5. fejezet

Sziasztok mindenki :) Úgy döntöttem felteszem most éjfél tájba az új fejit, holnap meg jó sokat alszok ^^ Ez a fejezet most elég szétszórt lett (kevés időm volt a héten és ennyire futotta). A jövőben megpróbálom nem kivetíteni az írásomra a külső tényezőket. Most Edward szemszögéből olvashattok. Puszil: Tia



Mint az őz...


Alice és Tanya már hazafelé tarthattak. Nekem még Jasperrel és Emmettel testnevelés órám volt. Unottan passzolgattuk egymásnak a labdát, nekünk ez nem volt gyorsnak nevezhető. Emmett persze próbált bohóckodni és nevettetni minket, de én inkább a gondolataim közé menekültem. Az új lány, Bella járt a fejemben. Idegesített, hogy egy árva gondolatfoszlányt sem hallhattam egész nap tőle. Minden órán próbáltam ledönteni a válaszfalat, mohósággal akartam magamba szívni gondolatait.

- Edward vigyázz – szólalt meg gyorsan Jasper mellettem, hogy ne az arcomban végezze a kosárlabda. Reflexszerűen elkaptam a labdát és továbbítottam a hasát fogó Emmettnek. – Minden rendben? – fürkészett Jasper megállás nélkül.
Oda akartam vetni neki foghegyről, hogy minek kérdezi, mikor tisztában van az érzéseimmel, de csak megvontam a vállam.

A csengő mentett ki a további kérdezősködésektől. Gyorsan berohantam a férfiöltözőbe és fél perccel később már siethettem is az autóm felé. Mivel Tanya beköltözött a Cullen családhoz, megleptem Alice-t egy kocsival, hogy ne rajtam csüngjön még iskolába jövet-menet is. Tanya azzal az indokkal költözött be ideiglenesen, hogy szeretne velünk lenni huzamosabb ideig, és szüksége van Esme-re, mint anyára. Értem én, hogy régen elvesztették az édesanyjukat, de Carmen nagyon jó pótanyuka. Az egész csak arra megy ki, hogy megpróbáljon engem behálózni – méláztam el. – Nem voltam rá ezért különösebben dühös, ennek ellenére feszélyezve éreztem magam a közelében. Amíg nem lépi át a gondolatban felállított egy méteres válaszfalat, addig semmi bajom nem lesz.

Egy kis kitérővel hajtottam hazafele. Szükségem volt a nyugalomra. A gázpedálra ráfekve vezettem, élveztem a gyorsaságot. A városban kicsit lassítottam, hogy ne tűnjek fel mindenkinek. Érdeklődve néztem az elhaladó autókba, a járdán ácsorgó fiatalokra. Gondatlanul nevetgéltek, miközben töltötték magukba a sört.

Egy motor hangos dorombolása hatódott hallójáratomba. Kis idő múlva meg is pillanthattam a fekete motort, amin egy fiú ült utasával. A lány fogódzkodva ölelte át hátát. Közelebb érve rögtön észrevettem, hogy Bella az, mire majdnem satuféket nyomtam a megrökönyödöttségtől. Hitetlenkedve meredtem rá. Láttam a szemében, hogy ő is felismerhetett, de a bukósisak eltakarta az arcának teljes részletét. A szagok intenzíven csapódtak felém. Bella illata már ismerősen járt körül, de az előtte ülő srácban volt valami, ami kiverte a biztosítékot a vámpír énemben.
- Vérfarkas - szakadt fel belőlem egy morgás.
Elhaladva mellettük belenéztem a farkas szemébe és összeszűkölt szemmel, kivillantott fogsorral jeleztem, hogy hol a helye. Ismét a gázra tapostam, de most már nem érdekelt a megengedett sebesség betartása.

