Meglepi :)

Sziasztok! Még mindig tart a vizsgaidőszak (ma volt matek és szerintem nem lett túl fényes :S), de Születésnapom alkalmából megleplek benneteket egy novellával. Ez a történet álmomban állt össze, eredetileg nem volt benne semmi természetfeletti lény, de kicsit átírtam :) A kommentárhatárt komolyan vettem, még 2 kell, ha új fejezetet szeretnétek. Bár ezt csak jövőhét utáni hétre tudom megírni, tehát jó sok időtök van. Persze ide is várom a komikat, kíváncsi vagyok hogy tetszett :)
Jó olvasást, Puszi.
Ui.:Kicsit szomorú lett!

Fájdalom, amit te ihlettél!

Sötét van. A lámpa pislogása alig világítja meg az utca macskaköveit. A város ezen része elhagyatott, már-már ijesztő. Szeretek erre sétálni, itt mindig borsódzik a hátam. A leégett gyár épülete elriasztja a sétáló párokat ebből a kihalt negyedből. Csak számomra látványosság! Ez az a hely, ahol sosem kell az állarcot fenntartanom magamon. Itt szabadon lélegezhetek és játszhatok az életemmel. Nem szólnak bele a szüleim, hogy már megint mi ez a „temetői öltözet”. Ilyen vagyok, nem kell elfogadnia senkinek. Már megszoktam az egyedüllétet. Sőt, a folyamatos támadást, és megaláztatást is egyre jobban tűröm. A barátnőm titokzatos halálával végleg elvágtam a kapcsolatot a külvilággal. Ő volt az egyetlen, aki mindig megértett, és istápolt, de már meghalt, végzet vele valaki, vagy inkább valami…

A lámpa alatt szétterült tócsába szomorúan mártóztatom meg a lábam, tükörképem zavaros a cipőm keltette hullámoktól. Vakítóan fehér bőröm viszont még így is jól kivehető fekete kapucnim zárkájában. Egész idáig küzdöttem a sírással, de a torkomat mardosó fájdalom robbanásként tör fel mellkasomból. Utálok itt élni! A városlakók valahányszor meglátnak átható pillantásokkal méregetnek, az iskolatársaim kész csődtömegnek tartanak, a szüleimmel meg napról-napra romlik a kapcsolatom. Nem hisznek nekem, azt szeretnék, ha végre felejtenék. Csakhogy én nem akarok! Emlékezni akarok az utolsó kis szösszenetre is, amit olyan nagy lelkesedéssel akarnak kitörölni memóriámból.

A hátam mögül érkező ágreccsenésre gyanakodva kapom fel fejem. Szemeimmel végigpásztázok a tájon, de a vaksötétben bárhogy fókuszálok, nem sikerül kivennem semmi gyanúsat. Az ijedségtől kelletlenül folytatom túrámat a gyár felé, mélyeket sóhajtva, hogy megnyugtassam ütemtelenül verdeső szívemet. A zseblámpám kabátom legmélyén árválkodik, de nem akarom felkapcsolni. Élvezni szeretném még a csöndet és a félhomályt, amit a felhők okoznak a hold fényét eltakarva.

Egyre beljebb sétálok, míg el nem érem a valaha még parkolóként funkcionáló becsíkozott aszfaltot. Az úton több sörösüveg hever szilánkjaira törve, így nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy belelépjek az egyikbe. Igaz, csukott szemmel is ki tudok itt igazodni, de jobb elkerülni a felesleges sérüléseket.

