6. fejezet

Sziasztok :) Itt az újabb feji! Csöppet talán hosszabb lett, mint szokott lenni, de azért nem annyira :D Remélem kicsit kikapcsoljátok vele magatokat. Puszi.
Ui.: Bocsi a függővégért, de imádom :)


Álmok és rémálmok?


Az öreg Chevyt csak második gyújtásra tudtam beindítani. A nap pislákolva világított az égen. Egy pólóban és shortban indultam iskolába, annyira meleg volt. Mind a két ablakot lehúztam, hogy érezzem a virágok friss illatát. Hajamba bele-belekapott a lágy szél, ahogy vezettem a főúton. Gyűrűmet feljebb húztam mutatóujjamon, hogy ne fityegjen annyira. Minden vidám és napos volt. Szerettem a tavaszt, a természet ilyenkor bontakozott ki magából és leplezte le való mását. A kisgyerekek vidáman pajkoskodtak a másikkal, és véletlenül az egyik még az útra is kitáncolt. Mosolyogva néztem végig rajta, mikor lelassítottam. Szemei mézédesen villództak, vörös tincsei összekuszálva lepték be füleit. Bőre fehéren tündökölt, akár az angyaloké. Olyan volt, mint… - Edward – suttogtam még mindig figyelve az angyali arcocskát. A napra feltekintettem, amit most eltakart egy apró felhő. Ámuldozva figyeltem, hogy hogyan próbál kitörni az őt körülvevő kékségből. Visszanéztem a fiúcskára, aki most gonosz vigyorral arcán, éles metszőfogait kivillantva közeledni kezdett felém. Haja felfelé meredezve állt, szemei feketén sötétlettek. Kezemet felemeltem a kormányról és próbáltam kiszállni a kocsiból. Lábaim lebénultan egy helyben maradtak, miközben szívem vadul verdesett. Szemeimet lehunytam, tudtam már nincs menekvés. El fog kapni.
- Nem foglak bántani – susogta fülembe, hideg lehelete lúdbőrt hagyott testemen.

Meglepődve kinyitottam a szemem, a hangja annyira emlékeztetett Edwardra. Balra kaptam a tekintetem, mintha valamit mutatni szeretne tudatalattim. Hangosan lélegeztem, bordáim között bent rekedt a levegő. A villanyt felkapcsoltam és feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Csak egy rossz álom volt, semmi baj – suttogtam magamnak, kezemet nyakamhoz szorítva. A vékony bőr alatt éreztem ütőerem, ahogy a vért pumpálta szédületes sebességgel. Még álmomban is ez a fiú rémisztget – feküdtem vissza az ágyra. Testem szépen lassan elernyedt a meleg takaró alatt. A lámpát viszont nem kapcsoltam le félelemérzetem miatt. Ha a vadállatoknál beválik a tűz és a világosság, a félelmetes gondolataimat miért ne lenne képes távol tartani tőlem?

Visszagondoltam a biológia leckémre, de már kicsit sem érdekelt. A nagyobbik részét már megtanultam, miközben leírtam. Az élővilág és orvoslástan mindig jól ment, kivéve, amikor szóba jött a vér. Elsápadtam akár a gondolatára is, hogy egy sérültet kell ellátnom, aki több sebéből vérzik. A békák boncolása se kedvenc feladataim közé tartozott, sok lelki erő kellett már ahhoz is, hogy bemenjek órára. Hát még, amikor elővették az élő állatkákat. A buta gondolataim egyre kuszábban törtek fel belőlem. Összegyúródtak egy nagy gombóccá, ami leterítette állóképességem. Kis szusszantással léptem be a köztes világba – álom és valóság közé – és csak reménykedtem, hogy kevésbé fájdalmas álmot kapok az égiektől…


Egy.. kettő.. három csörgés. Szívem meglódul, fél. Korán van, aludni akarok – fordulok át a másik oldalamra. Ébresztőórám hangosan kattog tovább. Takarómat lerúgva hatalmasat nyújtózok, és egy jól irányzott ütéssel elnémítom a kakast helyettesítő felbujtót. Csukott szemekkel botorkálok el a fürdőbe a csap fölött megállva. A hideg víz zubogva sérti a fülem, kezeimet beleeresztem és arcomra fröcskölöm a jéghideg folyadékot. Szemeim kipattannak a hírtelen váltástól, sikoltani bírnék a maró érzéstől. Jacksonvilleben ez elviselhetőbbnek tűnt – futott végig rajtam egy utóborzongás.
A biosz leckém miatt sietősen öltöztem fel, hogy lemásoljam valakiről az iskolában. Még csak nem is sminkeltem.

