27. fejezet

Sziasztok. Végre Vakáció, nincs több suli, tanulás és vizsga :D Tök jó! Nem is húzom az időt, jó olvasást és ne felejtsétek el a komihatárt!
Puszi: Tia

Megrendítő tudás

Az ágreccsenés hallatára - mint két megrémült galamb – szétrebbentünk. A szemközti ház felé kaptam a fejem, amit sok fa ölelt körül. Remegő lábakkal fürkésztem az ég felé terebélyesedő faágakat. Edward alakját kerestem meghűlten, ráfókuszálva a világosabb tűlevelekre, amiket az alkonyat utolsó sugarai még megvilágítottak nekem, hogy még inkább eluralkodjon rajtam az ijedség.
- Valami baj van? – húzta végig erőtől duzzadó tenyerét pulcsimon Hugh. Egy utolsó pillantást vetettem a fák felé, mielőtt válaszoltam volna.
- Semmi – távolodtam el ügyvédi ruhás szerelésétől. Arcizmai megfeszültek szótlan kikosarazásom láttán. Látszott rajta a vacillálás, miszerint közelebb lépjen és újra próbálkozzon vagy inkább keresse fel a többieket. Végül a házon átcsörtető léptek törték meg pillanatnyi habozását.
- Minden rendben Bella? Hallottunk egy nagy reccsenést és… Hugh? – húzódott mosolyra Mark ajka, amint meglátta szeretett fiát.
- Csak hoztam pár papírt – szedte fel a halmot a földről, - amit sikeresen kivertem a kezéből - és jobb kezével a magasba nyújtotta. Lehet ez egy berögződés volt nála, mint ahogy a tárgyaláson védi a vádlottakat. Csupán most saját magát akarta kimenteni a kutyaszorítóból.
- Párat – pusmogtam az orrom alatt a hatalmas vastagságú aktát megpillantva.
- Tessék? – csodálkozott rám Hugh hatalmas barna szemeivel.
- Órák kérdése, hogy ezt mind átnyálazzátok.
- De hát Bella, ő csak segíteni akar. Inkább hívd be a házba, mint hogy letámadd! – rótt meg Lisa néni a verandáról szigorúan bámulva. Mélyet sóhajtva lenyeltem magamban a negatív gondolataimat és csak aztán folytattam mézes-mázos hangnemben.
- Csak utánad Hugh, a vendégekért mindent – küldtem felé egy szédítő mosolyt, ami egy kutya szemében vicsorításnak látszott, semmint boldogságnak.
- Tudsz te, ha akarsz – mosolygott rám Lisa néni elégedetten és eltűnt Márkkal karöltve.
- Öhm megtennéd, hogy befáradsz nélkülem? Még el kell pakolnom a zsákot.
- Segítenék, ha nem bánod – gyökerezett meg a lába egy helyben, az utasításaimnak alávetve magát.
