8. fejezet

Sziasztok. Itt is van a következő fejezet! Edward szemszögéből, ahogy megszavaztátok. Írtam a fejezetbe még egy verset is, megszállt tesiórán az ihlet :D Cserébe ti is írhatnátok nekem - ha nem is vers formájában - komikat :)


Jó döntés?

Amint elhagytam a lámpák fényét, futni kezdtem. Egyszerre éreztem magam boldognak és reményvesztettnek. Bella csodálatos személyisége rám is rám ragadt. Egy mesébe illő nap állt mögöttem és nem tudtam vele mit kezdeni. A reggeli baleset intő jel volt, hogy ne szóljak bele az életébe. Távol kellene maradnom tőle, de nem segít, ahogy bájosan rám tekint és mogyoróbarna szemei belevésődnek a gondolataimba.

Ahogy távolabb kerültem tőle, elöntött a bűntudat. Tudtam, hogy nem tehetem ezt vele. Írmagjában kell elpusztítanom magamból az iránta táplált érzelmeimet. Ha már az én lelkem gonosz és démoni, legalább őt ne bántsam. Én már öreg vagyok a szerelemhez, ő viszont fiatal és élettel teli. Nem használhatom ki a naiv szívét – csüggedtem el és lassítani kezdtem az ismerős erdőrész előtt. A patakba belemártottam a kezem, élveztem a csobogó csermely lágy zúgását. Az éjjeli ragadozók kezdtek előbújni rejtekükből, a feketeség kicsalta őket élőhelyükről.
Higgadtan lépdeltem a kitaposott földúton, egészen a ház lépcsőjéig eljutva.
- Edward, minden jól ment? Nagyon aggódtam – ugrott karomba Alice és szorosan átölelt. Nem tudtam elképzelni, mi baja lehet.
- Miért kellene aggódnod? – toltam el magamtól, hogy láthassam arcát. Kutakodni kezdtem a gondolatai között, de olyan kuszaságot fedeztem fel, hogy sokra nem mentem vele.
- Nyomon szerettem volna követni Bella jövőjét – kezdett bele mondandójába – egészen addig ment is, míg nem indultál haza. Most viszont semmit nem látok. Érted már miért vagyok kétségbeesve? – rázogatott meg karomnál fogva. Tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Nyugalom – fogtam meg két kezét erősen, hogy csillapítsam. – Bellának semmi baja, és ha nem maradok a közelében így is marad – indultam a szobámba.
- Ezt meg hogy értsem? – állt elém csípőre tett kézzel. – Szüksége van a segítségünkre. Nem tudja kezelni az erejét, folyamatos veszélynek van kitéve.
- Ebben igazad van – értettem egyet vele. – Miattam van veszélyben. Láthattad mit tett vele egy apró félreértés.
- Felduzzadt a keze, ez még nem akkora baj. Lejegeli és pár nap múlva rendbe is jön.
- Nekem számít – sziszegtem rá dühösen. – Egyáltalán hallod te miket mondasz? Legközelebb eltöri a lábát és te a vállad fogod vonogatni, hogy majd jobban lesz? Alice Ő csak egy gyönge, törékeny ember. Attól, hogy megadatott neki egy plusz képesség még nem tudja megváltani a világot. Különleges ezt beismerem, de bármelyik percben pótolható – kiabáltam dühösen. A valóság az volt, hogy Bella igenis pótolhatatlan, de ki kellett találnom valamit, hogy leállítsam Alice-t. Már maga a mondat is fájt, de fájjon csak, égessen. Most majd a vámpír felem is megjegyezheti, hogy a hallhatatlanság szörnyű, őrjítő és kínzó.

