17. fejezet

Sziasztok. Itt a várva várt rész! A képpel még a poént is lelőttem :D Hát mit is fűzhetnék hozzá a fejezethez? Vannak benne sírós jelenetek, vicces részletek és mézédes momentumok. Minden, ami egy fejezethez elengedhetetlen :P Most remélem rengeteg kommit kapok, ki kell tárgyalni a végét xD Hm.. Nem is húzom tovább a szót, iskolába kell mennem. Szeretek mindenkit: Puszi (gyakorlom a hippivé válásomat, mert annak kell beöltöznöm. Ezért is búcsúzom ezzel az idézettel - ami a fejezethez is kapcsolódik - "Szeretkezz, ne háborúzz!" :D).


Érdekes nap III/II

Érdeklődve néztem végig a hatalmas szobában. Tehát ez Alice világa – mosolyogtam körbepillantva. Az üvegfalakat lenge függöny takarta, hogy a kíváncsi szemek ne zavarhassák barátnőmet. A parkettán színes szőnyegek feküdtek, de csak pasztellszínekben, hogy ne a földé legyen a hangsúly. Az ágy fehér lepellel volt letakarva, de az alóla kikandikáló cseresznyeszín így is hívogatta kíváncsi szemeimet. Mint egy csodaország – ingattam a fejem. Ez tipikusan Alice-re vall! Az apró kiegészítők vidámmá teszik az ide látogatót, s egy másik világba repítenek a riasztó társadalom elől.

