1. fejezet

Már tegnap próbáltam feltenni, de csak most sikeredett. Jó olvasást :)

Fájdalmas hír

A telefont egy gombbal kinyomtam, és magam elé néztem remegve. A nővér hangja még a fülemben csengett. – „Haló? Utálom, hogy így kell közölnöm a hírt, de a szüleit baleset érte – egy hosszú szünet következett, szívem felgyorsulva várta a hírt – és.. meghaltak. Részvétem – beszélt együttérzőn. A részletekre nem voltam kíváncsi, azt hagyja csak a sajtónak…

Biztos csak tévednek, az én szüleim most egy étteremben vacsorázhatnak, nem lehet, hogy meghaltak. Ez csak egy rossz vicc – néztem a mobilomra, mintha attól várhatnék valami visszajelzést, hogy ez a nő egy őrült. De a megerősítés nem jött. Kétségbeesetten szorongattam a telefont és zokogva borultam a le a földre.
- Anyu, apu miért? – ütöttem bele öklömmel a földbe. A látásom összefolyt, míg a torkom kaparása erősödött. Nem volt lélekenergiám felkászálódni a hideg földről, meg akartam halni. Ha most megölném magam, senkinek se hiányoznék! A szüleim halottak, a legjobb barátnőm halott. Rokonaim nincsenek, illetve csak egy, de ő látni se óhajtozik. Egy szóval nincs senkim.

Búslakodva dőltem el a földön, szemhéjam le-lecsukódott a kimerültségtől. Nem vágytam rá, hogy aludjak, igazság szerint nem akartam magammal semmit sem kezdeni. Kiéheztetni nem tudnám magam, mert a dadám – akinél jobban senkit nem gyűlölök – rám találna. Inkább kapjak tüdőgyulladást, vagy bármit.

Sokáig gondolkoztam még a földön fekve, de egy kar megragadott a kezemnél fogva és húzni kezdett.
- Istenem egész este itt feküdtél? – hisztériázott máris Elza. – Anyádék levonják a fizetésemből, ha lebetegedsz. Miért nem vagy képes odafigyelni magadra? – húzott föl a kanapéra.
Hitetlenkedve nyitottam ki becsukódott szemem. Ez a nő mindig is csak a pénz miatt vigyázott rám, nincs benne egy szemernyi szeretet se.
- Nem lesz velem több gondod – beszéltem karcosan a sok sírástól. – Meghaltak. Nincs többé szükség a munkádra. Akár el is mehetsz – köptem ki undorodva a szavakat.
- Nem csoda. Sok gond van veled, amit még nehezítesz is. A halálba kergetted őket.
- Takarodj! – sikítottam magamból kikelve. – Hogy merészeled? Azonnal tűnj el! – dobtam neki egy jókora párnát, ami az arcában landolt.
- Rajtam ne múljék – tette fel védekezőn a kezét, miközben táskáját kereste. - Tudod mit? Hagyd csak el magad! Az ilyen gyengéknek még élniük sem szabadna – csapta be az ajtót és itt hagyott magamra.

Amint elment rögtön sírásba kezdtem. Azt hittem, hogy lesz egy olyan pont, mikor a könnyem megapad, de nem úgy festett. Időérzékem teljesen megzavarodott. Nem tudtam éjjel vagy nappal van. Gyomrom korgása emlékeztetett csupán rá, hogy elég sok ideje már annak, hogy itt fekszek. Lehunytam újból a szemem és átadtam magam az alvásnak.
…

- Isabella, Isabella hallasz? Mond, hogy nem esett bajod – simogatta a hajamat valaki. Rémülten keltem fel a hideg kőről és hitetlenkedve néztem a nőre. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy már több napja nem ettem és szárazan nyeltem. Egyensúlyomat elvesztettem a szédüléstől és sután fogtam meg az idősödő nőt, aki nemrég még engem keltegetett.
- Nyugalom, már itt vagyok, semmi baj – húzott magához, mire én csak értetlenkedtem.
- Ki vagy te? – kérdeztem suttogva, jelenleg többre nem futotta.
- Hát nem ismersz meg? Bár érthető, tizenkét éve is annak, hogy újra láttalak.

Még mindig nem derengett semmi róla, ezért csak fürkészőn tekintettem rá, hogy szabad a megfejtés.
- Lisa néni vagyok – hát ezzel sokat megtudtam róla. – Charlie anyja.
Megdöbbenten néztem rá, majd rendeztem arcvonásaimat. Azzal tisztábban voltam, hogy az egyik nagymamám még él, de anyáék mindig azt mondták, nem kíváncsi rám, ezért nem is találkoztam soha vele.
- És miért jöttél most ide? Eddig még csak látni se akartál.
- A szüleid ezt mondták? – nézett rám hitetlenkedve. – Nézd anyáddal nem volt jó a viszonyunk, ezért jobbnak láttam, ha távol leszek tőletek, és így elhanyagoltalak téged is.
- Nem válaszoltál – hívtam fel a figyelmét, hogy ne a gondolataiba süppedjen.
- Mert állami gondozásba kerülnél, ha nem vállallak fel – felelt egyszerűen.

