19. fejezet

Sziasztok. Ez a fejezet inkább egy összefoglaló rész lett Edward szemszögéből. Próbáltam érthetőre írni, és elválasztani a múltat és a jelent. A múltban történtek dőlt betűsek. Köszönöm a kommentárokat, a nap folyamán válaszolok rájuk. Jó hétvégét ^^
Puszi: Tia


Gondolkozz okosan!

- Edward nem hagyom, hogy tönkre tedd magad! – beszélt Alice dühtől tajtékozva. Mindenáron el akarta érni, hogy meglátogassam Bellát a kórházban.
A döntésemen viszont sem ő, sem a családom nem tudott változtatni. Majdnem az életébe került, hogy idő előtt feladtam a lélegeztetését. Ha Jacob akkor nem tűnik fel... én nem is tudom mit tettem volna magammal. – Ezt az önsanyargatást hagyd már abba! Ezzel nem csak magadnak ártasz, de Esmének és Carlisle-nak is. Szerinted nekik milyen érzés látniuk, hogy a fiúk miként teszi tönkre magát? Ne legyél önző, adj nekünk is a fájdalmadból vagy nyeld le. De ne feküdj a fekete bőrkanapédon, azon gondolkozva, hogy milyen szörnyű életed van. Te változtatsz a jövődön, szóval most szépen felkelsz és elmész vadászni – húzta fel testemet ülő helyzetbe.
- Már késő, túl … - akartam befejezni, de az égrengető csattanás megállított.
- Kérsz még? – szűrte dühösen. Szúrós szemeibe bánatosan pillantottam fel. A Belláról szóló gondolatai egyesével fúródtak bele szívembe, hogy lángba borítsak a másik felét is.
- Nem tudnám bántani, még egyszer ne kérd tőlem – hajtottam vissza a fejem és makacsul megráztam. Sóhajtva guggolt elém, aprócska kezeit térdemen nyugtatta.
- Nézd Edward, Bella erős lány. Szüksége van ránk, nincs senkije a nagymamáján kívül. De ha nem akarsz segíteni nekem úgy is jó… – vonta meg vállát és felkászálódott álló helyzetbe.
- Ezt hogy értsem? – kaptam el csuklóját, hogy visszatartsam. Nem tetszett a hangneme.
- Ma idehozom. Szóval kérlek tedd meg, hogy elmész vadászni. Nem nézné Lisa jó szemmel, ha már az első adandó alkalommal letámadod – kuncogott fel, majd kiviharzott.
- Alice ezt azonnal magyarázd meg! Mit láttál? – futottam utána, hogy kérdőre vonjam. Ám gondolatait a következő évi ruhakollekciókkal fedte el. Gyűlöltem mikor ezt csinálja. – Alice – kiabáltam rá, mikor elhajtott mellettem sárga Porschéjával. A felszálló por irritálta szaglásomat ezzel is a vadászatra ösztönözve. Napok óta nem ittam állati vért, torkom már lüktetőn kapart.

A hegyi oroszlán édeskés illata körben belengte a sziklákat. Ez csak egyet jelenthetett: a közelben tanyázott. Ugrálva libbentem egyik kiszögelésről a másikra. Szerettem becserkészni a vadakat, és végignézni a szemükben lapuló vadságot. Utolsó csepp vérükig küzdöttek életükért, nem adták egykönnyen magukat.
- Szia, szépségem – köszöntöttem az idősödő nőstényt. Szemfogait ingerlékenyen megcsillogtatta, hogy elijesszen. Mosolyogva nyitottam szét ajkaimat, hogy megmutassam neki a saját adományomat. Le akartam vezetni a bennem fortyogó fölös energiát. Erre a puma pontosan megfelelő eszköz volt.
- Gyere cicus – szorítottam a sziklaperemhez, hogy támadjon meg, amiért elálltam a menekülőútját. A családom joggal gondolhatna félőrültnek, amiért itt kínzom magam bódító illatával. Lassan egy hete annak, hogy nem ittam. Szerettem a fájdalmat, amit a bennem lakózó gonosz kapott. Még így is elviselhetőbb, mint amit Bellával tettem. – Hát ha nem, akkor nem – ugrottam elé és elkaptam szőrénél fogva. Fogai vicsorítva keresték gyenge pontomat, amit támadhat. Nevetve röpítettem neki a legközelebbi éles sziklának. Hihetetlen, hogy az állatok ennyire buták…
A vér szivárgása eszméletemhez térített. Ez nem én voltam, nem szoktam az állatokkal játszani! Szomorúan borultam a hegyi oroszlán nyaka fölé és belevájtam éles fogaimat, hogy kiszívjam az utolsó cseppig táplálékom.

