2. fejezet

Fent a friss, de a következő csak szombaton lesz szerintem :( Jövő héten körülbelül 10 témazáróm lesz és muszáj rájuk tanulnom. Ha előbb kész van persze felteszem. Jó olvasást :)



Otthon édes otthon?

Csönd telepedett ránk a taxiban. Kinéztem a tájra, amit nemsokára felvált egy erdős terület, sok esővel. Csak a taxióra pityegését lehetett egész úton hallani, ahogy számolja a pénzt. Mivel már jócskán sötétedett, az utcák nem voltak túlzsúfolva és nekünk is könnyebb volt a haladás a város széléig, ahol már a reptér várt. Röpke fél óráig tarthatott az utazás, de a szemeim már fáradtan pislogtak.

- A csomagjaik hölgyem – vette ki a taxis a csomagtartóból, és a kezünkbe helyezte a nehéz bőröndöket.
- Köszönjük. Isten óvja – intett Lisa néni még egyszer a férfi felé, majd elindultunk a terminálba. Az utolsó pillanatban érkeztünk, így nem kellett sokat várakoznunk. A csomagjainkat ellenerőztették és mivel nem találtak semmi szabályellenest, így már vitték is a gép rakodóterébe. Már csak pár perc maradt a felszállásig, ezért sietnünk kellett a helyünkre. Repülőgépen eddig még nem utaztam, viszont hallottam olyan pletykákat, hogy egyes utasok nem bírják a magasságot, ezért fejfájást és hányingert kapnak. Reménykedtem magamban, hogy nem vagyok ezeknek az utasoknak az egyike. A lépcsőn Lisa nénit követve bukdácsoltam, mire végre felértünk és bent egy stewardess mosolyogva vezetett el az ülésünkhöz.

- Hány órás lesz az út? – csatoltam be övem a biztonság kedvéért.
- Hat esetleg hét. Van időd aludni, látom, egyre jobban elnehezül a szemed – mosolygott rám.
- Azt hiszem, megfogadom a tanácsod – helyezkedtem el az ülésben hátravetett fejjel. Fáradtan sóhajtottam egyet és próbáltam kizárni a zavaró hangokat. Légzésem egyenletesre váltott és aprókat szuszogtam félálomban.


Egyenesen előre lépkedtem a kitaposott ösvény fele. A napot gomolyfelhők takarták. A fagyos hideget vékony ruhámon keresztül éreztem.
- Bella, kincsem te vagy az? – jött ki a fák közül Renée.
- Anyu? – akadt el a szavam. – Hogy… hogy kerülsz te ide? – kezdtem el futva átszelni a köztünk levő távolságot.
- Higgy a természetfelettiben, és nem eshet bántódásod – felelt jegesen, mintha a lelkét kiszipolyozták volna.
- Ezt nem értem, mit akarsz ezzel mondani? – kiabáltam a feltámadó szélben. Ám ő csak távolodott. A falevelek körülöttem körkörösen röpködtek, mint amikor tornádó közeleg. Ijedten kaptam balra a fejem, de nem voltam képes menteni magam. Egy helyben álltam és vártam, hogy mi fog történni. Kezemet védekezőn felemeltem, mintha meg tudná állítani a fékevesztett óriást. Vártam a belém nyilalló fájdalmat, vagy, hogy felkap és nekirepít egy fának, de nem történt semmi. A szél enyhült a testem körül. Kikukucskáltam kezeim szorításából és furcsállva tapasztaltam, hogy kisütött a nap.

Hirtelen tértem magamhoz, fejem szörnyen hasogatott a fájdalomtól. Lisa néni mellettem aludt, próbáltam csitítani felkorbácsolt érzésem. A légi utasnak is feltűnt a rosszullétem, ezért rögtön a segítségemre sietett.
- Hozhatok valamit hölgyem? Vizet vagy erősebbet? – mosolygott megállás nélkül.
- Egy kis víz jól esne – szorítottam torkomra kezem.
- Azonnal hozom – tipegett el.

