22. fejezet

Sziasztok. Még élek :D Ez a hetem nagyon rossz volt, és még Puszmó sem tudta átolvasni a fejezetet, de remélem hamarosan megoldódnak a gépes problémái :) Most hosszabbat írtam valamivel, mert nem tudtam belepréselni négy oldalba és még egy kicsibe xD Remélem nem gond :P
Puszi: Tia


Baseball vámpír módra II/II

Az úton végig csöndben ültem Vacak mellett nyugtatva kezem. Nem akartam megzavarni a rádióból szóló tavaszias slágert. Edward úgy tűnt, inkább a saját gondolataira koncentrál. Jól ismert mosolya helyett az arcizmait feszesen tartotta. Kezei között a kormány majdhogynem apró darabkákká morzsolódott szét. A sebességmérő mutatója is egyre feljebb kúszott a műszerfalban. Reflexeimet már felkészítettem, hogy a bőrrel borított kormány után kaphassak, ha Edward mélyebbre süllyedne a gondolatai rengetegében. Az út felé fordítottam fejemet, hátha ott válaszokra lelhetek helyette is. Csak most vettem észre, hogy az erdő felé tartunk. A fenyők egyre sűrűbben vették körül az árokban húzódó patakocskát. Olyan érzésem volt, mintha be akarnának passzírozni mindinkább az út közepére, ezzel is hirdetve: Ez az ő területük, semmi keresnivalónk itt!
- Hova megyünk? – mértem végig Edward arcát kíváncsian. Én azt hittem a Cullen házba megyünk, csak egy kis kitérővel, hogy tovább csodálhassam az Aston Martint.
- Mindjárt ott leszünk – dobolt feszülten körmeivel, de rám sem hederített. A szívem egyre gyorsabb ütemre kapcsolt, a torkomat pedig egy aprócska gombóc gátolta. Fogalmam sincs miért, talán a lelkem megérezte, hogy veszély közeleg ránk – vagy rám - nézve.
- Valami baj van? – erőltettem magamra a nyugalmat. – Nyugodtan elmondhatod – érintettem meg bal kezemmel vállát.
- Csak elmerengtem, nem kell megijedned – mosolygott rám kissé erőltetetten.
- Akkor jó – ejtettem vissza magam mellé a kezem, de egy hirtelen gondolattól vezérelve a kutyusra irányítottam ujjbegyeim figyelmét. Kellett valami, hogy a rossz érzéseimet elűzzem minél messzebbre.

- Itt volnánk – állt meg az egyik fenyő alatt.
- Itt? – néztem körül a kihalt úttesten. A vidék elhagyatottnak tűnt, de akkor sem lehetne egy baseball mérkőzésre használni a keskenysége miatt. Vacakot kivettem a kocsiból és letettem a földre, hogy szabadon szimatolhasson az erdő felé húzva.
- Innen már gyalog megyünk tovább, mert a kocsim nem ilyen terepre szakosodott – húzta fel arcára ellenállhatatlan vigyorát. – Ha megfelel, akkor vihetnélek a hátamon. Így gyorsabban odaérnénk.
- Nem is tudom – évődtem a lehetőségen. A múltkori rosszullétem óta kétszer meggondoltam a felajánlást.
- Lassan fogok futni – húzott közelebb magához, erősen szemeimre koncentrálva. A puhító technikája felért egy kínvallatással. Ajka alig pár centire mosolygott rám, muszáj volt hozzáérintenem szájam.
- Rendben – adtam meg neki a válaszom ajkaitól elszakadva, hogy újra lecsaphassak mohó nyelvemmel. Félreérthetetlen falánksággal ostromoltam meg, a határainkat jócskán felrúgva.
- Szükséged van levegőre – tolt el magától. Szomorú kiskutyaszemeimet magamra öltöttem, ami kuncogásra ösztökélte. - Túl hamar meg fogsz unni, ha ilyen rohamtempóban haladunk – simogatta meg a levegőhiánytól kipirosodott arcomat.
- Aki ezt mondta, az hazudott neked. Te megunhatatlan vagy – feküdtem bele tenyerébe, hogy ezzel is bebizonyítsam igazamat.

