14. fejezet

Sziasztok. Végre itt a március, kezdünk feléledni a hideg hónapok után. Ez a fejezet néhol elég "forróra" sikerült, ezért a 18-as karika sem maradhat el :P
Próbáltam könnyedre írni, meglátjuk ti hogy látjátok ;)
Égjenek a kommentek :)
Puszi.

Figyelmeztetés: 18 éven aluliaknak nem ajánlott (bocsi, muszáj kiírnom xD)


Érzelmek fogságában
(Alice szemszöge)

- Úgy sajnálom, minden az én hibám – kezdtem bele a bocsánatkérésbe. Szorosan hozzábújtam bátyámhoz beszívva édes illatát. Rá kellett volna hangolódnom Bellára. Annyi jelt volt, amit nem vettem észre. Miért nem voltam rámenősebb, hiszen engem nem lehet olyan könnyen lerázni! A telefonos beszélgetést is elintéztem annyival, hogy rossz kedve van a sérült karja miatt. Nem láttam az elvakult látomásaimtól, amik nem jelezték a veszélyt Bellára nézve – zsörtölődtem magamban.
- Alice nem a te hibád volt, ahogy senki másé sem. Nem tudhattátok mire készül. Hiszen annyi megrázkódtatás érte – húzott le a kanapéra, hogy kényelemben beszélhessünk. – Egy vérfarkas miatt vesztetted el a látomásaidat.
- La Push kutyáira gondolsz? – kérdeztem flegmán. Sok fejfájást okoztak családunknak a múltban. Mit akarnak már megint?
- Az egyik szerelmes Bellába, és nagyon úgy tűnik, viszonozza a kutya érzelmeit – hajtotta le fejét, miközben térdein dobolt körmével.
- Tévedsz, az nem lehet – ráztam meg a fejem, hogy kiszálljon belőle ez a butaság. – Láttam milyen szomorú volt nélküled. Egész nap téged kutatott a szemeivel.
- Rendes vagy, hogy megpróbálsz lelket lehelni belém, de nem beszélek butaságokat. Jacob gondolatain keresztül láthattam, hogy mit érez.
- Nem egy és ugyanazon személyről beszélünk Edward. Akiről én beszélek, az a hiányodban szenvedett. Annyira magába zuhant, hogy Jasper még az iskola túloldaláról is érezte. Kínozta a fájdalom.
- Alice, hagyjuk – nézett rám fájó ábrázattal. – Nincs biztonságban a közelemben, hisz majdnem megöltem – halt el hangja.
- De hát láttam, hogy kimentetted és nem esett komolyabb baja – pörgettem vissza látomásomat, hogy ő is láthassa. Nem értettem, hol csúszhatott hiba a számításaimban, ennyire gyorsan nem változik senki jövőképe.
- A farkasokat nem látod – emlékeztetett erőm gyengeségére.
- Köszönöm, hogy az orrom alá dörgölöd – öntött el a bűntudat. Az időjárást játszi könnyedséggel meg tudom jósolni, ahogy a tőzsdezuhanást is, de a legjobb barátnőm jövőjét homályosan látom. Akkor mégis mire jó az erőm, ha nem tudom vele a szeretteimet megmenteni?
- Legjobb barátnő? – pedzegette a szót. – Hm, különös egy vámpír és ember kapcsolat? – bökött játékosan oldalba.
- Te csak ne szólj semmit, nem én zúgtam bele – szerváltam vissza a feldobott labdát.
- Ha tudnád mennyire hiányoztak már ezek a beszélgetések – húzott magához, én pedig készségesen hozzásimultam. Tudtam, hogy mit érez, hiszen én is átéltem magamban ezeket a viharos érzéseket. A tehetetlenség szinte felőrölt az utolsó órán. A jövőt figyeltem elhomályosodott tekintettel, és egyre kétségbeesettebb lettem. Már nem csak Bellát láttam eltűnni, lassacskán Edward is csatlakozott hozzá. Elhomályosodott látomásaim az őrület hatására sodortak az órán ülve. Kockáztattam Bella életét, csak hogy fenntartsuk a látszatot. Nem akartam újra költözni, a saját jólétem elsődlegesebb volt Bella életénél.
- Nem úgy volt, hogy megpróbálsz lenyugtatni? – szólalt meg Edward visszafojtottan. Kezemet ráhelyeztem az övére, és lassan bólintottam.
- Az volt a tervem.
- Ne őröld magad, már úgy is mindegy – hunyt ki szemében az eddig dédelgetett tűz. Figyelmét az asztal egy pontjára összpontosította, miközben lágyan megszorította a kezem. Olyan különös volt ez az egész. Én sajnáltatom magam, hol ott nekem kellene Edwardot összekaparnom, aki most adja az erős, független férfit. Bella a kórházban fekszik szívében százezer tüskével, miközben az a kutya vigyázza az álmát. Meg kéne holnap látogatnom, a barátnők segítik egymást a bajban.
- Inkább keresd meg Jaspert. Nem bírja a kettőnk gerjesztette érzelmeket.
- Rendben van, lenyugtatom.
Férjem illatára összpontosítva léptem a kinyitott ajtóhoz. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, hogy betájoljam, merre van.
- Úgy csinálj ostobaságot, hogy rajtad tartom a szemem – kuncogtam fel, ezzel is oldva megfeszült arcizmait. Pislogás nélkül meredt előre és bólintott egy aprót. Többre jelen körülmények között nem vártam, hagytam egy kicsit ülepedni a beszélgetést.

