16. fejezet

Sziasztok. Meghoztam a 16. fejezetet, ahogy ígértem :) Most egész jó kedvemben írtam! Köszönöm a kommentárokat, kedvesek vagytok, hogy írtok. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást. Puszi:Tia
Ui: Rossz hír, hogy szombaton is megyek iskolába, szóval a következő fejezet nem tudom mikorra várható :S


Érdekes nap III/I. rész

Bágyadtan feküdtem az otthoni ágyamban. Carlisle hazaengedett, de csak azzal a feltétellel, ha nem csinálok több örültséget. Boldogan mentem bele az egyezségbe, itt mégis jobban érzem magam, mint egy fehér szobában naphosszat punnyadva. A fejsérülésem gyorsan gyógyult, csak egy kisebb agyrázkódást szenvedtem a sziklának csapódva. Igaz még az egyensúlyom nem volt a régi és néha hányingert is kaptam a kimerültségtől. A kezem szerencsésen beforrt, amit a kitépett csővel okoztam. Ezzel szemben a csuklom még mindig gipszben állt, de már cseppet sem izgatott. Kezdtem megszokni, hogy balkézzel végezzem el a rám szabott teendőket. Lisa néni úgy gondolta, ha már úgy is itthon maradok jövő hét végéig – addig írt ki Carlisle – kössem le magam hasznosan. A porolás és porszívózás egész jól ment, már csak írni kéne megtanulnom.
- Itt van Alice – hallottam meg Lisa néni ordibálását a földszintről. Lustán felkeltem az ágyról, fáradt voltam ilyen korai órában.
- Gyere fel – emeltem meg hangom, hogy meghallhassák. Köpenyembe burkolózva kerestem menedéket a hideg elől. Már meg kellett volna szoknom ezt a hőmérsékletet, de szemmel láthatóan nem tetszett testemnek az időváltozás. Nemhiába, a naphoz voltam hozzászoktatva gyermekkorom óta.
- Jó reggelt – táncolt be Alice az ajtómon, és egy libbenéssel mellettem termett. – Annyira hiányoztál – húzott magához, karjaival szorosan ölelve.
- Szia. Te is nekem – öleltem vissza gyengédebben, mire ő még jobban magához szorított. - Megfojtasz – szorítottam ki a bennmaradt levegőt tüdőmből. Egy ilyen kis koboldból ki sem nézné az ember, hogy ekkora erővel van megáldva. Mosolyogva lépett hátrébb két lépést, és méricskélni kezdett szemeivel.
- Nem lesz ez egy kicsit lenge ilyen időben? – fogta meg a puha szövetet.
- Még elviselhető. Nem megyek sehova – álltam tekintetét. – Vagy te másképp gondoltad? Lehet nem volt elég a múltkori sziklaugrásom és most el akarsz vinni egy plusz menetre? – szorítottam vissza a nevetést mellkasomba. Ajkaim megremegtek szúrós pillantása láttán. Lávaként tört fel a felszínre velőt rázó kacagásom.
- Ez nem volt vicces – durcáskodott egy sort, de a percek előrehaladásával enyhülni látszott.
- Mivel engesztelhetnélek ki? – huppantam le kényelmes hintaszékembe. Mintha csak erre a kijelentésemre várt volna, szólásra nyitotta ajkait.
- Gyere velem a Cullen házba. Lisával már megbeszéltem. Azt mondta, nem árt neked egy kis társaság. Ugye velem jössz? – nézett rám kérlelőn.
- Én? Oda? – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Biztos rosszul hallottam, minek akarna elvinni a családjához? Még éltek bennem a negatív képek, ezért lassan ingatni kezdtem a fejem. Nincs az az isten!
- Ugyan már, ne kéresd magad. Nem fog senki megenni, jól fogunk szórakozni – húzott fel a menedékemből és a ruhásszekrényemhez lépett.
- Nem maradhatnánk itthon? – kerestem a kibúvót, ám gyenge próbálkozásom nem hatott rá.
- Nem – turkált tovább szekrényemben, egyre lejjebb haladva. – Bella. Kérdezhetek valamit? – egyenesedett fel és lassan a szemeimbe nézett. Görcsbe rándult gyomorral vártam a kérdést. Jól tudtam, ha Alice ilyen komolyan kezd hozzá, akkor bajban vagyok. – Érzel valamit Edward iránt? – fürkészett mosolyogva.
A szívem gyorsabb ütemre váltott neve hallatán. Nem számítottam rá, hogy így letámadjon barátnőm. Ennyire átlátszó lennék? Arcom lángba borult már a magától a névtől is, a kívánt hatás így most sem maradt el. Hajam rejtekébe bújtattam égő arcomat.
- Hm… - haraptam be alsó ajkam megfelelő válasz után kutatva. – Nagyon rendes fiú.
- Ennyi? – húzta fel szemöldökét, mint aki átlát a szitán. – Nos, rendben. Keressünk neked valami vadító szerelést – tért vissza a ruhaválogatáshoz. Már csak ez hiányzott, így is elég feszült leszek a Cullenek társaságában, de még egy feltűnő ruhában…
- Hahó, Bella – integetett kezével orrom előtt. Bambán néztem a madárijesztőre hasonlító Alice-re. Kinyújtott kezei tökéletesen megfelelőek voltak a nemes feladatra. – Csak hogy visszatértél az élők közé. Melyik tetszik jobban? – helyezte maga elé a két ruhát. El se hittem, hogy nekem akadnak ilyen darabjaim. Az egyik egy combközépig érő fehéres-zöldes ruha volt, olyan lenge, hogy már a második lépésnél megfagyhassak benne. Nem mintha a másik vastagabbnak tűnne, de legalább takarná satnya lábaimat.
- Az – mutattam a halványkék, térd alatt fokozatosan hosszabbodó fazonra.

