az igazi könnyen hergelhető típus. Alfája egy „maradj nyugton” pillantást lövellt felé.
- Most hogy így összegyűltünk, akár kezdhetnénk is – ült le Carlisle Esme mellé a kanapéra. A többiek a fotelokban foglaltak helyett, míg velünk szemben a vérfarkasok próbáltak egymás mellett megférni. Elég nehéz feladat volt, tekintve, hogy mekkorák. Én apám mögött álltam meg és onnan követtem nyomon az eseményeket.
- Bellát nem kívánjátok az emeletről leinvitálni? – nézett szúrósan rám, egyfajta gúnnyal a hangjában.
- Arra semmi szükség – vágtam közbe mereven.
- Jake – fogta le tanonca mellkasát Sam, mielőtt olyanba ártaná magát, ami harccá fajulhat. Ő volt a legérettebb és előrelátóbb, de ez egy vezetőtől elvárható. – Igaz a hír, miszerint Bellából vámpírt csináltatok? – kérdezte megfontoltan, még csak az arca sem rezdült meg, ahogy apámra pillantott.
- Igen, sajnálatos módon. De szeretném leszögezni, hogy nem mi tettük, ahogy arról Jacob korábban már értesített titeket. Egy elborult elméjű vámpír tette, akit a történtek után azonnal kitagadtunk a család barátai közül és az útjára bocsátottunk. Soha többé nem teszi be a lábát ebbe a városba.
- Nem volt jogotok elengedni, ő egy gyilkos – szólt közbe az egyik farkas feldúltan. – Ránk kellett volna őt bíznotok.
- Hogy aztán megöljétek? – horkant fel Emmett mély hangján.
- Senkinek nem jár halálbüntetés, függetlenül attól, hogy gyilkos. Nem volt beszámítható állapotban, mikor megtette. A családja gondozására bíztuk, ők majd segítenek abban, hogy a helyes útra visszatérjen – szólalt meg Carlisle-ból az orvos. Nagyon diplomatikusan, és összeszedetten beszélt, mégsem győzte meg igazán őket.
- Ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak – rázta meg az alfa a fejét. Élénken gondolkodott a büntetésünkön, amiért felrúgtuk az egyezség ránk eső felét. Vámpírrá változtattunk egy embert, ha nem is közvetlenül mi, de a vendégeink érkezésével rábólintottunk arra, hogy a mi felelősségünk kordában tartani őket. – Adjátok át nekünk a lányt, Bellát – vert ki az elmélkedésből a határozott hang.
- Tessék? – kérdeztünk rá egyszerre Jacobbal. A szemeibe nézve láttam a meglepettséget és még valamit. Félelmet? Nem, az inkább hozzám tartozott.
- Nem beszámítható, hiszen egy újszülött – mondta ki az okot, ami erre a döntésre késztette. Egy hatalmas, szobát betöltő morgás szökött ki fel a torkomon és végig sem gondolva a dolgokat cselekedtem. Carlisle fölött ösztönösen átugrottam, egyenesen Samre vetve magam, csakhogy Emmett mellkasomnál fogva arrébb lökött. Átkoztam, amiért közbelépett, és akár még neki is támadtam volna, ha nem enged a gyarló farkasok közelébe.
„Sajnálom tesó, szeretem a harcot, de ennél még jobban szeretek élni és a családomat biztonságban látni. Melletted állok, Bellát nem engedjük át. Csak nyugodj meg” – állt előttem vadász pózban, a reakciómat várva.
- Soha – szűköltek össze szemeim az alfát nézve. A falkája remegett, ez jelentette az átváltozás első jeleit. Közel álltak hozzá, de vezetőjük nem tett semmit, csak csendesen figyelt.
- Szerintem találhatunk más megoldást is, de a lányomat nem adom nektek – keményedett meg Carlisle hangja én pedig hevesen bólogatni kezdtem.
- Szerintem is – szólalt meg Jacob, mire hátrahőköltem. Nem gondoltam volna, hogy a mi oldalunkra áll.
- Nem bízol meg az ítélőképességemben? – kérdezte Sam még mindig nyugodtan, de már lehetett látni, hogy az állarca nem sokáig képes ezt a kiegyensúlyozottságot felénk sugározni.
- A jó vezető olyan, aki nem a saját feje után megy, hanem meghallgatja a többiek gondolatait. A jó vezető odafigyel, hogy mindig a lehető legjobb döntéseket hozza. Feleslegesen nem nyit a harc felé, és ezért a csapata is elismeri. És ha ezeket a vezér betartja, falkája hálából feltétel nélkül megbízik benne – nézett mélyen alfája szemébe. Be kell ismernem ezzel nagyot nőtt a szememben. Kiállt az igazáért és nem hunyászkodott meg, ahogy a mellette ülők tették.
- Akkor miért nem fogadtad el a vezetést, mikor megkérdeztem? Mert úgy látom, élvezed az irányítást.
- Mert… még nem állok készen a feladatra – nyelt egyet időhúzásként, míg a gondolatait összeszedte - Én csak azt akartam mondani ezzel, hogy nem csak nekünk kell tanulnunk, hanem neked is. Olykor az érem másik oldalát is figyelembe kell vennünk és nem felelőtlenül döntenünk.
- A helyemben te mit tennél? Vállalnád a kockázatot, és szabadon hagynál egy vámpírt, aki nincs tisztában a képességeivel?
- Igen – csengett erélyesen hangja. – Nincs egyedül. Hét vámpír vigyáz rá a nap huszonnégy órájában, akik bármit megtennének azért, hogy ne essen bántódása senkinek. Nemde? – vetett ránk egy bizalmatlan pillantást. Ezt az egészet nem a mi védelmünkért csinálta, nem hitt bennünk, de mindent elkövetett Bella túléléséért.
- Ha így látod… - tartott Sam kis szünetet a feszültség fokozása érdekében – akkor rendben van – kelt fel és az ajtó irányába indult.
- Tessék, csak így rábólintasz? – kérdezte, talán a Paulnak nevezett, forrófejű farkas fiú. A nagy gondolatáramlásban nem igazán sikerült kivennem a fontos információkat.
- Jacob megbízik a sápadt arcúakban, csak aztán ne keljen csalódnunk – szűkítette össze szemeit a családomon végignézve, majd rajtam állapodott meg tekintetével. – De a következő hiba után nem leszünk ilyen kegyesek – fordult meg és intett a többieknek, hogy kövessék. Egyedül Jacob hezitált egy helyben állva.
- Beszélhetnék vele? – intett a lépcső felé, ahol Bella várt kitágult, vörös szemekkel. Észre sem vettem, hogy leselkedik. Olyan halkan járkált a házban és még a gondolatait is elrejtette előlem, pedig mennyire könnyebb lenne úgy minden…
- Csak óvatosan, elég labilis – figyelmeztette apám, de őt nem érdekelte. Pár szökkenéssel Bella előtt állt és karon ragadta, hogy ne ennyi vámpír előtt búcsúzzon el tőle. Most vettem csak észre, hogy még mindig támadó pózban állok, ezért egytized másodperc alatt kihúztam magam és Emmett vállába bokszoltam játékosan.
- Ha még egyszer közbeavatkozol, megjárod – húztam mosolyra ajkamat és lazán megveregettem a hátát.
- Azt szokták mondani, hogy te vagy az érettebb. De látom ez nem igaz, ha Belláról van szó – mosolygott pimaszul.

- Örülök, hogy végül szerencsés véget ért ez a kis találkozó – ült le mellém pár perc múlva Esme és gyengéden átölelt.
- Ha Jacob nem lenne, akkor most takaríthatnánk a kutyák piszkát, amit hátrahagytak volna a csata hevében – ölelte át Emmett Rose-t és bohókás táncba kezdtek. A szépség és a szörnyeteg – ingattam meg fejemet, majd a lépcső felé néztem ahol Jake jött le lassú léptekkel.
- Most jössz nekem egyel – függesztette rám tekintetét és már ment is az ajtó irányába.
- Jake? Várj – ugrottam fel és utána iramodtam. Kérdő tekintetét látva megszólaltam. - Köszönöm
- Nem miattad tettem.
- Tudom, de azért még köszönöm – nyújtottam felé a kezemet, amit kétkedőn viszonzott.
- Készülj fel, mert a következő életemben az enyém lesz Bella – biccentett családomnak, majd átváltozott farkassá és a szájában tartott ruhadarabbal eltűnt a szemünk elől...


