13. fejezet

Sziasztok fiatalok :) Tegnap rendesen elszúrtam az előzetest! Talán még nagyobb kavarodást keltve bennetek. Sajnálom, pont egy olyan részt emeltem ki, amit nem érthettek a teljes fejezet nélkül :S Szóval tegnap összeszedtem magam, és megírtam ;)
Próbáltam a végén egy kellő befejezést találni és nem húzni tovább az agyatokat :D
Jó olvasást ^^


Küzdj vagy elpusztulsz!
(Edward szemszög)

- Tévedsz – szűrtem fogaim közül.
- Te is tisztában vagy vele, hogy Bella törékeny lány. Sok trauma érte! Többek között ott vagy te is…
- Én? – hökkentem meg. Nem értettem mire akar kilyukadni.
- Ugyan Edward, ne játszd a hülyét! Tudom, hogy tetszik, és csak menekülsz az érzéseid elől – váltott oktató hangnemre.
- Nem alkalmas sem a hely, sem az idő, hogy erről most tárgyaljunk – hárítottam agymenését.
- Ebben az egyben igazad van. Fél óra és, La Pushban van. Nem tudom megállítani, mert mindjárt becsengetnek és dolgozatot kell írnom. A tanár még egy nagyon jó indokkal sem engedne el. A gyengélkedőre vinnének, ahol egyből kiderülne, hogy más vagyok. Segítened kell – csuklott el húgom hangja a végére.
- És mit vársz el? Rám ugyan úgy tartoznak a szabályok. Nem érinthetem lábammal a farkasok földjét – dühöngtem tehetetlenül.
- Te gyorsabb vagy és van elég tapasztalatod, hogy ne kelts feltűnést – hadarta érveit.
- Jasper jobban ért az ilyesmihez. A harcokban is ki kellett cseleznie ellenfeleit. Szólj neki, ő úgy is más órán van.
- Edward Anthony Masen Cullen, – ejtette ki teljes nevem azzal a bizonyos hangsúllyal, amitől még egy vámpírnak is félelme támadt. – ha most azonnal nem indulsz el Denaliból, akkor esküszöm, hogy búcsút vehetsz a zongorádtól és az összes CD-dtől amint hazaértem.
- Nem tennéd meg - akadt el szavam a zsarolástól.
- Fogadjunk? – csilingelt gonoszan hangja.
- Rendben van, győztél. Visszamegyek Forksba, és megmentem. Örülhetsz, elérted a célod – sóhajtottam lemondón és kinyomtam a telefont.

Nem szeretem, hogy Alice ilyen tisztán tud olvasni belőlem. Én voltam a gondolatolvasó, ő mégis játszi könnyedséggel fejtette meg érzéseimet semmi perc alatt.
- Edward, hova mész? – futott utánam Tanya megrémülve.
- Haza kell mennem – válaszoltam tömören. A fennmaradt időm minden másodpercére szükségem volt, hogy odaérjek Forksba. A kocsimra vetettem egy pillantást, de el kellett vetnem az ötletet. Nem elég gyors hozzá, az erdőn át kell futnom.
- Ne, ne menj. Sajnálom, hogy ilyen kezelhetetlen voltam – fogta meg karom és rám nézett. – Maradj itt és kezdjük tiszta lappal.
- Tanya nézd – fejtettem le kezét magamról, ezzel is kis időt nyerve.
- Nem. Te nézd! Féltékeny voltam arra a cafkára, de rájöttem, hogy nem állhat kettőnk boldogsága közé.
Ledermedten néztem rá. Tudtam, hogy elhidegült érzései vannak az emberek irányába. A mondata mégis orrcsapásként ütött.
- Csak hogy tudd! – beszéltem jegesen. – Az a cafka most veti le magát egy szikláról…
- Megjött az esze – szélesedett ki mosolya.
- Vagy neked ment el. Ártatlan embereket halálsorba kívánnál? Tudod mit – emeltem fel kezemet és hátrálni kezdtem némi undorral szememben. – Mélyen csalódtam benned.
- De hát… - meresztette ki szemét. A kusza gondolatai fájón bombázták fejemet.
- Nincs semmi de! Tanya ez te vagy és nem én. Próbáltam neked esélyt adni, de valljuk be lehetetlen, hogy mi valaha is egy pár lehessünk – mutattam kettőnkre. - Más neveltetésben részesültem, mint te. Üdvözlök mindenkit – fordultam el tőle.
„Sajnálom Edward” – adta át búcsúüzenetét gondolatban.
- Hát még én… – futottam be a fák sűrűjébe. Ezeket a szavakat leginkább Bellának szántam, aki véget akart vetni rövid életének…


