20. fejezet

Sziasztok :) Itt is lenne a 20. fejezet. Köszönöm Puszmónak a segítséget, mostantól ő lesz a segítőm és egyben bal kezem is (ha már úgy is balkezes vagyok :)
Komikkal bombázzatok, szeretek mindenkit! Puszi:Tia
Ui.: Este fél kilenckor kapcsoljátok le a villanyokat, a föld egy óráig hagy érezze jól magát :)


Újbóli találkozás

- Te? – nyitotta ki Edward kétkedőn az ajtót. Önkéntelenül léptem hátrébb a gyors mozdulata következtében. Bátorságom rögtön elillant, ahogy szembenéztem rideg tekintetével. Mintha három nap alatt fenekestül felfordult volna az élete, a szemei alatt futó lila foltok is erre következtettek. Legalább tudom, hogy nem csak én szenvedtem otthon, ameddig meghoztam ezt a döntést. – Miért jöttél ide? – kérdezte fagyosan. Érces hangja tovább tetézte a bennem dúló háborút, nem tudtam mit mondhatnék. Egyik felem itt akart maradni, de a másik ösztökélt, hogy fussak el és soha többé ne mutatkozzak náluk. Sóhajtva próbáltam szólásra nyitni szájam, de megakadtam. Nem gondoltam át mit fogok mondani, csak az idejövetelemre koncentráltam. Most biztos hülye libának hisz, aki egy értelmes mondatot sem képes kinyögni. Rosszul tettem, hogy ide jöttem.
- Ez… ez nekem nem megy, sajnálom – futottam a lépcső felé, hogy megszabaduljak a rám szegeződő szempároktól. Több időre van szükségem, hiába érzem magam lelkileg felkészültnek.
- Bella, várj – futott utánam koboldra hasonlító barátnőm. Kérését meg sem hallgatva szedtem kettesével a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb hazasiethessek. Bolond vagyok! Mit hittem magamtól, hogy majd összeölelkezve átbeszéljük Edwarddal az elmúlt heteket, hónapokat vagy netalán éveket? Röhejesen naiv ábrándjaim vannak.
- Nee – hallottam meg Alice sikolyát. Hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla, jól van-e, de a lábaim nem tudták lassítani megzabolázatlan testemet, ezért elvesztettem a kontrolt magam felett. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam mi történik. Karjaim és lábaim az esés nagy részét felfogták, ahogy gurultam lefelé. A suhogó szél arcomba csapott, de nem pillantottam fel. Jó volt leérkezni a lépcsőről zúzódások nélkül és pihenni egy kicsit a tükörsima padlón.
- Bella – lehelte Edward megnyugtatón a fülembe. Megzavarodva nyitottam ki szemeimet. Azt hittem a földön fekszek, ehelyett Edward combjain csücsültem. Karjai védelmezőn körbeöleltek. Fürkészve néztem bele aranybarna szemébe, ami örvénylett az aggodalomtól.
- Jól vagyok – suttogtam a bűvölettől lelassulva.
- Azt elhiszem. A pajzsod megvédett – mosolygott rám féloldalasan. Perzselő pillantásai csalogatón hívogattak, hogy megkóstoljam az engem éltető tiltott gyümölcsöt. Ölében mozgolódva csúsztam közelebb hasához, hogy a köztünk levő töltéseket tovább csigázzam. Formás vállain lágyan végighúztam a kezem, míg kényelmesebb pózba helyezkedtem felette. Ujjaim bronzvörös hajába vándoroltak, hogy rövid tincseivel játszadozzanak. Karjaimmal erőteljesen kulcsoltam körbe Edward tarkóját és magam felé húztam. Meginogva hajolt arcomhoz, mellkasa rendszertelenül mozgott fel-le. Ezen felbátorodva nyomtam hozzá szájam, hogy őrjöngő lassúsággal ízlelgessem vérvörös ajkait. Mellkasához szorosan odapréseltem felső testem, hogy érezzem a belőle áradó hideget. Edward sem tétlenkedett sokáig. Térdeimet simogatta libabőrt hagyva maga után, ami kifejezetten jól esett felpezsdült véremnek. Nyelveink ritmusosan kényeztették egymást, de én ki akartam törni ebből a lassúságból, hogy hevességre ösztönözzem.
- Ezt nem lenne szabad – beszélt szaggatottan csókunkba. Követelőzően folytattam a meghódítását, nem volt kedvem hallgatni a szentbeszédét. Szinte már dühösen feszítettem széjjelebb ajkait, hogy ne tudjon meggátolni. Emlékeimben még élénken élt a múltkori hoppon maradásom.