A lüktetés fokozatosan alábbhagyott a fejem körül, már csak a pulzusomat kellett visszaállítani.
- Tessék a víz – adta oda egy alátéttel.
- Köszönöm. Igazán kedves – próbáltam legszebb mosolyomat a számra erőltetni.
- A munkámmal jár, ha most megbocsát – és már indult is a következő utas felé.

Gondolkodva néztem ki az ablakon. Mivel sötét volt, így semmit sem láttam. Elképzelni se akartam, jelenleg milyen magasban lehetünk. Visszagondoltam az álmomra. Anya hangja nem hagyott nyugodni. Miért kéne hinnem a természetfelettiben? Semmiben nem hiszek, míg valaki be nem bizonyítja a szemem előtt. Biztos csak a lelkiismeretem játszik velem – hagytam annyiban a megválaszolatlan kérdést.

Próbáltam visszaaludni a gépen, sikertelenül. Aprót ásítva kiszabadítottam magam a biztonsági öv bilincséből és elsiettem az illemhelyre. Olyan furcsa érzés volt sétálni, nem éreztem az egyensúlyomat a kisebb rázkódások és dülöngélések miatt. A helyiség kicsi, ám annál felszereltebb volt. A kézmosás közben tükörképem elemeztem. A hajam itt-ott kiállt és a szemem még mindig nyúzottan nézett rám. Mindent mégsem tudok a világ elől elrejteni…

Kissé álmosan tértem vissza Lisa néni mellé, aki már éberen várt.
- Kösd be magad, lassan leszállunk!
- Redben van – ügyködtem az övvel.
Nagymamám nem tévedett sokat, a légiutas-kísérő öt percben belül a szájához helyezte a kihangosítót.
- Hamarosan leszállunk Port Angelesbe, kérem, a biztonsági öveket kapcsolják be – beszélt a mindig mosolygós szőke stewardess.

Landolás közben az ülésbe kapaszkodtam. Ahogy a gép elérte a földet, egy nagyot zötykölődtünk, aztán már csak a fék csikorgó hangját hallottam. Boldogan kötöttem ki magam és felálltam a most már stabilan álló gépen. Lent a csomagjaink már vártak, tehát azonnal utazhattunk tovább Forksba. Egy taxit fogtunk magunknak, aztán minden úgy zajlott, ahogy a reptér fele, csak most éppen az új házunkhoz közeledtünk.

- Itt volnánk – lassított le a sofőr.
A kocsi ajtaját lassan kinyitottam és a házat kezdtem fixírozni. Fehér falai a sötétben jól kivehetők voltak. Nem volt nagy ház, két személynek ez pont ideális méret.
- Tetszik? – szólalt meg Lisa néni mellettem. – Tudom, hogy lelakottnak látszik, de ez csak a látszat. Bentről otthonosabb, hidd el. Nekem már volt szerencsém látni.
- Hm – ennyit voltam képes összehozni. Ha az igazságot szerette volna tudni, azt mondom, hogy azonnal szükséges lenne lefesteni, de inkább csendben maradtam. Talán érhetnek még kellemes meglepetések belül.

Megindultam a ház feltérképezésére, hátam mögött hallottam Lisa néni cipőjének egyenletes kopogását. Az ajtót kinyitva a villanykapcsolót kezdtem ujjaimmal keresni. Nem volt egyszerű művelet, mivel a kezeimben két hatalmas bőröndöt fogtam. A bal oldali falon megtalálva a kapcsolót egy amerikai konyhás helyiség tárult elém, és be kellett látnom Lisa néninek igaza volt. A világoskék falak egyből visszaszorították az előítéletemet erről az öregedő házról. Otthonosan lepakoltam a cuccokat az egyik fotelbe és az emeletre indultam. Itt két szoba volt egymás mellett és egy mellékhelység egyenesen előttem.
- Ez az én szobám, ha nem baj – mutatott a közelebb esőre.
- Akkor az pedig az enyém – indultam el a másik felé.