Otthon nagyot fékezve megálltam a garázs előtt és felugrottam a szobámba. Tanya az ingemet magához húzva szagolta. Megmerevedtem és meglepődve néztem rá az ablakból. Kezeivel elengedte felsőrészem, ami hullámzóan esett le a padlóra.
- Meg tudom magyarázni – kezdte rögtön.
- Hát persze, hogy megtudod, de közben hallom a gondolataidon keresztül, amit kitalálsz.
Lehajtott fejjel, megsemmisülten állt ugyan abban a helyzetben percekig. Hallottam, mit érez irántam. Amióta idejött, ismét fellángolt benne az irántam érzett szerelme. Első gondolatom az volt, hogy rásziszegek és üvöltve közlöm vele, hogy hagyja el a házat. – Nem rajta kell kitöltened a dühödet – figyelmeztetett jobbik énem.
- Sajnálom Edward én… én – kezdett bele, de szükségtelen volt.
- Css. Nem kell semmit mondanod. Tudom – hunytam le szemem. És ezt nem csak arra értettem, hogy hallottam, amiket magában gondolt. Hanem tudtam, hogy milyen, amikor egy másik személy iránt elkezd pislákolni valami. Lehetetlennek tűnt, mivel eddig egy ember sem vonzott, de hirtelen idetévedt Bella és eltörölte az összes – magamnak fenntartott – szabályt.
- Tudod? – nézett rám egyszerre reménykedőn és fájdalmasan. Megindult felém és lágyan végigsimított karomon, de elkaptam.
- Ez még nem jelenti azt, hogy így is érzek – emeltem fel a magasba kezét. – Lehet jobb lenne, ha hazamennél – néztem le a padlóra. Nem volt illendő kidobni a család egyik barátját, de nem hagyott sok választási lehetőséget.
- Ne, kérlek. Jó leszek, viselkedni fogok.
- Tanya itt nem erről van szó – sóhajtottam fel. – A belső érzéseidet nem tudod irányítani, ez olyan, mint mikor vadászunk. Ösztönösen cselekszel, ebben nincs is semmi gond, de… én sosem tudnálak kellőképpen szeretni – néztem bele szemébe, hogy felfogja, mit próbálok neki ilyen nehézkesen elmagyarázni.

Barna szemeiben boldogtalanság tükröződött. Ha tudott volna, szemei már könny áztatva néztek volna farkasszemet velem. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam, de tisztán kellett látnia.
- Nem vagyok elég jó neked.. – suttogta és kirohant a szobából.
- Tanya én nem ezt mondtam, ÉN nem vagyok elég jó neked – kiabáltam az erdő felé haladó eperszőke hajú lánynak, akit megbántottam. Teste remegett a dühtől, de jobban nem tudtam megfigyelni, a fák már eltakarták.

- Ezt jól elintézted bátyus – szólalt meg Emmett a hátam mögül. – Még sosem láttalak ilyen határozottnak vele szemben. Mi változott meg? – nézett rám meglepve.
- Egyszer mindenkiben elszakad a cérna, nem? – húztam haragosan össze a szám.
- Nem tudom mit csináltál a régi testvéremmel, de az újabb verzió jobban tetszik – veregette meg a hátam Emmett és hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Ja, nekem is. Elmegyek egy időre, későn érek haza – ugrottam ki szobámból.
- Mégis hová, ha megtudhatnám?
- Az nem fontos – kezdtem el futni, de biztos voltam benne, hogy hallotta még a válaszom.

Meg kell találnom Isabella házát, ha erre az egész estém megy is rá. Látnom kell, éreznem felemésztő illatát. Nem tudtam mennyit viselek el a közelségéből, de ha nem tudom tartani magam, akkor itt hagyom Forksot – döntöttem el és tovább diktáltam magamnak a gyors tempót. Az erdő végében jártam már, mikor kisütött a nap. Bosszúsan néztem fel az égre.
- Miért pont most? – lassítottam le, mert erre sok ember túrázott.

Lefeküdtem az egyik korhadó fára és vártam, hogy besötétedjen. A fák leárnyékolták az erdő nagy részét, így kevés esély maradt a lebukásra. Nagyokat szippantottam a levegőből, tudni akartam mikor jön a rossz idő. A tüdőm az átlagosnál melegebb levegővel telt meg.
- Egy darabig még itt kell maradnom – nyitottam ki szemem a tájat fürkészve. Madarak csicsergése töltötte be az erdő csendjét. A mókusok fáról-fára ugrálva közlekedtek a fejem felett. Paták dobogását hallottam meg nagyon messziről, talán egy forrásnál lehettek. A vadállatok nem voltak hülyék. Ahova az emberek betették a lábukat, ott meg is tapadtak. A kijelölt ösvényeken alig lehetett felfedezni egy-egy kisebb termetű növényevőt. Nem akarták kockáztatni kicsinyeiket érthető okokból.

