3. fejezet

Korábban hoztam a frisst, mert lehet hétvégén teljesen elfoglalt leszek. (Sose tudom előre, hogy szombaton és vasárnap hol vagyunk). Apát is akkor engedik ki a kórházból, szóval inkább megírtam előre :) Jó sok komit kérek, jó olvasást^^



"Balesetek"

Egy idő után zötykölődve haladtunk La Push felé. Úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton. Alig érkeztünk fel egy apró dombra, máris a lejtőjén mentünk lefelé. A gyomrom liftezve jelezte nem tetszését, hiszen az emésztésre váró ételek teljesen összekavarodtak.

- Mennyi idő, mire odaérünk? – néztem rá vezetés közben.
- Csak nem rosszul vagy? – hökkent meg falfehér arcom láttán.
- Nem, dehogy is! Csupán kíváncsi vagyok – füllentettem.
- Nos, ha úgy nézzük, már itt vagyunk – mutatott a tömény sziklafalra, mire én kételkedőn néztem rá. – Tudod, itt La Pushban nagy sportnak örvend a sziklaugrás.
- És mint ide beilleszkedőt, egyből megpróbálsz rávenni, hogy ilyen magasról ugorjak le? – néztem vissza a tenger feletti közel száz méteres óriásra.
- Dehogyis, ez nagyon veszélyes. De valahol el kell kezdeni a túrát, és kíváncsi is voltam mennyire vagy belevaló – somolygott.
- Ha jobb lenne az idő és nem lógna az eső lába - na meg lenne bikinim is -, akkor talán azt mondanám, hogy lehet róla szó, persze alacsonyabbról – méláztam el. – De így inkább sétáljunk a tengerparton vagy valami hasonló.
- Például bálnales?
- Maradjunk csak a sétálásnál – figyeltem oda az útra.

Lassan vezettem le a sziklák mentén, mivel az eső még nem száradt fel. A part innen már tényleg közel volt, hiszen csak le kellett jutnunk az aljára, és onnan még pár száz méter. A kilátás idefent sokkal szebbnek tűnt. Be lehetett látni az egész partot, a tengert, a szörfösök játékát a vízen. Imádtam nézni, ahogy a madarak ráfekszenek az időnként feltámadt szélre, és pihentetik szárnyukat. Szabadnak éreztem magam már a látványától is.

- Értem én, hogy tetszik a hely, de azért még egy darabban szeretnék hazaérni – nyúlt a kormányhoz, mivel én belemerültem a táj szépségébe.
- Bocsánat. Én csak…
- Tudom, elbambultál – szegezte rám sugárzó mosolyát.

Mivel nem akarta a kormányt elengedni, így inkább ráhagytam, és a pedálokat felváltva váltogattam. A teste most sokall közelebb helyezkedett el az enyémhez. Éreztem a belőle párolgó meleget, és a leheletét az arcomon, ami megrészegített. Hozzá akartam érni a homlokához, és megnézni nem lázas-e, de letettem róla. Még félreértené a mozdulatom.

- Itt is lennénk, lelassíthatsz – szólalt meg, közvetlenül a fülemnél. Szót fogadó kislányként lefékeztem, majd rá pillantottam. Nem húzódott vissza az ülésre, sőt mintha még közelebb is csúszott volna. Belepillantottam a szemébe, próbáltam rájönni mi ütött belé. A száját enyhén megnyalta, mint egy kutya, mikor elégedett az elé rakott étellel. Ajkai közeledtek felém, mire én visszatartottam a levegőt a stressztől. Nem tudtam mit tegyek, de megcsókolni nem akartam. A telefonom mentett ki, mire majdnem felvisítottam az örömtől. Jacob távolodása jelezte, hogy kaptam egy kis időt, hogy „menekülhessek”. Kiugrottam a kocsiból és gyorsan felvettem.