A „szobám” még üresen állt, de máris láttam benne a lehetőségeket. A falon egy hatalmas parafatábla várta, hogy kidíszítsem a saját stílusommal. Balra tőle a ruhásszekrény és a fölötte levő polcon itt hagyott termékenységi szobrok, ékszerek árválkodtak. A kis szoba ellenére az ágy egy hatalmas, igényes, kifaragott fából készült antik bútordarab volt. Az idő még nem hagyott rajta korhadó nyomokat. Lisa néni előre tudhatta, hogy azt itt élést választom, mert a huzat már fel volt húzva az ágyneműmre. A szobám - bár fájva vallottam be – már most tetszett. Kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztethessek. Nem mintha büdös lenne, de jobb friss levegőt szívni az állott helyett. A beérkező hideg libabőrt hagyott a kezemen, nem szoktam hozzá az ehhez hasonló klímához.

- Nem vagy éhes? – jött be Lisa néni a szobámba.
- Nem igazán. Ki kellene pakolnom, de előtte lenne egy fontos kérdésem – gondoltam át a rám váró teendőket. – Mikor kell iskolába mennem?
- Jövő héten, tudod, el kell még intéznünk a temetést és még valamit – harapta be alsó ajkát. Majdnem felnevettem a mozdulat láttán. Amikor engem vallatni próbálnak, ugyan ezt teszem. – El kellene intézni a végrendeletet is. Apádék téged tettek meg örökösnek, mint az lenni szokott, de még nem töltötted be a tizennyolcat, ezért a gyámod, vagyis én rendelkezem addig a vagyonodról.
- És ez pontosan mivel jár?
- Nem költhetek belőle, ha ide akarsz kilyukadni. Csupán próbálom szinten tartani a pénzösszeget, de én nem értek az ilyesmikhez. Fel kell fogadnunk egy szakembert, aki foglalkozni fog a pénzeddel. Idővel pedig kitanulod te is ezt a szakmát, és akkor személyesen is foglalkozhatsz ezzel – mosolygott rám mindentudón, majd elhagyta a szobám. Eszem ágában sincs folytatni Renée életvitelét. Elég volt látnom, ahogy nap, mint nap számlákkal bajlódott és statisztikákat dolgozott ki. Én nem vagyok jó egy ilyen irodai munkára, ahol papírhalmok sokasága várna.

Csendben lesurrantam a földszintre, azon belül is a bőröndjeimhez. Ma már kedd van, nemrég ütötte meg az óra az éjfélt. Még van pár napom, hogy rendezzem magam és újra iskolába járhassak. Még csak el sem tudtam köszönni az osztálytársaimtól – merengtem el. Úgy is mindegy lenne, nem volt egy barátom se. Egy barátnőm volt csupán, ő pedig már a föld alatt fekszik lassan két éve. Előrehaladott leukémiában szenvedett és már az orvosok sem tudtak rajta segíteni. Lenéztem a jobb mutatóujjamra, ahol a holdkő gyűrűt hordtam. Még ő vette nekem a barátságunk jeleként. Nem volt gazdag, ezért anyáékkal nagyon sokat veszekedtünk, hogy ne találkozgassak vele. Számomra ő volt a támasz, és mikor megtudtam a halálhírt majdnem belehaltam. Még a mai napig fáj, hiányzik egy rész az életemből.