Botladozva értem el gardróbjáig, a csúszós padló megnehezítette mozdulataimat. Lassan végighúztam a gardróbszekrény kilincsén a kezem és mindenre felkészülten benyitottam a helyiségbe.
- Jesszusom – szaladt ki a számon a hitetlenkedés, a csordultig tömött ruhák láttán. Számítottam rá, hogy lesz miből választanom – Alice öltözködését meglátva -, de hogy akár egy egész várost felöltöztethetne kihívó darabokkal? Ez még nekem is sok volt. Szájtátva ácsorogtam a nyitott ajtó mellett, nem tudtam merre kellene elkezdenem a keresgélést. Balról és jobbról ruhák tömkelege várakozott, hogy lefejthessem róluk a műanyag borítást. Szemben - a gardrób végén - a cipők sorakoztak használatra jelentkezve.
- Legalább a lábbelit megtaláltam – motyogtam halkan, a tornacipőre vetve utolsó pillantásom. Lassan lehúztam a cipzárt az első adag ruháról, ami a jobboldali szekrényből kandikált ki. Amolyan „hétköznapi” viselet volt, Alice stílusban. A következő részlegben nyári ruhák hivalkodtak meglepő színkombinációkban. Legutoljára találtam csak meg a sportos öltözékeket, és rögtön az elsőnél megakadt a szemem. A sötétszürke, mintákkal ellátott póló selymesen puha anyaga valósággal ráolvadt bőrömre, ahogy kezembe vettem. Buzgón kiakasztottam a többi közül és vetkőzni kezdtem. Nagyon sok idő elment a ruhaválasztással, Edward a földszinten már biztos a haját tépkedi. Gyorsan kibújtam a ruhámból és ledobtam a földre. A nadrág szegélyét megfogva bújtattam bele lábaimat a meleg alsórészbe. A hideg rázta a testemet, libabőröket varázsolva a vállamra és hasamra. Épp hogy belebújtam a toppba és felvettem a fekete tornacipőt, mikor neszezést hallottam a külső szobából. Visszafojtott lélegzettel álltam a gardróbban, nem tudtam mit tegyek. Alice azt mondta a többiek elmentek, de akkor mégis ki lehet odakint? Hátrálva lépkedtem a szekrénysor végére, hogy ott elbújhassak a betörő elől. Mellkasomat szorosan nekinyomtam a hideg fának, miközben kezemmel kerestem valami keményet, amivel leüthetném. Feltaláló képességemben nem csalódtam, a mellettem lévő cipőtartóról leszedtem egy tűsarkút. A levegőből kifogyva jutattam be némi oxigént a tüdőmbe, hogy ne kapjak rögtön infarktust.
- Ki van ott? – hallottam meg egy férfi hangját, mire majdnem felsikoltottam. Annyira kétségbe voltam esve, hogy nem is figyeltem az árulkodó hangszínre. A mozgó lépésekre megszorítottam a cipőt, az ajtó felé állítva élesebb felét. Ha kell, én bizisten belenyomom! – Alice te vagy az? – szólalt meg kétkedőn.
Barátnőm nevére felkaptam a fejem. Ha ismeri, akkor nem érhet baj. Félve pillantottam ki a szekrény rejtekéből.
- Jasper? – feleltem megbabonázva, ahogy végignéztem hófehér mellkasán. Egy törölköző védte testének gyengébbik felét, amiért hálát adtam az istennek. Pirulva húzódtam vissza, számomra ő tabunak számított. Mégis csak a barátnőm választottja lenne!
- Bella? – hitetlenkedett. Lassan kifújtam a levegőt és kiléptem a szekrénysor mögül, erősen a szemeire koncentrálva. Felvont szemöldökkel méricskélt, egyfajta védelmező pózba helyezte egyensúlyát. Majdnem felnevettem, mikor rájöttem, hogy még mindig szorongatom a hegyes cipőt. Lassan leengedtem a kezem és békítőleg rámosolyogtam, ami erőltetett volt jelen esetben.
- Sajnálom, nagyon megijedtem. Azt hittem, egy tolvaj van a házban.
Így kimondva elég nagy butaságnak hangzott, hiszen Edward is itt van még rajtam kívül. Az adott pillanatban viszont csak ösztönösen tudtam gondolkozni, a józaneszemre cseppet sem hallgattam. A kínos csendben újra a földre szegeztem pillantásom. Éreztem a belőle áradó negativitást. Nem hibáztathatom, elég hihetetlenül hangzott a kis történetem.
- Ideje lenne, ha lemennél. Edward már biztosan vár – felelte elgondolkozva, mint aki még mindig töri a fejét a hallottakon. Leszegett állal mentem el mellette, mint egy bűnös lélek.
- Hé, Bella – érdeklődve fordultam vissza. Vártam, hogy belém rúghasson egy utolsót, mint egy földön fekvő, szerencsétlen emberbe. – Ne legyen bűntudatod. Nem tudhattad – eresztett meg egy mosolyt, ami gyenge utánzata volt Edward vakító vigyorának. Bólintva jeleztem, hogy felfogtam, de legbelül így sem tudtam elnyomni a feszítő érzést. Battyogva indultam ki a szobából egyenesen le a lépcsőig. A feszültségem minden egyes lépésemmel törpülni kezdett, mígnem diónyi nagyságúra zsugorodott. Jó érzés volt magam mögött hagyni – ha csak kis időre is – a bonyodalmakat.

- Csinos vagy – nézett végig Edward, míg mellé nem értem. A tűzrózsák égetve barangolták be arcomat, piros pírral behintve, mikor találkozott tekintetünk.
- Te is nagyon jól nézel ki – kúszott fel torkomba verdeső szívem. Már-már hiperventilláltam Edward mosolyától.
- Azt hiszem, el kellene indulnunk – szakította meg a szemkontaktust és kinyitotta a bejárati ajtót, erős kezeivel visszatartva, hogy becsukódhasson. Az asztalon felejtett tárcámból gyorsan kikaptam a lapos telefont és készségesen kisétáltam a természetbe.
- Merre megyünk? És Alice hol van? – kérdeztem meg, mikor mögém ért.
- Hagyatkozzunk az ösztönünkre – felelte kurtán és elindult az erdőbe.

