11. fejezet

Sziasztok. Az volt az eredeti tervem, hogy ebben a fejezetben minden kiderül, de hát nálam sose lehet tudni :D Most Bella szemszögéből olvashattok, és ismét bocsánatot kell kérnem a végéért (mint a következő fejiben is). De rá kellett jönnöm, hogy az nem lenne emészthető, ha egybeírnám majd a következő feji cselekményét. Megpróbálom megírni hétvégén a következőt, lehet csak kedd lesz belőle! Majd meglátom. Jó olvasást ;)


Bonyodalmak tengerében

- Bella, várj! Meg tudom magyarázni – kiabált utánam Lisa néni. Csakhogy ez engem nem érdekelt. Vadul futottam fel a lépcsőn, miközben a sarkokban ügyetlenül botladoztam. Hogy lehettem ennyire hülye? És én még sajnáltam, hogy ennyit kell dolgoznia, és nem tud rám figyelni – csaptam magam homlokon. Most legalább lehullt az álca! Lisa néni csak pasizott, és volt képe a munkára fogni.
- Még ő beszél nekem pszichológusról, nevetséges – forrtam a dühtől. - Neki van szüksége egy agyturkászra. Bennem keresi a hibákat, hol ott a saját háza táján kellene elsőnek kigyomlálnia az elvadult hajtásokat – fúltam hangosan, a remegés átjárta testemet a csalódástól. Ha őszinte lett volna, most nem tartanánk itt. Elviseltem volna a helyzetet, de így ez nekem sok – dőltem le az ágyra. Anyámék halála, Edward elköltözése, Lisa néni árulása. Mit kell még elviselnem az égiektől? – rúgtam le dühösen cipőmet a földre. Egyedül Jacobnak hihettem, ő volt az utolsó mentsváram.

- Bella, bejöhetek? – kopogott nagymamám az ajtó túloldaláról.
- Aludni akarok. Ne zavartassátok magatokat – beszéltem flegmán.
- Kérlek Bella… - próbálkozott.
- Jó éjszakát – vágtam rá azonnal. Mást áltasson tovább, nekem ennyi bőven elég volt.
- Neked is – sóhajtott lemondóan.

Távolodó alakját meghallva kirobbant belőlem a zokogás. Nem bírtam tovább magamban tartani a torkomban dagadó gombócot. A párnámat arcomba nyomtam, hogy ne lehessen hallani a szenvedésem. Az oxigénhiány hamar utolért, szörcsögve szedtem a levegőt tüdőmbe. Könnyeimet a pólóm ujjába töröltem, ami kezdett bevizesedni a sós cseppecskéknek köszönhetően. Nem tudtam elhinni ezt az egészet. Percenként csíptem magamba, hogy felkelhessek ebből a rémálomból. A nyugtató ébredés viszont váratott magára. Ahogy halkultak rohamaim, úgy lettem egyre álmosabb. A feketeség körülölelt, elszakítva a külvilágtól…

- Bella, Bellllla – szólalt meg egy hang a fejemben, ami távoli volt és lassított felvételben beszélt. Érdektelenül bámultam tovább a semmibe. Ha akar valamit, majd közelebb jön. A kezemben tartott rózsaszirmokat tépegettem le a szárról. Lágyan hulltak alá a feneketlen mélységnek, amit kábultan figyeltem. Hogyan tudok a semmin ülni? – jutott el tudatomig az ostoba kérdés. Hiszen egy légüres térben voltam.
- Bella – élesedett ki a női hang. Kezemet rátapasztottam a fülemre, fájdalmas volt a visszhangzó tér.
- Hagyj már békén, az isten szerelmére – mordultam fel hihetetlenkedve. Minek kell ismételgetnie a nevemet, mint egy megakadt lejátszó?
- El fogsz késni.
- Honnan? – akartam kérdezni, de minden kitisztult. Az agyam visszajátszotta a tegnapi napot, megállva az este történteken. Szemeim kipattantak és az órára vettetem a szemem.
- Hét óra? – sipákoltam. Körülnéztem az üres szobában, ahol nem tartózkodott senki. A berendezés ugyan úgy állt, egy plusz fővel gazdagodva. Felkeltem az ágyról és elbukdácsoltam az asztalomig. Egy jól megrakott pirítóshegy hívogatott, nyakon öntve egy tonna vajjal. Lisa néni nem aprózta el – gondolkoztam el, hogy vajon a lelkiismeretem keltett fel, vagy ő próbált életet lehelni belém. Végső soron tökéletesen mindegy, ennyivel nem intézheti el a tegnapestét. – Haraptam bele a ropogós kenyérbe.