- Végre, már azt hittem felültettél minket öcsi – kapcsolódott be szerény kis kettősünkbe Emmett. Örömmel megveregette Edward vállát, majd felém „bandukolt”. – És itt van az én kis hugicám, ha szabad így hívnom téged – ölelt át csontjaimat megropogtatva.
- Igen – mormoltam mellkasába, mivel volt egy kis mérettani különbség köztünk. Nehézkes próbáltam eltávolodni tőle és levegőhöz jutni, de biztos csak csiklandozásnak hitte, így még közelebb vont testéhez.
- Ha hagynád levegőhöz jutni, talán még szeretne is – ütögette meg Edward mackó alkatú testvérét.
- Oh bocsi, csak tetszett a hirtelen jött szaunázási lehetőség, teljesen leizzadtam – játszotta meg magát színpadiasan, a kezeivel legyezgetve önmagát.
- Nem mehetnénk? – néztem Edwardra kérlelőn, hogy kimaradhassak a dráma csattanójáról.
- Csak egy szavadba került – állt elém háttal, hogy felkapaszkodhassak. Lassan rácsimpaszkodtam a nyakára, de eszembe jutott a kezemben tartott póráz. – És Vacak?
- Ő majd Emmettel utazik. Ugye öcsi? – bökte oldalba testvérét, aki még a nagyhalála közepén tartott.
- Miért nekem jut a szőrmók és neked a nő? – vette fel durcásan a kutyust.
- Mert még így is gyorsabb vagyok nálad a futásban.
- Tévedsz – rakta Emmett pulcsija alá a Vacakot. – Fogadjunk, hogy megverlek. Legyen a tét, mondjuk – tette a szája elé mutató ujját. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik.
- Benne vagyok – ragadták meg egymás karját, hogy véglegesítsék a fogadás feltételeit.
- Miben fogadtatok? – súgtam Edward fülébe halkan. Semmi kedvem nem volt kivenni a részem két elmebeteg vámpír játékából.
- Kapaszkodj erősen és hunyd le a szemed – emelte meg fenekemet, hogy feljebb csússzak. Kezeim a gallérjába martak, míg lábaimmal szorosan köré csavarodtam.
- Mehet? – hallottam meg Emmett dörmögő hangját. Fejemet Edwardnak döntve imádkoztam, hogy ne essek le róla.
- Igen – indult meg a talaj alattam. A szél tornádóként csapott az arcomba, így lejjebb helyezkedtem el a hátán, hogy szélárnyékot találjak magamnak. Kezeim szorítása csökkent az ing körül, miközben az egész világ forgott körülöttem. Az émelygésem sem váratott magára, rögtön görcsbe rántotta a gyomromat.
- Edward nem bírom tovább – szisszentem fel a kezembe beálló görcstől. Ekkora sebességnél nehéz volt megtartanom magam, odafigyelni a légzésemre és vívódni a hideggel. A csuklom pulzálva könyörgött a pihenésért, amit én meg is adtam neki. Egy vacak fogadás miatt nem fogok küzdeni a fájdalommal. Felsikkantva dőltem hátrafelé, ami nem volt előre eltervezett, csupán nem találtam az egyensúlyomat.
- Bella – kapott utánam két erős kéz, de én még mindig zuhanórepülésként érzékeltem a külvilágot. A kezem sajgott a túlterheléstől és egyre jobban szédültem. Küzdöttem a feketelyuk ellen, de nem bírtam feltartóztatni a bekebelezését.
- Sajnálom. Mond, hogy jól vagy – kérlelt Edward bánatosan.
- Azt hiszem – nyitottam ki a szemeimet, hogy szembenézhessek a valóssággal. Edward fölöttem tornyosult, de én mégis a feje fölött magasodó fenyőfára fókuszáltam, ami ágait táncoltatva mozgott jobbra-balra.
- Illetve nem tudom – tettem kezemet halántékomra, hogy az imbolygó világot megállítsam.
- Carlisle – nézett balra Edward, ezért én is arra kaptam a fejem. Egy nagyobbacska rét szélén feküdtem, és tőlem nem is olyan távol a Cullen család melegített be a meccsre. Már amennyire meg tudtam ilyen távolságból állapítani az összemosódott szemeimmel.
- Mindjárt jobban leszek, semmi gond – próbáltam felkelni a földről, de Edward visszanyomott.
- Te csak pihenj, hagyd ránk a diagnosztizálást.
- Csak kicsit szédülök, jól vagyok – makacskodtam tovább és ellöktem magamtól a kezét, hogy felkelhessek.
- Ígérem, soha többé nem foglak ilyen veszélynek kitenni – segített fel a földről, belátva, hogy ellenem nem győzhet. Kezeit derekamon nyugtatta, ami jól jött, hogy támaszra leljek.
- Biztosan jobban érzed magad? – fürkészte arcomat a doki.
- Biztos – bólintottam. – Akkor baseballozunk? – tereltem a témát.
- Csak rátok vártunk – termett mellettem a család többi tagja. Alice boldogan átölelt, majd Esme is, de Jasper és Rosalie csak egy biccentéssel köszöntött.
- Bella belement, hogy az első ütést megpróbálja – engedett el Edward, hogy a saját lábaim tartsanak meg.
- Én nem… - elleneztem a hátam mögé nézve.
- Semmi gond, jó leszel – hárított a mosolyával.
- Ne kéresd magad – rakta a földre Emmett Vacakot, hogy aztán Edward kezébe nyomhassa a pórázt.
- Később – válaszolt Edward egy kérdésre, amit nem is hallottam.
- Mi lesz később? – néztem Edwardra, majd Emmettre.
- Bella csak ne olyan hevesen, majd megtudod – kacsintott rám Emmett és megindult a rét közepe felé.
- Még maradt egy kis idő, hogy a vihar megérkezzen. Addig nyugodtan dobálgass, Emmettel, már nagyon az elemében van – fogta meg Alice a kezemet és bátyja felé húzott. A többiek tisztes távolságból figyeltek, mintha attól félnének, hogy bántódásuk eshetne tőlem.