- Candy – hozza felém a szél a karomat végigborzongató hangot. Ledermedve állok meg egyhelyben, a levegővételt is beszüntetem. Így kizárólag csak egy ember hív engem, ő pedig kilométerekre van tőlem a földbe temetve… Képzelődöm, az elmém játszik velem – rázom meg a fejem és továbbsétálok. A gyárba jobb oldalon lehet bejutni, ami egy különálló kis részleg. A fehérre meszelt fal törmelékeiben esik le, ha ujjaimmal hozzáérek a megöregedett téglákhoz. Egyedül ez a kis helyiség menekült meg a mindent felemésztő tűz alól. Most nem a gyárba vezet az utam, hanem a saját búvóhelyemhez a leégett épület mögött, aminek kitisztításával napok óta foglalkozom. Tulajdonképpen ez egy akna, ami összeköttetésben áll a futballpálya nagyságú teremmel. A gyárból kivezető járat végén egy 4x4 –es nagyságú szoba van kialakítva, ahova a lángcsóvák már nem értek el, a mindent ellepő füstöt kivéve. A ráragadt korom kis részét sikerült lepucolnom a farról, de még így is otthonosabbnak tűnik, mint kezdetben. Feltehetőleg ez lehet a másik vészkijárat, ami a gyár szívébe vezet, hogy onnan menekítse ki áldozatait.

Lassan mászom le a létrán a kezemben tartott zseblámpával. A világítást két gyertyával és egy bányalámpással oldom meg, ami a „szoba” közepén pislákol. Alatta egy asztal várja a dohányzásra rászokott híveit. Körülötte két, friss huzattal felszerelkezett szék áll pontosan beállítva. Első dolgom az volt mikor rátaláltam erre a helyre, hogy kiszellőztessek és feldobjam a szomorkás hangulatú kis termet. A legtöbb időmet – mikor nem iskolában vagyok és a szüleim sem lógnak a nyakamon – itt töltöm, a gyárat körbejárva és a második szobámat tervezve. Szükségem van a nyugalomra és a múltam kutatására. Nem hagy nyugodni a barátnőm nyakán éktelenkedő harapás. Oszlásnak induló testén két apró kígyószerű szúrást figyeltem meg, mikor beszöktem hozzá a halottasházba. A szülei nem akarták felfújni lányuk halálát, így minél előbb kérték, hogy hamvasszák el. Nem értettem a sietségüket, ők talán nem akarják tudni a halála okát? Én vagyok az egyedüli személy, aki felfigyelt az árulkodó jelekre? Hiszen egy nappal a szíve leállása előtt még kicsattanó formában volt, és boldogan adta tudtomra, hogy egy srác megtetszett neki. Részletes leírást nem adott róla, de azt sikerült kiszednem belőle, hogy szőke és hozzánk képest nagyon magas, izmos fiúról van szó. A temetésnél bármennyire figyeltem, nem láttam a leírásnak megfelelő személyt. Talán nem találkoztak, és nem beszéltek egymással, ki tudja…

A sarokban elhelyezett bézs kanapén fáradtan elterülök. Az újabb lóti-futi nap után igazi kikapcsolódás a labdámmal dobálni a falat. Minden olyan meghitt és csendes. A hideg levegő hűtve érkezik be a falban kialakított szellőzőnyíláson át. Mivel az aknatetőt nyitva hagytam, így két helyről is örvénylik befelé a késő esti, őszi levegő. Mára nem terveztem nagy kiruccanást, így a fejemre visszahúzom a kapucnit, hogy felmenjek a felszínre. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy mindent ugyan olyan rendben találok, mint két napja. A gyertyákat elfújva lépkedek fel a vizes létrán, amit a felélénkülő szél fúj be a fedetlen aknába. Előre megfontolom minden egyes lépésemet, nem akarok megcsúszni és komolyabban megsérülni a szétszórtságomból kifolyólag.