A lehető leggyorsabban futottam. Nem kíméltem magam a kiálló tüskéktől és ágaktól. Pólómból itt-ott nagyobb lyukak hiányoztak az éles növények miatt. Percenként kaptam elő a telefonom, hogy megnézhessem mennyi időm maradt. Ha épp nem a mobilt szorongattam, akkor gondolatban számoltam a másodpercek múlását. Kevesebb, mint tizenöt percem volt, és én még Forks közelében sem jártam. Több időt kellett volna kapnom! Ami az Aston Martinnal hat óra utazással ért fel, azt nem tudom egy óra alá csökkenteni, hiába futok a családban a leggyorsabban. Az összpontosítás és száguldás rövidtávon jó szórakozás, de éreztem, hogy kezdek fáradni. A látásom nehézkesebben szűrte ki a mellettem elhaladó tájat az erőlködéstől. Hosszú, elnyújtott lépteim kezdtek lassabb szökellésekre hasonlítani.
- Belláért – folytattam újult erővel a fékevesztett rohanást.

Pár perc telhetett el, mire Vancouverig eljutottam. Tudtam, hogy La Pusht a legkönnyebben a vízben közelíthetem meg úgy, hogy ne keltsek feltűnést. Sok választásom nem akadt, mert időhiányban szenvedtem. Nagy csobbanással vetettem magam a habok közé és vad úszásba kezdtem. Gyors lábtempómra hagyatkozva tapostam a vizet. Kezemmel rásegítettem a vízben sikláshoz. Illatomat apránként lemosta a Csendes-óceán sós vize, ezzel is lépéselőnybe segítve munkámat. Ha szerencsém lesz, Bellát kimenekíthetem a farkasok fogadtatása nélkül. Nem szívesen törném ki egyikük nyakát sem, mert felrúgtam az egyezséget. Csak végleges esetben ölöm meg őket, ha harcra kerül a sor.

Gondolataimat egy intenzív illat töltötte be. A vért megérezve gyorsabb úszásra kapcsoltam. Gonosz felem mosolyogva kerekedett felül, nem bírtam ellenállni a csábításnak. Jól tudtam kinek a vére ez, és hogy mi a teendőm. Ám tudni és megtenni két külön dolog volt. Belső harcot vívtam magamban, míg elértem az árral sodró testig. Hátrahőkölve néztem rá, egy pillanatig még a zsákmányszerző ösztönöm és abbamaradt. Gyengéden öleltem magamhoz az ernyedt testet. Olyan más volt, ahogy hozzáértem. Kezének hűvössége félelemmel töltött el, pihentető muzsikám sem tombolt mellkasában.
- Te jó ég – bugyborékoltam észhez térbe a vízben. Sietve úsztam fel a felszínre, ahol kitartottam fejét a víz fogságából. Vártam, hogy megszólaljon. Az össze szitkot rám szórhassa, csak lélegezzen. De a várt szavak elmaradtak, míg kiértem vele a menedéket adó földre...
- Úgy sajnálom Bella. Gyenge voltam! Én nem akartam, hogy ez történjen veled. Kérlek, lélegezz – zokogtam könnyek nélkül rá borulva. Carlisle szavai megkörnyékezték szétszórt gondolataimat.
- Helyezd a kezed a szegycsont alsó részére – utasított ellenkezést nem tűrve. Remegő kezeimmel megtaláltam, ahol a legkönnyebben adhatok neki szívmasszázst. Kezemnek lenyomata pontosan belepasszolt mellének alsó vonalába. Gyengéden nyomtam be mellkasát, vigyázva, hogy ne súlyosbítsam fájdalmát. Odafigyeltem a ki és benyomásra, hogy egyenletesen jusson vére szívébe.
- Ne add fel, nagyon jól csinálod! Most kezdj el oxigént juttatni szervezetébe – jött az újabb segítség.
Lassan dőltem előre, hogy szájból-szájba lélegeztessem.
- Mit csinálsz te ott? – hallottam meg jobb oldalról egy mélyről jövő hangot, mielőtt elértem volna Bella ajkait. A hang irányába kaptam tekintetem, ahol egy megtermett farkas állt. – Nem kérdezem még egyszer vérszopó. Mit csinálsz Bellával? – emelte fel hangját.
- Ami a te feladatod lett volna. Megmentem – szűrtem fogaim közül és közelíteni kezdtem a nem lélegző Bella szájához.
- Hagyd békén – rúgott hasba, amitől nekirepültem a sziklatömbnek. Hitetlenkedve keltem fel a földről egytized másodperc múlva. A farkas dühödten nézett fel Bella védtelen teste mellől. „Nem fogod bántani, erről kezeskedem.” – szűkítette össze szemeit. Képes lett volna rám vetni magát, pedig mindketten ugyan azon az oldalon álltunk. Bellát akartuk megmenteni.
- Nem akarom bántani – válaszoltam gondolatára. Kérdőn emelte fel egyik szemöldökét. – Ugyan már. Hallgasd a szívét. Nem dobog – mutattam rá a valóságra.
- Mit műveltél vele? – nézett végig lesoványodott alakján.
- Kihúztam a vízből és próbáltam újraéleszteni. Mi lenne, ha hívnál egy mentőt? Nem akarlak elszomorítani, de amíg mi itt beszélgetünk jelentéktelenségekről, ő haldoklik – mutattam Bellára.
- Ha egy hajszála is meggörbül, megöllek – kelt fel mellőle.
Bólintottam, hogy megértettem, és letérdeltem közvetlenül teste mellé. Újra szívmasszázsba kezdtem. Carlisle hangjára hallgatva szájára tapasztottam sajátomét. Az érzés teljesen maga alá vont. Meg akartam ízlelni szájának minden zugát, a sós víz viszont visszarángatott a valóságba. Nem él, még nincs túl az életveszélyen!