Hazafele még elejtettem két őzet a biztonság kedvéért. Minimálisra akartam csökkenteni Bella veszélyeztetését…
Hálószobámba érve megigazítottam ingemet, ami a vadászat közben meggyűrődött. Kifogástalanul akartam kinézni a sorsdöntő találkozásunkra. Most áll vagy bukik, hogy milyen kapcsolatot tudnék vele még kialakítani a szörnyű baleset után. Megérteném, ha soha többé nem bírna egy légtérben élni velem. Mire számíthatna tőlem, mikor majdnem a másvilágra térítettem két kezemmel?
- Alice, ugye a többiek már nem aludtak? Nem akartam felkelteni őket az érkezésemmel – hallottam meg gyönyörű hangját, ami úgy szólt, mint egy fülemüle koraesti éneke. Mosolyogva hallgattam családom nevetését. Egy vámpírokkal teli házban mókásan hatott ez a kérdés. Hangtalanul lefeküdtem a kanapéra és az összes gondolatot kizárva fókuszáltam Bella arcára Alice-on keresztül. Szemeiből a legapróbb rezzenéseket is jól ki tudtam olvasni, nem kellett hozzá a gondolatolvasás tudománya.
„Istenem, de gyönyörű” – vágta át gondolataim gátját anyám felkiáltása, amit hangosan nem mondott ki. Ráhagyta a viccet űző Emmetre ezt a nemes feladatot. Fuldokolva siettem le a lépcsőn, nem bírtam tovább a négy üres fal között őrlődni. Szükségem volt Bella mosolyára, amivel a többieket boldogította.
- Emmett, hagyd már szegényt – pirítottam bátyámra, aki marionett bábú módjára pörgette a levegőben.
„Jól van már, nem mondtad, hogy te szeretnéd” – engedte el, és vigyorogva odalépett Rose mellé.
- Szia – hallottam meg halk suttogását ütemtelen szívdobogása árnyékában. Szív alakú arca pirospozsgásra változott lágy tekintetem láttán. Alig tudtam megszakítani a szemkontaktust, magamba akartam szívni a látványt, hogy jó mélyen elraktározhassam.
- Szia – mosolyogtam rá féloldalasan és megindultam felé. Vámpír felemet feltartóztatva sétáltam le a lépcsőkön, hogy közvetlenül előtte megállhassak. A lágy melódiám gyorsabb ütemre váltott, s mindezt tetézte a simogatásom kézfején. – Hogy van a kezed? – forgattam orvosi precizitással, hogy jól szemügyre vehessem. Úgy látszik gondolatban elkalandozhatott, mert nem reagált semmit, csak a hófehér kezünk egybeolvadását nézte. – Bella? – kérdeztem lágyabban, hátha ezzel reakcióra kényszeríthetem.
- Megint kezdi – kuncogott fel húgom. Értetlenül rá néztem, de ő csak megrázta a fejét. „Rá fogsz hamar jönni” – üzente vidáman.
- Nem fáj. Carlisle nagyon figyelmes volt velem – csúsztatta ki kezét tenyeremből és a földet fixírozta, mint egy bűnös lélek. Ez így nem jó, ennek fordítva kellene történnie.
- Ennek örülök – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd Alice-re néztem, akinek már tervei voltak Bellával.
- Isabella gyere, készítünk neked reggelit – ugrált mellénk koboldosan és karon ragadta szegénykémet. Hiába, ha Alice valamit elhatároz, csak merj vele szembeszállni… olaj a tűzre.