- Nocsak-nocsak – szólalt meg Emmett mély hangtónusával. Szívem felgyorsulva válaszolt betoppanására. Kelletlenül elszakadtam Edward ajkaitól és megpróbáltam lefeszegetni csípőmet körbefogó kezeit. – Ne zavartassátok magatokat, én jó nézőközönség vagyok – kacsintott kettősünkre és leült a lépcső tetejére. Elvörösödve néztem vissza Edwardra, akit szórakoztatott a pillanatnyi zavarom.
- Gyönyörű vagy, mikor megjelennek a tűzrózsák az orcádon – bókolt úriemberhez méltón. Egyik kezével végighúzta pirosló bőrömet, miközben szorosan összefűzte pillantásunkat.
- Menjetek szobára – röhögött Emmett mögülem.
- Nekem jobb ötletem van – kapott fel Edward a karjaiba, mire felsikkantottam. Nem voltam tisztában a vámpírképességeivel, így azt sem tudtam mire számítsak. Sokkolva integettem vigyorgó bátyjának, amíg ki nem értünk a teraszra.
- Edward tegyél le – tértem magamhoz hipnotizálásom után. Idegesített, hogy úgy kezelt, mint egy sérült báránykát. – Nekem is van lábam, tudok járni - elleneztem cselekedetét.
- Csak hunyd le a szemed, egy szempillantás alatt ott leszünk – susogta fülembe ellenállhatatlanul. Megadón becsuktam szemeimet és jó erősen belekapaszkodtam. Kétségem sem fért hozzá, hogy most valami furcsa dolog fog történni. Kezem nyomán meggyűrődött ingjébe beletemettem az arcomat és mélyeket lélegeztem bódító illatából. A felélénkülő szél vígan játszadozott hajzuhatagommal, míg a talaj felett végleg elvesztettem az uralmat. Úgy éreztem magam, mint egy hullámzó tengeren, amit a part fele sodor a víz, de még korán sincs vége a szélcsendnek.
- Bella, jól vagy? – simogatta meg összeborzolt hajamat Edward.
- Azt hiszem – álltam rá saját lábaimra. Kóvályogva léptem egy lépést és ránéztem az előttem magasodó két fára, amik közül az egyik néha elhomályosult. – Mondd csak Edward, előttünk két fa áll?
Hangos kuncogása elriasztotta a közelünkben fészkelő madarakat.
- Jobb lesz, ha egy kis időre még tartalak – kapott vissza karjaiba és csókot lehelt homlokomra.
- Tehát csak egy fa van ott – vontam le a következtetést. Visszadőltem kényelmes fekhelyemre, élvezve kemény mellkasának lélegzetvételeit. – Tulajdonképpen miért hoztál ide? Meg akartál menteni Emmett megjegyzéseitől? – néztem fel arcára.
- Mutatni szeretnék valamit, de csak akkor, ha már jobban leszel – mondta sejtelmesen.
- Nem szeretem a titkokat - a meglepetéseket meg még inkább nem – tettem hozzá gondolatban.
- Mégis eljöttél hozzánk, mikor tudod, mi vagyok – húzta fel szemöldökét és kérdőn rám tekintett. Rá akart vezetni újbóli felbukkanásomra.
- Mert függetlenül attól, hogy mi vagy, én szeretlek – néztem fekete szemeibe jelentőségteljesen. Nem tudtam a szívemnek parancsolni, lelkem mélyén talán nem is akartam. Csak a közelében akartam lenni, amíg megtehetem…
- Tehát beletörődsz, hogy olyan teremtmény vagyok, aki egy simogatással megölhetne és darabokra téphetne? – kérdezte ironizálva. Utáltam mikor ebben a hangnemben beszélt velem.
- Igen – feleltem egyszerűen.
- Bolond vagy. Neked jobb járna – rázta meg a fejét és letett a lábaimra. Lehajtott fejjel lépdelt a kiszögelés felé, amit a nap reggeli fénye megvilágított.
- Nekem csak te kellesz, nem érdekel más. Rád van szükségem – botladoztam utána.
- Fiatal vagy még, előtted áll az élet. Nem tudod, mire vállalkozol – nézett rám mindentudón.
- De igenis tudom – vágtam rá durcásan, ami rögtön rámutatott a lényegre, hogy még sem vagyok olyan érett, megfontoltan cselekvő nő.