Csodálva néztem a gyöngyökkel ékesített felsőrészt. Jeles alkalmakkor vettem fel ilyen ruhákat, nem értettem minek kell így kiöltöznöm.
- Alice miért is kell ilyen ruhába gyömöszölnöm magam? – forogtam körbe a tükör előtt, hogy felmérhessem, milyen szörnyen festek.
- Kell hozzá alkalom? – kuncogott az ajtó mögül.
Sóhajtva vetettem tükörképemre egy lemondó pillantást, majd kiléptem Alice mellé. Vártam a reakcióját, hogy lehordhasson.
- Nagyon szép vagy, többször kellene ilyen ruhákban lenned – lépdelt körbe.
- Na persze, és tüdőgyulladással visszakerülni a kórházi ágyba – hecceltem. – Köszi, inkább maradok a hétköznapi, elavult öltözéknél.
- Pedig, ha ebben meglát E… - harapta el a mondatot.
- Ha ki látna meg? – kérdeztem érdeklődve.
- Emmett. Biztos nagyon fog neki tetszeni. Szereti a kihívó ruhákat – somolygott.
- Hát azt meghiszem – húztam el az orrom. A barátnője szépen festett ilyen ruhákban, de én…
- Ezt is vedd fel – bújtatott bele egy hófehér, kötött kardigánba.
- Ez jó meleg. A tiéd? – gomboltam be, hogy védjen a hidegtől
- Igen, de most menjünk – fogta meg kezemet és levezetett a lépcsőn.
- Várj, még nem ettem semmit – néztem a konyhában árválkodó tányérra. Biztos még Lisa néni tette ki nekem.
- Nálunk is ehetsz, Esme nagyon jól főz – húzott tovább az ajtóig.
Lassan lépkedtem a Volvóhoz, Alice után. Üresnek éreztem a kezemet, hiszen valamit mindig viszek magammal.
- Mielőtt megkérdeznéd, a telefon itt van nálam – mutatott a kis tárcára, ami meg volt tömve.
- Épp azt kerestem – mosolyodtam el, majd beszálltam az autóba.

Furcsa érzés volt itt ülni, túl modern volt a lerobbant Chevymhez képest. Edward illata csikizte orrjárataimat, ahogy rakoncátlanul vettem a levegőt. Minden olyan más volt, de jó értelemben! Carlisle tanácsait megfogadva amint kikerültem a kórházból felhívtam Alice-t. Megkértem, hogy beszélhessünk személyesen, amibe rögtön belement. A szobámba vonultunk és elmagyaráztam neki, hogy miért voltam vele kegyetlenül rideg az utóbbi időben. Sütött belőlem a bűntudat, hiszen szörnyen megbántottam.
- Alice, annyira sajnálom, amit a kórházban tettem – néztem le a padlóra, hogy ne láthassam szomorú arckifejezését. – Azt volt a szándékom, hogy távol tartsalak magamtól. Te voltál az egyetlen igaz barátnőm. Nagyon sajnálom – csordult ki a könnyem.
- Nem haragszom, de nagyon fájt a visszautasításod – remegett meg hangja.