A következő napok feszülten teltek el. Bella sosem maradt velem kettesben, kerülte a társaságom. Még csak hozzám sem szólt. Magába burkolózott, és a szívéhez szükséges kulcsot kizárólag Alice-nek adta oda, akiben megbízott. Tegnap elmentem vadászni, de Bella hiánya miatt még a puma sem ízlett. Mert amikor megcsókolt, valósággal újra embernek éreztem magam, melegséget éreztem a szívemben. De mit tehetnék azzal a nővel, aki már nem érez szerelmet irántam? Ő az én szökött rabom, aki nem hever többé a lábam előtt. Nem boldogít többé már zamatos ajkaival, pont ezért a legelviselhetetlenebb a hiánya, mert hiába van mellettem, mikor tudom, hogy nem lehet az enyém. De eldöntöttem, hogy teszek még egy utolsó kísérletet. Ha nemet mond, egy időre külön válok a családtól, mert nem bírnám végignézni, ahogy más férfi karjaiba omlana. A megfelelő időt kivárva felkeltem az ágyamról és gyorsan átsuhantam Alice szobájához. Bellát húgom kis időre magára hagyta, lehet látta a szándékaimat, nem tudhattam.
- Nem bírom tovább! Beszélnünk kell! – rontottam be kopogás nélkül a szobába, ahol elém tárult a nem mindennapi látvány...

38. fejezet

Halihó. Úgy döntöttem felteszem az új fejezetet, komihatár ide vagy oda. Nem akarom azokat szívatni, akik veszik a fáradságot és írnak nekem pár sort. A múltkori fekete dizit lecseréltem, mert meguntam a komorságát. A fejezetet sikerült Puszmóval is kijavíttatnom, szóval jó olvasást hozzá. Puszi.


Tudatlanság

- Mi? Nem mehetsz el – követtem könnyedén vámpírgyorsaságát. Hiába volt újszülött, a családban én vagyok a leggyorsabb futó és ezen nem most szándékoztam változtatni.
- Eressz el, Edward… - szegezte rám tekintetét kérlelőn. A vibrálást most is éreztem kettőnk között, majd elvette az eszemet. Mégsem engedtem vörös szemeinek, amik bilincsbe vertek. Uralkodtam magamon, megtagadva férfiasságomnak a pulzálást. A kék színű szakadt ruha, ahogy a selymes bőrre tapadt és a kezünk súrlódása, feltüzelték a vágyaimat. Tudtam, ő is ilyen intenzíven érzi, csak ellenáll a köztünk húzódó áramlatnak. A bőre hidegebb volt, mint emberként, mégis jobban izzott a tenyerem fogságában karcsú karja.
- Különben? – tereltem vissza figyelmemet a megfelelő mederbe. Szédítő szépsége rabul ejtett, de a bámészkodásnak nem most volt itt az ideje. Nem, amikor el akart hagyni. Száján fájdalom játszott, amíg szét nem nyitotta a csókra éhező vöröslő ajkait.
- Ne nehezítsd meg, kérlek – simított végig tenyeremen, ami tehetetlenül engedett ujjbegyei erőtlen nyomásának.
- Miért csinálod ezt? – kúszott vissza a gyötrődés arcomra. Azt hittem, minden rendeződik, ha magához tér. Fellélegezhetek, és új fejezetet nyithatunk, egy boldogabb folytatással. Csakhogy Bella mindig is előnyben részesítette a fordított gondolkodást. Ez most sem volt másként és még az okát sem értettem. Mitől változott meg alig pár perc leforgása alatt? Legalább most befogadhatna az elméjébe, hogy hallhassam. Istenem, mit meg nem adnék érte…
- Mennem kell – ismételte meg szófukaron.
- Ne hagyj el! – szólaltam meg síron túli hangon. Mintha a szavak nem is az én számból hangzanának, hanem a lelkem üzenne, ami egy évtizede elhagyta testemet. Itt hagyott holtan, örök kárhozatra ítélve fizikai valóm. A kétségbeesés eluralkodott rajtam, bármit megtettem volna, ha ez jobb belátásra bírja Bellát. A lábai előtt heverek, és úgy könyörgök, ha ezt akarja. Még a holdat is neki ígérem, – a napot nem mertem, az már az én emberfeletti erőmet is felülmúlja – csak ne hagyjon el. Maradjon velem örökre.
- Én nem vagyok elég jó neked. Neked jobb jár – csuklott el a hangja. Mágnesként vonzó szemei végleg útjukra bocsátottak. Lábaim csődöt mondva csuklottak össze az eső áztatta fűbe borulva. Az alkonyat első jelei megjelentek a horizontot betöltve. Ő már tudott a vesztemről, előtte nem bírtam erősnek látszani. A szemeimet behunytam fáradtan, a harcot feladva. Majd’ százévnyi cölibátus, százévnyi szenvedés után egy pillanatra felgyúlt az égbolton a legtündöklőbb, legszikrázóbb csillag, s értelmet nyert életem, de a végzet kapzsin mégis visszakövetelte tőlem. Ilyen ez a lét, ez a sors, amit megszerezni kívánsz, röhögve visszalop.
- Miért? – kiabáltam rekedten a nyirkos hidegbe megviselt arccal. Az ordításom felrázta a közeli madarakat, akik csipogva hagyták el fészküket. A fák védekezve nyerték el hangomat, de ekkora érzelemhullám még nekik sem sikerülhetett. Visszhangom elkeseredetten követelte a választ. – Miért, MIÉRT, mintha egy idióta költői kérdés lenne. De nem az volt, ez egy valóságos, megtört kérdés volt, amire vártam a feleletet.

- Bolond vagy, neked jobb járna! – mosolyogtam jót eltökélt arcán, ami mélyen belefúródott íriszeimbe, hogy fenntartsa a kapcsolatot közöttünk. S bár a szemeim igazan ragyogtak, derültségem színjáték volt. Egy színdarab, aminek őszintének kell tűnnie ahhoz, hogy megnyerje a néző egyetértését.
- Nekem csak te kellesz, nem érdekel más. Rád van szükségem - beszélt magabiztosan, hol ott lábai botladoztak a földön.

A saját szavaimmal csalt tőrbe – döbbentem rá. A remény egy apró szikrája újraéledt bennem. Szívemet melengetve visszatért belém, ha gyengélkedve is. Azért tette, hogy megóvjon magától. Amiért én tettem vele. Utána kell mennem – döntöttem el a talpamra ugorva. A levegőbe szimatoltam illata után kutatva. A frézia és a levendula kettőséhez párosult Bellához egy új aroma, ami az egészet megbolondította. Vámpírrá válásával – ahogy az ereje vagy a gyorsasága, - az illata is megváltozott. De nem rossz értelemben, ugyanolyan balzsamos és édes illatú volt. Pusztán a csábító és zamatos vére ízét átvette egy harmonikusabb, mégis erőteljesebb aroma. Ezt az illathármast követtem most elbódult aggyal, mélyen belélegezve. A pár percnyi előnyét a lehető legkisebbre akartam csökkenteni. Könnyen követhető nyomai segítették az előrejutásomat, ameddig egy negyedik, bűzös szag utamat nem keresztezte. A morgó hang utat tört magának gégémet megrezegtetve. Ez a taknyos addig nem nyugszik, míg háromlábú, sánta kutyát nem gyártok belőle. Ha csak egy ujjal is hozzáért Bellához, Isten legyen a tanúm rá, de én nem kegyelmezek neki. Már így is elég toleráns voltam vele és a kis falkájával.