Hazafele megkétszerezem a tempómat a szakadó esőben. A falevelek suhogása az esőcseppekkel keveredve durva muzsikát komponálnak. Nem szeretem az őszt, mindig emlékeztet a halálra és az elmúlásra. A parkoló sima felületén sétálok, mikor zizegő hangokra leszek figyelmes a fák felől.
- Ki van ott? – tör fel belőlem a meggondolatlan kérdés. Ha állat, akkor támadásnak is veheti reakciómat, ha pedig ember, akkor úgy sem felelne, mert túl sokat ivott, vagy csak rám akar még jobban ijeszteni. Megkövülten várom, hogy újabb mozgást érzékeljek és futásra fogjam a dolgot.
- Ugyan Candy, szabad ilyen udvariatlannak lenni? – szid le a férfihang. Hangjából süt a gonoszság, ezt az arca nélkül is jól érzékelem.
- Ki maga? – cikázok szemeimmel a fák árnyékára fókuszálva. Persze, hogy most az egyszer hagytam otthon a zsebkésemet – rovom meg gondolatban magam.
- A legnagyobb félelmed – vihog fel könnyedén. Hanghordozásából kihallatszik, hogy ne számítsak túl sok jóra tőle.
- Mit akar? – remeg meg hangom. Feszülten hunyorgok a sötétben, látnom kell az arcát.
- Túl sokat kérdezel – ripakodik rám dühösen. Behúzott nyakkal fújok visszavonulót a további kíváncsiságomnak, az összes bátorságom elpárolog közelében. Gondolatban felvetem a lehetőségeimet: vagy elfutok és bízom benne, hogy lerázom. Vagy itt maradok és megvárom, míg olyat tesz velem, amit legrosszabb rémálmomban sem akarnék viszont látni…

Az eső fejemen való kopogása térít vissza a rémisztő jelenbe. Vele ellentétben jól ismerem a várost, ahogy a gyárat is. Lépéselőnyben vagyok, csak okosan kell taktikáznom.
- Min gondolkozol ennyire? – reccsen meg lába alatt a gally, ahogy közeledni próbál.
- Azon, hogy dögölj meg bárki is vagy! – ejtem ki határozottan, remegés nélkül a szavakat és sprintelni kezdek a kihalt útszakasz felé. De a nagy csattanás őrjítő fájdalommal járja végig testemet. Elsőnek azt hiszem egy pisztoly dördülését hallom, de rá kell döbbenem, hogy nem folyik a vérem. A fejem hasogat az aszfalt találkozása után, de még így is képes vagyok felnyomni magam a földről.
- Nem mondták még, hogy egy nőnek nem illik így beszélnie? – kuncog az illető fájdalmas ábrázatom láttán. Kezem remeg a súlyom alatt, de muszáj felállnom. Nem fogom megkönnyíteni a halálom, utolsó csepp véremig harcolok!
- Nem mondták még, hogy illendő bemutatkozni? – fortyogok a dühtől, amiért még mindig nem fedi fel arcát. Újra megindulok otthonom felé, de jól tudom, hogy nem fogok sokáig jutni. A kezemet elkapja és a földre hajít, mindezt olyan gyorsasággal, hogy még a körvonalát sem látom.
- Ha nem akarsz még több fájdalmat magadnak, fuss a másik irányba. Játszunk egy kicsit – morog fel állatias hangon. Sikoltani akarok, vagy legalábbis sírni. A fejem lüktet a fájdalomtól, könnybe lábadtan keresem a kiutat ebből a rémálomból. Nem értem ki ő, honnan van ilyen ereje és a legfontosabb kérdés: mit akar tőlem.

Nem vacillálok sokat, a gyár felé futok, ahogy akarja. Az egyetlen esélyem az, ha lerázom és hazáig meg sem állok. Reszketeg lábaimat futásra ösztökélem, mialatt ki-kipillantok oldalra, hogy követ-e. A gyári ajtó élesen megnyikordul kezeim alatt. A belőlem áradó feszültség kézzel tapintható. Egy nagyobb bútordarabbal torlaszolom el a bejáratot, két székkel kitámasztva a kilincset. Ha nem is tartja sokáig vissza követőmet, de legalább nyerek további másodperceket, hogy kifújjam magam és rendezzem sokkos gondolataimat.

