15. fejezet

Sziasztok. Megírtam ezt a fejezetet is :) A következő résztől már boldogság is szivárog be Bella életébe, szóval ne szóljatok le, hogy mindig szomorú történetet írok xD Komikat várom ^^
Puszi:Tia
Ui.: Morandi: Angels című száma adott ihletett. Rongyosra hallgattam, míg írtam :D
Itt megnézhetitek: http://www.youtube.com/watch?v=1RyjqHE_UkU

Ébredés
(Bella szemszöge)

Feketeség. Egy szóval így bírnám leírni az engem körülvevő valóságot. Az űr hatalmas, ahová most tartok. Sehol egy lélek, aki megmenthetné süllyedő testem.
- Még, hogy a halál fáj? Ezek életem utolsó legszebb percei.
Mosolyogva lebegtem az engem körülvevő buborékban. Vége a fájdalomnak, vége az életemnek – könyveltem el megnyugodva. Nem tartott sokáig és szinte meg sem éreztem! Vágytam rá, hogy belekapaszkodhassak anyám karjaiba és csókokkal halmozhassam el arcát. Charlie milyen boldog lesz, ha meglát!

- Úgy sajnálom Bella! Gyenge voltam! – jutott el tudatomig a számomra oly szeretett hang. Haldokló szívem összeszorult a duruzsolása hallatán. Szájamat szólásra nyitottam, de hang nem szökött ki belőle. Szivacsosnak éreztem tüdőm, mintha nemrég egy liter vizet szívtam volna magamba. Kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni szavak nélkül, hogy ez nem az ő hibája. Most az egyszer történt velem egy pozitív élmény és végre nem fogok szenvedni hiánya miatt. Ám szavak helyett csak a torkom égett lüktetőn.
- Ne, ez fáj – zártam össze szorosan állkapcsom, mialatt kezemet a nyakamra helyeztem.
- Lélegezz – kúszott be rossz látásomba Edward elmosódott arca. Közeledtével tisztulni kezdett a kép, jól kivehető vált fehér márványteste. Eleget akartam tenni kérésének, de nem tudtam lenyelni a levegőt. Arcáról lehullott az álca, boldogan húzott kőkemény testéhez. Csípőmet megemelte, így lábujjhegyre álltam, hogy közelebb lehessek puha ajkaihoz. Könnyedén megcirógatta arcomat és ezzel egy időben közeledni kezdett hozzám. A gyenge próbálkozást rögtön abbahagytam, hogy levegőhöz juthassak. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy lecsapjon rám. Hideg lehelete cirógatta mosolyra húzódó számat. Lágyan hozzáillesztette hűvös ajkait a sajátoméra. Elégedetten sóhajtottunk fel mindketten a vágytól.
- Lélegezz Bella – hívta fel figyelmem szomorkásan.
- Ne, ne szomorodj el – akartam mondani, de a fájdalom visszakígyózott testembe. Földre rogyva tűrtem a tüdőmet és szívemet mardosó vizet. Körmömmel vadul belemartam az alattam elterülő homokba. Karjaim megadták magukat, az ólomsúly eluralkodott rajtam. Elterülve feküdtem a földön, csak Edward távolodó alakja váltott ki belőlem némi reakciót.
- Most nem szabadna itt hagynod. Szükségem van rád – hörögtem kezemet elmosódó alakja után mozdítva. Könnyeim, mint a sós cseppecskék, kicsordultak szememből. Már megint itt hagyott, megalázva, elveszetten…

- Bella, Bella ébredj. Hallasz? – simogatott egy meleg kéz. Az eddig fenntartott pihentető lebegésem megszűnt, morogva ripakodtam rá a hang gazdájára. Hagyjon engem a gondolataim között, eszméletlenül nem fájtak – mind fizikai, mind lelki - sebeim. Az apró körzések nem maradtak abba vállamon, így lassan nyitogatni kezdtem szemeimet, hogy szembenézhessek nyugalmam feledőjével.
- Csak hogy felkeltél. Már kezdtem aggódni – villantotta ki fehér fogsorát, mire be kellett hunynom szememet.
- Mit keresel itt Jacob? – mormoltam fáradtan. A torkom kaparása emlékeztetett Edwardra. Milyen butaságokat tudok összeálmodni! Ő elment, verd már ki a fejedből! Tegyél úgy, mintha mi sem történt volna. Éld az életed boldogan, kötöttségek nélkül. Hiszen itt van ez a nagyszerű srác, segít elfelejtetni azt a félistent – dörmögte nekem egy belső hang.
- Aggódtam miattad, nagyon csúnyán megsebesültél – ült le ágyamra Jacob. - Többé ne tedd ezt velem. Tudod miken mentem keresztül, amíg ide nem értünk?
- Te mentettél ki? – zavarodtam össze. Nem emlékeztem semmire, csak hogy levetettem magam egy magas szikláról és a habok elnyeltek.
- Hát… - kezdett bele.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. Még nem akarom feladni az életem, hiba lenne tudatlanul meghalnom. Ezzel csak a többieknek okoznék fájdalmat, akik hittek bennem. – Megpróbálok nem butaságokat művelni.
- Helyes – bólogatott serényen.