Mind Bella, mind Jacob nyomai egy tisztás felé vezettek. Ha összecsapásra kerülne a sor, akkor az én munkámat megkönnyítené, de egy újszülöttet csak összezavarna a nyílt terep. A stratégia náluk szóba sem jöhet, az ösztönök vezérlik az újakat. Tudom, mert kezdetben én is ilyen voltam. Jacob gondolatai tele voltak feszültséggel és megvetéssel. Bella vörös szemeibe nézve megrándult az állkapcsa a morgástól, izmai mocorogva fogták vissza a benne nyugvó állatot. Képes lett volna a fejét a nyakától elválasztani, ha a kelleténél gyorsabban mozdul meg. Magába fordult és elhatározta, bármi is legyen, a falka és La Push védelme mindenek felett áll, ha őt el is kell veszítenie. Gyűlölt és megvetett minket, amiért az egyetlen nőt, aki iránt gyengébb érzelmeket táplált, egy szörnyeteggé változtattuk. És ezzel a szívéből is kitörölte mindörökre, mert a sátán fattyának nem szolgálhat a halálon kívül semmivel. A bűntudat egy újabb hulláma maga alá gyűrt. Minden bizonnyal Jacob mellett jobb sorsa lehetett volna, sokkal boldogabb élettel. De az egészet egy legyintéssel félresöpörtem, el az elmémből. Mert hiába hittem abban, hogy Jacob a maga módján megvédené Bellát a veszélyektől, ezt vámpírként már nem garantálhatja, nem teheti meg. Ha már Bella lelkét nem tudtam megvédeni a kapzsi kullancstól, az a legkevesebb, hogy az örökkévalóságig védelmezzem.
- Hagyd őt békén! – léptem ki a fák közül és összesen öt lépéssel átszeltem a Bella és köztem tátongó űrt. Jacob emberi alakjában méregette bosszús arccal Bellát. Az undor jól kivehetővé vált arcán, fintorgását nem bírta megállni.
- Büdös vérszívóvá változtattad? – torzult el a szája a számára visszataszító illatunktól. – Kezdetektől fogva ez volt a terved igaz? Legalább ízlett a vére, megérte? – üvöltötte a képembe, magából kikelve.
- Ne sértegess korcs. Törődj inkább a magad dolgával és húzz vissza a kutyaóladba.
- Ne bosszants fel, mert apró darabokra téplek és a tűzbe doblak. És hidd el, minden egyes másodpercét kiélvezem majd – villogtak ki szemfogai mosolyogva. A végső összeomlás és az elmeháborodottság határán tajtékzott a dühtől. Ő maga sem tudta, hogy mit tenne legszívesebben Bellával, de az én halálomat attól még boldogan tervezgette.
- Menj haza – kértem az összes előítéletemet félretéve. Az elméje zavart volt az új információktól, ilyen állapotban komoly sérüléseket tehet magában.
- Hogy aztán egy jót röhöghess rajtam vele? – mutatott Bellára, aki szobormereven állt Jacob arcát figyelemmel kísérve. Nem adott ki magából hangokat, nem pislogott, csak állt és figyelt.
- Nem áll szándékunkban téged kinevetni, sajnáljuk, hogy így kellett megtudnod, de… – kezdtem bele, de ő közbe avatkozott.
- A szerződés ezzel érvényét vesztette, csak, hogy tudd – rázkódott meg az elfojtott dühtől, majd vérfarkas formát öltött.
- Tessék? Ezt nem teheted – kaptam el bundáját és megperdítettem a földre nyomva. Fogai csattogva közelítettek felém, de a nyakánál megtartva leállítottam a támadást. Addig nem engedhetem el, amíg teljes egészében, tiszta fejjel nem látja a történteket. – Figyelj rám, nem akarlak bántani… - futottam neki az újabb próbálkozásnak, hogy megértessem vele az egészet, de a kuncogó szerű prüszkölése megállított. Egyenesen a szemembe röhögött.
„Akkor erről lekéstél, mert már megtetted” – felelte nekem gondolatban. - „Elvetted őt tőlem.”
- A saját döntése volt!
- „Oh, szóval már nem is tagadod mekkora egy szemétláda vagy.”
- Nem most van itt az ideje az erkölcsi témák feszegetésére – engedtem ujjaim nyomásán, amik nyakába martak.
- „Akkor mikor? Amikor már az egész város vámpírokkal lesz telítve?” – köpte gondolatban a szavakat és egy rémképet tárt elém. Fosztogatás, rablások, különös halálesetek, amiket fajtámbeliek követnek el. – „Ez a terved, hogy így nézzen ki ez a hely?
- Nem mi tettük – erőltettem magamra higgadtságot. Azzal csak rontanék a helyzeten, ha látná, mennyire bosszant a fantáziálása, amiben Forks az újszülött vámpírok paradicsomává válna. – A család egyik barátja tette…
„Kedves barátaitok vannak, mondhatom”.
- Megpróbálnád végighallgatni a mondandóm és nem minden egyes mondatomhoz kommentárokat fűzni?
Apró fejkörzése után nekiálltam immáron nem tudom hányadjára, összeszedetten és tömören beszélni.
- Csak VOLT barát – hangsúlyoztam ki, hogy ráébredjen ezek után köztünk semmi helye nincs annak a dögnek – nem öltük meg, mert nem akartunk vérrontást, pedig épp úgy vágytam rá, mint te az én bőrömre, ha nem még jobban. Visszament a városába, és ha van egy csöppnyi esze, akkor ott is marad a saját érdekében.
Merengtem el egy pillanatra Jacobot végleg eleresztve.
„Ez akkor sem változtat a tényeken, hogy egy ember vére szárad egyikőtök kezén. A vérszívók már csak ilyenek. Akkor mutatják ki a foga fehérjüket, mikor nem számít rá az ember. Az ereidbe vájja magát és addig szívja az áldozatát, amíg abból kihuny az élet szikrája.”
- Befejezted? – pillantottam rá összeszűkült szempárral. A papolására semmi szükségem nem volt.
„Én igen, de ehhez az alfámnak még jó pár szava lesz” – kelt fel a földről elégedetten. Farkával a koszt egy szempillantás alatt letörölte.
- Várni fogjuk a házunkban, de engedelmeddel most hazavinném Bellát – néztem kedvesemre, aki még mindig abban a ledermedt pózban állt. Ha nem tudnám, hogy a vámpírok nem képesek sokkos állapotba kerülni, akkor minden bizonnyal Carlisle-ig szaladnék segítségért. De így csak oda léptem hozzá és lágyan megérintettem.
- Bella, minden megoldódik – fogtam meg kezét, ami satuként zárult körém. A kétségbeesés kiült arcára. – Jól érzed magad?
Válasza egy apró fejrázás volt, de a szemeimbe nem volt képes belenézni, helyette Jacob távolodó alakját követte nyomon.
- Meg fog bocsátani - csillapítottam nyughatatlan bűntudatát.
- Nem, nem fog – tépte ki karját az enyémből és lehajtotta a fejét, mint aki feladta és elege van a folytonos csatározásból. Meg tudtam érteni, túl sok volt neki ez az egész fél nap leforgása alatt. Kezelhetetlen vérszomj, újdonságok tömkelege, a legjobb barátja elvesztése. Bár azt mondhattam volna, hogy ez egyszer véget ér és csak az első hónapok ilyen szörnyűek. De nem tudtam a szemébe hazudni. Ebből a körforgásból nincs kiút.
„Ne engedd, hogy elmenjen” – hallottam meg húgom gondolatait. A közelben ólálkodott, ugrásra várva. Csak nem egy újabb látomása volt? – feszítettem meg izmaimat mindenre felkészülve.
- Menjünk haza – terítettem rá a zakómat, ami nagy sajnálatomra eltakarta szemeim elől a formás idomok további felderítését.
- Nekem nincs többé otthonom – görgetett arrébb a lábával egy homokbuckát. Hátközépig érő hullámos haja eltakarta előlem az arcát, így nem láthattam, hogy mennyire érinti rosszul.
„Gyerünk Edward, győzd meg. Még mindig nem változott a döntése, itt fog hagyni…”
Sürgető szavai hallatán felmordultam. Azzal nem sokat segít, ha az orrom alá dörgöli, hogy Bella bármelyik pillanatban lelécelhet.
- Bella neked mellettünk van a helyed. Egy vagy közülünk, össze kell tartanunk – tettem kísérletet az észérvek alátámasztására, a lábai elé borulás helyett. Mára épp elég dráma jutott ki neki.
- Én más vagyok, mint ti – suttogta lehangoltan. Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, nem álltak össze értelmes mondattá szavai. Az ő lelke tisztább volt az enyémnél, ha erre célzott, de minél hamarabb elfogadja a tényt, hogy vámpír, annál gyorsabban lehet túl a vérszomján.
- Kérlek Bella, gyere vissza és beszéljük meg – próbáltam rábeszélni, de megkeményedett arcán látszott az elhatározás. Úgy tűnt, szükséges a legutolsó aduásszal élnem, amit más körülmények között nem használnék. De a mondást ismerve, - szerelemben minden megengedett – csupán enyhe bűntudatom támadt az érzelmi zsarolásért – Ha itt hagysz minket, abba belepusztulok. Olyan, mintha mosolyogva beleegyeznél az öngyilkosságomba. Nem hagyhatsz el most, mikor ráébredtem, mennyire fontos vagy az életemben, mert én Bella tiszta szívemből, és visszavonhatatlanul be…
- Halihó – csilingelt Alice gyöngyöző kacaja, szavamba vágva. Gyilkos pillantással üdvözöltem, ennél rosszabbkor készakarva sem avatkozhatott volna közbe.
- Mit csinálsz itt? – morogtam rá suttogva, az indulat jeleit arcomon kimutatva. Épp szint vallanék a nőnek, akit szeretek, erre ő mit csinál? Betipeg a magánszférámba és összekuszál mindent.
- „Ne nézz így rám. Egyedül semmire sem mentél volna, ha nem avatkozom közbe. Halálra rémültem, amikor alig fél perce elhomályosodott a jövőtök, megjegyzem a tied el is tűnt. – rakta gondolatban csípőre a kezét és ingatta a fejét dühösen. – „Bella még vacillált egy sort, de ő is meghozta a döntést, itt hagy minket. Szóval fogd vissza magad és később állj bosszút, mert most Bellát hazaviszem, és a fejébe verek némi értelmet.
- Megértem az ellenállásod. Megértem, hogy zavart vagy – fordult Bellához és egyre közelebb lépkedett hozzá, ezzel magamra hagyva. Mi voltunk a két véglet, míg Alice a hírvivő. Rá voltunk utalva, hogy mit miként rendeződik a kapcsolatunk. Alice hangja kis idő után visszatérített a réthez, ahol rendezett arcvonással álltam, ködként gomolygó elmémmel - Az elején ugyan ezt éltem át, de én még a nevemmel sem voltam tisztában. Képzelheted milyen volt egy elmegyógyintézetben ébredni a képességem miatt. Mindenki bolondnak tartott, a szüleim lemondtak rólam – suttogta csüggedten. Bella nagyra nyílt szemekkel hallgatta. Erről az oldaláról még nem ismerte a húgomat. Elismeréssel figyeltem Alice-t, ő mindvégig erős maradt és egyetlen ártatlan lelket sem ontott ki - És bárhogy fájt, végül elfogadtam, hogy nem az vagyok, aki voltam. Többé nem volt jogom az emberek között maradni ekkora vérszomjjal. Mi vámpírok vagyunk Bella, még ha képtelen is vagy elfogadni és saját magadnak beismerni.
- Tudom, hogy mi vagyok. Csak a szemembe kell nézned. Látod milyen vörös, mennyire rideg a tekintetem? – rázta meg a zokogás és én rádöbbenhettem, hogy mekkora tuskó voltam. Mindvégig ez volt a baja, a szemszíne zavarta. Nekem ez annyira megszokott volt az újszülötteknél, hogy észre sem vettem és nem mentem elébe a problémának. Kettőt léptem Bella felé megrendülten, mint akinek halvány dunsztja nincs, mit kellene tennie, míg Alice meg nem előzött bizonytalanságomban és átfogta a reszkető vállakat.
- CSSS – ringatta a karjaiba zárva.
„Menj vissza a házba. Bellának szüksége van az ellazulásra, de nem megy, ha bamba képpel minket vizslatsz. Később csatlakozunk” - háborogtak gondolatai Bella fájdalma miatt. Jól tudtam mellette biztonságban lesz, és nem szökik el, mégis zavart, hogy nem én tartom a karjaimba zárva és suttogok megnyugtató szavakat a fülébe.
- Otthon találkozunk – csúsztattam zsebre kezeimet, és – hogy is jellemzett Alice? Ja, igen – bamba arccal elindultam a Cullen ház irányába…