Az öt mellkas nyomkodást és egy befúvást serényen váltogattam. Ahogy múlt az idő, úgy kezdtem elbizonytalanodni. Az agya nagymértékben már károsodott. Nem láttam értelmét életben tartani. Ezt az életet ő biztosan nem akarná. Naphosszat csöveken lógna, járni sem tudna. Későn érkeztem, Bellával együtt feladtam a küzdelmet. Kezeimet lecsúsztattam csípőjére, így ringatva testünket a bánatba.
- Sajnálom Bella, gyenge vagyok – szorítottam magamhoz, hajába szippantva utoljára.
- Most mit csinálsz? Ne hagyd abba. Mindjárt jön a mentő.
- Késő kutya, már túl késő – álltam fel a halott testtől és szomorúan lekuporodtam tőlük jócskán arrébb.
- Hogy érted, hogy vége? Nem halt meg – ütött bele szívébe.
- Mit csinálsz, azonnal hagyd abba? – vetettem rá magam. Nem hiányzott, hogy eltörje a megmaradt épp csontjait is. Hiába próbáltam lefogni, jobb kezét kiszabadítva rásózott még egyet. Dühösen ütöttem bele arcába, mire kisercent a vére.
- Te ütődött – csúszott ki számon a nem mindennapi megfogalmazás.
- Hallgasd – fojtotta belém további szitkozódásaimat. Hitetlenkedve néztem a sóhajtozó hófehér arcra. Szemeim lejjebb kalandoztak mellkasára is, ami magától mozgott fel-le. Köhögve engedte fel tüdejéből a vizet.
- Még hogy halott. Mi? – nevetett fel gúnyosan. – Nem kell megköszönnöd, de most lépj le a földünkről. Te nem tartozol ide! Biztonságban lesz, mostantól soha nem fogunk elválni egymástól – húzódott közelebb a testhez, amit annyira kívántam.
- Hogy szólíthatlak? – küzdöttem ocsmány gondolataim elől.
- Jacob – simogatta megállás nélkül Bella fejét. Ő is észrevehette a fejére ragadt vért.
- Köszönöm, Jacob.
- Mégis mit? – értetlenkedett.
- Hogy megmentetted. Miattam már rég halott lenne – ostoroztam magam.
- Ez a dolgom – jelentette ki egyszerűen. A közelében jártam, hogy megkérdezzem ezt mégis, hogy értelmezzem? Ám gondolatai megelőztek. Újrajátszotta a Bellával kettesben töltött idejét. Ahogy vigasztalta a házukban, majd a fürdőszobában rajtakapta egy törölközővel. Hátrahőkölve szívtam magamba Jacob emlékeit, ahogy Bellát ellepi csókokkal.
- Mennem kell – szakítottam meg a számára boldog gondolatfoszlányokat. Szomorúan indultam hazafele. Jacob pár nap alatt megszerezte százévnyi életem legfontosabb kincsét, Bellát…