- Ez talán meggyőz róla, hogy más vagyok. Talán még vissza is térít a valóságba. Nem bízhatsz bennem, hiszen még a nap is lehántja rólam az álarcom, megmutatva való énem – lépett a homokbuckára félcsupasz testtel. Eltátott szájjal néztem rá. A bőre, mint megannyi gyémánt csillogott testén. – Érted már? – mosolygott lemondóan.
- Hiszen te gyönyörű vagy – mondtam ki, amire először gondoltam. A napfény védelmezőn körülölelte testét. Nem értettem mire akart kilyukadni, hisz ő a lehető legtisztább lélek.
- Bella hogy tudnám bebizonyítani neked, hogy veszélyben vagy mellettem? – suhant hátam mögé és átkulcsolta kezeimet. Felgyorsuló szívvel fordultam meg, hogy szembenézhessek bánatos tekintetével.
- Nem érdekel – remegtem meg, ha rágondoltam mi mindent tehetne most velem. Végül is szeretek veszélyesen élni. – Csak szeress – néztem bele fokozatosan tisztuló aranybarna szemeibe.
- Lehetetlen egy kislány vagy – mosolygott rám és szájamra tapasztotta ajkait. Kezeimet kiszabadítottam görcsösen tartó tenyeréből és kuncogva elszakadtam halálos ajkaitól.
- Ha én kislány vagyok, akkor te mi vagy? Egy öreg apó? – nevettem fel, bár fogalmam sem volt az igazságról. Olyan sok mindent kellett még megbeszélnünk, de az idő körülöttünk vámpírszárnyakon sietett.
- Megvagy – szorított le a földre nevetve. Játékosan megpróbáltam szabadulni hozzám nyomódó teste alól. – Á-á, most nem engedlek – csapott le vállamra. Kínzó lassúsággal kóstolgatni kezdett nyelvével. – Amúgy meg már túl vagyok a tízedik x-en, de nyugodtan tegezhetsz – simított végig verőeremen.
- A tízediken? – hagytam abba a rúgkapálást, hogy belenézhessek szemeibe.
- Végre valamivel rád ijesztettem – játszadozott hajtincsemmel elégedetten.
- Nem ijesztettél meg – akadozott hangom puha érintéseitől.
- Akkor miért ver ilyen gyorsan a szíved? Akár csak egy kismadárnak – hajolt közelebb nyakhajlatomhoz, hogy csókokat lehelhessen rá.
- Amiért te is gyorsan veszed a levegőt – hárítottam támadását okosan. Kezeimmel felfedezőútra indultam Edward csupasz testén, feltüzelt a belőle áradó hideg. Oldalán körmeimet könnyedén végighúztam, majd hátára összpontosítottam további mozdulataimat. Ajkaimmal vállán és állán köröztem, hogy kereshessek egy gyenge pontot. Nyakához érve beugrott egy ötlet.
- Miben mesterkedsz? – susogott fülembe, megrezegtetve pillekönnyű babahajszálaimat.
- Kipróbálok valamit, csak ne mozogj – suttogtam vissza. Szétnyílt ajkakkal közelítettem meg hófehér bőrét és rátapadtam, mint pióca az áldozatára. A torkából feltörő morgás jelezte, hogy nem csinálom olyan rosszul.
- Bella – tört fel tüdejéből egy erőteljes morgás, majd eltűnt rólam a súlya. Félve néztem végig magam körül, szemeim Edwardot pásztáztak.
- Edward? – remegett meg hangom a pániktól. Ilyen gyorsasággal ki tudja, már merre járhat. A fuldoklás szerű zihálás kitérített negatív gondolataim árnyékából. A tőlem húsz méterre lévő - fatörzs aljában összegubózott testtel nyelte a levegőt. Összefacsart szívvel közelítettem meg, azt hittem élvezni fogja, ehelyett teljesen kiborítottam. – Nagyon sajnálom – guggoltam le mellé és kezeimmel simogatni kezdtem.
- Majdnem megtettem, majdnem… - halt el hangja. Öklével dühösen beleütött a fába, ami megrepedt feldúltságától. Reflexszerűen visszahúztam ujjaimat és beleejtettem ölembe.
- Nem kellett volna ezt tennen, meg tudsz bocsátani? – néztem rá őzike szemekkel, ez Charlie-nál mindig bevált. Bűntudatom volt az arcán éktelenkedő seb miatt, és ezt még tetéztem is a nyaka kiszívásával.