Beszélgetés hiányában álmosodni kezdtem. Ez érthető volt, hiszen elég sok meggondolatlanságot cselekedtem az elmúlt napokban. Jake ragaszkodóan simogatta gipszbe tett hűvös kezemet, a vérkeringésem még rakoncátlankodott a kemény anyag fogságában.
- Az a feladatom, hogy vigyázzak rád. Aludj nyugodtan – beszélt alig hallhatón. Az álmossággal hadakozva megráztam a fejem. Még nem volt itt az ideje visszahajtani fejem a sötétség mezejére.
- Dúdoljak valamit? – mosolygott rám, mire egy újabb fejrázással feleltem. Csöndben akartam végiggondolni a rám váró megpróbáltatásokat. Lisa nénitől fogok kapni egy fejmosást, ebben az egyben biztos voltam. Aztán ott van a kutya ügy. Valahogy meg kell szoknom a közelségét a kis vakarcsnak. A legnagyobb fejfájást mégis Alice telefonja okozta bennem. Ezek után soha többé nem nézhetek a szemébe! A csalódottsága éles fájdalmat keltene szívemben, bár nem mintha most jobb lenne a helyzet, de ez még elviselhető.
Jacob lágyan megszorította a kezem, hogy nézzek rá. Mosolyogva próbált jobb kedvre deríteni, de én ezt nem akartam. Most kell kidagonyáznom magam az önmarcangolásban, amint hazaértem boldognak kell mutatkoznom mindenki előtt. Csak én fogok róla tudni, hogy mi lapul a felszín alatt.

- Jó reggelt! – hallatszódott el tudatomig egy csilingelő hang. Laposakat pislogva fogtam fel, hogy Alice áll az ajtóban. Nem szabad a szemeibe néznem – gondoltam vissza a megállapodásomra. Szomorúan néztem ki az ablakon. Próbáltam egy pontot találni, ami leköti a figyelmemet, amíg itt tartózkodik.
- Van valami ellenvetésed az itt tartózkodásommal? – kérdezte Alice bánatosan.
- Nincs – vágtam rá némi gondolkodás után. Legszívesebben kiküldtem volna, de tartozok neki annyival, hogy utoljára láthasson. Apró sutyorgások csapták meg a fülemet, próbáltam legyőzni a kíváncsiságomat és kitartóan a függönyt néztem. Nem eshetek ki a színjátékból…
- Játszd a szerepet! – jött a megerősítő gondolat, ami sokat segített.
- Szia – termett szemem előtt, elállva a kilátást. Mosolyogva közelített fehér kezével, amit én rögtön hárítottam Jake felé fordulva. Muszáj lesz megbántanom, ő nem érdemel ilyen rossz barátnőt – gördült le egy könnycsepp arcomon.
- Semmi baj – emelkedett meg Jacob és csókolt lehelt a homlokomra. Becsukott szemmel gondoltam az álmomra. Milyen boldog lennék, ha ugyan ezt tenné most Edward – lódult meg a szívem.
- Bella beszélhetnénk? – próbált hatni jégszívemre.
- Nincs miről – feleltem fogcsikorgatva. Nehezemre esett ilyen kőszívűen viselkedni. A cél érdekében azonban bármire képes lennék, ha ez kell ahhoz, hogy rájöjjön bennem rossz lóra tett.
Sóhajtva indult ki a szobából, de az ajtóban megmerevedett és visszanézett.
- Holnap is eljövök. Nem fogok lemondani a barátságunkról – felelte halál komolyan. Értetlenül vizslattam arcát. Az nem lehet, hogy ezek után is kitartson. Velem ellentétben legalább ő erős. Próbáltam kinyögni valami értelmeset, de inkább ráhagytam a következő találkozásunkra. A fáradtság érvényesült testem felett, így repítve az igazak álmába…