Nagyon reménykedtem benne, hogy tisztában van vele, merre megyünk. Én már most sem tudtam eligazodni a fák fogságában, pedig alig telhetett el húsz perc.
- Edward ez nekem túl gyors, várj meg – ziháltam a gyökereken lépkedve. Úgy suhant akár a szél, nem gátolta mozgékonyságát semmi. Kezdtem megbánni, hogy belementem Alice játékába. Sétáról volt szó, nem futásról, vagy katonakiképzésről. A lábaim egyre jobban fájtak a belém akadó gallyakból, amik felkarcolták vékony bőrömet. – Edward, kérlek – álltam meg egyhelyben. Nem voltam hajlandó egy tapodtattal sem többet megtenni, ha nem figyel rám. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben ezért inkább hátat fordítottam a tovább haladó Edwardnak. Ha ennyit jelentek neki… - dühöngtem magamban, majd a fülemhez emeltem a mobilomat.
- Szia, Bella. Jobban érzed már magad? – érdeklődött Jacob.
- Mondjuk úgy, már voltam jobban is – feleltem csípősen.
- Mik ezek a hangok? – folytatta faggatásom, mint ha a bíróságon ülnék a vádlottak padján.
- Sétálunk az erdőben, illetve most már csak én – hunytam le a szemem, hogy lenyugodjak. Nem lehet olyan nehéz innen kikeveredni.
- Egyedül vagy az erdőben? – nyújtotta meg a szavakat, mint aki végképp ledöbbent. - Odamegyek érted. Várj meg! – hadarta.
- Nem kell, majd csak kikecmergek. Cullenék úgy is itt vannak valahol, megtalálom őket és hazamegyek – soroltam fel az érveket, hogy ne jöjjön ide.
- Ne bízz bennük… – mordult fel, de a továbbiakat nem hallottam a recsegés miatt.
- Jacob ott vagy? – emeltem fel hangomat, a túloldal azonban néma maradt.
Csüggedten lépdeltem tovább, utána akartam járni ennek az egész hisztériának. Alice eltűnik, Edward itthagy, Jacob pedig lerakja a telefont…

- Bella, de jó, hogy megtaláltunk – ölelt magához Alice, mikor találkoztunk. A hangulatom már nyaldosta az „elviselhetetlenül mérges vagyok” fokot. - Miért nem maradtál ott, ahol Edward kérte? - Értetlenül engedtem el vállát, mélyen a szemeibe nézve.
- Mégis hol? – néztem hol Edwardra, hol pedig rá.
- Ahol kértem, a kiálló fagyökereknél. Láttam, hogy nehezen tudsz megküzdeni velük, ezért is akartam Alice-nek szólni, hogy kerüljünk – beszélt Edward magabiztosan.
- Én… nem hallottam – hebegtem. Hiába tekertem vissza gondolatban az elmúlt egy órát, ez teljesen kiesett. Én pedig még őt vádoltam! – Sajnálom. Máskor jobban odafigyelek – beszéltem őszintén. Mosolyogva nyitotta szét ajkait, de Alice közbeszólt.
- Menjünk fiatalok. Van számodra egy meglepetésem – kacsintott rám és lágyan maga után vont.

