12. fejezet

Hali. Megírtam nektek hétvégére, mivel nagyon rendesek voltatok és rengeteget komiztatok :) A végéért megint bocsánatot kérhetek, de esküszöm, hogy a következő fejezetben nem lesz ilyen gonosz befejezés! Puszi



Segítség

- Állj, ne! – nyögtem fel tehetetlenül és beleütöttem Jacob arcába. A reccsenés jelezte, hogy nem ezt volt a legjobb ötletem. Kezem hasogatva borult combom mellé. Jake egy másodpercig megállt a szám előtt, de megvonta a vállát és rányomta száját az enyémére. Miért nem érezte meg? – estem kétségbe. Amennyire futotta tőlem, azt beleadtam. Ajkai fájón égették a számat, a rosszullét környékezett. Undorodva próbálkoztam az eltolásával, amivel csak annyit értem el, hogy még inkább ostromolt. Éreztem, ahogy kezeivel rákap fenekemre és őrült iramban magához von. Nem tudtam menekülni, egy kiszolgáltatott zsákmánynak éreztem magam. Egy gyenge, vékony kis nőnek, akit egy suhintással meg lehetne ölni. Orrcsapásként jött a gondolat, hogy Jacob bármelyik pillanatban meg tudna erőszakolni. Dühösen ütöttem bele még egyszer mellkasába és vadul rúg-kapálni kezdtem karjaiban. Nem érdekelt hogyan, de én nem adom magam egykönnyen. Gondolataim vörös ködben úsztak, miközben Jacob kezdte kigombolgatni rajtam a blúzomat. Vadul belemartam körmömmel húsába. Ha tigrissé kell válnom, akkor belemegyek.
- Bella minden rendben? Úgy fujtatsz – mélázott el Jacob. – Csak nem bemelegedtél? – suttogott a fülembe és belemarkolt mellembe. Egy hatalmas robbanást éltem át a fejemben. Nem tudtam hova tenni az émelyítő érzést. A fülem zúgott és homályosan borultam alá a földre. Azt hittem Jacob meg fog tartani, de tévedtem. A csempére rogytam fájó kezemet szorongatva. A fáradság körbevonta testemet, foltokban láttam a tárgyakat. Az émelygésem újult erővel feltört, de a vécécsésze távolt volt ahhoz, hogy odamásszak. Fejemet ráhajtottam a jéghideg kőre, miközben mélyeket lélegeztem. Most nem hagyhatom el magam.

- Úr isten ez mi volt? – tért magához Jacob pár perc után. Dühöngve néztem végig a vonagló testen. A homlokából vércseppek hullottak a földre, mivel beverte a szekrénybe a fejét. Az oxigént kisebb megszakításokkal nyelte, kreol bőre fehérebb árnyalatot vett fel. Nevetséges volt, ahogy a nagy testével a földön próbálta összeszedni magát, ennek ellenére nem nevettem. Ez az előadás kicsit sem volt szórakoztató. Féltem saját magamtól. Hogy voltam képes ellökni ilyen erővel? Én ezt nem akartam!
- Ez... ez te voltál? – hőkölt meg meglepetten.
- Az aurám tehette. Nem szereti, ha rám másznak – szikráztam a dühtől. – Menj el Jacob, és ne is gyere vissza – gomboltam vissza a felső két gombot magamon.
Arcán tükröződött a hitetlenség és a csodálat egyvelege. Hogy mire fel érezhetett így, azt nem tudtam megfejteni. Tudomásul véve bólintott egyet és felállt a halványkék kőről, amit most vékonyan befedett a vére. Lassan kibattyogott a fürdőből, de az ajtóból visszanézett fejére tapasztott keze alól.
- Elvesztettem az eszem, sajnálom – vetett rám egy utolsó, fájdalmas pillantást.
- Ez még nem oldoz fel a tetted alól! – kiabáltam utána, és ezzel egy időben megjelent az első kibuggyanó könnycseppem. Mikor már azt hiszem, hogy kezdenek helyreállni a kirakós darabjai és megnyugszok, jön az újabb zűrzavar. Sírva kiterültem a földön, a vér szaga bokákolást váltott ki belőlem. Gyengén csúsztam el a vécéig, és fogtam fel tarkómra hajamat.