Görnyedten vetettem magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Unottan váltogattam a csatornákat, abban bízva, hogy találok valami érdekfeszítőt.
- Nah mi az, nem tetszik a felhozatal? – borult mellém Emmett.
- Ezt hogy kellene értenem? – bokszoltam játékosan vállába.
- Ahogy szeretnéd – fogta satuba fejem és vadul dörzsölni kezdte.
- Hagyd abba – hadonásztam kézzel-lábbal, hogy abbahagyja. Olyan volt, mint egy bölcsődés gyerek, akinek a játékból sosem volt elég.
- Emmett Cullen jobb lesz, ha abbahagyod. Különben jössz velünk reggelizni – hallottam meg Alice morgását.
- Már itt sem vagyok – ragadta meg Rose kezét és az ajtón keresztül angolosan távoztak.
- Kösz, azt hittem hajam sem marad nap végére – húztam el szájam a morbid új külsőmre gondolva.
- Korán a szeretetnyilvánításod, te nem maradsz ki a desszertből – kacagott fel és már tolt is az ebédlő irányába.
- Na és Jasper? – kerestem utolsó mentsváram.
- Nem-nem, ő most alszik…


- Edward, beszélhetnék veled? – kopogott fivérem hangosan és belépett.
- Mit szeretnél? – fordítottam hátat az ablaknak. Szerettem állva merengeni.
- Az érzéseidről beszélni, nem tudom hová tenni.
- Akkor mi lenne, ha hagynád elveszni a süllyesztőben?
- Nem megy, ahhoz túl intenzív. Figyellek egy ideje, itt már többről van szó. Mi történt a réten? – feszegette tűréshatárom legtetejét.
- És mi történt a gardróbban? – vágtam vissza.
- Rendben, ha beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz – fújt visszavonulót és lassan kisétált, ahogy számításaimba vettem. Nem csak én büszkélkedhettem a stiklijeimmel. Istenem az a csók, több volt, mint amit valaha is nőtől kaphattam.


- Minden rendben? Olyan szórakozott vagy – csúsztam hozzá közelebb, hogy szemügyre vehessem mogyoróbarna szemeit. Pislogva emelte rám tekintetét, a legapróbb titkokba is belátást engedélyezve.
- Ühüm, hát persze – bólintott megkésve. Nagyon rossz hazudozó volt, még szerencse, hogy ő egy tiszta teremtés. Nincs szüksége ilyen eszközökre ahhoz, hogy mást elbűvölhessen.
- Bella – leheltem lepkefütty halkan, a pillanatnyi varázst tovább fokozva. A szíve örömtáncban úszott, ahogy egyre közelebb merészkedtem. Alig pár centi választott el minket egymástól én mégis fényéveknek hittem ezt a kis távolságot. Furcsa érzések kavarogtak bennem, ilyet százévnyi létem során sem éreztem. Hezitálva néztem bele csokoládébarna szemeibe, ahol kutatni kezdtem az engedélyt a továbblépéshez. Gondolatolvasás nélkül elveszett voltam, biztosra kellett mennem. Nem váratott sokat a jelre, ajkait hozzáillesztette összeszorított számhoz. A jóleső bizsergés lejjebb vándorolt, amint csókolgatni kezdte hol az alsó, hol a felső részeket. Ujjai remegve járták be gallérom peremét, ahogy egyre közelebb húzódott. Mellkasa már-már nekiért kőkemény testemnek. Kellemes tapintásai ellazították feszült izmaimat, így elnyíló ajkaim engedtek a néma csábításnak. A hajamba kapaszkodva vont magához, ezzel is a bennem terjengő gonoszt lelkesítve. Minden erőmre szükségem volt, hogy csillapítani tudjam a lassabb tempóra. Zihálva csúsztattam pulcsija alá kezem. Lágyan simogattam, elveszve meleg bőre fogságában.
- Bella – búgtam a fülébe. Önző voltam, már megint csak magamra tudtam gondolni. Neki szüksége van az oxigénre, ne használd ki teljesen – rótt le egy hang a fejemben. – Bella – kaptam el kezeit, fenyegetőbb hangnemre váltva. Az életével játszadozott. A mélyen lapuló gonosz már várta a megfelelő alkalmat, mikor kitörhet az erősen tartó rácsok mögül. Nem engedhettem, hogy meleg ujjai tovább játszadozzanak, akár ingem alá is bejutva.
- Sajnálom, én… - kelt fel rólam és hátrálni kezdett. Gyönge lábai alig tartották meg. – Nagyon sajnálom – mondta újra és futni kezdett az ellenkező irányba. Értetlenül pislogtam zokogó alakjára nézve. Sikerült ezt is elrontanom. Csodás – csaptam a földbe dühösen.
- Bella, állj meg – kiabáltam utána, de csak szaladt a feje után. Vámpírgyorsasággal közelítettem meg, majd fékezve elkaptam derekánál. – Megvagy – húztam magamhoz. Féltettem a növényektől, amik már így is felkarcolták lábát.
- Azonnal eressz el – verdeste mellkasomat és vadul szabadulni próbált. - Megértem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Csak engedj el – zokogott fel reménytelenül.
Már, hogy ne akarnám? Épp a gonoszabbik énemtől akarom megvédeni.
- Olyan bolond vagy – hajoltam közelebb szájához. A düh és a fájdalom egyvelege kiült arcára, betemetve orra hegyéig. Gondolkodás nélkül tapasztottam Bellára ajkaimat, mintegy visszavágott hirdetve az előbbiért. Elvégre is a férfinak kell megtennie az első lépést, amit én bután elhalasztottam…


