29. fejezet

Sziasztok :) Most kicsit hosszú lesz, amit írni fogok. Bocsi előre is :P Jövőhét hétfőn megyek Gyulára nyaralni a családdal két hétre és nem leszek netközelben. Aggódnotok viszont nem kell, kolléganőm (Puszmó xD) a távollétemben fog új fejezeteket felrakni, ha minden jól alakul. Még nincsenek készen, de az utolsó nap szerintem tájékoztatlak titeket chaten, hogy meddig jutottam. Tehát nem fogtok unatkozni amíg elleszek ;) Addig is puszil mindenkit: Tia
Ui.: Puszmó stílusáért elnézést előre is, de ő ilyen és én így szeretem :D:P


Ösztön

- Jó estét a hölgyeknek – léptem be a zsúfolt nappaliba. - Eleazar – biccentettem felé.
- Szia, Edward – pattant fel Tanya testvérei mellől és a nyakamba vetette magát. Nőies idomai nekifeszültek mellkasomnak a nagy hevességben.
- Hiányoztál – búgta fülembe negédesen.
- Ti is nekem – toltam el magamtól gyengéden, mégis határozottan. Bosszús gondolatai rögtön megtalálták felém a kiskaput, így részese lehettem a nem mindennapi szóhasználatának.
- Jó újra látni – ölelt át Irina és Kate egyszerre a két oldalamról. Mindig is közel álltak hozzám, szinte már vér szerinti testvérként kezeltem őket.
- Részemről az öröm. Gyönyörűek vagytok, mint mindig – karoltam beléjük és visszakísértem őket a kanapéhoz.
- Ugyan már – legyintett Irina bájosan, mintha nem szeretné a dicséretet a férfiak szájából hallani.
- Úgy tűnik, van, ami sosem változik – mosolygott Carmen Eleazar mellől. – Még mindig úriemberként kezeled a nőket és szeretsz bókolni. Habár… - harapta be szája szélét egy kuncogást elfojtva.
- Igen? – ösztökéltem a folytatást illetően.
- Már van kivel töltened unalmas perceidet, amit a halhatatlanság biztosít. Legalábbis a madarak ezt csicseregték.
- Véletlenül ez a madárka nem Alice volt? – néztem rá húgomra, aki angyal arccal pislogott rám.
- Esküszöm, most ártatlan vagyok.
- Én voltam – mondta Esme némi megbánással az arcán. – Boldog vagyok, hogy meg találtad a párodat és ezt nem tudtam véka alá rejteni. Bocsáss meg – hajtotta le fejét szégyenlősen. Biztos voltam benne, ha most ember lenne, már pirospozsgás színben pompázna arca.
- Én vagyok a bűnös, kíváncsi a természetem – mentegetőzött Carmen. Muszáj volt megmosolyognom a kijelentését, mert ez a mondat Bellára is nagyon igaz volt. Ahogy ez a kósza gondolat átfutott rajtam, egyfajta űr maradt a helyén a hiányától. Szabályosan fizikai fájdalmat keltett bennem, hogy nem érezhettem puha bőrét, selymes arcát és a vérét, ami oly mértékben vonz. Nyitásra húztam a szájam, de Tanya közbeavatkozott.
- Nem rendezkedhetnénk be, utána is ráér a beszélgetés – méltatlankodott a falnak dőlve és a köztünk folyó párbeszédet megszakítva.
- Hát persze, induljunk – pattogott Alice boldogan ide-oda a szobában, hogy bőröndöket nyomjon a testvéreim kezébe és nekiállhassunk a szobák kiosztásának.
- Anya – kaptam el kezét, amint megpróbált a vendégek után „osonni” csendesen. Szomorú tekintete teljesen mellbevágott, utáltam magam, amiért ezt váltottam ki belőle. – Nem haragszom az előbbiért, sőt köszönöm, hogy elmondtad a többieknek. Így legalább nem éri hidegzuhanyként őket, ha Bellát áthozom.
- Oh, fiam – ölelt át zokogva és a fejét szorosan ingemhez nyomta. – Annyira szeretlek.
- Én is – hajtottam fejemet a vállára. Megnyugtatott finom virágillata. Hasonlított a mezőn nyíló vadvirágokra: pipacs, vadtulipán, orchidea és még sok más frissítő harmatcseppel ékesített bódító szirom.