Megkönnyebbült érzés volt visszafeküdni a hideg csempére és tovább pihenni. Már nem maradt erőm a sírásra, így hát lehunytam a szemem. Lebegni akartam! Egy helyben… csendben, mindentől elzárva. Akik fontos voltak, most gyűlölnek, nem maradt értelme élnem sem…

- Bella, jézusom mi folyik itt? Mi ez a sok vér megsebesültél? Hallasz kicsim? – hajolt fölém Lisa néni és óvatosan megrázott a vállamnál, hogy térjek magamhoz.
- Semmi bajom – suttogtam kábán. Azt hiszem elbóbiskolhattam.
- Gyere, látnia kell egy orvosnak – próbált lábra állítani, de a testem nem engedelmeskedett. – Ez így nem fog menni. Hívom az orvost, addig maradj itt – sietett ki a telefonhoz. Nem kellett kétszer mondania, a fájdalom így is nagy volt. A külvilágot kuszán tudtam fenntartani. Füleim zúgtak az ereimben csurgó vértől, szemeim égtek a fáradtságtól, kezem forrón lüktetett. Kész roncshalmaz voltam.

- Bella, hallasz? – kérdezte egy férfihang.
- Igen – suttogtam rekedten.
- Átviszlek a szobádba. Nyugodj meg, segítek.
Meg sem várta a beleegyezésem, felkapott a földről. Feltehetőleg a szobámba tarthattunk, de nem voltam benne biztos. Színes foltok cikáztak szemem előtt.
- Mi lehet a baja doktor úr? – beszélt csendesebben Lisa néni, hogy ne ijesszen meg.
- Még meg kell vizsgálnom, hogy rájöjjek. Kifáradna, kérem?
- Megyek is, nem akarom megzavarni a munkáját. Ha valamiben segíthetek, lent megtalál a konyhában – csukta be a szoba ajtaját.
- Mi történt? – ült le mellém Carlisle. A hangjából kihallatszott, hogy nem akar felelősségre vonni, csupán félt.
- Azt hiszem eltört a kezem – beszéltem reszketve a tudatomat ellepő gondolatoktól. Jake érintéseitől bemocskoltnak éreztem magam. Naiv vagyok, voltam és leszek is. Sosem tanulok a hibáimból, feltétel nélkül megbízok az emberekben, akik kihasználnak. Gyűlölöm magam, gyűlölöm a világot.
- Látom. Kétszer akkora, mint kellene – ért hozzá hideg kezével csuklómhoz és egyre lejjebb haladt az ujjaimra. Érintései jóleső érzést váltotta ki belőlem, az égetés abbamaradt. – Gipszre nem lesz szükség. De a rögzítést nem úszhatod meg – halászott elő a táskájából egy csuklóvédőt és némi gézt.
- Arra tényleg szükség lesz? – húztam el a szájam a műanyag tárgyra pillantva.
- A te érdekedben – fogta meg a kezem és jó erősen befáslizta. Így már tényleg nem éreztem olyan szétesettnek a kezem, a puha anyag összetartotta a fájó részeket. Sóhajtva néztem végig, ahogy helyére került a csuklóvédő is. Az írással és vezetéssel ezek után meg sem próbálkozhatok.
- Köszönöm, hogy ellátott – hálálkodtam. A fejem kezdett kitisztulni a sokk alól. A hasamban feloldódott a nagyméretű görcs.
- Semmiség. Máshol nem sérültél meg? – fürkészett.
- Nem, csak rosszul lettem a vértócsától – fehéredtem el gondolatban. A biológia órán számtalanszor elemeztük a vérlemezkéket és a vörösvérsejteket. Ilyenkor mindig el kellett kéredzkednem a mosdóba, hogy könnyítsek magamon.
- Jól gondolom, hogy az nem a te véred volt a csempén? – nézett feszülten. Lassan bólintottam egyet, minek hazudjak?
- Bella, nézd – sóhajtott fel, mint aki nem bírja tovább. - Én nem akarok tolakodó lenni, de tudnom kell róla, ha valami komoly ügyről van szó.