- Erre semmi szükség, nem nehéz. Meg amúgy is, ilyen ruhában nem illik munkát végezni – mutattam rá észérvekkel, hogy miért lenne jobb, ha gyorsan kapkodná a lábát és befáradna a nappaliba, mielőtt még nem kezdek el vele hárpiaként viselkedni.
- Van váltóruhám, nem probléma – kötötte az ebet a karóhoz.
- Én pedig elég fizikummal bírok, hogy elvigyem azt a zsákot a kukáig – mutattam a pár méterre álló fekete monstrumra. Látszott rajta, hogy nem győztem meg. Miért kell ilyen makacsnak lennie? Tudni szeretném, hogy Edward mit látott pontosan, de ez nem megy úgy, ha folyton a nyomomban jár. Persze még abban sem lehetek biztos, hogy ő volt az. Olyan rossz és idegtépő a tudatlanság! Mindig én vagyok az utolsó, aki értesül az aktuális hírekről. – Fél perc és én is bemegyek, nem árt nekem egy kis mozgás – vetettem be a női bájamat, ami Alice kacér mosolyaihoz képest csak egy gyenge utánzat volt.
- Rendben – pislogott rám és lassan levette rólam a tekintetét. Arcán a zavartság még másodpercekig nyomott hagyott, e felől ráncolt homloka is megfelelő bizonyítékot nyújtott. Amint becsukódott mögötte az ajtó sietősre fogtam a dolgot. A kezembe vettem a műanyagzsákot és húzni kezdtem az aszfalt irányába. Mikor végeztem a feladattal a magasba emeltem a fejem és hunyorogva próbáltam kivenni az összemosódott árnyakat.
- Edward? – suttogtam a vihartól rogyadozó lomb felé. – Itt vagy?
Visszafojtott lélegzettel vártam a választ, ami percekig váratott magára.
- Mi olyan különleges odafent, hogy nem bírod róla levenni a szemed? – cirógatta a kíváncsi személy lélegzete fülemet. Értetlenül hátrafordultam a barna szempár tulajdonosához. - Kint felejtettem a táskámat, ne nézz így rám – eresztett meg egy mosolyt halvány ábrázatom láttán.
- Mert hogyan kellene néznem? – vontam fel a szemöldököm bosszúsan. Ne hogy már ő akarja nekem elmagyarázni, hogy mit szabad és mit nem…
- Isabella – sóhajtott fel, elismerve a vereséget.
- Bella – vágtam közbe.
- Nos, Bella – hangsúlyozta ki nevemet. – Tulajdonképpen miért gyűlölsz engem ennyire? Mondtam valamit, amivel megbántottalak?
- Nem – szűrtem dühösen fogaim között.
- Akkor? – tárta szét karjait kétségbeesetten. – Amióta megismertük egymást, te folyton védekezel a közelemben. Könnyebben feldolgoznám, ha érteném a miértjét!
- Az nem elég, hogy nem kedvellek, és nem vagyunk egy hullámhosszon? - fordítottam neki hátat, ezzel berekesztve a vitává fajuló beszélgetést…

