23. fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen későn hoztam az új részt. A netem hétvégén beadta az unalmast, és úgy gondoltam én is pihizek egy kicsit az írással :D Úgy tűnik Puszmó átadta nekem az anti gépezés vírust, mert még mindig nem jött rendben a számítógépe :( Szóval Puszmó éledj fel és boldogíts mihamarabb Msn-en ^^ A történettel kapcsolatban: nem tudom mi ütött belém a vége felé, és miért így írtam meg, de nektek ez tuti tetszeni fog :D
Tehát jó olvasást, puszil: Tia

Ha hív a végtelen…

Sűrű hajamat a szél meglebbentette, amint az erdő felé sétáltam. Szükségem volt a szabad levegőre, most még inkább. Az iskola elkezdtével minden szabad percemet Alice, Edward vagy Emmett töltötte ki. Rosalie és Jasper inkább került, ha pedig mégis egymásba „ütköztünk”, egy rövid köszönéssel le is tudtuk a beszélgetést. Otthon a köztünk felállított falakat döntögettem le Lisa néni és köztem, hogy végre éretten és megfontoltan társaloghassunk. Bár sok mindent el kellett titkolnom előle – a saját érdekében – mégis egyre inkább összekovácsolódtunk. Mesélt Charlie gyermekkoráról, és új kapcsolatáról Márkkal. Örültem neki, hogy boldog egy másik férfi karjaiban, ha ő nem is a nagypapám. Megtudtam Márkról, hogy van neki egy nálam pár évvel idősebb fia, aki ügyvéd és Hugh-nak hívják. Lisa néni szerint össze kellene ülnünk vele, hogy az anyagiakról beszéljünk és eldöntsünk mi lesz az örökségemmel. Egyedül nem akart dönteni semmiről, nekem is hagyott életteret az ötleteimhez. Igaz én még inkább nem tudtam mihez kezdjünk, de talán dűlőre tudunk jutni egy szakember segítségével.

A kíváncsiságom hajtott ide, az erdőbe. Múlt alkalommal láttam valamit, ami nem hagyta nyugodni éber fantáziámat. Az árny több volt, mint egy állat, aki megbújt előlem. Éreztem, hogy igazam van. Edward szerint veszélyes az erdőben sétálnom, így most nem avattam be a tervembe. Nem kell, hogy miattam idegeskedjen, mikor már napok óta a hétvégéről beszéltek, amikor elmennek a hegyekbe a családjával vadászni. Persze rögtön a lelkemre kötötte, hogy figyeljek oda a testi épségemre és lehetőleg ne csináljak semmi őrültséget. Egy délutáni sétálás nem hinném, hogy olyan nagy kockázattal járna. Habár a földön elhullott ágak nehezítették a lépéseimet és a fejem fölött húzódó fenyvesek is csak hátráltatni tudtak. Edward szerint ma este jönnek vissza, addig viszont még jó pár órám maradt a szimatolásra.