- Na, jó, menjünk a többiek után – simította meg anyáskodón az arcom és egy biztató mosollyal eltörölte az iménti szenvedés csíráit. Szemeiben új fény gyúlt, ami még egy vakot is reménnyel töltene meg.
- Csak hogy feljöttetek, Edward beszélnem kell veled – húzott magával a fürdőszobába Alice. Döbbenetemben még ellenkezni is elfelejtettem. Gondolatai kuszák voltak a folytonos ismétléstől.
- Nagyon szépen köszönöm Alice, de a görög Abc már nagyon jól megy – szóltam rá, hogy hagyja a köntörfalazást.
- Rendben van – sóhajtott fel megadón, majd hadarni kezdett. – Nos, tudod nem számoltam előre azzal, hogy Tanya nem akar a testvéreivel egy hálószobában „pihenni”, ezért más megoldást kellett találnom. És mivel a te szobád elég nagy két vámpír részére, - mert csak te használod - így nálad kellene elszállásolni...
- Ezt most felejtsd el – ellenkeztem, mikor a helyére billent az utolsó darabka is. - Az én szobám nem megfelelő számára, túl kicsi. Meg amúgy is, tök kényelmetlen a berendezés.
- De szép a kilátás és Tanyát nem zavarja, ha meg kell veled osztani a szobát.
- Még szép – kulcsoltam össze karjaimat dühösen. El sem tudtam hinni, hogy Alice hogy dőlhetett be neki. – Engem viszont zavar – mélyedt el hangom a dühtől.
- Akkor jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz, mert Tanya mostantól a te szobádban lakik – felelte Alice villogó szempárral.
- És mi lenne, ha a te szobádban „pihenné ki a fáradalmait”? – kérdeztem gúnyosan.
- Edward Anthony Masen Cullen… – dobbantott egyet lábával. Látszott rajta, hogy jobb visszahúzódnom, mert hiába kicsi a bors, de erős. Semmi kedvem nem volt egy testvérharchoz, ahol esetleg a család barátai is szemtanúk lehetnek.
- Rendben van, megadom magam – lengettem a fehér zászlót gondolatban.
- Helyes. Nem tudom, mi kifogásod van egyáltalán ellene – húzta ki magát felszegett állal. Oldalra fordulva belenézett a tükörbe és gyorsan megigazította összekócolódott haját.
- Nők – forgattam meg szemem hitetlenkedve. Előbb még nekem akar esni, most meg a haját simítgatja a füle mögé.
- Férfiak, nekik semmi sem jó – vágott vissza egy apró kis mosollyal a szája szélén – Remélem, az új szobád azért meghozza az életkedved.
- Az új szobám? – meresztettem nagy szemeket, még a szájam is tátva maradt. – Jaj, ne – rohantam át a folyóson a szobám ajtajáig meg sem állva. Két nyugtató lélegzetvétel után végül úgy éreztem, van akkora lelkierőm, hogy kibírjam bármi is vár odabent.
- Szia, Edward. Remélem nem bánod, hogy pár dolgot megváltoztattam – takarta el a kilátást Tanya testével – Tudod nem használtad ki a teret rendesen, de én ezt most kiküszöböltem – mondta nagyon büszkén és elállt az utamból.
- A könyveim – néztem elborzadva a hatalmas kartondobozokat.
- Igen, túl sok helyet foglaltak. Nyugalom, óvatosan bántam velük, ahogy a bakelit lemezekkel is.
Nagyot nyeltem, ahogy ránéztem az öregedő lemezekre. Én mindig óvatosan bántam velük erre most idejön Ő és felforgat mindent.
- És mik ezek a színes anyagok? – kerülgetett a rosszullét vámpírlétemre, ahogy végignéztem a szobámnak nevezett helységen. A kanapém középre volt állítva és rajta narancssárga, piros, rózsaszín selymek fonódtak egymásba. Nyoma sem maradt a letisztult, egyszerű fehér és fekete kombinációnak, mindenhonnan lágy anyagok hullottak a föld felé. A szobának - ha lehet ilyet mondani, - az aurája is megváltozott. Olyan volt, mintha egy varázsvilágba csöppennék, amiből nincs menekvés. Már csak a hárem hiányzott, akik teljesítik minden kívánságodat.