A jégkorszaki hideg kajánul lepett el mindent, magáévá téve a természetet, az emberek tűréshatárát. A pulcsikat most már ténylegesen felváltotta a bőrdzseki és a meleg farmernadrág. Nemhiába, az éj is kimutatja foga fehérét.
- Bella beszélhetnénk? – kopogtatott Mark az ajtómon.
- Egy pillanat – ocsúdtam fel kicsinyke világomból. A falatnyi bugyi és póló nem éppen a társalgáshoz való öltözetnek számított, így gyorsan leugrottam az ablakpárkányról, egyenesen az ágyamhoz sietve.
- Zavarok? Később is ráér – toporgott az ajtó előtt.
- Nem dehogy is! – nyitottam ki az ajtót, most már teljes harci díszben megmutatkozva. – Gyere csak beljebb – tártam ki az ajtót.
- Köszönöm – nézett végig érdeklődve a szobában. Amennyire meg tudtam ítélni, Lisa néni még nem mutatta meg a saját „lakosztályomat” neki.
- Egy kicsit kupis – próbáltam oldani a feszültséget.
- Még mindig jobb állapotban van, mint a saját szobám – mosolygott rám, majd a hintaszék előtt megállt.
- Segíthetek valamiben? – törögettem az ujjaimat komor arca láttán.
- El szeretnék mesélni egy tanulságos történetet. Ide leülhetek? – mutatott a színes párnákkal díszített hintaszékemre, ami egy korosodó darab volt már.
- Csak tessék – egyeztem bele.
- Nem tudom mennyit mesélt neked Lisa az életünkről…
- Őszintén szólva nem sokat – ráztam egy aprót a fejemen és leültem az ágyamra.
- Mindjárt gondoltam, nem szeret pletykálkodni – jelent meg két gödröcske a szeme alatt, ahogy mosolyt csalt rá Lisa néni egyik kirívó pozitív tulajdonsága.
- Nem igazán értem, ez most hogy jön ide – próbáltam összerakni a kirakóst, de túl sok hiányos részletbe ütköztem.
- Tudod néha éppen az egyenlő felek taszítják egymást – kezdett bele monológjába, ami már most nem tetszett. – Mikor még tini voltam nagyon nem kedveltem egy fiút, szinte napi szinten piszkáltuk egymást. Mivel az osztályomba járt, így nem volt nehéz – tartott szünetet a hatás kedvéért. Fejemet az ajtó felé nyújtogattam, csak arra gondolva, hogy a nagymamám lépjen be és szakítsa meg a mesedélutánt.
- Ne aggódj, már nem tart sokáig – mosolygott rám biztatásképp, hogy maradjak nyugton még pár percig. – Tehát nem kedveltem a srácot, míg egy nap nem másfele sodort az utam. Egyedül akartam merengeni a kihalt útszakaszon, mígnem meg nem találtam egy árok menti hídon gubbasztani Ericket. Mondanom sem kell, ramaty látványt nyújtott összeborzolt hajával és sáros ruházatával. Nagyon megsajnáltam! Még a rosszakaróimnak sem akarnék fájdalmat, mert attól csak azt bizonyítanám, hogy én sem vagyok különb. Órák teltek el néma csendben… azt akartam, hogy magától eredjen meg a nyelve, és ne kényszerből valljon. Ahogy esteledni kezdett úgy változott meg az arca. Mélabúból komorrá vált, majd szokványossá. A legelső kérdése persze rögtön az volt, hogy „te mit keresel itt?” – nevetett fel jóízűen.
- És utána barátok lettek – vontam le a végső következtetést.
- Igen. Rájöttünk, hogy azért utáltuk egymást, mert nagyon sok mindenben megegyezünk, ami az idegeire ment a másikunknak.
- Felteszem nem azért mesélted el most nekem ezt a történetet, mert olyan jó kedved volt a kert kitakarítása után...
- Azt szeretném, ha megértenéd, hogy ne azért utáld a fiamat, mert több a közös vonásotok, mint hinnétek.
- Közös vonás? – hitetlenkedtem. Mégis mi olyan van benne, ami bennem is megtalálható? A válasz egyszerű: semmi. Én nem kezdek ki mással egy nap lefolyása alatt, nincs munkám, az élettapasztalom mardossa a nullát, és valószínűleg Hugh nem büszkélkedhet vámpírbarátokkal, ahogy én.
- Mindkettőtök elvesztette az édesanyját és megbocsáss hogy ilyet mondok, de ugyan olyan makacsok és szeszélyesek vagytok.
Elvesztette az anyukáját? – csilingelt a vészharang aprócska agyamban.
- Mikor? – haraptam bele alsó ajkamba.
- Öt éve, rákban – mart bele ősz hajába Mark. – Még most is alig bírom elhinni, amikor diagnosztizálták. Túl előrehaladott stádiumban volt ahhoz, hogy megmenthessék az életét. Már nem segített a besugárzás, a gyógyszerek pedig csak a fájdalmát tudták csillapítani – halt el a hangja.
- Sajnálom – hajtottam le én is a fejem.
- Hugh még csak el sem köszönhetett tőle. Suliban volt, amikor az utolsó sóhaj elhagyta a száját... Ezért mondom neki mindig, amit most neked is tanácsolok: addig tölts a szeretteiddel, barátaiddal minél több időt, míg megteheted, mert utána egész életben ostorozhatod magad, hogy miért voltál ilyen forrófejű!
- Én sem lehettem ott – csavargattam a shortom alját a síráshoz közel állva.
- De hát az élet megy tovább, nemde? – kelt fel a hintaszékből, ezért én is felpattantam az ágyról.
- Igen – erőltettem egy bizakodó mosolyt arcomra. – Köszönöm, hogy elmesélted.
- Köszönöm, hogy végighallgattál – ölelt meg és kisétált az ajtómon.