Az ösvény mellettem húzódott pár száz méterre. Óvintézkedésként mentem a turistasétánnyal párhuzamosan, ha véletlenül eltévednék, könnyen visszataláljak az erdőből. A nap sugarai csalogatón mutatták nekem az utat egy kisebb forrás felé. Cserepes ajkaimat megnyaltam a víz látványára. Órák óta sétáltam felderítésem végett, de nem gondoskodtam élelemről vagy egy kis ásványvízről. Lekuporodtam az ér széléhez és tenyeremet belenyomtam a hűsítő vízbe. Behunyva szememet Edward keze vált láthatóvá, arcomat megbizsergette hideg simogatása. Ajkaimhoz érintve érezhettem a kristálytiszta víz ízét, ami semmi máshoz nem volt fogható. Lágyan kúszott le a gégémen, libabőrt hátrahagyva kezeimen. Sóhajtva engedtem le karjaimat és kinyitottam a szemem, hogy tovább mehessek. Egy mókus épp a fatörzsön futott fel előttem alig pár méterre, úgy tűnik nem zavarta meg a gyűjtögetését a személyem. Mást viszont igen, periférikus látásommal még épp elkaptam egy árny mozgását az erdő sötétebbik felén, ahol sűrűbben nőttek a fák.
- Van ott valaki? – húztam ki magam és elkezdtem arra sétálni. Bármi is az, nem akarja, hogy észrevegyem. Mintha csak bújócskázna, és macska-egér játékot játszana velem. Kétségkívül buta hasonlat, hiszen én inkább vagyok zsákmány, mint vadász egy kihalt erdőben. Az ágak ropogása jelezte, hogy nem kápráztak a szemeim az imént.
- Nem akarlak bántani – szólaltam meg félénken. Bántani? – szólalt meg a belső hangom kacagva. Igaza volt, még a pókot is az újságpapírra sepertem, hogy ne essen bántódása.
Esetlenül botladoztam az ismeretlen felé, ezzel végleg felbontva az Edwardnak tett ígéretemet. Nem is olyan egyszerű nem keresni a bajt, mikor ilyen makacs vagyok. Az árnyékokra fókuszáltam, ahova előszeretettel elbújt előlem. Egy újabb roppanás jelezte, hogy távolodik előlem, de semmit nem láttam.
- Miért követsz, ha utána itt hagysz? – avatkoztam gyorsan közbe, hogy itt tarthassam még egy kis ideig. Jól lehet nem értette egyetlen szavamat sem, azért megpróbáltam. Az állatok másként reagálnak az emberekre, vagy elfutnak, vagy támadnak. Ő viszont várt és a távolból figyelt. Velem ellentétben mindent tudott, amit én is akartam.

A szél lazán kisodorta a gumi mögül hajszálaimat, hogy aztán az arcomba fújja. Egyre beljebb sétáltam figyelőm után, de ő megtartotta előlem a távolságot. Olyan volt, mintha tánclépésekkel kommunikálnánk. Ahogy egyet léptem előre, ő úgy hátrált a titkát féltve. Míg én bice-bóca léptekkel közeledtem, ő alig hallhatóan botorkált tovább. Talán csak ki akart cselezni, de megeshet, hogy csapdát állított nekem. Bárhogy is, követtem ahova vezetni próbált. Az ösvény szélétől már úgy is letértünk, és ha jól tájékozódtam, a házunk felé szaporázta lépteit. Idefele jövet az elővigyázatosság kedvéért mentem a hosszabb úton, az erdő szélén, de így átvágtunk mindenen a fényszegény erdőben.