37. fejezet

Sziasztok! Kíváncsiak vagytok a folytatásra?:P Megint nem várt fordulatot vesz a történet, ami egy függővéggel zárul. Igen, tudom.. gonosz boszi vagyok. De ezt annyira muszáj volt, nem lehetett kihagyni :D Azért a dizi tetszik? Jó olvasást, és ne nagyon átkozzatok el xD Puszi: Tia



És most mi lesz?


A feketeség ellepte az érzékszerveimet. Nem láttam a külvilág villanásait, nem éreztem az illatokat, s nem hallottam gyilkosom sátáni kacaját. Minden nyugalomba burkolózott, a testemben mégis háború dúlt. Szívem dobbanásai meg voltak számlálva. A nyakamon átfutó forró láva gyorsan terjedt tovább, feltérképezve testem minden zugát. Ereimbe szivárgott a méreg, s kínomban némán imádkoztam a nagyszerű halálért. De az még váratott magára. Előbb vissza akarta adni jussát, amit megérdemeltem bűnös életemért. Amiért vámpírok szövetségesei lettem, és beleszerettem egyikükbe tiszta szívemből. Most pedig elválaszt örökre tőle a halál, de előtte a sors még megleckéztet. A tanulás folyamata fontos a léleknek, hisz így képes következtetést levonni a következő életemre, már ha lesz egyáltalán olyanom. Ki tudja? Én hittem benne, hogy ezen a földön mindennek van lelke, ami így vagy úgy, de mozog. S bár a vámpírok nem hisznek benne, én titkon mégis érzem, mert ez nem lehet másképp. Az emberek többségénél rendesebbek, a jóindulat mindegyikükben megtalálható – nyilallt belém egy újabb dózisnyi fájdalomadag. Mikor ér már ez az egész véget? Meddig kell a lelkemnek itt bűnhődnie? Vagy talán itt rohadok meg a pokol martalékaiban, amíg a lelkem semmissé válik? Egyben viszont reménykedtem, ha már a saját létezésemet elfuseráltam. Bíztam benne, hogy a szüleimnek nem kellett ezt átélniük, szenvedniük a halál kapujában állva. Nekik egyből nyitva állt a mennyek bejárata. Velük ellentétben nekem sok vétség volt a számlámra írva. A nagyim életét megkeserítettem, vérfarkas baráttal nyomultam, Edwardot megcsaltam – hasogatott a szívem. Ez már másfajta szenvedés volt, a testem lángolásától is pocsékabb. Mert ez egyenesen a szívem központjába fúródott és ott keresett vigaszt. Felelevenedett előttem az első találkozásunk, az első közös óránk, az autóbaleset, a rétünkön lopott csókunk, az igazság, hogy ő nem ember. A képkockák rendíthetetlenül váltakoztak, míg nem megakadt egynél. A réten feküdtünk, jobban mondva én feküdtem Edward pedig hozzám simult márványtestével. Az alkarján próbált megtámaszkodni, míg én kitartóan ostromoltam az ajkait falva. Az a pillanat olyan idilli volt, ahogy összefonódtak végtagjaink és utat engedtünk vágyainknak. Na, jó, igazából csak én, mert Edward féltett magától. Mindig azt mondta, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ellazuljon mellettem, különben bántódásom esne. De engem ez sosem érdekelt. S bár lehet letértem a számomra kijelölt, kényelmes útvonalról, mégsem bántam meg egy másodpercig sem. Mert mi értelme a könnyebb utat választani, ha azon soha nem lehetnék boldog?! Nem dobogna a szívem őrült iramban a szerelmemet meglátva. Nélküle hiábavaló, elpocsékolt lett volna az életem. Csak legyen vége ennek az egésznek. Amikor anno a pokolra gondoltam, nem így képzeltem el az egészet. Nem hittem volna, hogy szó szerint égni fog a testem, és a lelkemben megmaradt jóságot egy idő után kiszipolyozza az ördög, mert a pokolban ez nem megengedett viselkedési forma. Az ide kerülők érzéketlen, gonosz lények. A Megújulás rám várt, az ajtón kopogtatott. Éreztem már nincs visszaút! A testemen tömény savként vágtatott végig az egyre növekvő, folyammá duzzadó fájdalom. A torkomat is elöntötte, a tüdőmet ellepve, de a határaimat feszegetve csikartam ki magamból a segélykiáltásokat. Reménykedtem valaki meghallja és segít rajtam. Megöl, elpusztít, a földdel tesz egyenlővé. Még ha nem is hallottam az ajkaimat elhagyó szavakat, rendíthetetlenül, megállás nélkül folytattam. Utáltam kimutatni a gyengeségemet, de ennél százszorta jobban gyűlöltem a szívemen átcikázó érzést. Ha a kezdeti lángolást fájdalmasnak, elviselhetetlennek neveztem, hát ez felért az egymás utáni, sorozatos meghalással. Mintha a tíz csapást akarnák rajtam elvégezni, és ez az utolsó, a leggyötrelmesebb.

A remegéshullámok egyre erősödtek, a fájdalomtól dobáltam magam. A körmeim valami puhába martak. Úgy hatoltam át a lágy anyagon, ahogy Tanya agyarai áttépték a nyakamat borító bőrt. Erőlködnöm sem kellett, és már el is értem fekvőhelyem szélét. Vadul eresztettem bele a körmeimet, hogy megtámaszkodjak benne rángásaim hevessége miatt. Ekkor két langyos kéz a csípőmre fonódott és lágyan simított végig a bordáimon, másodpercekre csillapítva a bennem bugyogó lávát. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Ilyen kínokat még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Ám rimánkodásom nem hatotta meg, süket fülekre talált. A kezek lecsúsztak az oldalamról, így ismét magamra maradtam egyedül a sötétségben.