- Fiam? – ért hozzá Carlisle a vállamhoz. – Hogy érzed magad?
- Jobban, mint kellene. Bűnös lélek vagyok, a máglyán a helyem – sóhajtottam elnyújtottan, mintha a fáradt gőzt így kiengedhetném.
- Edward, kérlek, nézz rám – fordított maga felé. – Ne emészd magad azért, ami két nappal ezelőtt történt. Bella idővel rá fog jönni, hogy sokkal értékesebb vagy, még így vámpírként is. Ő egy okos lány, hagyd, hogy átgondolja.
- Állj – ráztam meg a fejem értetlenül. – Mit mondtál? Hogy két nappal ezelőtt?
- Igen. Azóta vagy ide bezárkózva. Észre sem vetted? Kezdek aggódni érted – révedt el a tekintete, a helyzetet mélyen elemezve.
- Nem kell aggódnod, a magam ura vagyok.
- Na és a sebed? Még mindig megvan a nyoma.
- Idővel eltűnik, ha most megbocsátasz – nyitottam ki az ajtót.
- Az irodámban leszek – sétált ki kelletlenül.

A tükörbe nézve egy keseredett vámpír nézett vissza rám. A szemei alatt mély karikák hirdették vesztét, míg a csata közbeni sérülés egyre pirosabb sávban húzódott le álláig. Most aztán belekóstolhatok a savanyú életbe – hajtottam le fejem a fekete bőrkanapémra. Milyen jó lehet aludni és nem gondolkozni semmin…


Jake? – hallottam meg Bella kétségbeesett hangját. Egy másodpercig hezitálva nézett rám, majd a kutyára tekintett. Mit kereshet itt ez a dög? Az időzítése ennél rosszabb már nem is lehetne. Így hogy közöljem Bellával, hogy vámpír vagyok? Koszos földön csúszó szőrmók – köptem gondolatban az arcába.
- Jól vagy? – húzta magához egyetlenem. Morogva adtam hangot nemtetszésemnek. Mégis hogy képzeli, hogy ide eszi őt a fene? Vigyorogva ölelte körül hatalmas mancsaival, amiket napvégére levágok a helyéről, ha illetlen helyen nyúlkál vele.
- Szeretethiányod van? – kuncogott Bella aranyosan. Csilingelése majdnem hasonlított drága húgom nevetésére.
- Egy kicsit. Nem akarod csillapítani? – feszítette tovább a húrt. Ökölbe szorult kezeim hófehérre változtak szorításomtól. Visszatartottam magam, Bella miatt. Most még Carlisle szavai sem hatottak rám, aki ellene volt a harcnak. Torkomból az árulkodó morgás utat tört magának. – Látom, nem vagyok egyedül – simogatta a haját. Már épp azon voltam, hogy felkelek és beverem Jacob képét, mikor meghallottam Bella hangját.
- Elmúlik – nézett szemembe, hogy jó mélyen vájkálhasson kézzel fogható dühömben. A csalódottság lerítt arcáról.
- Hú, ez most velős volt. Megmagyaráznád? – folyt belőle a tudatlanság.
- Lényegtelen – szakadt el a bolhazsáktól.
- Bella, beszélhetnénk? – köszörülte meg a torkom a kellő pillanatot kivárva. – Négyszemközt – tettem hozzá, mikor megláttam min vacillál.
- Rendben – bólintott rá. - Jacob nyugodtan hazamehetsz, nem lesz semmi baj.
Nyugtatgatta, mintha épp nem egy farkassal beszélne. Már a szagától is felfordult a gyomrom, mikor a szél a tüdőmbe röpítette elviselhetetlen bűzét. A vér hullámozva nyaldosta hasfalamat a botránkoztató bűztől. Még a méregtermelődésem is csaknem duplájára változott, hogy elpusztíthassam ezt a vakarcsot.
- Nem vagy mellette biztonságban – bökött felém.
- Nem szép dolog ujjal mutogatni. Fogadd meg Bella tanácsát, kotródj innen – fordultam hátra és összekoccintottam a fogam. Nem akartam újabb morgásokat, épp elég lesz e nélkül is megküzdenie Bellának a ténnyel, hogy vámpír vagyok.