A szívem ütemtelen verdesésére ébredtem fel. A csipogó hang vészjóslóan jelezte, hogy nincs minden rendben velem.
- Csak álmodtál kicsim – hajolt közelebb Lisa néni a fotelből. Nyugtatón ráhelyezte kezét arcomra és simogatni kezdett. A levegőt hangosan szedtem tüdőmbe, miközben összefüggéstelenül kutattam agyamban a rémálmom után.
- Szia Bella – mosolygott rám Carlisle és beljebb lépett a fehér szobába.
- Üdvözlöm – böktem ki a távozó levegővel.
- Nocsak, elég gyors a szívverésed – nézte a monitort a sarokban. – Adjak egy kis nyugtatót?
- Semmi szükség rá, köszönöm – háborodtam fel. Mindegyik orvos egyből az injekcióval akarja elérni a kívánt eredményt, másra már gondolni se tudnak.
- Ne legyél tiszteletlen Carlisle-al, nagyon sokat tett érted – suttogta a fülembe nagymamám.
- Sokat érek vele, csöveken lógok – fogtam meg az egyiket, ami a kézfejemben végződött. – A csuklómról nem is beszélve – mutattam meg a begipszelt kezem. És ha még a szívemet látnád. Elhalt teljesen – tettem hozzá gondolatban.
- Örülhetsz, hogy élsz. Ha nem lett volna ott Jacob, már… – harapta el a mondat végét. – Amikor a kórház felhívott, azt hittem viccelnek. Az én okos és szép unokám miért akarhatna meghalni? – húzta össze a szemöldökét. – Bella te nem ilyen vagy. Hagyd, hogy segíthessek! – csurgott le arcáról egy nagy könnycsepp.
- Igazad van, más lettem. Az élet tett ilyenné – mondtam keserűen.
- Tudom, hogy sok ez neked. El sem várhatom, hogy egyedül megküzdj vele, de mi itt vagyunk neked – mutatott a háttérben meghunyászkodó dokira és Jacobra, aki pont ekkor lépett be az ajtón.
- Jó reggelt csipkerózsika – mosolygott Jake kacéran. Kérdőjellel szememben néztem rá. Ezt mégis hogy értsem? – Két napja megállás nélkül alszol. A doki nyugtatott csak meg, hogy ez természetes. Nagyon sokat kivett belőled a vízben bemutatott attrakciód – húzta el száját.
- Nos, én megyek is. Ne erőltesd magad túl Bella! – figyelmeztetett Carlisle szigorúan.
- Nekem is mennem kell. A főnököm nem nézi jó szemmel az eltünedezéseimet – adott puszit homlokomra Lisa néni.
- Hiszen csak most jöttél – kaptam keze után, hogy visszatarthassam.
- Hajnal óta itt ülök melletted, csak te eddig aludtál – mosolyodott el. – Jacob leköti a figyelmedet, amíg távol leszek. Este benézek, ígérem – tette szívére kezét.
- Jó munkát – szóltam még utána és Jacobra néztem. Kettesben vele. Ebből nem fog sok jó kisülni…
- Neked nem kéne iskolába menned? - jutott eszembe egy indok, hogy leszerelhessem, és egyedül maradhassak.
- Nem olyan fontos az iskola, mint a te testi épséged – villantott rám egy száz wattos mosolyt. – De beszéljünk valami másról.
- Például?
- Miért is félsz a kutyáktól? – hajolt közelebb arcával, pletykára éhesen.
- Hosszú lenne ezt most kifejteni.
- Azért megpróbálhatnád – játszadozott hajammal, miközben a válaszomra várt.
- Röviden: történt egy incidens, ami megrémisztett. Azóta nem tudok bízni bennük.
Csöndben figyeltük egymást, nem tudtam mit mondhatnék. Látszott rajta, hogy nem akarja a sebeimet tovább tépni, ami hálával töltött el. Sokkal tartozom neki.
- Nem vagy éhes? – törte meg elmélkedésem.
- Ami azt illeti – helyeztem kezem megkorduló gyomromra. – Egy ásványvíz és valami tápláló étel jól esne.
- Máris hozom, addig pihenj – kelt fel a fotelből és sietve kisietett.