Csend telepedett beszélgetésünkre. Nem mondhatom el neki az igazságot. Ő Edward apja, ha elmesélném, biztos vagyok benne a fiához is eljutna a híre. Ezt pedig nem akarom. Ne sajnáljon le senki csak azért, mert ilyenek történnek velem.
- Bella – szólított fel nyugodtan. – Köt az orvosi titoktartás. Nem mondom el senkinek, bízz meg bennem.
- Az egyik barátomé – vágtam rá. – Baleset volt, semmi több.
Néztem mélyen aranybarna szemeibe. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam megszakítani a szemkontaktust. Elkápráztatott a szemében dúló háború, ahogy a fekete és arany egymásba olvadt.
- Nos, ha így gondolod, akkor rendben van. Holnapra azért adok igazolást, pihend ki magad – vett elő egy papírt, amit gyorsan megírt.
- Köszönöm Carlisle – mosolyogtam rá.
- Vigyázz magadra! – mosolygott vissza és felállt. – Majd el felejtettem! Alice üdvözöl és jobbulást kíván. Ha szeretnéd, ezen a számon eléred – adta oda a kis cetlit, amin gyönyörű gyöngybetűkkel ott virított a mobiltelefon száma.
- Nagyon kedves. Még meglátom – búcsúztam el.
- Jó éjszakát – csukta be hihetetlen halkan az ajtót.
Lábammal feldobtam magamra a takarót és oldalamra fordultam. Éhes voltam, de lusta voltam lemenni a konyhába. Hallottam, ahogy Lisa néni beszélget a dokival, de csak szavakat tudtam kivenni monoton beszélgetésükből. A fáradtság győzött felettem, és elhessegette a nemkívánatos gondolataimat. Nem is tudtam, hogy ilyen jó érzés a fekete ürességben lebegni fájdalommentesen…


Reggel napsütésre ébredtem. A sugarak könnyeden játszottak arcomon, melegséggel töltve meg bensőmet. Boldogan simultam bele takaróm melegébe. Olyan jó volt egy kicsit lazítani, nem gondolni semmi negatívumra. Átadtam magam a hívogató érzésnek, és pihegve feküdtem párnámon.
- Ébren vagy? – nyitott be Lisa néni az ajtón.
- Igen – meredtem rá döbbenten. – Te ilyenkor itthon?
- Szabadságot vettem ki. Úgy gondoltam - csak ha benne vagy - elmehetnénk piknikezni. De nem akarom rád erőltetni – szabadkozott.
- Ez jó ötlet. Felöltözök és mehetünk is – nyitottam ki a szekrényt és kutakodni kezdtem egy kényelmes ruha együttes után.
- Lehet nem lesz ilyen nagy a lelkesedésed, de meghívtam Márkot is.
- Márk? – vontam össze a szemöldököm Lisa nénire nézve. Arca pirospozsgásra változott a kérdésemre.
- Tudod, Ő a barátom. Szeretném, ha megismernéd.
- Miért hívtad meg? Úgy volt, hogy ketten leszünk és megbeszélünk mindent – keltem ki magamból. Miért kell mindig mindent elrontania? – Tudod mit? Menjetek csak ketten. Én csak hátráltatnám a jókedveteket.
- Ne csináld ezt Bella! Mark már nagyon meg szeretne ismerni. Sajnálja a múltkori incidenst.
- Hát még én – ráztam meg a fejem, hogy ne játszódjon vissza a kínos jelenet.
- Egy esélyt adj neki. Nem kérek többet. Cserébe kapsz egy ajándékot is – beszélt cinkosan, mint aki tisztában van mindennel.
- Ajándék? – kételkedtem. Egy szál virág vagy bonbon? Lisa néni nem így viselkedne, itt többről lesz szó.
- Tetszeni fog – mosolygott és kilépett az ajtón.
- Hé, én nem mondtam, hogy megyek – siettem utána, hogy megértessem vele.
- Akkor majd itt tartunk pikniket a hátsó kertben. És bárhogy könyörögsz, nem mondom el a meglepetést – somolygott meglepett arcomat látván.
- Én nem is akartam megkérdezni – raktam keresztbe karom. - Csak egy kis támpontot adjál – kérleltem.
- Lehetetlen alak vagy – derült jót rajtam. A kíváncsiságomnak hála belefutottam a kalickájába. Hagytam magam rászedni. Ezt a csatát most elvesztettem, ő került ki győztesen – ejtettem meg egy mosolyt. Nem volt szép, hogy ilyen eszközökkel puhít meg, de be kell valljam, okos öregségéhez képest…