Öltözés közben gyorsan elmajszoltam még két darabot. A többit - bepakolt táskámmal együtt – leegyensúlyoztam a konyhába, ahol már várt rám a zűrös találkozás.
- Beszélhetnénk? – nézett rám. Lerítt szem alatti táskáiról, hogy nem aludt túl jól.
- Nem napolhatnánk későbbre? Már így is késésben vagyok – mutattam az órára.
- Mindig ez a huzavona – hunyta le szemét egy pillanatra. – Jobb lenne minél előbb megbeszélnünk a tegnap estét – nézett le a csempére.
- Ha egyszer szakítanál rám öt percet, most nem tartanánk itt – vágtam vissza. Látszott rajta, hogy fájnak a szavaim, épp úgy, ahogy nekem is. Nem akartam elveszíteni, ŐT nem. Mondani akartam valamit, de csak a feszült csendet figyeltem. A másodpercek múlását jól ábrázolta a falióra kattogása.
- Talán a pikniken lenne időnk megbeszélni – bizonytalanodtam el, hogy még emlékszik a közös kirándulásunkra.
- Az nagyon jó lenne – bólintott mosolyt erőltetve arcára.
- Akkor… én most megyek iskolába – tettem be a hűtőbe a tányért és felkaptam az iskolatáskám. – Szép napot – fordultam vissza az ajtóból, végigmérve nagymamám fáradt arcát.
- Neked is szívem…


A parkolóba befordulva rögtön a Cullen családot pillantottam meg. Búskomorságukat leplezni sem tudták. Mintha egy trauma érte volna őket. Edward? Vele lehet valami gond? – szorult össze gyomrom a nevétől. – Annyira szerettem volna, ha megpillanthatnám őt az autók tömegében. Csak egy pillanatra, hogy minden rendben van vele. Nem számítana, ha Tanyával csókolóznának, de egyszerűen látnom kell. Éreznem kell pillantását arcomon.
- Bella – sikított megijedve egy csilingelő hang – Alice – ami kivert a gondolkodásból. Rákaptam a fejem az útra, és még idejében elmanővereztem a hátsó ülést kinyitó diák mellett. Láttam, ahogy csodálkozó pillantást vetettem rá, de a síkos aszfalt miatt nem maradt több időm az arcára koncentrálni. Az autóm hátsó kerekei baloldalra kitörtek. Minden erőmet beleadva tekertem én is arra a kormányt, hogy egyensúlyba hozhassam a megcsúszott hátulját. Lassan fékezni kezdtem, és megálltam a parkoló végén, ahol Alice állt megrökönyödött arccal.
- Ez húzós volt – fújtam ki a levegőt.
- Minden rendben? – nyitotta ki az ajtót Alice. Ha lehet ilyet mondani, – fehér bőre ellenére - elsápadt. Sötétbarna szemeivel aggódva fürkészet.
- Igen, azt hiszem – remegtem meg a sokk utórezgései miatt.
- Gyere, szállj ki – fogta meg kezemet selyembe kényszerített kesztyűjével. Másik karommal táskámat kaptam a vállamra. – Jasper beállnál vele a parkolóba? – nézett a szőke fiúra.
- Nyugi Bella – lépett el mellettem szúrós szemekkel méregetve.
- Biztos jól érzed magad? Nem fáj a fejed? – tapogatta homlokom, sérülés után kutatva.
Megráztam a fejem, hogy ne aggódjon.
Te! – csattant fel hátam mögött egy női hang. – Hogy képzelted mindezt?
Értetlenül hátrafordultam, hogy szembenézhessek „támadómmal”.
- Hogy képzelted, hogy ilyen gyorsan vezetsz be egy parkolóba? Majdnem nekimentél a kocsim ajtajának. A legújabb modell, garantálom, ha egy karcolás is lenne rajta, megtérítenéd az utolsó pennyig…
- Minek kiabál? Nem vagyunk süketek – vágott közbe Alice, a nő monológját félbeszakítva.
- Ne beszélj vissza, az anyád lehetnék – kelt ki magából a molett nő. – A lányomat majdnem elütötte ez… ez a kis – toporgott előttem feldúlva. Kitágult szemekkel néztem rá. Elismerem hibás voltam, hogy elkalandoztak a gondolataim, de nem sérült meg senki. Akkor meg miért viselkedik így?
- Nem tanították meg, hogy ne mutogasson másokra? – sietett a védelmemre Emmett. Az asszony kezét egy suhintással eltávolította a közelemből. Hatalmas háta eltakarta a nő további bántalmait. Összezavarodva fordultam magamba. Nem volt elég a reggeli beszélgetés most még ez is – morgolódtam magamban. - Úgy hiányzott, mint egy púp a hátamra. Ha kárt is okoznék neki – aminek a közelében sem jártam – akkor van annyi pénzem, hogy kifizessem még a következő szervizét is.