- Szia, Bella. Jól aludtál? – toppant be Lisa néni a konyhába.
- Aludtam már jobban is – fogtam meg kezemmel egy almát és beleharaptam egy jókorát.
- Rossz álmok? – fürkészet megértőn.
- Azok – bólintottam egyet.
- Gondolkoztam az elmúlt napokban és… - vett egy mély levegőt - úgy gondolom, szakemberhez kellene fordulnod. Úgy könnyebb lenne felejteni.
A számban rágott almát félrenyelve köhögni kezdtem. – Hogy mi? – próbáltam megszólalni a fulladás közepette. – Azt akarod, hogy egy pszichológus turkáljon az agyamban? – sipákoltam hitetlenkedve.
- Könnyebbé tenné a gondjaidat – próbálta a belátását rám erőltetni.
- Egy frászt! – csattantam fel. – Nem akarok felejteni! Ez segít abban, hogy ne kövessem el ugyan azt a hibát, amit a szüleim – kaptam fel iskolatáskám és hangos robajjal becsaptam magam után az ajtót.

Harcoltam a könnyeimmel, hogy ne sírjak. Miért akarja még ő is nehezíteni és fájdalmasabbá tenni az elválást? A parkolóba beálltam és nekidöntöttem a fejem a kormányhoz. Edwardékat a távolból figyeltem, kitüremkedtek a tömegből szépségükkel.
- Mély levegő és nevess – beszéltem magamhoz, hogy álcázzam érzelmeim.
A kocsiból kilépve megpróbáltam követni a magamban tett megállapodásomat, de a nevetés helyett lefelé görbült a szám. Szemem vizesedni kezdett és éreztem, ahogy ellepték arcomat a kibuggyant könnycseppek. Hátat fordítottam a tolongó tömegnek, nem kell látnia mindenkinek, hogy elkámpicsorodtam.

A nevetések és beszélgetések elhalkultak, ebből azt szűrtem le, hogy a többség már bement órájára. Egy hangos dudálást hallottam meg, ijedten kaptam fejem a hang gazdája felé. Az egyik kocsi kijött a másik elé, így manővereznie kellett a sofőrnek. A csúszós út ezen mit sem segített. Lefagyva figyeltem, ahogy felém tartott a teherautó. – El fog ütni? – tettem fel magamnak a kérdést. A másodpercek gyorsan teltek és csak annyit éreztem, hogy egy jeges test balról nekem jött, miközben kiabálta a nevem.

Mire kipillantottam pilláim rejtekéből, a csikorgások már elhaltak.
- Bella – lehelte halkan Edward. Meglepve néztem rá, majd a kocsira vetettem pillantásom, ami sértetlenül állt tőlünk alig tíz centi távolságra. Egy különös, alig látható burok ölelt minket körbe. A bent rekedt levegőt kifújtam és hitetlenkedve húztam végig kezem a furcsa anyag szélén. Hullámozva remegett meg tapintásomra, amit Edward is csodálattal nézett. Szemeink egybefonódva falták a másik pillantását.
- Jól vagy? – engedte el a karom. Észre se vettem, hogy eddig erősen tartotta.
- Azt hiszem, vagyis nem tudom… - dadogtam megrémülve. Edward mosolyogva nézett rám, ami arra késztetett, hogy elkezdjek hiperventillálni. A burok ledőlt, beáramolt tüdőmbe a friss levegő. Remegve próbáltam felállni és megnézni, nem esett-e baja a sofőrnek. Lábaim, mint a rongybaba összecsuklottak, csak Edwardnak köszönhettem, hogy nem estem vissza fenekemre.
- Hé-hé, nyugi – fogott meg csípőmnél addig tartva, míg nem javult állapotom. – Megnézem Tylert, addig ülj be a kocsiba – nyitotta ki a Chevy ajtaját. Látva kóválygásom besegített az ülésre és halkan bezárta az ajtót.