- Maradj ott, nem… nem biztonságos a közelemben tartózkodnod – verte ki nálam a biztosítékot Jacob remegő hangja. Észre se vettem, hogy ennyire eltávolodtam tőlük.
- Segítek. Felhívom Dr. Carlisle-t, ő nagyon jó orvos – nyúlt Bella a telefonjáért és már ütögette is a számokat.
- Bella – ragadtam meg könyökét és magam mögé húztam, hogy megvédjem a sérüléstől. – Hogy lehetsz ilyen idióta? – kérdeztem vámpírgyorsassággal a kutyát. Egy embert veszélyeztet, mikor őket kellene megvédeniük a magamfajtáktól.
- Mi a ...? – tért magához, de Jacob tüdőből feltörő morgása megállította.
- Fuss – engedtem el, hogy egérutat biztosítsak számára. Az életem árán is megvédem. Carlisle sem akarná másként, mikor egy élet a tét. - Fuss már – kiabáltam rá akaratlanul. Szívverése megduplázódott, de legalább a jó irányba vitte a lába. Alice segíteni fog nekünk, amint megtámadom Jacobot. Így nem fog beleavatkozni Bella sorsába, és húgomnak is kitisztulnak a látomásai. A bolhafészek csak megnehezíti az életünket – dühöngtem.
„Soha nem fogod megkapni Bellát, ő az enyém” – feszítette pattanásig izmait.
- Akkor van egy jó hírem, te sem vagy a szerencsés választottak között – villogtattam meg szemfogam és támadóállásba álltam.
„Na ezt figyeld vérszopó” – ugrott nekem, de egy jól irányzott lökéssel belerúgtam. Lábai spárgában feküdtek szét teste mellett, amint földet ért.
- Könnyebb lesz, mint gondoltam – nyomtam el egy mű ásítást.
„Meglátjuk” – jött a következő támadása. Bundájába belemarkolva dobtam neki a fatörzsnek, ami nagyot reccsenve kettéosztódott. Fülelve hallgatóztam, amerre Bellát hittem. Féltem, hogy eltéved. Az emberek tájékozódása valljuk be nem valami jó. A szemükön kívül semmilyen érzékszervük sem kiforrót.
„Vérszopó” – ugrott nekem a kutya, figyelmetlenségem közben. Lazán ledobtam magamról, de körmei csíkot húztak arcomon.
- Most megdöglesz – sziszegtem fel és nekitámadtam, hogy darabokra téphessem.
- Elég volt! – kiabált ránk apám a rét széléről. – Nem így egyeztünk meg a dédapáddal. Bella nem játékszer ezt véssétek az eszetekbe – nézett a kutyára, majd vetett rám is egy oldalpillantást. Vakkantva jelezte, hogy felfogta és már futott is falkája felé…


- Ne, most nem fogad látogatókat. Nagyon rossz passzban van – hallottam meg Alice hangját az ajtóm előtt. Unottan keltem fel a kanapéról, hogy megnézzem, ki zargat a reggeli órákban. Kezemet a hűvös kilincsre tettem és gyors mozdulattal lenyomtam. Az ajtó megadva kattant egyet, hogy rálátást biztosítson az idegenre.
- Te…? – tágultak ki orrlyukaim az ismerős illatot belélegezve.