A szobámban próbáltam illendőbb megjelenést keresni magamra. Egy kézzel nem is volt olyan könnyű öltözni. Mivel alig volt fél órám, így maradtam a megszokott összeállításnál. Egy fehér pólót és halványkék farmert kaptam magamra. A meleg miatt most nem volt szükség a pulcsira.
- Bella lejönnél? – kiabált fel a lépcső aljáról nagymamám.
Végigvizslattam magam a tükörben és megindultam. Fontos az első benyomás, ezért is fordítottam ennyi időt öltözékemre és hajamra.
- Jó napot – mosolyogtam rájuk. A megérzéseim rögtön vörös riasztásban villództak, amint megláttam Márkot. Nem mintha baj lenne, hogy fiatalabb Lisa néninél és sármosan néz ki. De ilyenkor mindig felvetül a gondolat bennem – és még sok más emberben -, hogy mit akarhat egy idősebb nőtől? Igaz, ő is az apám lehetne, de ez felettébb furcsa – tűnődtem el magamban.
- Szia Bella – állt fel a konyhaszékről és megölelt. Idegenkedve viszonoztam mozdulatát. Meg akartam adni a lehetőséget, hogy bebizonyítsa nem olyan, amilyennek képzelem. – Mark Wahlberg vagyok.
- Én pedig Bella, Bella Swan – ráztam vele kezet.
- Akkor mehetünk piknikezni a hátsó udvarra? – fogta meg Lisa néni a szükséges finomságokat.
- Fel kell hívnom a barátomat. Mindjárt jövök – húzta ki zsebéből mobilját és kisétált a teraszra.
- Na, mit gondolsz róla? – csillant meg Lisa néni szeme, szavaimra éhezve.
- Hát, még meg kell jobban ismernem. Nem akarok elhamarkodottan következtetést levonni – beszéltem diplomatikusan.
- Nem is várnék el tőled ilyesmit. Csak legyél önmagad, abból sosem adódhat probléma – adta a kezembe a salátástálat. – Kivinnéd, ha megkérlek?
- Máris viszem – vetettem egy oldalpillantást Márkra, majd az ellenkező irányba battyogtam. Furcsa érzések kavarogtak bennem a fickót figyelve. Egyik percben még kisgyerek módra nyáladzik Lisa néni után, aztán a saját lábán biztosan állva ügyleteket bonyolít le, hogy mi ne halljuk.

- A pokróc hol van? – tértem vissza a konyhába.
- Itt, de előtte szeretnénk neked megmutatni valakit – fogta meg a kezem és bátorítóan megszorította.
- Mégis mit? – engedtem, hogy a bejárati ajtó felé húzzon.
- Később szerettük volna bemutatni, de Márk kollégája csak most ért rá – állt meg a férfi mellett Lisa néni. Érdeklődve tekingettem ki hátuk mögül, de nem láttam senkit. Kuncogásukat fojtottan visszafogták.
- Lefelé nézz Bella – szólított fel Márk és arrébb lépett, hogy jobban lássak.
Kérésének eleget téve lenéztem a földre, ahol egy németjuhász kutya nyüszkölt. Tágra nyílt szemekkel néztem Lisa nénire, majd Márkra és a kutyára. Nem tudtam mit mondhatnék, amivel nem bántanék meg senkit.
- Lisa néni – köszörültem meg a torkom. – Én félek a kutyáktól kislánykorom óta. Mond, hogy nem nekem vettétek?
A választ várva még lélegezni is elfelejtettem. Ha igen mond, ki fogok borulni.
- Ezt eddig nem tudtam – keseredett el Mark hangja.
- Én sem – ereszkedett le Lisa néni mosolya.
- Mond, hogy nem – suttogtam a kínos csendben. Ez csak egy vicc lehet, amin mindjárt elkezdenek nevetni.
- Szeretnénk, ha lenne társaságod – mentegetőztek.
- Ne, nem, nem és nem – ráztam a fejem, mint egy hibbant. Hátrafelé lépdeltem, és a vonyító kutyára néztem. Nem figyeltem hova lépek, így sikeresen megakadtam a küszöbben. Nagyot vágódva érkeztem fájó kezemre, amivel tompítottam a fejemet érő ütést. A szúró fájdalom nem váratott magára, azonnal jelentkezett csuklómban. Sziszegve nyomtam ki bal kezemmel testem és suhantam a lépcső felé. Sírva csaptam be szobám ajtaját. Ügyetlen és félős vagyok egyszerre! Háromszoros hurrá nekem…