A második emelet lépcsőin hangtalanul osonok fel, hogy keressek magamnak egy éles tárgyat. Nem a csarnokba igyekszem, ami az egész első emeleten húzódik, hanem egy kisebb szobába, ahol nem is olyan rég még cipők vártak a javításra. Az ajtót benyomom és végigvizslatok a termen. A hold besüt a kitört ablakokon keresztül, támpontot nyújtva nekem a sötétben. A mennyezeten húzódó csövek és lámpák lógva nyújtózkodnak a föld felé, hogy eleget tegyenek a gravitáció törvényének. Óvatosan kerülöm ki a rogyadozó fémszálakat, beférkőzve az asztalok közé. Az acél és fémasztalok hosszú sora egymást támasztva, megdőlve állnak a fal mentén. Ujjaimmal lágyan végigszántok az érdes asztallapokon, hogy ráleljek a megfelelő eszközre. Ahogy közeledek a vége felé, egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Mi lesz, ha nem találok semmi fegyvert, amivel védekezhetnék? Elég lesz elterelni a figyelmét, épp csak annyi időre, míg megszökök? Tovább folytatnom sem kell a kétségbeesett keresgélésemet, az ujjbegyembe érkező szúró fájdalom megválaszolja a kérdésemet. Felkapom kezembe az éles tárgyat és forgatni kezdem a hold fénye előtt. A kés nyele eldeformálódott a használat során, de az is megeshet a tűz rongálta meg. Mindenesetre az éle még elég arra, hogy használjam szükség esetén.

- Merre vagy Kandida? – kiabál fel a férfi a földszintről. Összerezzenek a nevem hallatára. Nem kellene meglepődnöm, hogy nem csak a becenevemről értesült jól. Vajon a szüleimet is ismeri? – szalad fel a szemöldököm ívelten. Minél előbb ki kell jutnom és értesítenem a hatóságokat. Nem tarthatja félelemben az egész családomat ez a férfi.
- Rossz kislány, hát már nem is felelsz? – hallom meg a lépcsőn lépkedő talpait. Alig pár lépés és egy fal választja el tőlem. Lábujjhegyen teszem meg a maradék métereket, ami kivisz a szobából a szabadba. Ahogy odaérek, gyorsan lenyomom a kilincset, de az ajtó nem nyílik ki, beragadt. Egész testsúlyommal megterhelve próbálom rábírni, hogy engedjen nekem. A légzésem felgyorsul, ahogy erőt fejtek ki az ajtóra. Utolsó mentsváramnak a kés bizonyul, ami a farmeromban melegszik. Kiveszem hát a zsebemből és beleillesztem az ajtó és a tok közti résbe. Az összes erőmet beleadva feszegetem szét a találkozásukat, ahonnan egy nagyobb darabka ki is esik nagy igyekezetemben. Kissé oldódik a nyomás, de nem eléggé ahhoz, hogy megszökjem. Bevetve lábamat az ajtó közepébe rúgok, mire az örvendve, hogy nem bántom tovább, kitárul előttem. A szabadba kiérve az eső rögtön ostromolni kezdi a már így is vizes testem. A korlátba kapaszkodva megyek végig a szűk párkányon, ami reményeim szerint a tűzlétrákhoz elvezet. A bentről jövő morgás egy időre ledermeszti végtagjaimat. Az ablakok túl kicsik hozzá, hogy egy ember kiférjen rajta, de ahhoz pont elég, hogy a kezeivel megfojtson. A korláthoz passzírozom hát testemet, a továbbiakban rádőlve megyek tovább felgyorsuló szívveréssel. Az adrenalin egészen szétárad bennem, megszünteti félelemérzetem. A hátam mögül érkező léptek zaja futásra késztet.

Bánatomra az út végéhez érkezve csak felfele tudok mászni, alattam nyoma sincs a létrának. A barnás vasban megkapaszkodva küzdöm fel magam a létrán. A lábaim csúszkálnak, kezeim átfagynak, ahogy közeledem az út feléhez. A sötét éj is visszaköveteli trónját az égen, maga mögé utasítja a holdat. Fáradok és gyötör a légszomj, de nem adom fel. Felkapcsolom a zseblámpám és a dzsekim felső zsebébe csúsztatom. Fejem fölött a dörgések egyre hangosabban morajlanak az égen, kitöltik ezzel a lappangó dühüket. Olyan, mintha a természet sikoltana. Van köztük hangos, elnyomottabb, félelmetes, ágyúgolyóként dördülő. Különböznek egymástól, mégis egy a céljuk: az emberek tudomására adni, hogy itt a természet az úr.