- Messze van még? – kérdeztem a percek múlásával. A bokám már fájt, ahol összekarcoltam. A viszketés egyre ellenállhatatlanabb méreteket öltött.
- Még bírj ki egy kicsit – szorította meg fájdalommentesen kezem, ezzel bírva ösztönzésre. Bilincsként tartotta a kezemet, – nem kellemetlenül – hogy ne eshessek el. Hálás voltam neki, amiért megpróbált megvédeni a további zúzódásoktól.
- Hunyd le a szemed – kérte lágyan és megállított. Eleget tettem kérésének, sőt még az alsó ajkamat is beharaptam kíváncsiságomban. - Most elindulhatsz – sutyorogta a fülembe szorosan mögöttem lépdelve.
- El fogunk esni – mosolyogtam tenyerébe. Nem voltam felkészülve ilyen feladatokra a bozótokkal tarkított erdőben. Bármikor nekivezethetem magam egy tüskés vadnövénynek.
- Edward, segítenél? – kérte meg bátyát, aki megfogta gipszbe kötött kezemet és lassan húzni kezdett maga felé.
- Lassan – suttogott tovább barátnőm, hogy ne irritáljon éles hangjával. Edwardban kapaszkodva sétáltam tovább. Néha meg kellett emelnem a lábam, hogy nehogy elbotoljak. – Rendben van, itt vagyunk – pördített meg tengelyem körül. Úgy éreztem az egész világ kering körülöttem, nem találtam az egyensúlyt a gyors mozdulattól.
- Alice óvatosabban nem lehetne? – morgott Edward az orra alatt.
- Bocsi, csak nagyon kíváncsi vagyok – csilingelte Alice, és leoldotta kezeit szememről. – Rendben van Bella, kinyithatod a szemed – lépett el mögülem. Boldogan ujjongtam magamban, hogy végre nem kell a sötétségben tengődnöm. A fény nagy erővel hatolt lehunyt szemhéjamon keresztül. Hunyorogva nyitottam ki szememet, de az égvilágon semmit sem láttam a szemembe tóduló könnytől. - Hogy tetszik? – várakozott türelmesen.
Pislogva próbáltam eltávolítani szemlencsémről a sós cseppecskéket, amiket a játszadozó szél készségesen kifújt. Most tűnt csak fel, hogy egy gyönyörű szép rét közepén állok. Mindenütt lila és fehér bimbók virágoztak. Mellettünk alig pár méterre egy kiterített pléden gőzölgő finomságok várták falánkságom. Hát ezért tűnt el Esme…
- Nagyon szép ez a hely – mosolyogtam. A lábaim között egy patyolat tiszta virág hevert árválkodva – kitűnt a többi közül – ezért leszakítottam és az orromhoz emeltem. Maga alá vont a belőle áradó fenséges illat, ahogy forgattam ujjaim között. Ellazultam a puha kis szirmok cirógatásától.
- Alice, most mégis hova mész? – ütötték meg fülemet Edward dühös szavai. Kipattant szemeimmel még épp láthattam, ahogy megrezzenek az ágak távolodó alakjától.
- Hova ment? – kérdeztem gyanakodva. Ma már épp elég meglepetésben részesített.
- Valószínűleg már hiányolja Jaspert – helyezkedett el a pléden. Arcom pipacspirosra változott, ha csak rágondoltam, mit gondolhat a barátja rólam. Nem a legfényesebb oldalamról mutatkoztam be. – Ne várd egyhamar, Alice elég feledékeny teremtés mikor Jasperről van szó – mondta megszokottan, ahogy fél percig fürkésztem a fákat, hátha feltűnik.
Lemondó sóhajjal térdeltem le a pléd sarkára. Meg akartam tartani a köztünk lévő legnagyobb távolságot.
- Nem vagy éhes? – nyitotta fel jobb kezével az egyik tuppert, míg másik kezével a földön támaszkodott. Jól kivehetők voltak pólóban megfeszült izmai, amiket nem fedett levetett kabátja.
- Köszönöm, most inkább nem kérnék – játszadoztam a fehér virággal, hogy a gyomromban röpködő pillangókat visszaszorítsam.
- Minden rendben? Olyan szórakozott vagy – csúszott közelebb, mire önkéntelenül felkaptam a fejem.