- Végre, hogy elment – engedte ki a gőzt Alice.
- Ezért még jöttök egyel – nézett rám Emmett villogó mosolyával. – Még hogy az izom nem jó semmire! Ez a tank is befogta tőle a száját – röhögött fel hangosan, akár egy medve.
- Hálás vagyok, hogy segítettetek – hunytam le a szemem, és kifújtam a levegőt. Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak. A csengő irritáló hangja viszont senkinek sem kegyelmezett...
- Mennünk kell. De ne felejtsd el mit mondtam neked tegnap – mosolygott rám Alice. – Bármikor átjöhetsz, te sosem zavarsz. Rendben?
- Értettem. Köszönöm – léptünk be a bejárati ajtón, ahol aztán elváltak útjaink…


Az órák gyorsan elteltek a gondolataimba roskadva. A tanárok mostanra megszokhatták, hogy könnyebb, ha hagynak a fantáziavilágomba dagonyázni. Edward hiányában a lehető legfurcsább ötleteim kerültek felszínre.
- Csatlakozhatok hozzád? – ült le mellém Alice.
- Nem vagy éhes? Adhatok egy fél pizzát – ajánlottam fel a legfinomabb felét.
- Edd csak meg! Én különleges diétán élek – mosolygott rám.
- Furcsák vagytok ti, Cullenek. Mindegyikőtök csak piszkálja az ételt – böktem a testvérei felé.
- Más az ízlésünk - fojtotta belém a szót. – Mi ez a furcsa szag? Új parfümöd van? – szaglászott a levegőbe, én pedig éreztem, hogy vörösödök. Reggel a nagy sietségben teljesen elfelejtettem lezuhanyozni.
- Mire gondolsz? – adtam hangot kétségbeesésemnek.
- Olyan, mint… á, ne is törődj velem – legyintett és felállt a székről. – Mennem kell. Szia – sietett családtagjaihoz.