Pihegve nyomtam neki tarkóm a párnámnak. Becsukódott szemmel próbáltam kiverni a külvilág kuszaságát agyamból. Most nem éreztem fáradságot, ezért is volt jó, hogy Jacobot elküldtem. Át kell gondolnom mindent pontról-pontra.
- Bella – lehelte egy vékony hang a nevemet. A csilingelés hallatára kipattantak szemeim. Alice mosolygó arccal nézett rám. Szeme alatt mély, lila karikák jelentek meg, amiket eddig észre se vettem.
- Hogy kerülsz ide? – húztam fel térdeimet, hogy minél hamarabb elfuthassak előle.
- Megmondtam, hogy el fogok jönni. Nem adom fel – felelte mosolyogva.
- Pedig jobban járnál – morogtam magam elé. Úgy hittem meg sem hallotta.
- Ezt meg miért mondod? Bella te vagy az egyetlen barátnőm, miért teszed ezt velem? – suttogta fájdalmasan. Az EKG pityegve jelezte, hogy gyorsul a szívverésem.
- Mert így meg tudlak védeni magamtól – téptem ki kezemből a csövet. Könnyeim kibuggyanva nyelték el látásomat, a szobában minden tárgy homályba merült. A szívemre tapadó korongot játszi könnyedséggel szakítottam le magamról és futni kezdtem a kijárat felé.
- Mit művelsz? – akadt el Alice lélegzete.
Sírva futottam ki a folyósora, valami menedéket keresve. Igaza van Lisa néninek, én nem vagyok önmagam. Sanyargató életmódomból meg kell mentem egyetlen barátnőmet. A folyosó talaja csúszott lábaim alatt, nehezen tudtam megtartani egyensúlyom. Éreztem, ahogy kezemből szivárog a vérem, de nem foglalkoztam vele. Csak nem fogy el olyan hamar a bennem rekedt négy liter vér – gondolkoztam el. A női mosdó jelzését meglátva ujjongva futottam be a kis helyiségbe. Remegő lábaim boldogan nyújtóztak el a hideg csempén. Itt nyugodtan kisírhatom magam, anélkül hogy valaki árgus szemmel figyelne.

A hideg kövön bőgtem egy ideje. Ki akartam adni a felhalmozott idegeskedést, fájdalmat, megrázkódtatást. Én nem ezt érdemeltem ki! Lassan mindenkit elmart előlem a sors. Egyik rossz hír követi a másikat és közel sem tartok az alagút végén…
- Bella – suhant be mellém egy személy. Félve csúsztam hátrébb, nem ismertem fel a hang gazdáját. – Ne félj, Carlisle vagyok.
- Hagyjon békén – zokogtam fel. – Ne bántson ön is – tapasztottam homlokomra két kezem, mintha bármelyik percben kiszakadhatna agyvelőm. Hasogatott a fejem a gondolatoktól és a beszűrődő hangoktól.
- Segíteni akarok. Vérzik a kezed – jelentette ki egyszerűen, mintha az időjárásról diskurálnánk.
- Van elég – rántottam meg a vállam.
- Engedd, hogy segíthessek – húzott mellkasához. Zokogva viszonoztam ölelését. Közelsége hasonlított apám hűvös üdvözléseire.
- Shh, semmi baj – ringatott karjai között. – Minden rendbe fog jönni.
- Mégis mikor? – csúszott el hangom a sírástól.
- Hamarosan Bella. Mindent megteszek azért, hogy boldog lehess – simogatta hajamat.
- Akkor hozza vissza a szüleimet – fogtam szorosan köpenyét. A szédülés kezdett elviselhetetlenné válni. – És mondja meg Alice-nek, hogy nagyon sajnálom. Én szeretem, de nem érdemli meg, hogy őt is tönkretegyem. Túl jóságos a lelke hozzá, mint önnek – néztem fel Carlisle arcára. Így igaz, őt is csak azért bántottam, mert nem tudtam elfogadni, hogy léteznek még ilyen jóságos emberek a földön.
- Bella te vagy a világon az egyik legönzetlenebb, ne mondj ilyeneket – húzott fel a padlóról, karjával szorosan megtartva. – De ezt ne most vitassuk meg, hiszen alig állsz a lábadon. Visszaviszlek a szobádba – kapott fel karjaiba. Próbáltam ellenezni, de nem maradt rá elég energiám, hogy vitába szállhassak feltett szándéka ellen…