- Bella hallasz? – kuncogott Alice.
- Csak elkalandoztam – néztem az útra.
- Igen azt észrevettem, reggel óta ilyen vagy. Majd én kirángatlak a mélabúból – kacsintott rám.

Zötykölődve értünk el a magasba emelkedő házig. Másodjára csodálhattam meg a pazar emeleteket kívülről, tetszettek a hatalmas üvegablakok. Rálátást biztosított az erdőre.
- Bella megint azt csinálod – bökött oldalba, hogy felhívja magára a figyelmem.
- Nem igaz! Most csak elemeztem a házat – öltöttem rá nyelvem játékosan.
- És mi lenne, ha bent keresgélnél tovább?

Egymásba karolva sétáltunk fel a márványlépcsőn. Alice tarthatott tőle, hogy megint elvágódok és beverem a fejem.
- Megérkeztünk – beszélt megszokott hangján. Nem hittem, hogy bárki is meghallhatja. Ez a ház óriási volt és nem volt olyan fejlett az akusztikája.
- Bella? – hallottam meg Esme anyáskodó hangját az emeletről. Atyaég, mi keltettük fel őket? – suhant át agyamon.
- Alice, ugye a többiek már nem aludtak? Nem akartam felkelteni őket az érkezésemmel – mondtam félénken. A fentről leérkező nevetések jelezték, hogy alaptalanul fakadtam ki.
- Korán kelő család vagyunk – húzta meg vállát és leültetett a kanapéra.
- Korán keltek és alig esztek – egészítettem ki mosolyogva. Külső szemlélőnek elég furák lehettek.
- Tessék? – húzta fel szemöldökét meglepetten.
- Mindig piszkáljátok az ételt a suliban – emlékeztettem a valóságra.
- Jó megfigyelő vagy – gondolkozott el az emelet felé tekintve.
- Szia drágám – jött le a lépcsőn Esme, mögötte Emmett cammogott Rosalie kezét fogva. Boldogan simultam Esme karjaiba, olyan jó volt érezni a szeretetét. Behunyt szemekkel fúrtam sűrű haja közé arcomat, megnyugtatott jázmin illata.
- Hűha, nagyon csini vagy – forgatott meg Emmett és nevetve megpörgetett a levegőben. – Hiányzott már az ügyetlenkedésed. Azóta senki nem esett le a lépcsőről.
- Emmett hagyd már szegényt – halottam hátam mögül a szívemet megdobogtató kellemes muzsikát. El is felejtettem, hogy ennyire csilingelő és figyelemfelkeltő hangja van. A gondolatom csak satnya utánzásra volt képes.
- Szia – szólaltam meg félénken Edward felé fordulva. Barna szemeibe vágyakozva néztem, hiányzott már perzselő pillantása, amivel levesz lábamról. Pirulva kaptam el tekintetem, hiszen illetlenség egy embert sokáig nézni.
- Szia – suttogta és egyre közelebb jött. Szívdobogásom a plafont verdeste, akár egy megijedt, kalitkába zárt fiókának. – Hogy van a kezed? – húzta fel ruhám mellől karomat, és lágyan mozgatni kezdte oldalirányosan. Elbűvölve néztem lágy mozdulatait, élveztem hideg tapintásait. – Bella? – nézett fel arcomra. Belefelejtkezve néztem ajkaira, szinte hívogatott, hogy lehűtse felkorbácsolt érzéseimet.
- Megint kezdi – kuncogott fel Alice.
Józanütésként értek szavai. Kicsúsztattam tenyere közül gipszbe kötött kezem.
- Nem fáj. Carlisle nagyon figyelmes volt velem – hadartam el egy szuszra.
- Ennek örülök – mosolygott rám féloldalasan. Feszélyezett helyzetünket Alice törte meg.
- Isabella gyere, készítünk neked reggelit – ugrált mellém és mosolyogva a konyhába vezetett.
- Mit szeretnél enni? – tárta ki a hűtőt, ami tele volt rengeteg finomsággal.
- Csak egy szendvicset – játszadoztam kezemmel a konyhapulton, nem szerettem a figyelem középpontjában lenni. Főleg nem idegen házban torkoskodni.