A kígyózó fájdalom időközben mindinkább erősödött, ha bár ez csaknem képtelenségnek tűnt. Ki tudja mióta fekhettem itt a halálomat kívánva. Miért nem segített az előbbi alak? Talán ő maga volt az ördög és megtiszteltetésnek vehettem, amiért személyesen eljött hozzám a kínlódásomat szemrevételezni. Sok időm nem maradt ezen tűnődni, mert a mellkasom hullámzott a szívem őrült iramától. A hátam egyre gyakrabban feszült ívbe, mintha így eleresztené a bennem táncoló tűznyalábokat a szabadba, messze tőlem. De ez csak a képzeletem szüleménye volt, mert az égés nem csillapodott, sőt, egyre nagyobb erővel feszítette mellkasomat. Mintha a szívem lett volna a ventilátor, a mágnes, ami hergelte a tűzet. Minél inkább az oltására fókuszáltam, annál nagyobb erővel korbácsolta és hevítette a testemet. A saját máglyámat ágyaztam meg akaratlanul.
- Gratulálok Isabella, ezt megint csak elintézted! – szidtam meg magam gondolatban. Szívdobbanásom gyorsasága egyre nagyobb magasságba hágott, ki akart törni a felszínre, akár egy aktív tűzhányó, aki városokat dönt romba és a halott testeket hamuval borítja be. Ebben az esetben a szívem volt az epicentrum, a magma, ahonnan az egész elindult és harcolt a kitörésért. Az epilepsziás rohamnak tűnő rázkódás a testemet elsöprő erővel kínozta, mintha én egy bábu lennék és nála lenne a madzag, amivel kénye-kedve szerint irányíthat. Fel-le, fel-le, fel-le – számláltam az öt másodperc alatt végbement változást. Partra vetett halként vergődtem az ágyon, az oxigénem már percekkel ezelőtt elfogyott és csak a jó ég tudta, hogy nem ájultam el, vagy fulladtam meg. A testemben dúló csata virágkorát élte, és nem úgy tűnt, hogy valaha is véget érne a roham. Mintha csak erre a ki nem mondott kijelentésemre várt volna, a szívem a lehető legapróbbra összehúzódott, majd kitágult egy erőteljes dobbanás kíséretében. Aztán csend lett, nem hallottam többet a szívem robaját. A rendszertelen légvételeimet viszont annál inkább érzékeltem, ahogy azt is, hogy véget ért a kínlódás. Nem lángolt a torkomon kívül semmi más. Most mégis mitől lett minden ilyen hangos? Ennyire elszoktam volna a hallástól? Tőlem alig pár méterre egy forrás csobogott, kicsivel távolabb egy autó hangját hallottam, a vezető szíve rendszertelenül vert a stressztől. Várjunk csak, én honnan tudom mindezt? És mégis mi ez az édes illat? A pokolban ezek megszokottak? – nyitottam fel kíváncsian a szemeimet, hogy lerántsam a leplet a titokról. A befolyó fényességtől elsőnek hunyorognom kellett, majd két pislogással később kitisztult előttem minden. A fények nem a megszokottak voltak, valahogy vegyült hozzá még egy plusz szín.
- Bella – suttogta egy ismerős hang, amitől összerezzentem. Nem! Az lehetetlen, ő nem kerülhetett ide. A karját felém lendítette, de én ezt nem akartam. Nem hittem el a saját szememnek az elém táruló látványt. A pillanatnyi traumától tudatlanul löktem el magamtól a szeretett testet, és ezzel egy időben leestem a máglyámról. Fogalmam sem volt róla mégis mit teszek, az ösztöneim maguktól diktálták a mozdulatokat. Esélye sem volt korrigálni a zuhanást, a hatalmas üvegablakon keresztül kirepült, rám szegezett, fájdalmas tekintettel. Hitetlenül a kezeimre szegeztem pillantásom. Nem értettem mi történik velem. A kezeimet élesebben láttam, mint valaha, a gyöngyházfény megrészegítette a szemeimet. Pár porszemcse megtelepedett az ujjaimon és gyengéden körülvette. Alig egy másodpercig gyönyörködtem ezen, mert a következő egytizedben egy forró test nyomódott nekem. A meglepettségtől mély morgás hagyta el ajkaimat. Hasonlított egy puma vad hörgéséhez, mikor az ellenfeleit akarja megijeszteni. A támadómat viszont nem érdekelte, akárhogyan morogtam, vagy rugdostam. Erősen leszorított, így a képességemet ismét bevetettem, de most már készakarva. A falnak csapódott, ami megrepedt, majdhogynem ledőlt az erős testtől. A sarokba szorultam és lecsúsztam a padlóra. Annyira nem értettem semmit, össze voltam zavarodva és megdöbbentem magamtól. Ezt mégis hogy tehettem? Az elmém ködbe burkolózott a dühtől, de a mozdulatlanságban egyre tisztábban láttam. Edwardot kilöktem az ablakon, Jasper pedig gyorsan közbeavatkozott, mielőtt mást is bántanék. Mikor feltekintettem a földről, velem szemben hat szempár állt összezavarodott, bánatos tekintettel. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt a rombolást én okoztam a képességem elszabadulásával. Hiszen nekem nincs is ekkora erőm! Egyáltalán hogy kerültem ide, mit tettek velem és a legfőbb kérdés: Edwarddal mi történt? – kezdtem el szaporán venni a levegőt, aminek következtében a légcsövem kaparni kezdett.
- Nyugalom Bella, higgadj le – lépett közelebb Jasper a kezeit feltartva, én pedig még jobban hozzápasszíroztam magam a falhoz. Jasper háta mögött Emmett közeledett felém, ő játszotta a hátvéd szerepét, hogy a családját megvédje. A bűntudatom orbitálisan megnőtt a másodpercek múlásával. Képes voltam bántani őket. – Minden rendben lesz, csak ne idegesítsd fel magad – guggolt le elém. Már éppen közbeszóltam volna, hogy egy nagy fenét, itt semmi sincs rendben, mikor a légáramlat a legcsábítóbb illatot fújta az orrjáratomba. Az aromája vetekedett a napfénnyel. Édes volt és finom, beleőrültem, hogy nem kóstolhatom meg. De tartottam magam az elhatározásomhoz, a földön maradtam továbbra is lehunyt szemekkel. Egyszerűen képtelen voltam még több szenvedést okozni neki.
- Bella, tudom, hogy ez zavaros… - kezdte meggyőző hangon, és nálam itt szakadt el a vékony cérna. Muszáj volt a babonázó szemekbe belenéznem. Az arcán félelem és feszültség bujkált. Hát ezt értem el nála, már is fél tőlem.
- Hogy érzed magad? – sétált át a védővonalon óvatosan Carlisle. Nyomon követtem minden egyes rezzenését, majd visszatértem Edward arcára. A tekintetébe nem volt merszem újra elsüllyedni, de az állát, a száját és minden egyes milliméterét az emlékezetembe véstem. Az éles látásomnak köszönhetően a Jacob okozta seb is kirajzolódott előttem. Bár nem látszott olyan erőteljesen, mégis meglepett, hiszen azt hittem már régen eltűnt róla.
- Mi történik velem? – leheltem kérdőn Carlisle szemeibe fúrva magam. A hangom megmagyarázatlan módon máshogy hangzott. Sokkal selymesebb volt, úgy csilingelt, mint egy csengettyű.
- Ezek szerint nem hallottad a történetünket, amíg… aludtál – formálta át az utolsó szót. Felvont szemöldökkel néztem rá. Ez nem lehetett egy álom, az nem fáj ennyire. – Tanya megharapott és megkezdődött az átváltozásod. Már nem tudtuk megállítani…
- A mivé változásom? – rándult össze a gyomrom az arcokon végigfutva. Már nem bírtam tartani az iramot, az elmém túl zavart volt hozzá. Nem tudtam mi az álom, és mi a valóság. Kétségbeesetten kapcsolódtam össze Edward tekintetével, az ő szájából kellett hallanom, hogy elhiggyem.
- Vámpírrá – ejtette ki megrándult arccal, a szemeit lesütve.
- Tessék? – lobbant fel a jól ismert érzés bensőmben. Jasper a hangulatváltozásomat észlelve nyugtató hullámokat küldött felém, így valamelyest képes voltam a hisztérikus felemet elnyomni. – Én… - kezdtem bele, de torkomra forrt a szó a saját hangomat meghallva. Azt akartam mondani, hogy én nem lehetek vámpír, de a csilingelő hang alátámasztotta a többiek igazát. Mégis milyen más oka lehetne annak, hogy már szinte éneklek? – Tanya? – futkosott a hideg rajtam, amint kezdtek az emlékképek megjelenni előttem. Alig határoztam el, hogy a nyakamhoz érintem a kezem, már körül is fogtam. Az ujjaim kíváncsian fonódtak a torkom köré, és a harapást keresték. Két apró mélyedést sikerült elkülönítenem. A bőröm ott sokkal érdesebb volt… és vastagabb.
- A Denali-klán hazavitte, nem kell félned. Többé már nem a család barátja, ha mégis ide tévedne, akkor az életétől is búcsúzhat, nem csak tőlünk – beszélt Edward fagyosan, a földet vizslatva.
- Sajnálom – a példáját követve a parkettát és falat mustráltam, a lényeg az volt, hogy mindegyikük tekintetétől távol maradjak.
- Te sajnálod? Hiszen ő támadott rád – éreztem meg Edward rám szegeződő tekintetét, amitől emberi életemben mindig elpirultam, de így vámpírként csak a kellemetlen bizsergés jutott.
- Én azt sajnálom, hogy ezt tettem – mutattam körbe a szobán még mindig a sarokban ácsorogva. – És hogy bántottalak titeket – suttogtam elkeseredetten, a karjaimat mellkasom köré csavarva.
- Semmi baj Bella, nyugodj meg – ölelt át koboldra hasonlító barátnőm, én pedig szorosan hozzábújtam. Kellett valaki, akiben megkapaszkodhattam.
- Alice – vágott közbe Jasper dühösen. Látszott rajta, hogy félti tőlem a feleségét.
- Bella nem fog bántani senkit. Félreértés volt az egész. Ugye, Bella? – nézett bele bizalmasan a szemeimbe.
- Igen – bólintott lassan, hogy még véletlenül se idegesítsem tovább a Jasperben munkálkodó feszültséget. Már így is túl engedékeny volt velem, hiszen még új vagyok a vámpírok körében, és nagyon nem is értettem, hogy mi lesz a következő lépés, amit meg kell tennem. Csak azt tudtam, hogy a torkom eszméletlenül ég, ezért is kapargattam a körmömmel megállás nélkül.
- Valaki éhesnek tűnik – kacagott fel Alice és vele együtt nevettek a többiek is. A szobában most először lehetett felfedezni a feszültségen kívül valami mást, a megnyugvást. Felszabadítónak tűnt ez a kis nevetés a borús hangulat után, csak én álltam értetlenül a nyakamat szorítva.
- Éhes? Úgy értitek…? – nyúlt meg az arcom a csodálkozástól.
- Nem olyan nehéz, ez a vámpíroknál ösztönös – kezdett Alice nyugtatni koboldos varázsával. Többé-kevésbé sikerült is neki.
- Nem is tudom, talán jobb lenne máskor – próbáltam az időt húzni, de Edward átlátott rajtam.
- Jasper megőrül a közeledben, ha még órákig ilyen intenzíven érez téged. Hagyj neki egy kis pihenőt – kérlelt lágyan, és közelebb lépdelt, fél méterre megállva tőlem. Egyik kezét felém nyújtotta, képtelen voltam neki ellenállni. Lassan belecsúsztattam az elém tartott tenyérbe a kezemet. Amint összeért a bőrünk, elektromos szikrák hada pattogott közöttünk. Nem csak kívül, belül is ugyan olyan intenzíven éreztem a súrlódó erőt, ami Edwardhoz vonzott. Megremegtem az elképesztő érzéstől, mintha haza érkeztem volna. Haza Edwardhoz. Mosolyán látszott, hogy ő is érzi a bizsergést.
- Sok sikert a vadászathoz, remélhetőleg vámpírként ügyesebb leszel. Szívesen megnéznélek akció közben, biztos muris lenne – brummogott Emmett, amíg Rosalie tarkón nem vágta és a fülénél fogva a szobájuk felé nem húzta.
- Na, menjünk te vadszamár.
- De hát cica, ezt miért… - követte Rose-t pincsikutyaként, amitől nevetnem kellett.
- Indulhatunk? – szakította meg Edward a merengésemet. Bólintva vissza fordultam arcához, de ott lemerevedtem. Újabb szélrohamként süvített át rajtam a csiklandós érzés, aminek nem bírtam ellenállni. Szemeimet lehunytam és megdöntöttem a fejemet. A többiek Rose és Emmett kettőse után kullogtak, így csak miénk volt a szoba. Edward lehelete elbódított, amit szörnyen élveztem. Az emberi érzékeim ehhez képest buta kis másolatokkal értek fel.
- Bella azt szeretném mondani… oh, bocsánat – fordította el Esme a tekintetét rólunk. Azonnal hátrébb léptem Edwardtól, és megszakítottam a bőrünk egybeolvadását. Az arcom bizsergető érzése visszatért, én pedig azt sem tudtam hova nézzek szégyenemben. Nagyobb zavarban voltam Esme-nél is.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy ha ruhákra van szükséged, Alice felajánlott pár darabot, amíg nem vásárolunk neked – tüntette ki figyelmével az ajtófélfát.
- Köszönöm – suttogtam a körmeimet birizgálva. – Akkor induljunk – kerültem ki az üvegszilánkokat és gondolkodás nélkül kiugrottam az ablakon, hogy a zavarom minél hamarabb véget érjen. A földet csak ujjaimmal érintettem, majd az egész súlyommal ránehezedtem a talajra és felnéztem Edward szobájába.
- Engem keresel? – vigyorgott rám és bevetette magát az erdőbe…