Nem tudtam mit mondani. Túlságosan elhagytam magam ahhoz, hogy most megint összeszedjem és megragasszam a bennem ragadt repedéseket. Leültem a kanapéra és kezembe temettem a fejem.
- Nézd – ült le mellém. – Tudom, hogy rossz mama vagyok. Nem is kérem, hogy hívj így, és hogy megszeress. Én csak jót akarok neked. Elköltözünk innen és kezdhetsz egy új életet.
- Újat? – néztem rá mérgesen. – A múltam és a jövőm is romokban áll, nem is beszélve a jelenről.
- Ez nem igaz! Én a fiamat vesztettem el, szerinted nekem mennyivel könnyebb? – emelte fel a hangját, majd kifújta a bent maradt levegőt. - Ezt az esélyt nézd úgy, mint egy fehér, tiszta vásznat. Te írod, illetve fested a sorsod, és nem tudja más bepiszkolni anélkül, hogy te ne adnál neki rá engedélyt.
- Mit vársz el, mit tegyek?
- Gyere velem Forksba és járj ott iskolába. Új környezet, új közösség. Ott nem fog ennyire fájni az emlékezés.
- És ha nemet mondok? Elszökök, mert egyedül akarok lenni?
- Elsőnek is: ha nemet mondasz, akkor marad az árvaház, talán jobb lenne neked ott. Lehet, nem tudom – vonta meg vállát. - Viszont kettő: egy Swan nem menekül el a teher súlya miatt! – tette fel mutatóujját. Elgyötörten néztem magam elé, nem tudtam mit tegyek.
- Készítek neked valamit. Rossz rád nézni, olyan vékony vagy. A szemed alatti vörösségről nem is beszélve, és a fehérségedet még egy vámpír is megirigyelhetné – lépett ki a konyhába.

- Vámpír – ízlelgettem a szót. Még szerencse, hogy nem találkoztam eggyel se. Ők mind gonoszak. Elterelésként elmentem a mosdóba és felvettem valami illendőbb ruhát, majd az arcomat kezdtem fürkészni. A sápadtságomat kihangsúlyozta a két szemem. Nem szerettem magam sminkelni, de anyának nagyon sok pepecselős kiegészítője volt. Ahogy eszembe jutottak az emlékek, rögtön a sírás kerülgetett. Belemarkoltam a csap szélébe és mély levegőket vettem.
- Nem hagyhatom el magam. Erős leszek! – győzködtem magam.
- Isabella kész a reggelid! Készítsek pirítóst is? – kiabált fel a nagymamám.
A torkom még nem volt az igazi, így inkább kihagytam, hogy megértetem vele, hogy Bellának szólítson. Kerestem egy alapozót, ami nem üt el a bőrömtől és vékonyan bekentem a kritikus részeket.

Még egyszer visszanéztem a tükörbe, hogy learathassam munkám gyümölcsét, aztán már somfordáltam is le. A konyha felől tojásrántotta és palacsinta terjengett. Lisa néni – nem voltam képes a mamázásra – épp egy újabb adag palacsintával foglalatoskodott. Mintha akkora gyomrom lenne, hogy ezt mind megehessem, mosolyogtam. A hasam nagyot kordulva jelezte, hogy neki bizony tetszik a látvány.
- Éhes vagy – kuncogott, de nem nézett rám. – Ülj csak le, rögtön megyek én is.

Helyet foglaltam az asztalnál és elkezdtem szedni magamnak egy jókora adagot a tojásból. Hümmögve vettem be az első falatot a számba és rágcsálni kezdtem. Nagyon finom volt, talán csak az éheztetés volt rám ilyen hatással.
- Sikerült venned? – pillantott rám, de elakadt a szava. – Áh, látom korrigáltad a táskáid. Jól is tetted este indulunk haza.
- Haza? – húztam fel szemöldököm.
- Jó sorod lesz ott, ne utáld már előre – kérte szelíden.
- Megpróbálom – néztem le a tojásrántottára és gyorsan behabzsoltam. Nem akartam, hogy faggatni kezdjen az elmúlt éveimről. Meg úgy általánosságban beszélni se akartam.
- Kiírattalak az iskolából – beszélt halkan, mintha félne a reakciómtól.
- Rendben, már én is gondoltam, hogy szólnom kéne.
- Te most csak törődj magaddal, más nem számít – próbálta a kezét kezemre tenni, de elhúztam. Ez számomra olyan volt, mint egy bizalomjáték. Ha ott tartom a kézfejem, akkor bízom a válaszaiban és tetteiben, ha elhúzom viszont még nem forrt ki bennem az őszinteség és szeretet irányába. Ehhez nekem több idő kell.
- Most felmegyek – köszörültem meg a torkom.
- Persze menj csak. Muszáj elpakolnod – bólogatott.