Fáradtan ledőltem ágyamra, de lábaimat a padlón nyugtattam. Mély levegővételeim közepette az alvás és ébrenlét közé zuhantam. A lent folyó beszélgetés egyre halkabbá és mélyebbé vált a fülemben, egészen addig, amíg egy sípoló hang meg nem zavarta lelki békémet.
- Halló? – vettem fel telefonomat morcosan.
- Remélem nem zavarok – szólalt meg Alice boldogan.
- Ami az illeti… - kezdtem bele álomittas hangon, de nem engedte befejezni mondanivalóm.
- Fél óra múlva érted megyek, addig vegyél fel valami szépet! Ja és nehogy elaludj – kuncogott a mobilba.
- Pedig az volt a tervem.
- Fél óra, nem több – csilingelt hangja és kinyomta a telefont.
- Nagyszerű – pislogtam kábán a falat bámulva.

Közel negyed órába kelt, amíg életet leheltem magamba és elcsoszogtam a fürdőig. A hideg víz kiváltotta nálam a berögződött reakciót, vadul kapkodni kezdtem a levegőt. A levendula nyugtató illata az egész fürdőszobában eluralkodott, szinte újjászülettem a hideg zuhanytól. A ruhásszekrényben gyorsan magamra kaptam az első kezembe eső pólót és egy farmernadrágot. A combközépig érő szürke melegítő felső már csak hab volt a tortán. Még egyszer szemügyre vettem magam a tükörben és már siettem is le a lépcsőn, hogy Alice pontos menetrendjét betartsam.
- Hova készülsz kisasszony? – kapta fel fejét Lisa néni a nagy halom papír közül.
- Alice szeretne velem találkozni – fogtam a lehető legrövidebbre és őszintébbre mondanivalóm. A felszín alatt persze ott lakozott az Edward iránt érzett hiányom.
- Ne érj haza túl későn – figyelmeztetett.
- Nem szándékoztam, jó szórakozást nektek. Sziasztok – téptem fel a bejárati ajtót, egyenesen a kint ólálkodó hidegbe kilépve.
- Még kopognom sem kellett – nézett rám Alice elismerően. Borostyán színű szemei fénylettek az örömtől.
- Nagyon boldognak tűnsz – elemeztem kihívó ruháját, feltűzött haját és arcát, amiről a mosolyt nem lehetett levakarni. – Ehhez köze van a látomásodnak?
- Mindent észreveszel, na gyere te kis Sherlock – ragadott csuklón és a Volvo irányába húzott.
- Nem fogod elmondani, igaz? – ültem be a kocsiba. A meleg levegő valósággal forrónak tűnt ekkora hőmérsékletkülönbség között.
- Nem. Még Edward sem tud róla – indította be a motort, jót mulatva ábrázatomon.
- Ajaj, ennyire szörnyű lesz?
- Kinek mi a rossz – rándította meg a vállát. – Nyugalom, ma nem a te nyakad lesz a főfogás – kuncogott fel.
- Oh, köszönöm. Azt hiszem ezért hálásnak kellene lennem.
- Mindenképpen – bólogatott a visszapillantót figyelve. – Nem is mondtad, hogy ilyen szép a barátod kocsija.
- Azért, mert ő nem a barátom – halványult el arcom a puszta feltételezéstől.
- Pedig jó kiállásúnak tűnik – merengett el.
- Te figyeltél minket? – akadtam el a hangom.
- Dehogy is, van ennél sokkalta újszerűbb megoldásom – simított végig fején cinkosan…

- A többiek hol vannak? – léptem be az üres nappaliba, ahol néhány lámpa volt felkapcsolva a látszat kedvéért.
- Vadászni mentek, csak Jasper van itthon.
- Aki természetesen tisztában van a terveddel – állapítottam meg ésszerűen. Nem kellett hozzá sokáig gondolkoznom, hogy összeálljon a kép.
- Mint mindig. Szia Bella – állt meg a lépcső közepén és onnan méregetett.
- Szia Jasper – mosolyogtam rá túlságosan is felvidultan. Alig tudtam alaphelyzetbe húzni ajkaimat. – Nagyon erősek a mai érzelemhullámaid – mondtam jókedvűen tudtomon kívül.
- Sajnálom, Alice érzései ilyen hatással vannak rám.
- Alice elmondanád végre, hogy mi folyik itt? – néztem a távolba meredő szemeibe dühösen. Ha tényleg igazi barátnők vagyunk, akkor mi értelme van, hogy titkolózik előttem?
- Minden remekül alakul, ahogy elterveztem – változott meg arckifejezése, ahogy abbahagyta a jövő fürkészését.
- Pontosan mit terveztél el?
- Mindjárt megtudod – ültetett le a kanapéra, így ráláthattam az ajtóra.
- Még 3, 2, 1… – tapsikolt örömtelien. - Sziasztok – libbent a vendégek elé. Érdeklődve felálltam a kanapéról és méregetni kezdtem őket, míg a szemem meg nem akadt egy ismerős szempáron.
- Te?
- Te? – hördültünk fel egyszerre, mire mindenki ránk szegezte tekintetét…