A köd lassanként alászállt a magasból körülvéve az erdőt. A fénysugarak elszigetelődtek a felhők hátterében, ami csak nehezítette a tájékozódásom és a látásom. Nem voltam biztos merre van észak, s merre találom a várost. Kabátom átvette a köd nyirkosságát és hidegét. Jobb lett volna Edward ítélőképességében bízni, miszerint tényleg vonzom a bajt és maradjak a fenekemen.
- Rendben van bármi is vagy elegem volt – álltam meg egy helyben, mintegy tüntetve, hogy akár gyökeret is eresztek, ha nem fedi fel kilétét. Karba tett kézzel vártam, hogy felbukkanjon a fák takarása mögül, de nem történt semmi. Helyette csak egy mélyről jövő morgást hallottam, ami megremegtette térdeimet. A sokktól mozogni sem bírtam, szemeim viszont kitágultak a félelemtől. Az ereimben csörgedező vér most zubogva áramlott a fejembe, megkétszerezve adrenalin szükségletemet.
- Bella – kapott el hátulról valaki gyorsabban a kelleténél. Az ijedségtől egy nagy sikkantás hagyta el számat, amitől rögtön szégyellni kezdtem magam. Főben járó bűn volt, hogy nem ismertem fel a hang gazdáját.
- Edward, te… hogy…? – kétkedtem agyam normalitásában. Hiszen ő most a hegyekben van több száz kilométerre.
- Annyira féltettelek – húzott magához közelebb. – Mégis hogy képzelted, hogy egyedül csatangolsz itt? Tudod, hogy megijedtem mikor nem találtalak otthon? A lehető legrosszabb dolgok peregtek le a szemeim előtt. Az egész családom keres téged és aggódik miattad. Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyesmit – hadarta el, így szinte alig értettem a felét is annak, amit mondott.
- Ígérem – feleltem az ijedségtől gyengén. Pár percig még mindig ugyan ilyen nyugodtan álltunk, de akkor Edward megmerevedett a karjaimban. – Mi ez? – szimatolt a levegőbe dühösen.
- Mi? – húzódtam el tőle. Nem akartam megemlíteni, hogy mi után nyomozok az erdőben.
- Ez egy…
- Bella – vágott közbe Alice nagy sajnálatomra, félbeszakítva Edward meglepett megjegyzését. Látszott rajta, hogy tisztában van ki az árny. – Hiszen te reszketsz – dobta rám dzsekijét könnyedén.
- Alice indulj el Bellával. Út közben utolérlek – vetettek egymásra egy mindent tudó pillantást. Ismertem már annyira, hogy tudjam, valamire készülnek, amit nem szeretnének elmondani.