Az erdőben halkan futottam, odafigyeltem a lágy paták dobogásra és a neszezésre. Szerettem a természetben lenni, odafigyelni a jelekre, amik a jövőnket sejtetik.
Halkan értem el Jasperig, láthatóan nem vett észre. Kecsesen, mint egy macska ugrottam fel mellé.
- Szia – bújtam hozzá. Szerettem érezni testének melegét, mert borzongásokat váltott ki belőlem.
- Alice – tekintett rám, szemei ébenfeketén faltak.
- Sajnálom, hogy érezned kellett a bennünk dúló háborút. Nagyon fájdalmas volt Carlisle-tól végighallgatnom a történteket a kocsiban. Meg tudsz bocsátani? – néztem végig meztelen testén, izmos vállai jól kivehetők voltak az alkonyatban. Szemeim kalandozva itták magukba a látványt, ahogy lefelé tartottam mellkasáról.
- Nem bírom tovább – rántott vadul magára. Egyensúlyomat elvesztettem a hírtelen helyváltoztatástól. Jasper megpróbálta korrigálni az imbolygásomat, de nem sikerült. Szétterülve feküdtünk a földön, Jasper teste tompította az esést. Kuncogva nevettem fel az önfegyelmén, amit jócskán ostoroztam a felgyulladó vágyakozástól.
- Miben segíthetek? – kérdeztem ártatlanul, fülébe rebegve.
- Néha úgy hiszem, hogy te maga vagy az ördög – húzott ajkaihoz és vadul falni kezdett. Nekem sem kellett több, vágyaim feltörtek tüdőmből Jasper férfiasságát tovább őrjítve. Apró nyögések hagyták el számat. A külvilágot kizárva bíztattam kedvesemet, hogy röpítsen a fekete lyuk felé, ahol vigasztalást nyerhetünk magunknak…