- Ühüm, hát persze – bólintottam. Látszott rajta, hogy nem jártam sikerrel. Összehúzott szemöldökkel vizslatott. Nem kérdezett semmit, helyette mélyen a szemeimbe nézett, mintha így megfejthetné rejtélyes zavartságom. Nagyot nyeltem, ahogy kiszáradt a szám. A mosolygása idegtépő volt számomra. Miért csinálja ezt velem? Miért bűvöl el mézarany szemeivel? – kérdezgettem magamtól dühösen. Jól tudtam a választ, de nem akartam hallgatni a belső hangra. Csak akkor figyeltem fel, mikor már vészesen közel hajolt hozzám.
- Bella – lehelte pár centire ajkaimtól. Hideg lehelete csillapította a bennem dúló háborút. Szemei örvénylően szippantották ki belőlem az összes fölös érzést.
Meg akartam ízlelni ajkait. Vágytam rá, mint fuldokló a mentőmellényre. Elhatározásom - miszerint meghagyom a közöttünk felállított gátat - ledőlt, mikor előredőltem és kóstolgatni kezdtem alsó ajkait. Olyan puha volt és hideg, a borzongások mégis jólesőn járták násztáncukat a gyomromban. Apró csókokkal hintettem alsó ajkát, majd vándorolni kezdtem a felső részekre is. Be akartam barangolni az összes rejtett részét, amit eddig önzőn elrejtett előlem. Doromboló cicaként húzódtam hűvös testéhez, és jólesőn belenyögtem a szájába, mikor végre szétnyitotta, hogy engedjen vágyainak. Az ösztöneim maguktól cselekedtek. Vadul megragadtam Edward bronzvörös haját és felé magasodtam, hogy átvegyem az irányítást. Az önbizalmam növekedett, ahogy meghallottam zihálását.
- Bella – búgta a fülembe, mikor elszakadtam szájától és felfedezőútra indultam nyakhajlatához. Apró puszikkal hintettem puha bőrét, de többre vágytam. – Bella – állított meg ellentmondást nem tűrve, mikor az ingét kezdtem el kigombolni. Hideg kezei bilincsként szorítottak körbe. Agyam tisztulni kezdett, rádöbbentve, milyen marha vagyok. Nem szabadott volna letámadnom.
- Sajnálom, én… - keltem fel róla reszketve. Érzéseim jojóként játszadoztak velem. Előbb még a mennyben szárnyaltam, most viszont… nos, most a pokol legrosszabb bugyrába zuhantam szárnyavesztetten. – Nagyon sajnálom – motyogtam halkan és felálltam a pokrócról, hogy elfuthassak. Nem érdekelt az irány, úgy se láttam semmit a kicsorduló könnycseppektől. Csak el akartam innen tűnni, hogy megértessem magammal, Edward és én sosem leszünk egy pár.
- Bella, állj meg – kiabálta utánam, de hangjától csak gyorsabb ütemre kapcsoltam. A testmagasságomba kinyúló ágakat sután nyomtam el reszketeg kezeimmel, ahogy diktáltam magamnak az iramot. A szél felélénkült hátam mögött, és egy pillanatra a hajam is meglebbent.
- Megvagy – húzott magához Edward, mire egy halk sikoltást hallattam. Ezt mégis hogy csinálta?
- Azonnal eressz el – rúgkapáltam és mellkasát verdestem bal kezemmel. – Megértem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Csak engedj el – bőgtem tovább elhomályosult arcába tekintve.
- Olyan bolond vagy – közelítette meg dühtől tajtékzó, kipirult arcomat, és rányomta hideg ajkait a számra. Kezeimmel megpróbáltam lefeszegetni szorosan tartó karjait, de feladtam a küzdelmet, ahogy dobolni kezdett csípőmön körmeivel.
- Mintha csak azt kérdezné, hogy mire várok – mosolyogtam ajkait megrezegtetve, és visszacsókoltam. Mégis hogy lehetne egy ilyen pasinak ellenállni?




Ui: Ugye, hogy ugye? xD Eredetileg nem így akartam megírni, de hát ez van. Ezért is áll 3 részből ez a nap, mert gyülekeznek a viharfelhők, de pszt! Nem rontom el a jó kedveteket :D