A szagok vegyesen keveredtek össze az erdő közepén állva. Elárasztották a különböző aromák az ízlelőbimbóimat. Éhesen megnyaltam az ajkaimat, igaz, kissé ódzkodtam a gondolattól, hogy egy állatot igyak ki.
- Mit érzel? – lépett mellém Edward várakozón. Neki ez már a kisujjában is benne lehetett.
- Mindent, olyan sok… - fújtattam dühösen, amiért nem vagyok képes az illatokat szétválasztani.
- És melyik vonz a leginkább? – szimatolt bele a levegőbe, hogy kiválassza a saját zsákmányát. Néhány slukk után szó nélkül ott hagytam és futottam a saját példányom felé. A szájamban összefutott a nyál és a méreg a zamatos illattól. Egy cseppet sem hagyok kárba veszni ebből az eszenciából. Kígyómozgásban siklottam végig az erdőn, kikerülve minden fát. A madarak csipogva szálltak fel a magasba vészjósló személyemtől. A figyelmetlenségtől az egyik bokor ugyan szétszakította a combomnál a ruhát, de ez most cseppet sem érdekelt, csak az égető érzésre tudtam figyelmemet szentelni. A sebességemet megkétszereztem, a közelébe érve pedig gondolkodás nélkül rávetettem magam a barna bunda gazdájára és vadul szívni kezdtem az isteni nedűt. Mancsával ugyan rám sózott egyet, - aminek következtében a csípőmnél is elszakadt a finom anyag, - de ez sem foglalkoztatott sokáig. Dühösen belemartam az ütőerébe és lenyomtam a földre hatalmas prédámat. Behunyt szemmel élveztem a vérének utolsó csepp ízét, majd felálltam a puma mellől.
- Van itt valahol egy kis víz? – pördültem meg, miután végigtekintettem magamon. Elég illetlenül festettem így.
- Gyere utánam – villódzót Edward mézbarna szempárja a ruhámon végigfutva. Muszáj volt megmosolyognom a viselkedését. Azért valahogy őt is heccelni lehet. Alig futottunk egy percnyit és már ott is voltunk. Addig is próbáltam a ruhámat egyben tartani magamon. A patak kicsi volt, de ahhoz elég, hogy megmosakodjak. Fölé hajoltam és érdeklődve belenéztem. Csakhogy egy teljesen más lány köszönt vissza, mint amire emlékeztem. Ajkait megszáradt vér borította, és a szemei. Te jó Isten! Azok a szemek skarlátvörösek voltak. Gyorsan a ruhámba töröltem a kezeimet és undorodva eltávolodtam a patakparttól. Se szó, se beszéd az erdő felé vettem az irányt. El akartam bújni örökre előlük, el magamtól. Én nem akarom ezt az egészet, gyűlölöm, amivé lettem.
- Bella, várj. Mi történt? – ragadta meg a karom Edward és értetlenül a szemeimet fürkészte. A sírás fojtogatta a torkomat, de ki kellett mondanom. Ha nem is magamért, hát érte.
- Mi nem lehetünk együtt Edward, soha többé. Sajnálom – ráztam meg a fejem és esetlenül futni kezdtem a fák sűrűje felé…

36. fejezet

Sziasztok. Itt is vagyok. Holnap megyek Egerbe, szóval most hoztam a frisst. Nem akartam vasárnapig húzni az idegeiteket, főleg hogy délután jövünk csak haza. Most megyek, mert ki kell aludnom magam :P
Puszi: Tia




Várakozás

- Nem, ez nem lehet. Képtelenség – rogytam össze megsemmisülten. Ő a család barátai közé tartozik. Alice fantáziálását láttam csupán, ez nem lehet egy látomás. Az lehetetlenség – néztem fel a gondterhelt arcra. A szemei a semmibe meredtek, hiányzott belőle a jól ismert mindent megsemmisítő sugárzás. Akárcsak Bella szemei – amik a vízió végén kihirdették a vesztest – nyílalt belém a mellszorító érzés. Egész este éreztem a baljós jelzést, de nem hagyatkoztam az ösztönömre. A szőnyeg alá söpörtem, pedig mindvégig Bellát akartam tudat alatt védelmezni.
- Nyugodj meg Alice, ez csak egy látomás – csitítgatta Jasper húgomat. Ő még szerencsésnek érezhette magát, amiért nem tud a tragédiáról. A tudatlanok táborát erősíti, hiszen Tanya mindannyiunkat kijátszotta. Becsapott, áskálódott és hátba támadott – pattantam fel őrjöngve a vizes fűről. Kinyírom, ha Bellához hozzáér! A szobám falán fog lógni a letépett feje.
- És én segítek neked – szólt közbe Alice határozottan a terveimet meglátva. A düh csak úgy terjengett kettősünk között. Jobbnál-jobb módszerek szikráztak fel elmémbe, hogy aztán kielégítetlenül tomboljanak bensőmben.