- Alice! Ez olyan megalázó – dühöngtem kipirosodott arccal. Úgy kezeltek, mint egy pólyást. – Tudok járni, erre semmi szükség.
- Ma már eléggé ránk hoztad a frászt. Egy pillanatra sem szeretnélek még egyszer szem elől téveszteni – lassított le, hogy csak sétában araszoljunk tovább.
- Akkor legalább azt mond el hol van Edward – vetettem be a legbájosabb hangomat, ami nála nem bizonyult hatásosnak.
- Mindjárt ideér – tett le a lábaimra, mintegy végszóra. Amint súrlódott talpam a talajjal Edward már mellettem is állt.
- Köszönöm Alice, innen már átveszem – mosolygott rám pajkosan.
- Azt hiszem… én megkeresem a többieket… - köszörülte meg a torkát izzó kettősünk láttán, majd a dzsekijével a kezében elfutott.
- Ha azt hiszed, hogy nem szedem ki belőled, akkor tévedsz – böktem meg mellkasán.
- Már vártam, hogy ezt mond – húzott közelebb szemeivel arcomat fürkészve. A pulzusom teljesen meglódult lepke finom érintésétől a nyakamon. Másik kezével mellkasomig lehúzta a cipzárt és vállamra söpörte hosszú hajamat. Csillogó szemei izgatottságot sugároztak felém, amire dörömbölő szívem rögtön válaszolt. Ajkait a szám helyett most a nyakamra tapasztotta, majd rálehelve egy rövid kis morgást engedett ki mély sóhajjal fűszerezve. Nem tudtam, hogy most félnem kellene, sikoltanom, vagy élveznem hosszú ujjai simogatását a tarkómon és csókjait fülemhez közel. Remegő lábaim végül megoldották a problémámat, mert rongybabaként összecsuklottam, ahogy végigsúrolta nyelvével ütőeremet.
- Bocsáss meg – kapott el és felemelt karjaiba. – Tesztelni akartam mennyire bírom a véred aromáját, ha nem vagyok éhes.
- És mire jutottál? – szedtem a levegőt zihálva.
- Hogy bármit is teszek, te még így is ellenállhatatlanul jó illatú vagy – szagolt bele frissen mosott hajamba. Tekintetünk találkozásakor az arcom lángba borult, amit megpróbáltam arcom eltakarásával palástolni. Edward viszont megláthatta a szándékomat, mert államat felszegte, hogy visszahulljanak kusza tincseim a hátamra.
- Szeretem nézni a piros tűzrózsákat az arcodon, ne szégyenkezz miattuk – simította végig finoman a két köröcskét. Ahogy lejjebb csúsztatta hűvös ujjait ajkaimon, szétnyíltak, mint egy kapu, ami reagált a kulcsra. – Gyönyörű vagy – sóhajtott fel. Kezeit szomorúan visszahelyezte hátamra, jelezve, mára túlmentünk a határon. Csakhogy nekem ez még közel sem volt elég. Jobban akartam érezni hűvös testét, ahogy hozzápréselődöm izmos mellkasához. Testemben fellángolt a tűz, ami akár egy egész erdő leégetésére is elég volt. Lábaimmal addig ügyködtem, míg dereka köré nem csavarodtam. Kezeimmel hajában élvezettel szántottam. Az irányítás most nem Edwardon volt és nem is rajtam. A belőlünk áradó erő hajtott, mi csupán bábuk voltunk, ami a szenvedélyt fizikailag megtestesítette a köztünk húzódó belső kapocs helyett. Edward lágyan az ajkaimat kezdte becézgetni, miközben ujjai átnedvesedett kabátom alá csúsztak. A nagy hevességben valahogy lekerültünk a földre, ahol tovább folytattuk egymás testének kényeztetését. Pulcsija alá beférkőzve egyesével tapogattam ki bordáit, amiket egy-egy simogatással üdvözöltem. Ajkait elhagytam levegő után nyöszörögve, mert fuldokoltam az oxigénhiánytól. Testhelyzetünket megcserélve helyezett maga alá, alkarjával megtartva önmagát. A fenyvesek körülöttem forogtak, akár egy ringlispíl a gyerekeket szórakoztatva. Mégis folytatni akartam őrült hajszánkat az erdőben, mert feltüzelt a gondolat, hogy egy erdőben fekszünk egymáson és bármelyik pillanatban ránk találhatnak.
- Szeretlek – húztam teljes erőmből magamhoz testét, de remegve így is sikerült megtartania egyensúlyát.
- Én is szeretlek – tapasztotta vissza ajkait csóktól felduzzadt szájamra. A töltések csak úgy cikáztak közöttünk bárhogy is értünk egymáshoz. A hideg teljesen megszűnt körülöttünk, felváltotta az egymás utáni vágyakozás. Ennek jól látható jele Edward nadrágján megmutatkozott. Pirulva kaptam le róla a szemem, de sok időm nem maradt a töprengésre, mert újabb helycserével a mellkasára vont. Most én voltam a soros, hogy megmutassam, jó vagyok a kényeztetésben. Arcát kéz kezem közé fogtam és puha csókokkal hintettem. Azt hittem a Jacobtól kapott sérülése már szépen begyógyult, de közelebbről szemügyre véve az arcán hullámhón még itt-ott látszott a kiújuló bőre, ami nem idomult teljesen a többihez. Csöppnyi merengésemet Edward félreértette és abbahagyta a testi kontaktust. Körmeit a földbe mélyesztette és hátravetette a fejét, hogy lenyugodjon.
- Edward? – estem kétségbe egy pillanatra, hogy valamit elrontottam és fájdalmai vannak.
- Kell… egy kis idő – szorította össze szemeit és állkapcsát szinte egyszerre. A mellkasa sem mozgott tovább, amitől egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik.