Mire magamhoz tértem a felemésztő dühből, Alice már nem tartózkodott a szobában. Utáltam vele veszekedni, de most igazam volt. Bellának boldogan kell megöregednie egy szerencsés férfi karjaiban. S bár szörnyű bevallani, féltékeny leszek választottjára. Ahogy hozzá ért selymes bőrével arcomhoz, mintha egy bombát robbantottak volna fel bennem. Ezt most felejtsd el! – szólítottam fel magam a lehetetlen képzelgésekre.
- Erős késztetést érzek, hogy megverjelek – köhintett Jazz a lépcsőn, hogy felfigyeljek rá.
- Jaj, már te is – szusszantottam dühösen és elfutottam mellette, de karja visszarántott. - Erre nincs időm – néztem csuklómra, hogy eressze el.
- Dehogyis nincs – villantotta meg metszőfogát. – Nem tudom mi ütött beléd, de nincs minden rendben veled, azt érzem. Egyszer örülsz, máskor tombolsz. Kezdesz egy skizofrénre hasonlítani.
- Ehhez nincs közöd – szűkítettem össze szemem.
- De, van – villogtatta meg éjfekete szemeit. – Ne Alice-t bántsd, mert hülyeségeket csinálsz. Ő csak próbál segíteni…
- Nem kértem belőle – vágtam közbe.
- Igaz, de mielőtt mást osztasz ki, számolj el a saját lelkiismereteddel – bökött rá mellkasomra, ahol egykor a szívem dobogott.
- Még valami? – peregtek le rólam szavai.
- Nincs – engedte el csuklottam és már rohantam is felfelé.

- Edward beszélhetnénk? – várt az ajtóm előtt Tanya.
- Már te is? – torzult el arcom a hitetlenkedéstől. – Ha ki akarsz oktatni, akkor halasszuk egy másik időpontra.
- Egyáltalán nem ez a szándékom, sőt – állt meg alig pár centire tőlem. Mellei súrolták mellkasom.
- Akkor talán menjünk be – hárítottam el megszokottan, és kinyitottam az ajtót. Mosolyogva belibbent szobámba és megvárta, míg becsukom magunk mögött az ajtót.
- Tudod hallottam, amit lent beszéltetek – beszélt sejtelmesen, kezeivel karom vonalát járta be.
- Tanya, megbeszéltük, hogy most nem hozzuk fel ezt a témát – fogtam meg kezét lágyan, és visszahelyeztem teste mellé.
- Nem arról szeretnék, csupán támadt egy ötletem. Egy nagyon jó ötletem – hangsúlyozta ki a „jó” szócskát.
- Mégpedig? – néztem rá feszülten. Ha Tanya valamit a fejébe vesz, abból csak bonyodalom származhat.
- Visszamegyek Alaszkába a családomhoz. Jöhetnél velem, jót tenne egy kis változás az életeden. Olyan stresszes vagy – simított végig arcomon. – Mit mondasz? – rebegtette szempilláit.
- Holnap reggel indulhatnánk?
- Mi? – hökkent meg. Szólásra nyitotta száját, de csak másodjára volt képes értelmes feleletet mondani. – Felőlem – húzta széles mosolyra száját, mikor magához tért a kábulatból. - Nagyon jól el fogunk szórakozni, te meg én – kacsintott rám és kilibegett.
- Azt meghiszem – húztam el számat, ha rágondoltam hányszor próbál majd elcsábítani. Lehet meg kellene próbálnom egyesíteni „erőinket”. Egyszer még érezhetnék is iránta többet a puszta barátságnál. Megadhatnék neki mindent, amit… Bellának nem lehet – estem össze a szoba kellős közepén. - Csak áltatom magam – téptem bele hajamba. - Tanya nekem sosem kellett és nem is fog kelleni.

- Miért a tiltott gyümölcs a legédesebb? – hajtogattam magamnak számtalanszor ezt a kérdést. Ringatni kezdtem előre-hátra testem, mint egy elmebajos. Jaspernek igaza van, rohamosan változnak az érzelmeim. Egy kútban vagyok, ami egyre mélyül és a fény egyre kevésbé szűrődik be. Ez vagyok én, egy összeomlott idegállapotú vámpír. Még abban sem voltam biztos mi fogott meg Bellában. Hogy nem látok a gondolataiba és elvarázsol a naivságával? Mert amikor a szemeibe nézek, nyitott könyvként tudok benne olvasni? Önzetlen, vidám és különleges? Szeretem, hogy kíváncsi, nem fél a veszélytől és nem tart tőlem?
Ezekre mind azt tudtam válaszolni: Igen!