- Tetszik? – simított végig alkaromon Tanya, hogy felébresszen a hipnózisból.
- A régi jobban tetszett – fejeztem ki nemtetszésem a kelleténél kicsit durvábban.
- Sajnálom, akkor visszarendezem – húzta vissza vámpírsebességgel ujjait, mintha égetné a bőröm.
- Várj – kaptam el kezét és magam felé állítottam. – Pár napot talán kibírok, csak mellőzd a további színes holmikat. És a Cd-ket ad csak nekem, biztonságos helyre menekítem őket, mielőtt idő előtt bevégeznék.
- Tudtam, hogy meg fogod érteni – szélesedett ki mosolya és pörögni kezdtek a képek elméjében nagy sajnálatomra. Az utolsó kockák inkább hasonlítottak egy barbiházra, semmint egy férfi hálószobájára. – Kedvelni fogod az átalakításokat – nyomta a kezembe a hatalmas dobozokat.
- Hát persze, addig én magadra is hagylak – erőltettem mosolyt arcomra, ami nagy igyekezetemben eltorzult.


- Na, mi az öcsi, csak nem kirugdostak a szobádból? – ugrott fel mellém Emmett vidáman. A nagy káosz miatt inkább a fán ücsörögtem a hajnal sugarait fürkészve egymagamban, már ameddig melák bátyám engedte...
- Neked legalább a szobád nem néz ki babaházként. Azt várom, hogy mikor lesz Hello Kitty-s függönyöm – tekintettem fel üvegablakaimra, amiket elfedtek a színes sötétítők.
- Ha kell, vehetünk – kuncogott Emmett jóízűen. – A lányok egy hatalmas bevásárló túrára készülődnek délután. Szólhatok pár szót az érdekedben.
- Azt próbáld meg – sodortam le az ágról felkészületlen bátyámat. Arcáról le lehetett olvasni a meglepettséget, ahogy becsapódtunk a földbe.
- Végre bunyó – rúgott le magáról én pedig vigyorogva felkeltem. – A porba döngöllek.
- Csak szeretnéd…
- Én Emmettre fogadok – hallottam meg Jasper hangját a nappali ablakából.
- Szerintem Edward fog nyerni, nem minden a nyers erőn múlik. A tapasztalatával és gondolatolvasással nagy előnyre tesz szert – somolygott Tanya mellőle. Tehát végzett a szobám szanálásával (lebontás).
- Gyerünk öcsi, hagyd már azt a bugyuta gondolatolvasást – kezdett felém futni, hogy rám sózhasson egy jókorát. Az utolsó pillanatban reflexszerűen lebuktam guggolásba, majd ugyan ilyen gyorsan visszaálltam támadóállásba. A vállánál fogva elkaptam és megrántottam, így az egyensúlyát elvesztve a földön kötött ki. A száraz homok becsapódását követően őrjöngve felszökött a magasba és pár méteres körzetben mindent ellepett.
- Ne felejtsd el az összpontosítást – húztam ajkaimat gúnyos mosolyra, amint ránéztem homokos arcára és ingére.
- Köszönöm, de megvagyok a tanácsaid nélkül is – ragadta meg lábamat és nekivágott a fának. A fenyő nagyot reccsenve megadta magát hátamnak és gyökerestül rádőlt az útra.
- Ezt most jól megcsináltad – keltem fel fekhelyemről morogva.
- Ahogy az ösztöneim uralkodnak rajtam – és nem a gondolataim után koslatok – máris lépéshátrányba kerülsz? – méregetett önelégülten.
- Fogd be – sziszegtem dühösen.
- Úgy tűnik Bella mellett elpuhultál – támadta leggyengébb pontomat. Jól tudtam, hogy csak idegesíteni akar, mégsem tudtam ellenállni démoni felemnek. Agyaraimban a méreg termelődni kezdett, fejemet pedig ellepte a vörös köd.
- Őt soha többé ne vedd a szádra – ugrottam neki. Kezemmel a nyakába martam, hogy az oxigént kipasszírozzam belőle. Ő sem tétlenkedett sokat, egy jobbegyenessel válaszolt támadásomra.