- Ne tartsd olyan mereven az ütőt – szólt rám Emmett, mikor meglátta a görcsös szorításomat. – A lábaidat pedig tedd terpeszbe, mert így maximum orra bukni tudsz.
- Már csak az hiányozna – motyogtam az orrom alatt.
- Mondtál valamit? – nézett rám Emmett angyali ábrázattal.
- Igen, hogy dobhatod – beszéltem valamivel hangosabban, amit már biztos meghallott.
- Nyugi Bella, legyél laza – kiabált mögülem Alice és egy mosollyal bíztatott. Alig mondta ki, Emmett már dobta is az első labdát. A fejem mögé húztam az ütőt és próbáltam odafigyelni a labda suhogására. Alig volt hátra egy méter, de az ösztön győzött felettem és lebuktam a földre. A hajamat meglibbentve süvített el a fölöttem.
- Bella, nem esett bajod? – futott hozzám Alice és Edward egyszerre.
- Jól vagyok, csak rájöttem, hogy ez nem az én sportom – poroltam le ruhámat kezemmel.
- Menni fog, én majd segítek – adta vissza az ütőt Edward. – Csak a labdára figyelj, és lehetőleg ne térj ki előle, ha a közeledbe ér – állt bal oldalamra, ahol védve volt az esetleges bénázásomtól. Vacakot átadta Alice-nek, így már csak ketten álltunk a körben.
- Mehet srácok? – vigyorgott ránk Emmett. Hátrapillantottam Edwardra, majd bólintottam egyet.
Emmett tippjeit megfogadva lazítottam a karom merevségén, és kis terpeszbe álltam behajlított térdekkel. A labda most gyorsabban érkezett felénk, én pedig rögtön pánikolni kezdtem. A feltámadó szél miatt íveltre állt a pályája, egyenesen Edward felé szárnyalva. Nem maradt több időm a töprengésre, elé ugrottam, hogy megvédjem a rohamtempóban közeledő labdától. Vártam a csípő csattanást, ami valószínűleg lila foltot fog hagyni a hátamon.
- Bella? – ért hozzá homlokomhoz Edward. Lassan felnyitottam a szemhéjamat, hogy kikémlelhessek pilláim rejtekéből. Edward hitetlenkedő pillantásokkal illetett. A válla fölött kipillantva láttam, hogy Alice és a Cullen család reakciója sem más. Csak míg Edward a „mentőakcióm” miatt vágott ilyen képet, addig a többiek a burkomat jutalmazták meglepődött arcokkal. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi mutatvány, akit a bűvész szórakoztatás céljából varázsolt a nézők szeme elé. Feszengésem miatt, végül ledőlt a védelmem is, amin keresztül az első esőcseppek átjutottak. Gyors léptekkel elindultam Alice felé, hogy a kelleténél ne legyek még vizesebb, és főleg ne bámuljon engem mindenki szájtátva.
- Sajnálom, elmegyek egy kicsit sétálni – vettem át Vacakot a kezéből és nógatva meghúztam a pórázt. Esetlenül követett, próbálta megtartani gyorsuló lépteimet. A többiek pillantását még percek múlva is éreztem a hátamon…