- Hogy érzed magad? – cirógatta orcámat egy fűszállal. Játékosan fintorogtam orrommal és még közelebb bújtam izmos testéhez. Ujjammal finoman köröztem oldalán, minden egyes centiméterét feltérképezve.
- Azt hittem tisztában vagy az érzéseimmel – fúrtam nyakhajlatába arcom, válaszára várva.
- Minden egyes rezdülésedet érzem, de ha kiadnád magadból…
- Pszt! Ne rontsd el – tapasztottam be száját. – Most ne rágódjunk semmin, csak pihenjünk – húztam magamra csókokkal elhalmozva felsőtestét.
- Olyan gyönyörű vagy – vette nehézkesen a levegőt, mint egy asztmás. Kezeivel remegve simított végig arcomon.
- Jól vagy? – hagytam abba a kényeztetését.
- Az égvilágon semmi bajom, csak az érzéseid keveredve az enyémmel túl intenzívek – hatolt belém kézfején támaszkodva.
- Akkor ideje lenne levezetni a fölös energiánkat, hátha akkor megnyugszunk – mosolyogtam rá ellenállhatatlanul és széjjelebb nyitottam lábaimat, hogy kényelmes legyen mindkettőnknek. Lassan, megfontolt mozgásokkal köröztem csípőmmel, miközben ő erőteljesebb tempóban próbálta kiadni magából az elmúlt napok kavarodását. Nem bírtam türtőztetni kedvesem, magam meg még inkább nem, így én is gyorsítani kezdtem csípőmozgásomat. Jaspert szorosan magamhoz húztam, hogy jobban érezhessem izmainak összehúzódásait az erőlködéstől. Még sosem volt ennyi erő a szeretkezésünkben, ezért izgatottan vártam a végeredményt. Az összes szín egyszerre robbant fel körülöttem, ahogy a vad vágtában egymást kényeztettük. Körmömmel belemartam bőrébe, amint megéreztem a beteljesülés kapuját. Ívbe feszült háttal köszöntöttem az ismerős érzést, ami végigbizsergette végtagjaimat. Jasper nagyot mordulva feküdt rám, két karjával szorosan tartva. Hasonló csatákat élhettünk át, és ez boldogsággal töltött el. Kívánni sem lehetne jobb férjet nála – hunytam le szorosan szemem.

Az idő múlásába belefelejtkezve öleltük egymást a fűben. A nap virradóra járt, nem maradt sok időnk kiélvezni egymás közelségét.
- Mond csak Jasper, mit csináltál a pólóddal? – néztem a szétszaggatott felsőt tőlünk jócskán messzebb.
- Nem bírtam megállni, hogy ne szakítsam le magamról. Úgy éreztem, ha egy percnél is tovább marad rajtam, megfojt – mondta bűnbánóan.
- Az egy kétszáz dolláros, márkás ruha volt. Én magam terveztem és te csak úgy tönkretetted? – merevedtem meg karjai között. Ennél jobb indokot kellene kitalálnia, hogy megbocsássak neki.
- Nem voltam magamnál, sajnálom – próbált hozzám érni, de elhúzódtam. Ilyen könnyen nem adom magam.
- Egy feltétellel megbocsátok – tartottam fel mutatóujjam.
- Bármit kérhetsz – szólt közbe, mint aki tisztában van bűne nagyságával.
- Eljössz velem vásárolni az egyik délután.
- De.. – próbált kibúvót találni.
- Semmi de, fel kell töltenünk a ruhatáradat. Nagyon sok elavult fölsőt találtam a minap a szekrényedben. Nincs apelláta – szögeztem le azonnal a szabályokat.
- Ha szeretnéd, ruha nélkül is járhatok. Vagy tán zavarna, hogy a figyelem középpontjában legyek? – kacsintott rám és futásnak eredt alsógatyájában, míg a nadrágját kezében szorongatta.
- Jasper Hale, ha elkaplak azt nagyon meg fogod bánni – szűrtem fogaim közül és öltözni kezdtem.