Felkászálódtam a fatörzsről, hívogatott az őzek illata. Igaz, jobban szerettem a hegyi oroszlánt, de most beérem a rosszabbal is. Halkan közelítettem meg őket, nem akartam fölöslegesen futni. A bokor mögé lopózva felmértem hányan vannak. Öt méretes példányt és egy kis gidát számoltam. Az egyik ívelt nyakra rávetettem magam és mohón szívni kezdtem.

Carlisle arra tanított minket, hogy próbáljunk mindig öregebb és göthösebb állatokra vadászni, a fiatal nemzedéket pedig hagyjuk futni. Rossz volt bevallani, de a növényevőknél mindig a fiatalabb példánynak volt a legfinomabb íze. Elszakadtam a kecses nyaktól, figyelmemet lekötötte a kis őzike. Még mindig előttem állt, lábai reszkettek, szemei ártatlanul néztek rám. – Az anyukája volt – suhant át az agyamon egy gondolat. Bánatosan, hátracsapott füllel sunyított rám, mintha azt kérdezné „ezt meg miért kellett. Engem is megeszel?”. Letérdeltem a kis állatka elé, a sokk miatt elfelejtett elfutni.

- Nem foglak bántani – leheltem a lehető leghalkabban. Megesett a nem létező szívem. Olyan volt, akár egy ember, akit egy simogatással megölhetnék. Bellára emlékeztetett, a tekintete ugyan ezt sugallta felém. Szemei mogyoróbarnák, és amikor rám néz ugyan ilyen bánatos.
- Fuss, és ne nézz hátra – ütöttem rá óvatosan egy aprót farára, hogy meglóduljon és beérje életben maradt családját. Egy apró vinnyogás hagyta el száját és nekiindult a rengetegnek. Hallottam, ahogy megpróbál egyensúlyt fenntartani négy lábával, majd csatlakozott a csoporthoz, akik már keresték az elkóborolt apróságot.

Az erdő szépen lassan sötétedni kezdett. Emberi szemmel talán láthatatlan is, ahogy leül a feketeség a tájra. Lassan kocogva tértem ki az erdőből, eredeti tervemet meg akartam valósítani. Lehet, könnyebb lenne, ha felhívnám Alicet – jutott eszembe. Már biztosan tud a kis tervemről, és megspórolnék magamnak elég sok időt.
Zsebemben a telefon a következő pillanatban csörögni is kezdett.
- Szia, hugi – mosolyogtam, ahogy felvettem a telefont. – Gyors voltál.
- Már egy ideje nézem a jövőd. Azt hittem már sosem tervezed el, hogy felhívsz – kuncogott.
- Te nem vagy ellene? – jutott eszembe, hogy a családomnak fogalma sincs, hova mentem.
- Szerintem nagyon jó barátnők leszünk Bellával. Drukkolok nektek, de rátérek a lényegre. Egy nagy házban laknak, valahol a közeledben. Fehér a ház fala, szürke tetővel. Akárcsak a bőrünk színei – poénkodott egy kicsit. – Meg fogod találni, csak hallgass a szívedre – nyomta ki a telefont.
- A szívemre.. – ismételtem meg, magam elé révedve.

Eltéve a mobilom rögtön futásnak eredtem. Ha a közelben van az a ház, nem lesz nehéz megtalálni. Az illatok pedig egyenesen vonzani fognak. A fák árnyékában futottam, nem mintha sötétben egy ember is meglátna. Halk suhanással kerestem szememmel a fehér épületet. Szürke, halványrózsaszín, világoskék – néztem végig a házakat, a színekre összpontosítva.
- Ez az – lassítottam le az emeletes ház előtt. Egy nemrég fényezett autó állt a garázsnál. Érdeklődve néztem a modellt, ami egy Audi A3 Cabriolet volt. Nem hasonlítható össze az Aston Martinnal, de határozottan tetszik – vetettem egy utolsó pillantást a fehér autóra.