- Halló? – szólaltam meg.
- Szia Isabella, csak én vagyok. Minden rendben? – szólalt meg Lisa néni a telefonban.
- Igen, természetesen – beszéltem lassan az iménti fejleményektől.
- Csak azért hívtalak, hogy megtudakoljam megtaláltad-e az ételt a hűtőben. És szólni is akartam, hogy később érek haza, mert… - itt elharapta a mondatot. Azt hittem, azért hív, mert olvasta az üzenetem, de teljesen mást szűrtem le a szavait hallva. Furcsa hangokat hallottam a telefon túlsó végén, amit meg is jegyeztem.
- Veled minden rendben? Fura zörejeket hallok – mélyültem el a hallgatózásban. Letakartam a telefont és Jacobra néztem. – Itt mindig ilyen rossz a térerő?
Kérdőn rám tekintett, mintha hibbant lennék.
– Bella, itt a legjobb a vonal. A hegyen van fent az adótorony – mutatott fel a sziklákra, ahonnan nemrég lejöttünk. Visszatettem a fülemhez a telefont.
- Itt vagy még? – beszéltem bele hangosabban a kelleténél.
- Este beszélünk – csuklott el a hangja, mintha izgatott lenne. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy mi van ha… de nem Lisa néni sose – ráztam meg a fejem, hogy kiverjem ezt a butaságot a fejemből.

- Ki volt az? – jött közelebb hozzám Jake.
- Öhm, a nagymamám, de kicsit furcsa volt.
- Az idősek már csak ilyenek – sétált mellém lassú, megfontolt lépésekkel. Újra felötlött bennem az autós „baleset”, mert majdnem butaságot cselekedtünk. Ha megint próbálkozna, muszáj lesz leállítanom – néztem farkasszemet mosolygós tekintetével. Lágyan megfogta kezem és maga után húzott.
- Gyere, innen semmit nem látsz a partból.
Nehéz volt lépést tartanom vele, mivel kétszer gyorsabban tört előre a puha homokban.
- Várj, leveszem a cipőm. Teljesen homokos lesz – mosolyogtam, ahogy szivárogtak be a kis szemcsék cipőmbe.

Az esőzéstől még vizesek voltak a parton elterülő kidőlt fák. A vizes homok talpamhoz ragadt és benyomódott alattam a talaj, ahogy sétáltunk a tengerpart közelében. A napot még elfedték a felhők, pedig most pont felettünk sütött volna. Örültem neki, hogy különösebben hideg sincsen már, bár Jacob forró keze melegítette ujjaimat. Borzongások futottak át rajtam, amikor rájöttem, hogy most egy férfi kezeit fogom. Ez olyan bensőséges volt számomra, amire még nem voltam felkészülve. Mintha ezzel azt fejezné ki „ő már foglalt”. Igaz imponált nekem, hogy Jake próbál közelebbről megismerni és tetszem is neki, de nekem ez nem ment. Ha rá néztem, egy aranyos fiút láttam, aki bohóckodik és mindenki szereti. Nem egy férfit, akit meg kell hódítani.

- Mond csak Bells, honnan jöttél? – irányította magára a figyelmem. Gyomorszájon ütve éreztem magam, amiért nem Bellát mondott. Csak Charlie nevezett Bells-nek, és ő most…
- Jacksonville – beszéltem lehajtott fejjel egy leguruló könnycseppnek hála. Nem akartam, hogy sírni lásson! Erősnek kell lennem, értük.
- Ott nincsen meleg? – hallottam ki hangjából a meglepődést. – Akkor meg hogy lehetsz ilyen fehér?
- Hát.. de. Biztos ezért rúgtak onnan ki – próbáltam elpoénkodni, hogy ne legyen olyan kínos az igazság. Csak sajnálatot kapnék tőle is. – Haza kell mennem, még sok dolgom van – beszéltem gyorsan, mikor láttam, hogy megint közeledik felém.
- Elkísérlek a kocsidig – nyúlt kezemért, de én gyorsan a két cipőm után kaptam.