Pár percnyi néma csönd után végül felkelt a talajról, hogy hazavigyen. Megfeszített izmain látszott, még nem teljesen ura önmagának.
- Sajnálom – kértem bocsánatot a felelőtlen viselkedésemért már a hátán fogódzkodva.
- Azért kérsz bocsánatot, mert nem tartottad be a szavad, vagy azért, hogy letámadtál? – fordította felém arcát.
- Mindenért – hunytam le szemeimet, ezzel is kimutatva sajnálatom.
- Ha nem ma, akkor máskor szakadt volna el bennük a cérna. Most csak közrejátszott az erdő, ahol teljesen egyedül vagyunk már. Kapaszkodj.
- Már? – nyitottam ki szemeimet zaklatottan. Válaszra sem méltatva kelt át velem az erdőn, miközben én erősen kapaszkodtam a vállában.

- Nagyon jó betörő lennél – mosolyogtam rá, mikor könnyedén földet értünk a szobámban. Szinte észre sem vettem, ahogy felugrott a fán és kinyitotta a kezével az ablakot. Most még a lebukástól sem kellett tartatunk. Lisa néni Márkkal megbeszélt egy vacsorát Mike-ék vendéglőjében. Csak a miénk volt a ház. A hátáról lecsúszva óvatosan elé álltam a reakcióját várva. Szemeim falták kusza tincseinek bronzvörös árnyalatát.
- Haza kell mennem – húzódott a falhoz elkínzottan.
- Rendben – törődtem bele a visszautasításba. – Este még láthatlak?
- Majd besettenkedek. Ahogy mondtad, jól megy a betörés – érintette meg kézfejével arcomat. Doromboló cicaként feküdtem bele érintésébe.
- Szeretlek – suttogtam a sötét szobában egymagamban.


- Bella, hogy telt a napod? – csókolt meg homlokomon Lisa néni a vacsoránál. Pizsamában ültem a széken és mosolyogva néztem, ahogy Vacak mellettem egy csonton élezi a fogát.
- Öhm, nagyon jól – nyeltem le az utolsó falat szendvicsemet is. Próbáltam megerőltetni magam és nem elárulni sugárzó szemeimmel az Edwarddal töltött túlfűtött perceimet. – A tévében csupa zagyvaságot láttam, ezért aztán elmentem sétálni az erdőbe – azt már nem tettem hozzá, hogy mit láttam.
- Úgy sajnálom, hogy ilyen keveset vagyok veled. Egyik nap elmehetnénk egy lányos napot csapni Seattle-ben. Beülhetnénk egy kávézóba és az összes fellelhető ruhát megvásárolnánk, ami megtetszik – áradozott újdonsült gondolatairól.
- Ez remekül hangzik – keltem fel a helyemről és a mosogatóba fektettem a tányéromat – Márkkal hogy sikerült a randid? – álltam neki háttal, mert biztos voltam benne, közel állok a lebukáshoz. Az arcomba hihetetlen gyorsasággal tódult fel a vér.
- Nagyon jól, igazi úriember.
- Ennek örülök. Ha nem zavar most felmennék lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok a séta miatt – takartam el hosszú hajammal arcomat.
- Menj csak, én még egy kicsit tévét nézek – kelt fel az asztaltól és a nappaliba tipegett. A megkönnyebbüléstől kifújtam a levegőt és felosontam a lépcsőn. Ha jó színésznő nem is vagyok, de legalább könnyen ki tudom vágni magam a kínos helyzetekből. A szobám helyett viszont előbb még besiettem a fürdőbe, hogy megmossam a fogaimat. Ha Edward igazat mondott - márpedig mért hazudna – akkor nemsokára ideér, és egész este beszélgethetünk, míg el nem nyom az álom.

- Edward? – suttogtam a szobámban a sötét árnyékokat keresve.
- Itt vagyok – jött az ablak mellől kuncogó hangja.
- Hát mégis eljöttél – lépkedtem mellé boldogan és belefeküdtem a karjaiba. A hintaszék enyhén megnyikordult alattunk, ahogy elhelyezkedtem.
- Megígértem – vette le a karfáról a kardigánom és rám terítette.
- Hiányoztál – szagoltam bele frissen vasalt ingjébe.
- Te is nekem – simított végig karomon. Boldogan hajtottam vállára fejemet, a pulzusom egyenletesen lassult puha érintései nyomán. – Aludnod kellene – susogott fülembe.
- Még nem, olyan jó itt ülni – dörgölőztem hozzá mellkasához.
- Elmondod, mit kerestél az erdőben? – kérdezte meg kíváncsian. Tudtam, nem azért kérdezi, hogy veszekedjen velem, csak a védelmező ösztöne felülkerekedett rajta.
- Csak követtem valamit, de nem kell aggódnod – tettem rögtön hozzá, amint megláttam lefagyott arcát.
- Jobb lenne, ha elkerülnéd az erdőt – húzott fel öléből és az ágyhoz cipelt, hogy gyengéden betakargasson.
- Nagyon dühös vagy rám? – fordultam oldalra, egyenesen az arcát fürkészve.
- Buta Bella, rád sosem lennék dühös – adott egy pillekönnyű csókot ajkaimra. – De most aludj, én vigyázok az álmaidra – nézett rám ragyogó szemekkel. A dudorászása megtette hatását, szemeim le-lecsukódtak a torkából feltörő gyönyörű dallamtól…