- Olyan hülye vagyok! Minden jel arra mutat, hogy a nyomukba sem érek. Akkor meg miért próbálok felzárkózni hozzájuk? Kétbalkezes, ön- és közveszélyes vagyok – sírdogáltam az egyik fa alatt Vacakot ölelve. A vihar épp felettünk tombolt, de az erdő mélyére már nem ért el az ereje. A fák sűrűje megvédett minket a cikázó villámoktól. Szörnyű volt újra és újra visszajátszani gondolataimban az előbb történteket. Az arcukra kiült döbbenet mindent elárult róluk. Megértem őket… elég morbid látvány látni, hogy egy láthatatlan burok más irányba kényszeríti a labdát.
- Mi a baj Vacak? – simogattam meg a szőrét. Idegesnek tűnt, az orrát a levegőbe tartva szaglászott.
- Mit érzel? – kémleltem körül a tájon. A fák és bokrok árnyékában bármi megbújhatott, ami meg akart. Akár egy kis mókus, vagy egy nagyobb vad. Az egyik fenyőn megpihent a tekintetem, kívülállónak számított a többi közül. Sután ellépkedtem odáig, hogy jobban szemügyre vegyem. Törzsén két kinövelés éktelenkedett, amelyből fura fehér és aranyszínű anyag távozott. - Még hogy a természet nem képes a sírásra – húztam végig a kezemet a rücskös felületen. Minden élőlény képes kifejezni önmagát, még a növények is. Attól még, hogy befogjuk a fülünket és nem veszünk róla tudomást, a probléma megmarad. Vacak ugatása belém fojtotta a további gondolkodást morgó hangjával.
- Ki van ott? – fordultam abba az irányba, amerre behúzott farokkal vakkantott. Egy sötét árny fedte fel magát egy pillanatra, majd ismét eltűnt a fák ölelésében. Zihálva tartottam vissza a levegőt, lábaim megremegtek a rémülettől. Megfordulva már épp siettem volna a rét felé, mikor egy kemény testbe ütköztem.
- Csak hogy megtaláltalak – húzott szorosan magához Edward.
- Te… te hogy kerülsz ide? – dadogtam meglepődötten.
- Féltettelek, hogy egyedül vagy az erdőben – emelte meg államat, hogy jobban szemügyre vehessen. Kezével finoman letörölte a sós cseppecskét, ami csíkot húzott arcomon.
- Nem voltam egyedül, Vacak vigyázott rám – hagytam el védelmező ölelését és visszaültem a farönkre. Mély sóhajokkal nyugtáztam elfásult kedvemet.
- Mi a baj? – térdelt le elém, kezeit térdemen nyugtatva.
- Hogy mi a baj? – néztem a szemébe szomorkásan. – A családod úgy kezel, mintha én olyan különleges lennék ezzel a képességgel. Teljesen ledöbbentek és úgy néztek rám, mint egy mutánsra – hajtottam le a fejemet.
- Ez nem igaz! Azért döbbentek meg, mert voltál olyan bolond, hogy veszélyeztesd az életedet egy olyanért, amilyen én vagyok.
- Mert te túl jó vagy hozzám képest. Az én életemnek egyszer úgy is vége szakad, csak az ideje nincs még kitűzve – tördeltem a kezeimet feszülten.
- Jobb lenne, ha most visszamennénk a többiekhez – komorult el az arca. Hangjában jól lehetett hallani a változás hangszínét, amit buta szavaimmal keltettem.