A napok gyorsan teltek otthon. Már azt sem tudtam szerda vagy csütörtök van. Esetleg már több hét eltelhetett? Az ágyamban feküdtem naphosszat és csak sírni voltam képes. A kezem gipszbe kötve hevert oldalamnál. Az esés következtében továbbrepedt, Carlisle nem tudott rajta segíteni. Alice egyszer felhívott, hogy kérdezősködjön hogylétemről, de a rövid válaszaim hiányában hamar kimerült a beszélgetésünk. Jacobhoz is eljutott a balesetem híre, óránként próbált hívni, de nem vettem fel. Annyira magam alatt voltam, hogy még szüleim temetésére sem volt erőm elmenni. Lesoványodva, lelki fájdalmakkal küzdve feküdtem és néztem ki a fejemből. Ha anya és apa most látna, már biztos bőgnének. Ide jutottam! Egy kórosan lesoványodott tini voltam, akinek nem jutott ki a szeretetből. Egy kutya volt a mindennapi felvigyázóm, akitől féltem. Lisa néni nem tudott a hétközben mellettem gubbasztani, inkább a – pasijába és – munkájába temetkezett. Tegnap megpróbált a lelkemre hatni, és rögtön a tárgyra is tért. Ha nem mutatok növekvő tendenciát az evésben, akkor kórházba fog vitetni. Csövekből fogok állni, és ernyedt testem végleg feladja a küzdelmet. Tennem kell ellene, hogy ne kelljen végignéznie a halálomat – húztam fel magam az ágyról. Telefonomat zsebre dugtam és felkeltem. Rég éreztem ilyen nehéznek a mozgást. Mintha ólomdarabkák húzták volna lábaimat lefelé. Kóvályogva próbáltam leosonni a lépcsőn. A kutya vakkantani kezdett, amint észrevett.
- Ne gyere közelebb – remegett meg hangom a sok sírástól. Farkát behúzva feküdt a földre, szemeivel bánatosan rám tekintett. – Nem kell félned, most látsz utoljára. Holnap már egy szerető gazdi karjaiban fogsz ébredni – görbült lefelé szám.

A kocsit nehézkesen vezettem egy kézzel. A látásom megkopottan jutatta el agyamba a képeket. Ködösen és homályosan vezettem a sziklákhoz. A parton megálltam és kiszálltam a chevyből. Minden erőmre szükség volt, hogy felkapaszkodjak a sziklákon. A tenger erőteljesen koptatta a köveket. A sziklák és tenger érintkezésénél hatalmas robaj keletkezett. A sós illat segítette elmémet kitisztítani és kellő energiával ellátni. A célom már nem volt messze, még pár száz méter és bevégeztetik az életem…

Boldogan álltam a sziklaperemen, az alattam magasodó vizet kémlelve. A táj gyönyörűsége mesébe illő volt, még sosem láttam ehhez hasonlót. Nem akartam elbúcsúzni senkitől, de a telefonomat mégis magammal hoztam. Talán valamit vártam. Edwardot? Lehet, de Ő már mást szeret. Már túllépet rajtam. Könnyedén a földbe taposott, mint egy csótányt. Jacobnak sem fogok hiányozni. Csak a testem hívogatta, nem érdekelte őt a barátságunk. Lisa néni végre boldog lehet, hiszen a pénzem a halálommal az övé lesz. Nem kell többé végighallgatnia a nyávogásomat és a kiállhatatlan természetemet. Márkkal boldog párost alkothatnak, a boldogságuk közé kizárólag én álltam. A telefon rezegni kezdett kezemben, lassan a fülemhez emeltem, vesztenivalóm már nem volt.
- Bella, kérlek, ne csináld. Gyere le onnan, én nem mehetek oda. Edward segíteni fog neked, bármit megtenne érted. Kérlek, gyere le és…
- Te voltál az egyetlen, akit igaz barátnak mondhatok, köszönöm – vágtam közbe. – Ne félj, nem fog fájni. Nem fogom megérezni – próbáltam megnyugtatni és kinyomtam a telefont.

- Anya, apa jövök. Együtt lehetünk egy boldog családként – csordult ki utoljára könnyem az égre felnézve. Lassan lépdelni kezdtem a „kitaposott ösvényen” végzetem felé. Egy… és két lépés. Elrugaszkodtam a földtől, és boldogan vetettem magam a mélységbe. Fantasztikus volt az érzés, ami körbejárt. Újra eggyé olvadtam a testemmel, hiánytalanul csobbantam a vízbe. A hirtelen érzett hideg fájdalmasan hasított tüdőmbe. A tenger hullámai nekicsaptak a sziklafalnak. Fejemet beütöttem egy kiálló, éles darabba. Próbáltam felúszni a felszínre, de nem ment. Fájó csuklóm nem akart tovább harcolni. Az oxigénből kifogyva, megsemmisülten hunytam le szemeimet. A feketeség közeledett és én tétlenül vártam…