A látogatási idő már elkezdődött, így iparkodva siettem haza a kocsimért. Mégsem állíthatok be futva a kórházba.
- Látom épségben hazaértél hugi. Milyen volt az éjszakád? – várt a bejárati ajtó lépcsőjénél Emmett részletekre éhesen.
- Ha elkapom Jasper grabancát, akkor még jobb – siettem be a nappaliba.
- Nem elégített ki rendesen, máris szükséged van a szolgálataira? – lépdelt utánam. – Azt hiszem, kezd öregedni szegény – gondolkozott el és megelőzött.
- Aj, Emmett! Nem találtnál jobb célpontot nálam? – toltam el az útból.
- Bocs, Jasper hamar lerázott magáról. Sietősen távozott iskolába, ahova mellesleg neked sem ártana járnod. Tudod a látszat – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. Mindig én oktattam ki, ha valamit emberfelettien csinált az iskolában.
- Törődj a magad dolgával, én is azt teszem – szereltem le.

A gardróbban elmélyülten kerestem magamnak egy megfelelő összeállítást. Sóhajtva dobáltam ki az alkalomra nem megfelelő ruhákat. Annyira máshol jártam gondolatban, hogy nem is figyeltem oda a kezem közé akadó selymekre. Végül egy nem túl kihívó darabra esett a választásom, amit már régen fel akartam venni. Útra készen ugráltam le a lépcsőn, anyámat keresve.
- Esme elmegyek Bellát meglátogatni, ma nem megyek suliba – beszéltem lenyugodva. Nem vártam meg, míg előbukkan, a garázsba siettem sárga Porschémért. Felbőgetve a motort faroltam ki az útra, a gumik csikorogtak alattam. Élveztem a kórházig tartó száguldást, egy kicsit kiszellőztethettem a fejem. Miközben vezettem a jövőmet fürkésztem, hogy mire legyek felkészülve. Annyiszor jártam be Carlisle munkahelyére, hogy már csukott szemmel is elvezettem odáig.

Suhanva léptem a recepciós pulthoz, ahol a nővérke illedelmesen eligazított. A vér szaga intenzíven csiklandozta tüdőmet, ezért egy időre abbahagytam a lélegzést.
- Alice? – jött velem szembe apám.
- Meglátogatom Bellát – mondtam ki az utolsó oxigénadagommal, többre már nem futotta.
- Beszélhetnénk az irodámban, ha végeztél? – fürkészte arcomat, hogy mit gondolok. Bólintottam egyet, miközben szemeimmel a 127-es szobát kerestem.
- A folyosó végén jobbra – segített ki Carlisle, majd eltűnt mellőlem.

Halkan nyomtam le a kilincset és mosolyogva bekukucskáltam. Bella a kórházi ágyon feküdt álmosan, míg térdénél egy csapzott alak ült kezét simogatva. Csöndesen becsuktam az ajtót és megpróbáltam levegőt venni. A vér illata helyett egy erőteljesebb, ingerlőbb szag kúszott fel orromba. Borzongva megrázkódtam a felismeréstől.
- Jó reggelt! – szólaltam meg csilingelőn. A szobában tartózkodó kutya undorodva fordult felém, szájáról jól érthetően le tudtam olvasni a „húzz el” szócskát. – Van valami ellenvetésed az itt tartózkodásommal? – néztem Jacobra, de Bellának címeztem szavaim.
- Nincs – beszélt egykedvűen kifelé bámulva.
- Tűnj el, mindent elrontasz – sziszegte halkan, hogy Bella véletlenül se hallhassa.
Meg sem hallva kijelentését lépkedtem Bella ágya mellé.
- Szia – mosolyogtam rá. Kezemmel közelíteni kezdtem, hogy megsimíthassam hosszú, barna haját. Összeszorított szájjal fordította meg fejét, rám sem hederítve.
- Semmi baj – emelkedett meg a farkas helyéről, csókot lehelve homlokára. Undorodva néztem végig a nyálas jelenetet, de nem szóltam egy szót sem. – Menj el, és hagyd békén örökre – szűkítette össze szemét támadón. A vészharangok csilingelni kezdtek az agyamban, védekező pózban vártam a következő lépését. Nem akartam Bella előtt bántani, de meg fogom védeni a becsületem.
- Ugyan már nőket nem bántok – felelt hetykén.
- Tűnj el, beszélnem kell vele – böktem szememmel barátnőm felé.
- Soha – mordult fel és visszaült a sámlira, ezzel is bizonyítva maradását.
- Bella, beszélhetnénk? – próbálkoztam meg újra.
- Nincs miről – felelte hangjában némi éllel. Fájt a visszautasítása! Mintha éles vámpírfogakkal szurkálnák testem. A legjobb barátnőm utál, és én tehetetlenül várom a büntetésem.