- Biztos, hogy csak ezért néztek rám úgy? – próbáltam menteni a menthetőt, miközben a rét felé sétáltunk.
- Én vagyok a gondolatolvasó, nem igaz? – fordult hátra, és rám mosolygott. Mézbarna szemszíne meggyőződést nyújtott arról, hogy sikerült lenyugodnia a percek elteltével.
- Akkor jó, nem szeretnél a hátadon hazavinni? – haraptam be alsó ajkamat a válaszára várva. Lusta voltam tovább sétálni az erdőben.
- Ezt szeretnéd? – szélesedett ki vigyora, szemei csillogva fényjeleztek nekem.
- Igen, csak ne olyan gyorsan, mint idefele jövet – tisztáztam a játékszabályokat.
- Rendben – kapott fel a karjaiba és Vacakot az ölembe ültette. A kabátom alá bújtatva fogtam a kis szőrmókot, másik kezemmel pedig Edwardban fogódzkodtam. Behunyt szemekkel élveztem az utazást, ami most sokkal inkább hasonlított egy hajó ringatózásához a tengeren. A dörgés sem gátolt meg abban, hogy ne szerethessem meg a száguldást.
- Bella? – lehelt Edward az ajkaimra, amitől beleborzongtam. A rét közepén álltunk, a többiek játékát megszakítva. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, de Edward ennek ellenére egy helyben állt velem. Szemei gyengédséggel telve néztek rám, aminek nem tudtam ellenállni. Lassan feljebb húztam magam a nyakához, és rátapasztottam az ajkaimat. A hűsítő eső ellenére elöntött a melegség, végigbizsergetve végtagjaimat. Lágy ritmusunk pontos ellentéte volt a reggeli csókunknak. A testi vágyat most felváltotta az érzelmek szerepe és a megbocsátás. Boldog mosollyal pusziltam egy utolsó csókot rá, majd kabátjába rejtettem az arcomat.
- Remélem Emmett tetszett – indult el újból a lábam alatt a talaj. Még hallottam egy öblös nevetést és egy csattanást a távolból, de hazafelé már csak a suhanó hangokra figyeltem…

- Jól vagy? – tett le a bejárati ajtó előtt Edward, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem lát.
- Igen – húztam le a cipzárt, hogy letegyem a földre Vacakot. Igaz a lábam egy kicsit imbolygott a szilárd talajra érkezve. – Most már elmondod mi volt a fogadás tétje? – néztem könyörgőn.
- Hogy a családom előtt kell megcsókolnunk egymást – seperte ki arcomból az egyik vizes tincset.
- Emmett mindig ilyen perverz? – hökkentem meg egy pillanatra. Jobb lesz vigyáznom, hogy milyen fogadást kötök vele.
- Egy idő után megszokható – adott puszit a számra búcsúzásként.
- Nem jössz be? – invitáltam, de megrázta a fejét.
- Lisa nem nézné jó szemmel, ha egy egész napos program után még a házukban is zaklatnám az unokáját – merengett el egy pillanatra. Jól tudtam, ilyenkor Lisa néni vagy az egyik szomszéd gondolatait hallgatta ki. – Este viszont lehet benézek – beszélt tovább, mint ha mi sem történt volna.
- Az jó lenne – villantottam meg egy ragyogó mosolyt.
- Szárítkozz meg – nézett az alattam elterülő tócsára, amiből Vacak is bőven kapott. A ruháimból – és hajamból - csavarni lehetett a vizet. Mikor újra felnéztem, már csak hűlt helyét találtam Edwardnak…