Alice látomását követve egy régi, elhanyagolt kunyhó felé tartottunk. A külvilágtól teljesen elzártan állt egy hegy lábánál. A cserjék benőtték, a futónövények felkúsztak a falakra visszakövetelve természetes élőhelyüket. A házat tartó gerendák roskadozva tartották meg a terhet. Nem sok választotta el a végleges összeomlástól. A családunknak és a Denaliak-nak Alice-l közösen felvázoltuk a látomásban látottakat alig fél perc alatt. Az arcok vidámból komorbússá, tehetetlenné alakultak. Nem tudta senki feldolgozni a tényt, hogy Tanya vaddisznóként csörtetett át rajtunk, és a mindenki szívébe belopódzó Bellát ezekben a percekben súlyosan terrorizálja. A sokkhatás után végül mindenki vad vágtába kezdett az idővel. Itt most minden egyes másodpercnek nagy értéke volt. A percek múlásával egyre kétségbeesettebbé és reménytelenebbé vált a helyzet. A gyors tempónk miatt Jaspernek túl nagy erőfeszítésébe került az érzelmeink csillapítása. Fokozatosan, észrevétlenül szakadtam le tőlük megnövelve a sebességem. Muszáj volt megtennem, különben csak visszafognának. Így sem biztos, hogy Bella… de nem, erre gondolni sem merek. Időben odaérek, letépem Tanya fejét a helyéről és a karomba zárom Bellát. Ő pedig egy édes csókkal hálálja meg a mentőakciót, majd épségben hazaviszem és az egész napot csak pillanatnyi lidércnyomásnak könyvelem el. Hisz olyan sokat szenvedett az utóbbi időben. Ha van Isten vagy valami felsőbb hatalom, akkor nem engedi, hogy Tanya ártson neki. Én maga vagyok a halál angyala, sőt az ördög és démon egy személyben, de ő olyan tiszta és ártatlan lélek. Miért mindig a jók bűnhődnek ebben az istenverte világban? A magamfajta alakok pedig tovább rontják a levegőt, háborúkat és harcokat szítva.
- Tanya ezt nem szabadna... Azt mondtad csak elbeszélgetsz vele – hallottam meg Bella ügyvédjének remegő hangját kilométerekre tőlem. Annyira erőlködtem és a legkisebb neszre is felkaptam a fejem, hogy most egyszerűen még a lélegzetvételeit is könnyedén megszámláltam. Tanya gondolatait nehezebb volt követnem. Csak képeket láttam elborult elméjétől. A villanások főként Belláról szóltak, amint a nyakába kapaszkodik és mohón szívja a vérét. Felszisszentem az őrült gondolatokra és megkétszereztem lépteimet. A nyelvem hegyén éreztem az isteni nedűt, bármennyire küzdöttem ellene. Vágyakoztam a vére után és ez megijesztett. A levegőben bár kis részben, de már éreztem csodálatos illatát. Mi lesz, ha odaérek és én is rávetem magam Bellára? Képes leszek leállítani magam és sutba dobni az ösztöneimet? A testem és az agyam ellentétes harcot vívott egymással, ami kínzóan lassan emésztett engem. Megpróbáltam Hugh gondolataira fókuszálni, hogy kicsit magamhoz térjek a kábulatból. Elképzelései csak úgy cikáztak a tenni akarástól, de visszafogta magát. Félt Tanya lesújtó bosszújától és hogy egy ártalmatlan mozdulattal megöli. Rettegett szembeszállni vele. Az ostobasága felért egy vallomással. Hogy hihetett ennek a perszónának? Egy vérszomjas vámpírnak adta el a lelkét. Mintha csak tudná, hogy a közelben vagyok, visszapörgette az eseményeket. Előre kitervelték az egészet. Megvárták Bella mikor marad magára, mert így a legsebezhetőbb zsákmánnyá vált. A távozásom után vártak még pár órát, amikor már elég messze leszünk tőlük. Hugh erőszakos viselkedését látva ökölbe szorultak a kezeim. Kapjam csak a kezeim közé. Megtanítom neki a jó modort, hogy miként bánhat egy hölggyel – löktem be a kunyhó ajtaját lábammal, mikor odaértem. Első pillantásommal végigmértem a szobát. Az ügyvéd a sarokban kuporgott lábaiba kapaszkodva. Félelem uralkodott az arcán, és én csak növeltem ijedségét. A szíve majd kiesett a helyéről. Ezzel szemben a számomra oly ismertté vált dallam alig verdesett. Lelassult, siratóénekké módosult. Nem volt benne az a kezdeti erő, amivel magához láncolt és süketté változtatta a körülöttem lejátszódó életet. Épp hogy csak dobogott, megadta a zene ritmusát.
- Mit tettél vele? – tértem észhez fáziskéséssel, és letéptem Belláról a megzabolázatlan testet. Mint egy akaratos kislány küzdött a húsért, de én a legtávolabbi sarokba hajítottam. Csak remélni mertem, hogy a többiek hamar ideérnek. Egyrészt Tanya az emberi vérnek köszönhetően erősebbé vált és nehéz lenne feltartóztatnom, másrészt Bellának vérátömlesztésre van szüksége és minél hamarabb biztonságba akartam helyezni a dühöngő őrült elől.
- Edward, szerelmem – szólalt meg a hátam mögötti hang. Idegesen fordultam felé és vámpírgyorsasággal mellette termettem.
- Hányszor mondjam még el, köztünk nincs semmi – köptem az arcába a szavakat, miközben a nyakába mélyesztettem körmeimet. Olyan könnyű lett volna ebben a pillanatban letépni a fejét és máglyára vetni. Bella állapotának köszönhette csupán az életét. Nincs időm vele vesződni, a többiekre bízom a sorsát – emelkedtem fel undorodva Tanya mellől és Bella élettelen testéhez suhantam egy sóhajtást elengedve. Idáig észre sem vettem, hogy leállítottam a légvételeimet.
- Ezt csak azért mondod, mert egy embert babusgatsz. Értem én, kell neked egy kis változatosság – kelt fel a földről Tanya. – Hiányzik az apaszerep és a friss hús. Kóstold csak meg te is, nagyon édes a vére – nyalta meg a szája szélét elégedetten. Értetlenül pislogtam rá. Mégis hogy volt képes hamis álarccal áltatni minket? Ez nem az a Tanya, akivel találkoztam jó pár évtizeddel ezelőtt. Ennek a nőszemélynek elvette az eszét az álmodozás.
- Undorodom tőled. Ha te lennél az utolsó nő a világon, akkor sem választanálak. Mert álomvilágban élsz, és elvárod, hogy minden körülötted forogjon. Melletted SOHA, érted? Soha nem lennék boldog - ráztam meg a fejemet belefáradva ebbe az egész mizériába. Pontot akartam tenni ennek az ügynek a végére véglegesen, ezért kegyetlenül folytattam tovább. Azt akartam fogja fel és egy életre felejtsen el engem – Tehát ha Bella nem lenne az útban, neked akkor sem lenne fikarcnyi esélyed sem nálam. Gyűlöllek, megvetlek és lenézlek – sziszegtem dühösen a fogaim között.
- De… hát… - csúszott le a padlóra megsemmisülten, mikor címzettre lelt az üzenetem.
- Sajnálom Tanya, de engem sosem kapsz meg – engedtem el a tekintetemmel és a továbbiakban Bellát fürkésztem. Az ingemből letéptem egy darabot, és a nyakából ömlő sebre nyomtam. A pulzusa cigánykerekezve hagyott ki egy-egy ütemet. Óvatosan a felsőtestét hideg mellkasomnak nyomtam és úgy borultam rá a zokogás határán állva. Vérének illata minden másodperccel bástyázta alá tűrőképességemet.
- Én annyira szerettelek, mindent megadtam volna neked – tápászkodott fel a földről az ajtó irányába sétálva. – Ezért bűnhődnöd kell, szúró fájdalmat kell érezned – beszélt inkább magának, mintsem nekem. Kissé megkönnyebbültem, hogy végre letett a megszerzésemről. Hogy vége lesz ennek a lehetetlenségek. A fellélegzésem viszont korai örömnek bizonyult, mert Tanya egy pillanat alatt feltépte a padlóból kiálló deszkát és égő tűzzel a szemében felénk célozta. Mint egy élő pajzs, ajánlkoztam fel a „lovagom” védelmezésére. Szorosan körbe kulcsoltam Bellát, és vártam a hátamat érő ütést. Acél keménységű bőrömnek köszönhetően simogatásként hatott rám, akár egy jóleső masszírozás.
- Ebből elég, hagyd – kapta el bátyám Tanyát, és kicsit sem úriemberhez méltón kicibálta a viskóból. Jasper a biztonság kedvéért bátyám mellett maradt. A vér szagát nehezen viselte el, na meg valakinek le kellett csillapítani a számtalan jelzővel illethető nőszemélyt.
- Úr isten, Bella – ömlött be a családom az apró szobába. A Denali-klán inkább Tanyához kapcsolódott és onnan figyelték az események előremenetelét.
- Segíts rajta Carlisle, kérlek – könyörögtem az arany szempárba. Lágyan visszaengedtem a földre Bellát, biztosítva apámnak a vizsgálatot.
- Tudod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte – guggolt le mellénk. Hangjában ott csengett a bizarr valóság. Erre már ő sem lehet képes. Nem tudja megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A feszültség kézzel tapintható volt a várakozó csendben. Egy emberként szorítottunk Belláért, amíg apám a nyakát és fejét pillanatok alatt megvizsgálta.
- Nos – köszörülte meg a torkát ezzel is időt nyerve, amíg kimondja a végső, elkerülhetetlen ítéletet. A gondolatolvasásomat sikerült kicseleznie, így most én is kételyek tárházával büszkélkedhettem. Kezeimmel elengedtem Bellát, mielőtt még nagyobb kárt tennék benne apám szavaitól, és inkább Esme-be csimpaszkodtam vigasztalásért – Nem tudok rajta segíteni, elkezdődött az átalakulása – hajtotta le fejét szégyenében, amiért a „saját lányát” nem volt képes megmenteni. Tehetetlenségemben a padlót csaptam meg ökleimmel, hogy még a ház is beleremegett műveletembe.
- Úgy érted, hogy vámpír lesz? – hüledezett Rosalie.
- Igen. Eléggé legyengült a szervezete a vámpírméregtől és a vérveszteségtől. Már nem fordítható vissza a folyamat, hacsak a halál nem számít annak – suttogta csöndesen, de így is mindenki tisztán hallotta a végét. A tekintetek fokozatosan vándoroltak Carlisle-ról rám, hogy hozzam meg a döntést.
- Ne nézzen mindenki így – kiabáltam a reménytelenség határán állva. – Én nem fogok Bellából gyilkos, lelketlen vámpírt faragni. Ezt a döntést nem nekem kell meghozni – botladoztam el az ajtóig, ahol újabb szempárok szegeződtek felém. Csak egynek tudtam a részvéten kívül mást leolvasni a tekintetéből. Felszegett állal állt és engem vizslatott büszkén.
- Te kígyó – indultam el az eperszőke haj tulajdonosa felé, hogy széttépjem. Jasper rögtön vette a lapot és nyugalomhullámokat küldött felém, de én megelégelve gyenge próbálkozását egy jól irányzott lökéssel odébb röpítettem. Itt most az ölésen kívül semmi más nem nyugtathat le.
- Hé-hé öcsi. Ne csináld – hátrált Emmett a zsákmányommal egyetemben.
- Én megmondtam, bűnhődni fogsz – mosolyodott el Ő.
- Legalább ne rontanál a helyzeteden – pofozta fel Irina testvérét. Carmen és Eleazar ugrásra készen álltak, ha még közelebb megyek.
- Ereszd el Emmett, mert Istenre bizony, de bántani foglak téged is – vettem fel a támadó pozíciót, de Jasper közbeavatkozott. Összekulcsolta a kezeimet a mellkasom előtt, így nem voltam képes az agressziómat fizikálisan is kitölteni.
- Valaki segíthetne, mert nem vagyok képes sokáig tartani – morgott mögülem Jasper, de rá se hederítettem. Vele együtt, megállíthatatlanul lépegettem Tanya felé.
- Kérlek Edward, ezzel senkinek sem segítesz. Bellának szüksége van rád – simított végig Esme az arcomon, ami végre észhez térített.
- Bella – leheltem megsemmisülten Esme ölelésébe menekülve.
- Minden rendben lesz. Bella erős kislány, hamar túljutunk ezen a válságon – fésült bele hajamba anyáskodón és ezzel egyidejűleg a hátamat cirógatta.
- Cserbenhagytam – tört fel belőlem a zokogás. Elértem abba a stádiumba, amikor végre képes voltam gyászolni. Százévnyi létem során másodszor sírtam könnyek nélkül. Zavaró volt, hogy ezt a többiek is látják. A sírás a férfiaknál egyenlő a gyengeséggel, de mikor az életedet veszted el, akkor szerintem megengedett.
- Dehogy hagytad cserben, mindig mellette voltál és megvigasztaltad, amikor csak tehetted.
- De most elvesztem. Ezt nem fogja megbocsátani. Ő nem akart így élni – remegett meg szájam a bánattól. Esme mondani akart valami ésszerűt és megnyugtatót, de kishúgom közbeszólt.
- Vigyük haza – karolta át jobb felemet Alice és vonszolni kezdett maga után. Azt sem figyeltem merre megyünk és miként. Felőlem akár a Volturi elé is vethetnek. Vagy még jobb, ha magam megyek oda. Lehangoltan és csendben zajlott a haza utunk. A gondolataimba ágyaztam magam és ott is maradtam. Ez volt a földkerekségen az egyetlen hely, ahol magam lehettem a kétségeimmel egybezárva, teljesen egyedül…