Könnyeimmel küszködve siettem fel a lépcsőn és magamra zártam az ajtót. Eredeti tervem az volt, hogy kirakodom a ruháim, de a rám törő érzelmektől hányingerem támadt. A pizsamámat átvettem, és befeküdtem az ágyba egy zacskó zsepivel. Utat engedtem a vízcseppecskéknek, és vártam, hogy mikor sírom már magam álomba…

O.O

A napok gyorsan teltek. Szerdán beírattam magam az iskolába, és hétfőn már a papírokkal együtt várnak a titkárságon. Csütörtökön a gyámsággal, míg pénteken a végrendelettel kellett foglalkoznunk. Szombaton megérkezett Lisa néni két autója. Az egyik egy gyönyörű Audi, még a másik inkább egy roncstelepre lenne való. Mivel a jogsimat már letettem, így megkaptam a Chevy Pickupot, aminek végsebessége jó esetben elérte a városban megengedett sebességet.

Most vasárnap van. A várost még nem sikerült feltérképeznem. Mivel Lisa néni a munkája miatt kénytelen volt elmenni, így úgy sem fog feltűnni neki, ha pár órára eltűnnék. Azért írok neki, egy levelet, hogy ne ijedjen meg – gondolkoztam.

Drága Lisa néni!
Elmentem a városba körülnézni, itthon unalmas volt az élet. Délután jövök.
Puszil: Bella

A kabátomat leakasztottam a fogasról és a kulcscsomómmal bajlódva bezártam az ajtót. Mint mindig, a balszerencsémnek hála egy jókorát csúsztam a vizes földön. Legalább a csontjaim még épek maradtak – vizslattam át magam.

A jó öreg járgány csak második gyújtásra indult el. A kuplunggal párharcot vívtam, mire betettem egyesbe, és kikanyarodtam az útra. Nem volt különösebb ötletem, hogy hova is tartok. Rábíztam magam a sors vak végzetére. Barátokat szerettem volna szerezni, tudtam, hogy amint Lisa néni munkába áll, egész nap egyedül leszek. Így volt ez velem mindig is, de most változtatnom kell. Nem akarok úgy járni, ahogy ő. Öregen, egyedül iszogatom a forró csokoládét a parázsló tűznél, és azon gondolkozok, mikor bánt velem el ennyire az idő…

Gondolataimból egy fiú tört ki, aki figyelmetlenül lelépett a járdára. Nagyot fékezve épp megálltam előtte.
- Normális vagy? – ordítottam ki az ablakon kihajolva. – Majdnem elütöttelek.
A fiú mit sem törődve kikelésemmel közelebb jött, majd megállt.
- Jó reggelt neked is. Ne strapáld magad, ezzel a kocsival előbb tennél kárt magadban, mint bennem – villantotta ki fehér mosolyát. – Jacob vagyok – nyújtotta be jobb kezét a kocsiba.
Hümmögnöm kellett magamban. Feszélyezve éreztem magam a közelében, mintha valami nem stimmelne vele.
- Én.. én Isabella vagyok – nyögtem ki. – De hívj csak Bellának.
- Egy pillanatra már azt hittem, elfelejtetted a neved – nevetett.
Összeszűkítettem a szemem.
- Na jó, most mennem kell. Szia – próbáltam felhúzni az ablakot, de megakadályozott.
– Várj! Nem akarsz kicsit beszélgetni? Persze, ha fontos dolgod van…
- Tulajdonképpen nincs – vágtam közbe.
- Remek – csillant fel rögtön a szeme.
- Mennyire ismered a várost? Szeretnék körbenézni, mi van erre.
- Jó embert akartál elütni - mosolygott. - Én itt születtem, ismerem minden zugát.

Végignéztem újra Jacobon. Feltérképeztem az arcvonalát, a bőrét, és meglepetten tapasztaltam, hogy fekete haja és kreol bőre van. A magassága miatt kicsit nehezen szállt be, amit megmosolyogtam. Nem tudtam mit gondoljak róla, olyan fura volt elsőre, de ez biztos csak a látszat.
- Hova megyünk? – törtem meg a csendet.
- Megmutatom neked La Pusht, indulj csak egyenesen előre – nézett mélyen a szemembe és én kicsit habozva, de teljesítettem azt, amit mondott..