Az utolsó métereket küszködve teszem meg, mire felérek. A felső testemmel megkapaszkodom a téglák tetejében és felnyomom magam a tetőre. Lihegve, rendezetlenül szedem a levegőt.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyű kicselezned? – nevet a hátam mögül a férfi. Remegve kapom felé a fejem, ahol karba tett kezekkel áll a cipője orrát bámulva. Az ijedségtől kiesik a kezemből a zseblámpa, ami a vaslétrába ütközik, hogy aztán lehulljon a földre.
- Miért nem hagy elmenni? – emelkedem fel a vizes tetőről. Tudnom kell, miért csinálja ezt, mégis mire megy ki a játék?!
- Ó Candy, ha tudnád mióta várok erre a percre. Nem volt egyszerű az elköltözésetek után megtalálnom az elveszett gidámat. Olyan gyorsan döntöttek a szüleid, hogy máshová mentek – csóválja a fejét elégedetlenül. – De mindegy, ez nem is fontos. Szánt szándékkal ártottam neked, azt akartam, hogy egyedül érezd magad. Mindent megtettem annak érdekében, hogy összeomolj, de te kitartóbb vagy, mert idáig túlélted. Hiába vagy egyedül, még így is bírod a rád rótt terheket – terem mellettem egytized másodperc alatt és kezeivel durván magához von.
- Mégis mit akar tőlem? – sikítok fel kétségbeesve. Hadonászva próbálok szabadulni a körém tornyosuló hűvös testétől.
- Olyan jó az illatod – szagol bele hajamba. Holtra váltan várom a következő mozdulatait, de mintha lemerevedett volna. - A barátnőd illata meg sem közelíti a tiedét. Ő csak egy bábu volt, akit fel kellett áldoznom egy nemesebb ügy érdekében.
- Nemes ügy? – hörgök fel fagyosan.
- Azért halt meg, mert sokat jelentett neked. Tudom, elég önző vámpír vagyok, mert magamnak akarlak. Jobban mondva a fájdalmad akarom, mert olyan érzéseket érzek irántad, amiket nem kellene.
- Vámpír – gördül le az első könnycsepp az arcomon. Hideg bőre alátámasztja állítását, fázom, ahogy hosszú ujjai karomat szorítják. Egy nyomorult démon miatt halt meg a barátnőm? Egy démon miatt, aki vonzódik hozzám…
- Ne aggódj, csak elköszönni jöttem – enged el, mire rögtön kettőt hátralépek. Gyorsan utánam kap, hogy ne vessem le magam ilyen magasról. Arca alig pár centire nyugszik tőlem, amit megvilágít az égbolton végigcsörtető villám. Szemei vérvörösen átitattak, szőke haját az eső az arcához lapítja. Bőre, akár csak az enyém. Rendkívül jól néz ki, még ha ő egy sötét teremtmény is, akit máglyán kellene elégetni. Szemei hipnotizálva édesgetnek, az időt teljesen leállva érzékelem a karjai között.
- Csak még valami… – tapasztja fagyos száját hozzám. Akaratosan szétfeszíti ajkaimat, hogy kedvére kihasználhassa meglepődött személyem. – Vigyázz magadra – suttogja a fülembe szelíden, majd elenged. Szavai visszacsengnek az elmémbe, miközben zuhanok. Tehát ezt kell értelmeznem elengedés név alatt? Ha már az övé nem lehetek, akkor senki ne kapjon meg? Életem első és egyben utolsó csókját egy vámpírtól kapom, aki végzett a barátnőmmel és most velem is ez a terve? Csak reménykedni tudok, hogy ő legalább gyorsan, fájdalmak nélkül halt meg, ahogy én is fogok: nem emlékezve a létezésre, a fejemet ellepő ködre, a fák suhogására az aljzaton, és a magányra, ami zord télként utánam koslatott…