Az órák rohamosan teltek, éjfél is elmúlhatott már, mire megmozdultam. Kint még félhomály honolt, de kiugrottam az ablakon. Látnom kell Bellát – Alice látomása miatt is – hiszen nem tudhattam megpillanthatom-e még valaha. Négy-öt év múlva elköltözünk egy másik városba, én pedig addig lehet a Denali klán vendégszeretetét fogom élvezni. Ki tudja, a vámpíroknak egy év, egy lélegzetvétellel egyenlő. Az idő múlását csak az embereken és a használati tárgyainkon vesszük észre. Bella addigra érett nővé fog válni, és kételkedem benne, hogy emlékezni fog akár ködösen is rám. Csak egy leszek az elfeledett osztálytársaival.

Halkan felkapaszkodtam az ágon és beugrottam a nyitott ablakon. Az ágyon rögtön megpillantottam a hőn áhított testet, amint magzat pózban alszik. Arcát eltakarta a haja, de még így is felismertem telt ajkainak körvonalát. A hold büszkén sütött orcájára, amik most nem voltak pirosak az oda tóduló vértől. Úgy éreztem, ha rögtön nem érintem meg, eltűnik, mint egy illúzió, amihez ragaszkodom. Lágyan közelebb suhantam, felforgatva ezzel a levegőt. Az apró kis fuvallat meglebbentette haját, mire orrjáratomba belenyilallt a finom aroma. Leültem ágya szélére és onnan csodáltam végig Bellát. A hold fénye jól kivehetővé tette az apró anyajegyet nyakán, amit eddig rejtegetett a nyilvánosság elől. Annyira gyönyörű volt, hogy muszáj volt egy verset költenem látványától. Gondolataimban összeállt egy kósza versike. Térden állva helyezkedtem el a földön. Lehunyt szemeire néztem és hozzáértem sima bőréhez. Ha alszik is elmondom neki a gondolataim, lehet hozzásegítem vele egy gyönyörű, múlandó álomhoz.

Angyal vagy az égen,
Szikrázón csillogsz a holdfényben.
A nap hozzád nem fogható,
Mert ő csak égitest, egy gömb, ami fakó.

Hosszú hajad játszik a szélben,
Lehunyt szemed még így is éget.
Élvezem véred zamatos illatát,
Mely kicsalogatja belőlem az oroszlánt.

Száz éve éreztem ily tüzet,
Mi felemésztette dobogó szívemet.
Könyörtelen ölőgép lett belőlem,
Mert elkárhozott a semmibe lelkem…

Sóhajtva kifújtam a felesleges levegőt. Nem halhatok bele az oxigénhiányba, szörnyeteg mivoltom többek között ebben is meggátolt. Buzgón ittam magamba az utolsó találkozásunk képeit. Szükségem volt ezekre az emlékképekre. Bella mocorgása térített rá, hogy kezdek túl sokáig náluk „vendégeskedni”. Kezét kinyújtotta, így alig pár centi volt tőlem. Szinte már simogatott a belőle kiáramló meleg. Lágyan végighúztam mutatóujjam a hidegtől felálló kis szőrpihéken. Olyan aprók voltak, hogy vámpír szemmel is alig lehetett felfedezni. Érintésem nyomán libabőrbe burkolózott kézfeje.
- Szeretlek Bella – csókoltam meg homlokán és mélyen beszívtam vadító illatát. Homloka összerándult, miközben ajkai elváltak egymástól egy sóhajt hallatva. Mosolyogva aludt tovább álmai tengerében, nem figyelve a keserves külvilágra. Már hajnal volt, a nap buzgón ostromolta a szürkében alvó tájat. Ideje volt távoznom…