Hazaérve a fürdőszobába vezetett az első utam. Az emberek a saját testszagukat nem érzik annyira intenzíven, így jobbnak láttam lefürödni. Ki tudja, kit kever még ma ide a sors. Titokban azért reméltem, hogy senki nem teszi be a küszöbön a lábát Lisa nénin kívül.
A meleg víz épp hogy kezdte feloldani bennem a görcsösséget, mikor a telefonom megszólalt.
- Aj, megyek már – ugrottam ki a kádból egy törölközőbe csavarva testem. – Ki az? – fogtam meg a mobilt, a lehető legkevesebb felületet érintve vizes kezemmel.
- Jacob vagyok, ha még megismersz.
- Oh, szia – lepődtem meg. Nem hittem, hogy a múltkori beszélgetésünk után – amin bőgtem, mint egy kétéves – még ő keres fel.
- Nem szeretnél beszélgetni egy jót? – beszélt sejtelmesen.
- Most nem a legalkalmasabb. Épp elterveztem, hogy tanulok.
- Ugyan már Bella. Csak akad egy kis magánéleted. És amúgy is, nincs választásod. A házatok előtt állok, már késő – nevetett fel és megszakította a beszélgetést.
- Érdeklődve néztem ki az ablakon, hogy nem viccel. Az ajtó előtt csak a reggeli hírlap díszelgett, amit az újságos fiú hordott ki.
- Bella? – nyitott be az ajtón.
- Mit csinálsz? – pördültem meg és felegyenesedtem. Jacob hitetlenkedve nézett végig a törölközővel fedett testemen. Ajkával egy O betűt formált.
- Héé – kulcsoltam össze mellkasom előtt kezeimet, ezzel védve melleimet az átható pillantásoktól.
- Saj.. sajnálom – tért magához az ámulattól és elkapta tekintetét rólam. – Soha nem mondtam még ilyet nőnek, de te gyönyörű vagy.
- És ezért törtél rám kopogás nélkül? – vörösödtem tovább bókjától.
- Nem gondolkoztam. Azt hittem csak sminkeled magad, de hogy egy szál fehér törölközőben piruettezel a tükör előtt. Hát ez mindent felülmúl – szakadt fel belőle a kuncogás. Szemei elidőztek vádlimon egyre fejjel hatolva röntgenszemével.
- Nem zavar, hogy ilyen áthatóan stírölsz?
- Nem... Úgy értem már megyek is – hátrált ki az ajtón kezeit megemelve, hogy véletlenül se verjek be neki egyet.
Ahogy kiért az ajtón gyorsan magamra zártam és öltözni kezdtem. Vizes hajamat becsavartam egy meleg törölközőbe, hogy könnyebben száradjon.

- Minek köszönhetem a látogatásod? – léptem be a szobámba. Az ágyamon feküdt kényelembe helyezve magát.
- Csak beszélgetni jöttem, miért te mit szeretnél? – paskolta meg kezével a szabad fekvőhelyet, hogy csatlakozzak hozzá. Készségesen odaültem és próbáltam elterelni a felvetődött témát. Látszott rajta, hogy mély benyomást tettem rá a fürdőszobában.
- Én nem gondoltam semmire.
- Remélem már jobban vagy, a múltkori incidens óta – cirógatta meg arcomat, ami furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Egy pillanatig habozva nézett rám, majd közeledni kezdett arcával.
- Igen, már sokkal jobban – hadartam, megtörve elhatározását. - Várj egy pillanatra – ugrottam fel az ágyról a fürdőbe sietve. Időt kellett nyernem, hogy lenyugtassam őt és vele együtt magamat. Hajamat kiengedtem, ami melleimet nyaldosta győztesen. Nem szerettem, ha össze van fogva. Ellenben amikor belekapott a szél a hajamba, az csodás érzés volt.
- Gyönyörű vagy – ölelt át hátulról. Annyira megijedtem, hogy majdnem felsikkantottam.
- Ezt nem kellene – fordultam meg szemeit fürkészve, hogy hogyan reagál.
- Ugyan már, csak lazíts. Én nem foglak bántani – halmozta el csókokkal nyakam.
- Jacob engedj el – próbáltam eltolni magamtól.
- Lazíts - suttogta tovább. Meleg leheletét éreztem, ahogy bebarangolja az állam és fülem közti területet. Kezeivel fogságban tartotta derekam.
- Jake, térj már észhez – fejtegettem le egyesével ujjait az oldalamról.
- Lazíts – ismételgette sokadjára, de most már egyik kezével elengedett. Örültem, hogy kezdi feladni, mígnem megéreztem fenekemen tenyerét. Lágyan közelebb vont magához, és mélyeket lélegzett vállgödrömbe. Az egyik lábamat felhúzta csípőjéig, ezzel is egy elégedett sóhajt kiváltva magából. Kezdtem bepánikolni, nem tudtam hogyan szedhetnék le magamról egy ilyen melák testet.
- Azt akarom, hogy neked is jó legyen – vont a lehető legközelebb mellkasához. Melleimen keresztül éreztem szívének ütemtelen ritmusát. – Légy az enyém. Add át magad az érzésnek – túrt bele hajamba és felemelte fejemet. Ajkaival lassan közeledni kezdett felém, én pedig ledermedtem…