Visszafele sokkal jobban siettünk, igaznak kellett látszódnia a füllentésemnek.
A fák takarása közül egy fura, Jacobbal egy magas férfi közeledett felénk. Elsőnek megijedtem, de mikor láttam Jacobon a kaján vigyort, tudtam, hogy csak a haverja lehet.
- Sziasztok – ütögette háton Jaket, majd rám mosolygott. Valamit suttogott a fülébe és már futott is az erdő felé. Le akartam szidni a barátját, mivel közösségben suttogni illetlen dolog, de már nem maradt rá lehetőségem.
- Mennem kell –intett ő is, és távozni akart. Gyorsan elé ugrottam és félve kérdeztem.
- Valami baj van? Nekem nyugodtan elmondhatod.
Mosolygott egyet és a fülemhez közeledett, majd halkan megszólalt.
- Csak egy kis bonyodalom. Ne aggódj – simított végig arcomon. Éreztem, hogy ahol végig húzta ujját, lángba gyúlt az arcom. Már nem próbáltam megállítani, hagytam, hogy magamra hagyjon a kétségeimmel.


Hazafele bekapcsoltam az agyonhajszolt rádiót, és próbáltam befogni a jobb kezemmel egy adót, ami nem recsegett, míg szememmel az utat követtem. Erősen szorítottam a kormányt, az ujjaim teljesen elfehéredtek. Otthon volt lehetőségem a vezetésre, de szerettem sétálni és futni, így csak ha esett az eső, akkor mentem kocsival. Kijöttem a formámból, régen olyan jó volt száguldozni – gondoltam vissza múltamra, mikor még Charlie tanított vezetni, Renée persze mindig a lelkünkre beszélt, hogy nehogy bajunk essen.

- Apja-lánya – szidott le, mikor egy kicsit megjárattuk a motort. – Nem megmondtam, hogy lassan vezessetek? Gyomorfekélyt kapok a sok idegességtől! – korholt akár egész órákon át.

Megráztam a fejem, hogy ne gondolkodjak ilyen badarságokon, ha nem akarom a szüleim sorsát követni. A városig sikerült is visszapréselnem a feltörő gondolataimat, de muszáj volt kicsit pihennem, hogy biztonságosan vezethessek tovább. Egy parkolóban megálltam és figyeltem a mellettem elhaladó autókat. Mind vetekedhetett a legöregebb kocsi címéért. Beszélek én, akinek még ennél is rozogább a kocsija – simítottam végig a lekopott fényezésen. Beszívtam a kora délutáni friss levegőt és behunytam a szemem, hogy relaxáljak pár percig.

Dudálásra és éles fékezésre kaptam fel a fejem. Csak annyit láttam, hogy egy kutya fut át keresztbe az úton és egy kocsi fékez, de már nem tud megállni. Neee – próbáltam sikoltani, de helyette valami furcsa érzés vett körül. Az idő teljesen lelassult, és én nem tudtam odanézni, hogy hogyan ütik el szegény ebet, ezért elkaptam jobbra a fejem és összehúztam magam, a kezemmel védve fülem. Bizsergés futott át rajtam, majd egy újabb, erősebb hullám. A kocsit még befogott füleimen keresztül is hallottam, ahogy csattanva érkezik neki a testnek. A zokogás szélén álltam, de tudnom kellett, hogy a sofőr legalább él-e még. Fel kell hívnom a mentőket is – cikáztak gondolataim megállás nélkül. Oda kell néznem. Kérlek, ne legyen senkinek semmi baja – imádkoztam magamban. A szememet tágra meresztve néztem a kocsira és kutyára.