Lemondóan sóhajjal indultam ki a megfagyott szobából. Bella fájdalmát kézzel lehetett fogni, ehhez még Jasper ereje sem kellett.
- Holnap is eljövök. Nem fogok lemondani a barátságunkról – néztem rá jelentőségteljesen, hogy ezt vegye halál komolyan. Elmebeteg tekintettel vizslatott, mintha olyan rosszat mondanék. Vártam, hogy hozzáfűzze gondolatait, de lemondóan behunyta szemeit. Feladta a harcot az ébrenléttel. Megszáradt, könnyes arccal süppedt párnájába.

Csüggedten álltam meg Carlisle irodája előtt, és kopogni kezdtem. Bella tudtomra adta, hogy köszöni, ő nem kér belőlem. Nem tudtam, mit tehetnék.
- Gyere – beszélt megszokott hangerővel.
- Itt vagyok – álltam meg a fekete bőrfotel mögött, közvetlenül apám íróasztala előtt. Tisztítószag illat terjengett a levegőben, ahogy a kezeit fertőtlenítette a csap alatt. Érdeklődve vettem szemügyre a falakon lógó híres tudósokat és orvosokat. Én személy szerint nem konyítottam az orvostudományhoz, de néha jól jött pár tipp.
- Ülj le, kérlek – mutatott a kényelmes székre. Amikor hellyel kínált, az sosem jelentett jót. Tudatta, hogy nehéz beszélgetés következik.
- Kezdjük – helyeztem magam kényelembe.
- Mint láthattad, Bella nagyon zavart – kereste a megfelelő szót. – Nem keresi a társaságunkat – mondta ki a tapasztalatait, amit már nekem is módomban állt leszűrni.
- Nem adom fel – vágtam közbe.
- Nem is kérem – időzött el a naptárján. – Csupán azt kérném, hogy adj neki időt… és Edwardnak is – mondta szelíden.
- De hát… - próbáltam ellenezni ötletét. – Rendben van, megteszem – hajtottam le fejem. Carlisle-nak nehezemre esett nemet mondani. Rontani pár nap haladékkal már úgy sem tudtam. Apám kórházi csipogója törte meg a beálló csendet.
- Bocsáss meg, sürgős eset – vette nyakába sztetoszkópját és búcsút intett.

Kedvenc zenémet hallgatva indultam haza. Délidő volt, a napot sötét felhők fedték be. Reménnyel szememben néztem az elbújó napsugarakat. Holnap ilyenkor nem fogja semmi sem megállítani, kiharcolja magának a természet az éltető fényt.
- Hahó, hazaértem – suhantam be forogva a nappaliba. A boldogság hihetetlen erővel öntötte el szívemet, mintha valami befolyásolna. Vagy inkább valaki.
- Jasper – mordultam fel, de a következő másodpercben kacagni kezdtem. Kevés olyan esetről tudtam, mikor rajtam használta erejét.
- Igen szívem? – jelent meg a lépcső alján félpucéran. Elakadó lélegzettel néztem végig rajta, nem tudtam mire vélni érzelmeimet. Csapongtak, mint a viharos óceán.
- Ezért súlyosan meg fogsz fizetni – indultam hozzá és dühösen nekicsaptam a falnak, ami beleremegett az ütközésbe.
- Már nagyon várom – ragadott meg csípőmnél és futni kezdett szobánk felé. Mosolyogva simultam bele ölelésébe. A boldogságért meg kell harcolni, és mi szemmel láthatólag jó úton vagyunk a tökéletes szerelem felé…