- Jesszusom! Kincsem, mi történt veled? – fogadott otthon anyám. Félőn tapogatta végig testem, ahol hiányosan takarta karcos testemet a ruha. Ha össze lehetne hasonlítani a lelkemben érzett sebekkel, akkor már halott lennék. Marón égették még most is a kutya gondolatai elhamvadt szívemet.
- Semmi bajom Esme – csókoltam meg kezét, hogy felejtessem vele nem kinézetem. – Elfelejtetted, hogy a vámpírok könnyen gyógyulnak? – húztam magamhoz. Szükségem volt nyugalmára, szeretetére és anyáskodására. A családban ő viselkedett a legdiszkrétebben. Nem kérdezett többet, csak annyit amennyi szükséges volt a helyzetnek megfelelően.
- Annyira féltettelek. Alice felhívott és mindent elmondott. Bella rendben van? Stabilizálni tudtátok? – húzta végig kézfejét arcomon. Éreztem, ahogy szeretete átragad rám is.
- Jacob vele van. Nem lesz semmi baja – türtőztettem kitörni készülő érzelmeimet. Annyira fájt a tudat, hogy Bella már egy másik férfi karjaiban hunyja szemeit le esténként. Többé nem nézhetem őt alvás közben, nincs több titkos „találka” szobája ablakánál. Máshoz húz a szíve, ami ellen nem harcolhatok, és ő sem.
„Látom, valami baj van. Szeretnél róla beszélni.” – szólított meg Esme gondolatban.
- Majdnem megöltem. Feladtam idő előtt a szívmasszázst – keltem ki magamból. – Ha az a kutya nincs ott… akkor már a temetést intézhetné Carlisle – túrtam bele hajamba és fel-alá járkáltam, mint egy őrült.
- Edward nem tudhattad, hogy még van benne élet. Ne gyötörd magad – simogatta hátamat, hogy lenyugodhassak.
- Ő sem tudta, csak a szerelem vezérelte. Kötődik hozzá, mint egy anya a gyermekéhez – jött a meggondolatlan hasonlat. Esme szomorúan hajtotta le fejét. Szemeiben kihunyt a csillogás. Elsőszülött fiára gondolt, aki meghalt még emberi életében. – Sajnálom, ezt nem kellett volna – mentegetőztem.
- Régen volt, fátylat rá. Van, amin nem tudunk változtatni, mert előre meg van írva – emelte rám tekintetét könnyesen. – Ennek így kellett lennie, bármily fájó pontja is az életemnek.
- Hogy voltál képes szembenézni vele. Mi éltetett?
- A szerelem gyógyír a sebre Edward, de ezt már te is jól tudod. Számtalanszor meséltem el a történetem nektek.
- S én mégsem fogom sosem megérteni ezt az érzést. Mire jó a szerelem, ha fáj? A semmibe taszít, hogy onnan törhess fel a felszínre megsebzetten és erőtlenül – már épp nyitotta volna a száját, hogy ellenszegüljön, mikor betoppantak testvéreim.
- Edward, máris itthon? Csak nem meguntad Tanyát? – röhögött fel Emmett ám Rosalie fejbe vágta kezével. – Au cica. Ezt miért kellett? Már üdvözölnöm sem szabad drága öcsémet? – nézett farkasszemet Rose-al. - Jól van, jól van. Visszafogom magam – húzta magához feleségét. – De ez nem vonatkozik rád – húzta végig domborulatainál kezét.
- Menjetek szobára – jött be Jasper az egyre inkább túlzsúfolt nappaliba. Mókásan hátba veregetett, amit mosolyogva viszonoztam.
- Nem kell kétszer mondani, ugye? – mart bele fenekébe. Rose egy rántással letépte Emmett felsőjét és a vállamra dobta.
- Tessék, ez nem olyan szakadt – nevetett fel Emmettel eltűnve a lépcsőfordulóban.
- Üdv itthon, az őrültek házában – libegett be Alice utolsóként. Nyakamba vetette magát és szorosan ölelni kezdett. – Úgy sajnálom, minden az én hibám…