- Biztos elég volt ennyi? – kérdezte Esme, miután megettem a hatalmas zsemlét.
- Igen, köszönöm – töröltem meg a szalvétában szájam, és felkeltem a székről.
- Hagyd csak, majd én elmosom – vette ki kezemből Esme a tányért, és a csaphoz simult makulátlan ruhájában.
- Ti nem esztek? – tettem fel a percek óta foglalkoztató kérdést.
- A vendég az első, de tudod mit? Szólok a többieknek – libbent ki Alice a nappaliba. Ugyan nem értettem az értelmét, hogy mi a baj, ha együtt eszünk, de nem szólaltam meg. Különös ez a család, teljesen más hagyományokat követnek – zártam le magamban a vitát.
- Itt is vagyok, de csak Edwardot tudtam nyakon csípni – húzta el a száját barátnőm. – Jasper még alszik, míg Emmett és Rosalie elmentek bevásárolni. Carlisle pedig később jön, éjszakás volt.
- Értem – néztem az engem fürkésző Edwardra. Az arca fájdalmas maszkba bújt, aminek nem értettem a miértjét. Egyszer közvetlen velem és vidám, aztán tartózkodó és búskomor. Bár én beszélek, aki a saját érzéseit sem érti meg.

- Nem akartok a reggeli után kisétálni az erdőbe? – vetette fel az ötletet Alice. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt túrázni egy ilyen ruhában, és cipőben. Megint bemutathatom, hogy milyen béna is vagyok – sóhajtottam fel gondolatban.
- Szeretem a természetet, én benne vagyok. Edward, te mit gondolsz? – néztem rá kedvesen, de a szívem megint elszúrta. Hangosan dobogva jelezte vágyakozásom.
- Meglátjuk – vetített rám egy bizakodó mosolyt, amitől a pulzusom megemelkedett.
- Ne kéresd magad – nógatta buzgómócsing barátném. – Majd el felejtettem! Ebben a ruhában nem jöhetsz – ingatta a fejét. Elhomályosult tekintettel nézett maga elé, mint ha valahol máshol járna lelkiekben.
- Alice jól vagy? Hozzak egy kis vizet? – pattantam fel a székről.
- Semmi baja – ragadott meg Edward karomnál fogva, mikor elhaladtam mellette. Ajkaim sziszegő hangot hallattak, ahogy hozzám ért hideg ujjaival. Teljesen kiborsództam érintésétől. Miért ilyen hideg a kezük? – latolgattam a kérdést. Nem mintha zavarna, Edward pedig kifejezetten hívogat, mint egy lágy szellő. Bella állítsd már le a képzelgéseidet! – ripakodtam magamra.
- Jól vagyok. El kell mennem elintézni valamit – felelte Alice csábosan. Látszott rajta, hogy rosszban sántikál.
- Én is veled megyek – mondtam azonnal. Edwarddal kettesben halálos fegyvert alkotnék, főleg úgy, hogy Esme is eltűnt.
- Ezt most egyedül kell elintéznem, de bátyám addig szórakoztat – villogtatta meg fehér fogait. Hátam mögül egy mély morgást hallottam, ezért hátravettem fejem, hogy szembenézhessek a hang gazdájával. Edward leszegett fejjel ült mellettem, sütött róla az aggodalom és még valami, ami megijesztett…
- Alice nem mehetnék mégis veled? – fordultam vissza barátnőmhöz, aki addigra már felszívódott. Szívdobogásom felszökött a torkomig, mikor tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok Edward társaságában.
- Nem kell félned – felelte halkan és felállt mellőlem.
- Már megbocsáss, de miért félnék? – néztem bele hatalmas, aranybarna szemeibe. Elvarázsolva nyitottam szét ajkaimat, önkéntelenül megnyalva kiszáradt számat. Alig voltunk pár centi távolságra, egy lépéssel át tudtam volna hidalni, hogy megcsókolhassam. Hideg lehelete apró borzongásokat váltott ki belőlem.
- Alice szeretné, ha időben átöltöznél – felelte torok köszörülve, hogy szálljak le a földre.
- Hát persze – szusszantottam megsemmisülve és utána baktattam.

- Innen már nem tévedsz el, aztán cincáld szét a ruháit – mosolygott rám féloldalasan, mire majdnem összerogytam. Ez a pasi egy hadifegyver – nyitottam be a szobába és mosolyogva bezártam magam mögött. Hátamat az ajtónak támasztva kapkodtam a levegőt…