Nem számítottam berezelős típusnak, most viszont a torkomban dobogott a szívem. Feltehetőleg az váltott ki ilyen reakciót bennem, hogy most nem csak én voltam veszélyben, hanem Edward és Tyler is – remegtem meg a borzalmas gondolatoknak hála. A sokktól ismét a sírás szélén álltam, de hirtelen eltűnt minden. Kiüresedettnek, elveszettnek éreztem magam. Az ajtót kinyitva már nem csak Edward segített a fejét bevert srácnak, hanem a tegnapi „megmentőm” is ott állt. A velem egyidős lány mosolyogva nézett rám, amit viszonoztam. Háta mögött jóval hátrébb egy világfájdalmas képű szőke fiú állt, homlokán redők jelentek meg. Úgy nézett rám, mintha belelátna belsőmbe.

- Kell segíteni? – léptem oda kettősükhöz. Tyler egy, a fejéhez tapasztott anyaggal nézett rám.
- Nincs komolyabb baja, ülj nyugodtan vissza – beszélt Edward mogorvábban. Nem értettem az élt a hangjában. Engem hibáztatna a balesetért?
- Oké – hajtottam le fejem és megfordultam. - Hazamegyek, úgy se érzem túl jól magam – nyúltam a slusszkulcsért, de megragadta kezem.
- Ilyen állapotban nem vezethetsz – lágyult el arca, szemeiben örvénylett a barna méz. – Hazakísérlek… Alice megvárnád a mentősöket? – szólt vissza a koboldszerű lányhoz.
- Menjetek csak – mosolygott ránk.
- Jobbulást Tyler – szóltam még az autó felé.

Kelletlenül süppedtem be az anyósülésre. Nem volt szükséges, hogy hazakísérjen. Csak egy kicsit megijedtem, ami természetes reakció az embereknél.
- Előre szólok, hogy nem valami gyors járgány – néztem a visszapillantóba, hogy szemügyre vegyem a szőke srácot. Még mindig megkövülten figyelt kellő távolságból felénk. Mi baja lehet?
- Észrevettem – morgott orra alatt. Meglepve néztem rá.
- Ezt meg hogy kellene értelmeznem? – húztam fel szemöldököm.
- Öregebb, mint én vagyok.. – nevetett somolyogva. Úgy hangzott elharapta a mondat végét, de most ez nem nagyon érdekelt. Egy másik témát viszont sokkal inkább feszegettem volna.
- Miért voltál velem olyan tegnap? – nyitottam ki számat meggondolatlanul.
- Mondjuk úgy, hogy nem volt jó napom.
- És ezért kellett úgy kezelned, mint egy leprást? – hitetlenkedtem. A percek lassan teltek. A házak váltogattak egymást, ahogy elhaladtunk mellettük.
- Jobb, ha vannak előtted olyan titkok, amikre nem tudod a választ – beszélt ködösen. – De nem csak én titkolózom, te is mesélhetnél – állt meg a házunk előtt és áthatóan belenézett szemembe. Nem bírtam tovább állni tekintetét, mert furcsa bizsergető érzés járta át testem.
- Neked kéne kezdened, te állsz rosszabbul – kezdtem el támadni, ami csak védekezés volt a részemről. – Honnan tudtad, hogy itt lakok? – éreztem a győzelmet kezemben.
- Igazad van, napoljuk át ezt egy másik időpontra – szállt ki a kocsiból alig egy másodperc alatt. – Pihend ki magad – intett kezével és megindult az iskola felé.
- Hé, várj – futottam utána. - Ennyivel el is intézed? – kétkedőn megfogtam vállánál, és visszafele próbáltam húzni.
- Mégis mit vársz, mit mondjak? – szikráztak szemei.
- Az igazat – nyeltem szárazon. Túl messzire mentem, éreztem.
- Rendben, te akartad. A húgom – Alice – elég sok embert ismer itt. Tőle tudtam meg, hol laksz, amikor bent ültél a kocsiban. Kielégítő válasz?
- Az.. – sóhajtottam fel. Teljesen logikus magyarázatnak tűnt. Már megint túlreagáltam a dolgokat. Tulajdonképpen nem is tudtam, mit vártam, hogy mit fog mondani. Titkon talán azt reméltem, hogy érez valamit irántam. Elég lenne egy apró, semmittevő kis szikra. Én már attól is kirobbannék az örömtől.
- Nagyszerű, akkor, ha most megbocsátasz, bemegyek a kórházba. De ezzel még nem úszod meg a vallatást – tette hozzá, én pedig kétségbeestem.

Rémálmomban talán érhetnek ilyen meglepetések, de a valóságban teljesen másképp dolgoztam át a traumákat. Nem állhatok csak úgy oda Edward elé, azt mondva, hogy „bocs a sok napfénytől akkora sugárzást kaptam, hogy különleges képességem most éli fénykorát”. Kiröhögne már azelőtt, hogy végigmondanám a monológom. Két dologban azonban teljesen biztos voltam! Egy: Forksi életem előtt nyoma sem volt a földönkívüli képességemnek. Kettő: Edward nagyon helyes, még ha goromba is velem.