- Ez nem lehet – nyökögtem. A látvány teljesen letaglózott. A kutya már rég a közelebb eső járdán nyaldosta a mancsát és farkcsóválva jelezte, hogy neki bizony kutya baja. A sofőrre vetve a pillantásom, viszont kicsit összeszorult a gyomrom. A homlokából ömlött a vér, mivel megfejelte a kormányt.
- Jól van Uram? Minden rendben? – siettek ki egyesével az emberek az étteremből. – Valaki hívja már a mentőket – hisztériázott egy velem egyidős lány.
- Hogy lehetséges ez? – néztem a kutyára, aki rendben volt, és a Mazdára, amiben a sofőr a fejét fájlalta. A kocsi eleje behorpadt, mintha egy betonfalban landolt volna az imént.

El kell innen tűnnöm – szedtem össze magam annyira, hogy beüljek a kocsiba. A mentősöket már úgy is értesítették. Nem óhajtok egész este a kapitányságon bent ülni, hogy jegyzőkönyvet készítsenek az esetről. Egyből mindenki engem hibáztatna, mert én vagyok az „új lány”, aki szerencsétlenséget hoz a városra.

Második gyújtásra sikerült elindítanom a furgont, és kikanyarodtam az útra egy utolsó pillantást vetve a férfira. Mivel mindenki vele volt elfoglalva, így senki sem vehette észre, hogy én szem- és fültanúja voltam ennek az egész esetnek…

…

Otthon gyorsan leparkoltam a fűre és besiettem a házba.
- Lisa néni itt vagy? – kiabáltam fel a lépcső felé, hogy arra is terjedjen a hangom. – Hála az égnek még nincs itt – mosolyodtam el és összefogtam a hajamat egy gumival. Az idegeskedéstől gyorsabban vert a szívem, és nagyon melegem lett. Benéztem a hűtőbe, és kiszedtem a mai napra előkészített ételt. Feltűnő lenne, ha egész nap nem ettem volna semmit.

A vacsorát gyorsan elkészítettem és leültem a tv elé. Kíváncsi voltam errefele milyen műsorok vannak. Kapcsolgatni kezdtem a távirányítóval, de egy természetfilmen megállítottam a kezem. Mindig is szerettem a biológiával és földrajzzal kapcsolatos újdonságokat nézni. Belapátoltam a maradék főzeléket és gyorsan elmosogattam. Visszaültem a kanapéra, de a szemeim kezdtek elnehezülni és szépen-lassan eldőltem az ágyon, mint egy zsák krumpli.

- Bella? Kedvesem? – csiklandozta egy személy az orromat.
- Lisa néni – dörmögtem a párnába nyomva arcom, hogy megszűnjön a viszketés.
- Én vagyok kincsem. Fel kellene kelned, éjjel rosszul fogsz aludni – beszélt hangosabban, talán, hogy magamhoz térhessek.
- Nem baj, akkor holnap tovább alszok – beszéltem álmosan.
- Holnap már suli, elfelejtetted?
- A fenébe – csaptam bele a kanapéba, amitől fájdalom nyilallt a kezembe. Felkászálódtam ülő helyzetbe és magam elé néztem könnyes szemekkel. A fáradtság és ásítás együtt ilyen hatást ért el nálam.
- Muszáj? – néztem boci szemekkel nagymamámra.
- Kötelező – himbált meg előttem egy táskát. – Ma vettem neked, még hasznodra lehet.
- Hm... köszi – néztem a világoskék alapon fehér virágmintás táskát. – Felmegyek pihenni.
- Csak jobb, mint idelenn feküdni – nézett végig a kemény kanapén. - Holnap megint későn jövök, nem kell megvárnod, nyugodtan menj aludni.
Bólintottam egyet, majd szólásra nyitottam a szám.
- Kérdezhetek valamit? – fordultam meg, de meggondoltam magam, hogy felhozzam a témát. – Áh, mindegy. Szép álmokat – siettem fel a szobámba. Még nincs itt az ideje, hogy arról beszéljünk.

Fent robotosan mozogva vettem fel pizsamám és pakoltam össze a koszos cuccaim. Reggel elég lesz megmosakodnom – döntöttem el. Az ásításhullámok visszatértek és boldogan vetettem fejem a pihe-puha párnámra.