Azt a pillanatot várja az ember leginkább az életében, mikor megtalálja az igaz szerelmet és túljutnak a válságos időszakokon. Elsőnek jön az apró titkok közlése, aztán a családod bemutatása és a kérdés, hogy egy egész életet el tudsz mellette képzelni? Ezen már Bellával mind átestünk, ha nem is éppen könnyedén. Mert mi nem egy szokásos páros vagyunk. Apró titoknak nem éppen nevezhető, hogy vámpír és gondolatolvasó vagyok egyben. Aztán a zűrös családom, akik mind vágynak a kiválasztottam vérére. A kapcsolatunk az első pillanattól kezdve egy harc. Harc az elfogadásért, harc az időért és harc a szerelemért. Várom már, hogy végre megkezdhessem Bellával a közös életünket, de ez sosem fog megtörténni, mert normálisnak semmiképp nem nevezhetnek bennünket. Nem ajándékozhatom meg gyerekekkel és nem öregedhetünk meg a hintaszékben ülve ősz hajjal, az unokáinkat csodálva. Egész életünkben változatlanok maradunk, titkolóznunk kell az emberek előtt. Majd ha sejteni kezdenek valamit odébb állunk, és kezdhetünk mindent előröl. És én ebbe a mederbe sodortam őt tudtomon kívül. Tudnom kellett volna az első pillanattól, hogy ez egy veszélyes játszma, amibe ha belevágok nem lesz visszaút. Nem kapok második lehetőséget.
- Úgy sajnálom Bella, annyira nagyon, őszintén sajnálom – simítottam végig arcán már sokadjára. Bőrének hőmérséklete egyre hidegebb lett, közel járt az átváltozás végéhez. Közeledtünk a harmadik naphoz, az igazság órájához. Vajon ha felébred, megismer? Elküld vagy átölel? Egyáltalán szeretné a mi módszerünket követni? Kérdések melyekre csak ő tud felelni, kérdések melyek az őrületbe kergetnek.
- Már másodjára vagy közel a halál kapujához – suttogtam a fülébe megránduló állkapoccsal. Még visszaemlékezni is fájt az emlékképre, amint a vízből húzom ki élettelen testét. És most a sorsa megismétlődik, csak ezúttal tényleg halottá válik. Mert a szíve már nem fog verdesni, a vére sem fog az ereiben csordogálni. Olyan lesz, mint mi, egy megszállott, öldöklő, vérre vágyó vadász…