Hazafelé rohanva már nem éreztem semmi fájdalmat. Mintha megnyugodtam volna egy kis időre. Elmém kiüresedett, nem gondolkoztam a haldokló jövőmön. Körülöttem minden csendes volt és szunnyadó. A lábaim vezettek haza, nem foglalkoztam az engem körülvevő jelennel.
- Edward, jó hogy itt vagy. Melyik felső tetszik jobban ez vagy ez – helyezte maga elé Tanya a kék, majd a csíkos ingem. Automatikusan a kékre mutattam. Megkérdezni sem mertem, hogy szabadult be szobámba.
- Úgy gondoltam, ha vadászni mentél, összekészítem neked a ruháidat – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. Nem értettem, honnan veszi a vadászatot, de talán jobb is, ha ebben a hitében hagyom. – Az én bőröndjeim már lent várakoznak, csak te vagy hátra – mosolygott rám.
- Hálás vagyok a segítségedért – próbáltam megütni az úriemberhez méltó elvárást.
- Ugyan Edward. Érted bármit – mosolygott ismét, és pakolta tovább a ruháimat vámpírgyorsasággal. – Szerintem minden megvan. Át szeretnéd nézni? – kérdezte meg a még behúzatlan cipzárra mutatva.
- Ha valami kelleni fog, ott lesz időm bevásárolni. Induljunk, már nem bírom tovább – léptem oda a táskához és gyorsan behúztam. Felkaptam a vállamra és gyorsan leszaladtam a lépcsőn. Családom már tudta a – számukra – rossz hírt, ezért mindannyian lent várakoztak. Alice gondolataiban láttam a kétségbeesést, és a dühöt, Jasper próbálta visszafogni érzéseit, ami nagy részben sikerült is.
Esme rögtön mellettem termet és átölelt. Hiába fognak hiányozni, most éreztem, mennem kell. Ki kell tisztítanom a fejem ahhoz, hogy tisztán láthassak a közeljövőben.

Érzelemmentesen köszöntem el mindenkitől. Alice-hez érve már előre tudtam, hogy kapni fogok egy kisebb dózisú felelősségre vonást.
- Ne hidd, hogy nem figyeltelek. Elfelejtettél számításba venni – kuncogott a fülembe suttogva. Próbált kedvesen kiokítani. - Ha visszajöttél elvárom, hogy tegyél magad körül mindent rendben. Elfuthatsz, de nem menekülhetsz – engedett el szorításából.
- Ha visszajövök – mosolyogtam rá. Arcáról nem tűnt el a mindentudó vigyor, jól tudtam, várni fog még rám pár megpróbáltatás.
Emmettet hagytam utolsóként, tőle is sokáig búcsúztam. Nevetve látott el jó tanácsokkal, amik Tanya elcsábítására hívták fel a figyelmem, hogy hogyan is tegyem. Nevethetnékem támadt egyes ötleteire, amit gondolatban osztott meg velem. A röhögést visszafojtottam magamba, hihetetlen, hogy mikre nem képes gondolni. Felkaptam a kezembe akadó csomagokat és kiléptem a hűvös levegőre. A garázsból kifordultam az Aston Martinnal, jobbnak láttam, ha most ezzel megyünk. Az összes ruhát belegyömöszöltem a kis csomagtartóba és beültem a vezetői ülésre. Mellettem Tanya mosolyogva integetett az ablakon. Biccentettem még egy utolsót családomnak, majd a gázra léptem.

Csendesen haladtunk el Forks határáig. Élveztem a vezetést, ezzel a kocsival akár két órát is megspórolhattunk a hosszú útból. Tanya gondolatai elkalandoztak. Nekem sem volt sok kedvem a jövőmet firtatni, így homokba dugtam a fejem a gondok elől. Felgyorsítottam a kocsit közel háromszázra és beleélve magam egyre csak bőgettem a motort.
- Edward tudom, hogy szeretsz gyorsan vezetni, de te sem akarhatod, hogy tönkre menjen a drága autód – bökött a sebességmérőre. Kelletlenül levettem a lábam a gázpedálról és próbáltam moderálni a bennem uralkodó orkánt. Vámpírmemóriámnak köszönhetően már a térképet sem kellett elővennem, hogy megtudjam, merre kell mennünk. Az ösztöneim maguktól vezettek észak felé, ahol már várt ránk az úticél, Alaszka…