Eldőlve feküdtem az ágyamon lassan két órája és nem érdekelt, hogy bármilyen tennivalóm is elvégezzem. A fehér plafont bámultam, figyelve a vetítést. Gondolataim újra és újra visszajátszották, ahogy potyognak a könnyeim, meghallom a fékcsikorgást, megfordulok és lemerevedek. Balról egy erős ütést szenvedek, miközben a nevemet kiabálja Edward. Álljunk csak meg! Hogy ért oda olyan közel hozzám, mikor a parkoló túlsó végén állt testvéreivel? – akadt meg a levegő tüdőmben. – Senki nem képes ilyen sebességgel futni. Ha csak… nem titkolt el ő is előlem valamit – kezdtem összerakosgatni a hiányzó darabkákat. - Miért próbál olyan embert megmenteni, akit utál? Ez nem stimmel. Tegnap csaknem a szemeivel ölt meg, ma meg próbál megmenteni. Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, egyikünknek sem tesz jót ez a sok rejtély – kászálódtam fel az ágyról, hogy megkeressem telefonom.

- Erik? – sikkantottam fel a boldogságtól, mikor felvette.
- Áh, Bella. Minek köszönhetem, hogy felhívtál? – beszélt érdeklődön.
- Szükségem van a szakértelmedre – ütöttem meg a könyörgő hangnemem. – Tudnál segíteni egy lakcím megszerzésében?
- Bármikor. Kit szeretnél…
- A Cullenékat – vágtam közbe. Nem bírtam türtőztetni magam.
- Éreztem… - hallgatott el egy pillanatra – pontosan nem tudom hol élnek. Valahol a rendőrkapitányság felé kell indulnod, de ne kanyarodj el, hanem vezess egyenesen előre. Egy nagy, kétemeletes házat keress.
- Köszi, Erik. Nagy vagy – tettem le a telefont boldogan.

A kocsiba beszállva kicsit megremegtem. Még jó, hogy duplán öltöztem fel reggel – indítottam be hideg kezemmel a kicsikét. – Kész voltam rá, hogy elmondjak magamról mindent. És nem csak erről az esetről akartam vele beszélni, hanem a kutyásról is. Egyre biztosabb voltam benne, hogy abban is én működtem közre, még ha véletlenül is. Cserébe bíztam benne, hogy ő sem fog tovább köntörfalazni. Fogalmam sem volt, honnan akadtam ekkora lelki erőre magamban. Kész roncs voltam az utóbbi napokban. Jacob volt rá képes, hogy elfelejtesse velem – ha csak órácskákra is – a fájdalmam. Esélyem nyílhat rá, hogy megértő barátokat találjak ebben a városban – mosolyodtam el.

Reménykedőn haladtam el a rendőrkapitányság előtt és nyomtam a pedált, ahogy csak erőmből telt. A motor hörögve nyelte a benzint, engem pedig elöntött az eufórikus érzés. Nincs sok hátra és leszedhetem a mázsás súlyt szívemről. A köves úton még egy kicsit zötykölődtem és megálltam az Erik leírására alkalmas háznál. Buzgón siettem a csengőhöz és vártam, hogy ajtót nyisson valaki.
- Szia – mosolygott rám Alice.
- Helló – üdvözöltem hasonlóképp a szimpatikus lányt. – Edward itthon van? – tettem fel a fontos kérdést.
- Igen, de most jobb lenne, ha nem zavarnád.
- Kérlek, Alice – bizonytalanodtam el a nevét illetően. – Nagyon sürgős lenne, hogy beszélhessek vele. Létszíves – könyörögtem neki kezeimet egybetéve.
- Rendben a második emeleten a jobb oldali ajtó az, de én szóltam előre – terelt be a nappaliba. Elbűvölve néztem végig a csodás szobán, de a kíváncsiságom hamar legyűrt. Gyorsan siettem fel a lépcsőn egészen a második emeletig. Az ajtóban egy kicsit megálltam, hogy levegőt vehessek és kopogtatás nélkül benyitottam.
- Szia, Edward, gondoltam meglátogatlak – nyitottam ki az ajtót mosolyogva. Hamar le is fagyott a számról, amint betoppantam…