- Szörnyen sajnálom, de olyan intenzíven csábít a véred. Akár egy drog, amit a kedved szerint keversz össze. A vadászösztönöm minden másodpercben téged kíván, és nem tudom, mikor szakad el bennem a cérna.
Az őszintesége ledöbbentett. Eddig fel sem fogtam mit él át, valahányszor a közelébe kerülök. Önző módon csak a saját érzéseimre figyeltem, az, hogy ő miken megy át már csak másodlagos volt.
- Szeretnéd, ha elmennék? – csuklott el a hangom. Lisa nénivel bármikor meg tudnám beszélni, ha máshol szeretném folytatni a tanulmányaim. Készségesen belemenne, már így is felvetette. Én pedig megtenném Edwardért, még ha fájna is. Ennyivel minimum tartozok neki az ostobaságaim miatt.
- Ilyet viccből se mondj, nélküled végleg meghalnék – húzott szorosan magához. Boldogan simultam ölelésébe, az első közös pontunkat máris megtaláltuk…

- Fáj még az arcod? – tapogattam végig sebét elgondolkozva.
- Nem igazán – ért hozzá tenyeremhez és belecsókolt.
- Feltehetnék pár kérdést? Persze csak ha nem zavar – raktam hozzá gyorsan, hogy ne legyek olyan illetlen.
- Bármit kérdezhetsz – mosolygott rám féloldalasan, amit imádtam.
- A szemed színe miért változik? Mintha csak a hangulatod szabályozná.
- Attól függ, mennyire vagyok éhes, de a düh is feketévé változtatja – hajtotta le a fejét, mint aki szégyelli magát.
- A vámpíros legendák mennyire igazak? – ültem át törökülésbe, hogy jobban odafigyelhessek válaszaira.
- Nos mint láthattad a nap nem árt nekünk, csak leleplez. A házunk sem egy kastély, és koporsóink sincsenek – mosolyodott el.
- És még csak nem is emberi véren éltek – tettem hozzá, amire csak egy bólintást kaptam. – A gyorsaságon és erőn kívül van még egyéb emberfeletti tulajdonságotok?
- Alice a jövőbe lát, ahogy arra korábban már rájöttél. Jasper pedig azért „érzékeny”, mert minden érzésedet átérzi.
Az érzékeny szó hallatára mosolyognom kellett. Amikor elsőnek hallottam, teljesen félreértelmeztem.
- Én pedig gondolatolvasó vagyok, mint már említettem – rándította meg a vállát, mintha csak egy egyszerű kis matekpéldáról beszélgetnénk.
- De bennem még sem tudsz olvasni – emlékeztem vissza régebbi beszélgetésünkre, amikor nem sikerült rájönnünk az okára.
- A pajzsod megvéd – húzta el a száját, mint akinek nem tetszik a felállás.
- Az olyan nagy baj? – kérdeztem rá.
- Nem tudom, mire gondolsz, és ez néha megrémiszt. Te vagy az egyetlen, akinek néma az elméje előttem.
- Szerintem azzal csak nyerhetsz, ha nem látsz a gondolataimba – gondoltam vissza pár pikáns részletre, amit az agyam magától gyártott. Éreztem a fülem lángolását, ami szépen lassan kiterjedt arcomra, ezért leszegtem fejemet a föld felé bámulva.
- Oh – világosodott meg. – Bella, kérlek, nézz rám – húzta fel a fejemet. Nemlegesen megráztam a fejem és másfelé bámultam. – Bella, ebben nincs szégyellni való. Tudnád Emmettet és Rosalie-t hányszor kapom rajta hasonló gondolatokon – szélesedett ki a vigyora, mikor rá pillantottam.
- Nem lehet valami jó érzés – gondoltam bele a helyzetébe. – Azért néha ki tudod kapcsolni?
- Nem, soha. Azért van jó oldala is – kelt fel helyéről. – Meg tudom védeni, akik fontosak számomra – húzott fel a földről karjaiba zárva.
- Igazán? – kacérkodtam vele. – Például ha egy meteor közeledne, felszállnál az égbe és széttörnéd?
- Nem, nem valószínű. De bárhova el tudok futni veled, ahova csak szeretnéd – csókolt meg, hogy lezárhassuk a témát. - Erősen kapaszkodj – vált el ajkaimtól és adott pár másodpercnyi pihenőt, amíg összeszedem magam a hazafutásra…