Felérkezve az emeletre rögtön berontottam a szobámba. Hiányozni fog minden erről a helyről. A napfény, a házunk, még a kis szomszéd fiú is, aki folyton gúnyolódik rajtam. Nem is olyan könnyű elszakadni innen.

Sóhajtva leszedtem a bőröndöm a szekrény tetejéről. Eddig még csak egyszer kellett használnom, elég poros volt. Vizes ronggyal megpróbáltam letörölni róla a felesleges porcicákat, nagyobb aránnyal sikeresen. Nem volt olyan sok ruhám, amit szerettem. A legtöbb csak nagyzásra és rongyrázásra volt jó. Egyet-egyet eltettem ezekből, amik kicsit tetszettek, de a többire nem lesz szükségem. A kedvenc darabjaim kerültek a bőröndöm tetejére. Nagy nehezen sikerült behúznom a cipzárt is. Most jön a nehéz rész, milyen számomra kedves tárgyat vigyek oda. Ha tényleg új életet akarok kezdeni a válasz az lenne: semmit. De én nem akarok felejteni, félek nem is tudnék.

A kedvenc könyveimet úgy döntöttem magammal viszem. A kisebb tárgyakat is, amik nem olyan törékenyek. Egy nagy dobozba beletettem őket, majd a számomra fontos emlékekkel foglalkoztam. A képgyűjteményeimet semmi esetre nem fogom itt hagyni. Úgy is el lesz adva ez a ház, a lakói pedig kidobnák. A ruháknak viszont biztos örülni fognak, egyszer-kétszer viseltem csupán.

- Készen vagy? – kopogott be az ajtón Lisa néni.
- Mondhatjuk – néztem körbe az üresedő szobában.
- Nagyon sok tárgyad van még. Egy szállító céggel megbeszélem, hogy hozzák Forksba őket.
- Nem szükséges. Ezek már nem olyan fontosak.
- Biztosan? – ráncolta össze homlokát és fürkészőn nézett a szemembe.
- Persze. Ezek csak ajándékok, amiket olyan emberektől kaptam, akiket nem is ismerek. Nem fognak hiányozni.
- Rendben van, akkor nem hívatok embereket – körülnézett a szobában, majd folytatta. – De ezeket a gyönyörű ruhákat nem hagyjuk veszni. Ez egy igazi szaténruha, nagyon sokba kerül – húzott ki egyet a sok közül.
- Nem lesz rá szükségem – ellenkeztem.
- Akkor majd másnak jó lesz, de ezt visszük magunkkal. Keresek is egy bőröndöt gyorsan – sietett ki a szobámból.

Leültem a laptopom elé és bekapcsoltam. Nem volt egy gyors gép, de kíváncsi voltam Forks hogy néz ki, milyen a klíma arra. A hátteremen anyáék mosolyogtak velem. A hasam görcsbe rándult tőle, ezért az internetre kapcsolódtam mielőbb. Beütöttem a Google-be Forksot és a találatokat kezdtem el vizslatni. Elsőnek a képeket figyeltem meg a tájról, rengeteg erdőterület van ott. Lejjebb görgőztem és találomra rákattintottam az egyikre. Elhúztam a számat, mikor olvasni kezdtem a jellemzőit. „Forksban az év nagy részében esik az eső, ez a terület az Egyesült Államok legcsapadékosabb helye”.

- Itt is vagyok. Segítesz összepakolni? Már nincs olyan sok időnk.
- Miért a legesősebb helyre megyünk?
- Látom, kutakodsz – nézett át a vállam felett a képernyőre. – Ott kaptam munkát.
- Egy kisvárosban? – hitetlenkedtem.
- Tipikus anyád vagy, ő is mindig akadékoskodik – mosolygott barátságosan, de ezzel nem lopta be magát a szívembe. Látva arckifejezésem inkább abbahagyta a „bókolást”. Kikapcsoltam a gépet és odaléptem mellé, hogy segíthessek a ruhákat beletenni a bőröndbe.
- A laptop is jön ugye? – kérdezte meg, mikor már a vége felé tartottunk a pakolásban.
- Igen, kelleni fog az esszéknél.
- Akkor csomagoljuk be újságpapírral, hogy ne sérüljön meg. Aztán indulnunk is kell – nézett az órájára.

A tisztálkodási szereimet beledobtam az egyik bőröndbe, majd utoljára végignéztem a szobákat. Anyáék hálószobája előtt megmerevedtem.
- Itt a taxi – szólalt meg Lisa néni a földszintről.
Felkaptam a csomagokat és szomorúan lelépkedtem a lépcsőn.
- Indulhatunk?
- Igen – próbáltam megereszteni egy mosolyt, de kényszeredettre sikeredett. A taxis segített a csomagokat elhelyezni a csomagtartóban, amik nem fértek el hátsó ülésén foglaltak helyet.
- Az úti cél? – szállt be a férfi a kormányhoz.
- A reptér – válaszolt röviden Lisa néni.