- Azonnal állítsd le – sipákolt a női hang, de beazonosítani nem tudtam Emmett dörgő ütése miatt. Még épp idejében keltem fel a földről, hogy ne zúzza be a fejemet. Gondolataival semmire nem mentem, az évek múlásával kitanulta, miként járhatna túl eszemen. Vérszomjas üvöltéseink és morgásaink fokozták a harci kedvünket, így észre sem vehettük, mikor Alice mellénk lopózott és leöntött minket forró vízzel.
- Ezt most miért kellett? – húztam fel szemöldökömet dühösen. Az állati felem olyan erős volt, hogy alig tudtam megállni a kishúgomra támadást. Jasper nyugtató hulláma sem bizonyult hatásos módszernek. Fújtatva, cikázó szemekkel néztem, hogy kit öljek meg először.
- Elrontod az ember örömét – durcáskodott Emmett karba font kezekkel. Számára ez csak játék volt, de én megütköztem magamon. Képes voltam Belláért a testvéremre rátámadni, már-már a többiek halálán gondolkoztam. Ez az észrevétel segített a visszavonulásra. Se szó, se beszéd felfutottam a szobámba és becsaptam az ajtót.

- Edward, bejöhetek? – kopogott Alice a küszöbön állva. Érződött hangján az ijedség.
- Menj el – hörögtem még mindig sokkosan. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen szörnyeteggé változtam. Egy érzéketlen, lelketlen démonná. Átgázolok Esme érzelmein, nekitámadok az egyik testvéremnek – téptem szét dühömben az egyik selyemsálat, ami lelógott a földre.
- Kérlek, engedj be – próbálkozott. Mintha visszatartaná egy vékony kis faajtó… Egytized másodperc alatt gyújtóst aprítok belőle, ha kell.
- Nincs szükségem a szentbeszédre – túrtam bele hajamba, ami összetapadt a víztől. Az emberek számára a hideg, számunkra viszont a meleg víz hatott kijózanító pofonként. A vámpírok közül mindenki fél a tűz hatalmától, az izzó, forró melegtől, ami elégeti a testet, csontot sem hagyva maga után. Bella forró teste viszont éppen ellenkezőleg hat rám. Szeretem érezni szívének lüktetését, ami a vérét pumpálja a testébe. Kecses nyakának elviselhetetlenül édes illatát, már maga a gondolat is megrészegíti a vámpírt bennem.
- Vadászni megyünk. Gyere velünk – húzott vissza kérlelő szava a valóságba. A fantáziám határtalanul úszkált a kifogyhatatlan téma körül. Bella törékeny teste többször is visszaköszönt elmémben, mire képes voltam felelni.
- Nemrég vadásztam, most nem megyek – beszéltem karcosan.
- Neked is jobb lenne, ha kikapcsolódnál… – kezdett bele monológjába, de közbevágtam.
- Alice, azt mondtam nem – emeltem meg hangomat.
- Rendben, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz – suttogta lemondóan és eltávolodott az ajtótól.
- Tudom, ahogy azt is, én hol leszek – motyogtam magam elé, hogy senki se érthesse.

Amint magamra hagytak feltéptem a szobám ablakát – inkább hasonlított az ezeregy éjszaka meséi díszletre, mint a saját búvóhelyemre – és kiugrottam rajta. Csak egy hely volt számomra, ami lenyugtatott és egy másik dimenzióba repített. Mivel suli idő volt, így nem ért meglepetésként az üresen álló Swan ház. Bella ablakát két pillanat alatt felpöccintettem és beugrottam a szobába. A frézia és levendula együttese megtöltötte tüdőmet az ismerős, nyugtató illattal. Nagyokat szippantottam a levegőből, majd leültem a hintaszékbe. Ódivatú volt, akár csak én. A kezembe akadó blúzt az arcomhoz emeltem, hogy belélegezhessem. A felismeréstől eltorzult arccal fújtattam. A csalódás és az undor kerített uralma alá. Mint ha tüzes vassal égetnének, eldobtam magamtól a rongydarabot, ami kiterülve hullt le a földre. Ezt meg kell magyaráznia, ha hazaért – döntöttem el magamban és vadul járkálni kezdtem a szobában a rombolás elkerülése végett…