A lámpák fent és lent is égtek. Hallásomra hagyatkozva hallgattam a szívdobogásokat. A konyhában egy idősebb asszony főzte ki a teát. Gondolataiban megjelent Bella, ahogy fent a szobájában tanult.

Az egyik fára felkapaszkodtam és végig egyensúlyoztam az ágon. Beláttam az ablakon, ahol csakugyan Ő ült egy asztal felett, a fáradtságtól összegörnyedve. Megfigyeltem arcának vonalát, telt ajkait. Szájához emelte a ceruza végét és rágni kezdte, miközben egy feladaton törte a fejét. Zihálni kezdtem, ezért visszatartottam a levegőt tüdőmben. Még ilyen távolságból is hívogatott a vére. Erre mondanák, hogy ő a La tua cantante? (=az énekesem?). Belemartam körmömmel az ágba és tovább néztem kifogásolhatatlan szívformájú arcát.

Léptek zaja ütötte meg a fülem. Visszahúzódtam a törzs rejtekéhez.
- Még fent vagy? – nyitott be a hölgy a szobába.
- Igen. A biológia tanár nem kegyelmez – mosolygott visszafogottan.
- Menj aludni, holnap könnyebb lesz koncentrálnod – simogatta vállát Bellának.
- Köszönöm Lisa néni, de ezt még muszáj befejeznem. Te viszont menj, szükséged van az alvásra, nagyon sokat dolgozol – fogta meg nagymamája kezét.

Legszívesebben felhorkantam volna, ahogy hallottam Lisa nagyi gondolatait. Ha ezt lehetne dolgozásnak nevezni, akkor sokat keresne…
- Rendben. Jó éjt!
- Neked is – ásított Bella egy aprót.
Visszalépdeltem az ág végére, ami nagyot roppanva leszakadt alattam. Vámpírságomnak köszönhetően gyorsan cselekedtem és egy másik ágra ugrottam. Még épp sikerült elbújnom, amikor megláttam, hogy Bella felém néz. Legyintett egyet és folytatta az írást. Szemei bizonyos időközönként nagyokat pislogtak, és alig akartak felnyílni. Ha jól értelmeztem Lisa nagyi gondolatait, Bellának nem lehet most valami jó sora. A szüleit elütötték, a vállalkozásukat próbálják fenntartani, új iskolatársai vannak és úgy zűrös az egész élete, ahogy van.

Merengésemből egy halk koppanás zökkentett ki. Visszanéztem Bellára, aki az asztalra dőlve szunyókált. Hajzuhataga beterítette hófehér hátát. Lassan felhúztam az ablakot és beléptem a szobába. Első lépésként leojtottam a villanyt, ugyanis, ha észrevenne, nem tudnám kimagyarázni magam. Térdhajlatánál és tarkója alatt megfogtam és belefektettem ágyába. Illata bódítóan jutott be a tüdőmbe, mint a saját ínyem szerint kevert heroin – ezzel a szavakkal tudtam volna leírni, amit éreztem. A takarót ráterítve guggoltam le éjjeliszekrénye elé és néztem csodás arcát. Késztetést éreztem rá – attól függetlenül, hogy vadásztam – hogy rávessem magam a törékeny testre és kiszívjam az utolsó cseppig a kívánt nedűt. Közelebb hajoltam nyakhajlatához, szájam szinte súrolta ütőerét. Mély levegőket vettem, a gonoszabbik énem éljenzett. Gondolatban újra és újra lepörgettem milyen jó lenne belemártani fogaim testébe.

- Edward – emelkedett meg mellkasa mellettem.
Kétkedőn rápillantottam, nem lehet, hogy észrevett – álltam fel mellőle és hátrább léptem. Szíve - akár a villám – csapkodott. Kezeit mozgatta, mintha megkötöznék és szabadulni próbálna. Szemei felnyíltak és rám emelte tekintetét. Ilyen sötétben nem lehet, hogy lásson. Futás – villant be, és az ablakhoz ugrottam. Még utoljára visszanéztem a barna szemekbe, majd kiugrottam az ablakon.

A kislámpa egy kattanással fényt adott, de én akkor már a szomszéd ház előtt futottam. Ne kockáztatom a szerencsém, hisz az forgandó…