22. fejezet

Sziasztok. Még élek :D Ez a hetem nagyon rossz volt, és még Puszmó sem tudta átolvasni a fejezetet, de remélem hamarosan megoldódnak a gépes problémái :) Most hosszabbat írtam valamivel, mert nem tudtam belepréselni négy oldalba és még egy kicsibe xD Remélem nem gond :P
Puszi: Tia


Baseball vámpír módra II/II

Az úton végig csöndben ültem Vacak mellett nyugtatva kezem. Nem akartam megzavarni a rádióból szóló tavaszias slágert. Edward úgy tűnt, inkább a saját gondolataira koncentrál. Jól ismert mosolya helyett az arcizmait feszesen tartotta. Kezei között a kormány majdhogynem apró darabkákká morzsolódott szét. A sebességmérő mutatója is egyre feljebb kúszott a műszerfalban. Reflexeimet már felkészítettem, hogy a bőrrel borított kormány után kaphassak, ha Edward mélyebbre süllyedne a gondolatai rengetegében. Az út felé fordítottam fejemet, hátha ott válaszokra lelhetek helyette is. Csak most vettem észre, hogy az erdő felé tartunk. A fenyők egyre sűrűbben vették körül az árokban húzódó patakocskát. Olyan érzésem volt, mintha be akarnának passzírozni mindinkább az út közepére, ezzel is hirdetve: Ez az ő területük, semmi keresnivalónk itt!
- Hova megyünk? – mértem végig Edward arcát kíváncsian. Én azt hittem a Cullen házba megyünk, csak egy kis kitérővel, hogy tovább csodálhassam az Aston Martint.
- Mindjárt ott leszünk – dobolt feszülten körmeivel, de rám sem hederített. A szívem egyre gyorsabb ütemre kapcsolt, a torkomat pedig egy aprócska gombóc gátolta. Fogalmam sincs miért, talán a lelkem megérezte, hogy veszély közeleg ránk – vagy rám - nézve.
- Valami baj van? – erőltettem magamra a nyugalmat. – Nyugodtan elmondhatod – érintettem meg bal kezemmel vállát.
- Csak elmerengtem, nem kell megijedned – mosolygott rám kissé erőltetetten.
- Akkor jó – ejtettem vissza magam mellé a kezem, de egy hirtelen gondolattól vezérelve a kutyusra irányítottam ujjbegyeim figyelmét. Kellett valami, hogy a rossz érzéseimet elűzzem minél messzebbre.

- Itt volnánk – állt meg az egyik fenyő alatt.
- Itt? – néztem körül a kihalt úttesten. A vidék elhagyatottnak tűnt, de akkor sem lehetne egy baseball mérkőzésre használni a keskenysége miatt. Vacakot kivettem a kocsiból és letettem a földre, hogy szabadon szimatolhasson az erdő felé húzva.
- Innen már gyalog megyünk tovább, mert a kocsim nem ilyen terepre szakosodott – húzta fel arcára ellenállhatatlan vigyorát. – Ha megfelel, akkor vihetnélek a hátamon. Így gyorsabban odaérnénk.
- Nem is tudom – évődtem a lehetőségen. A múltkori rosszullétem óta kétszer meggondoltam a felajánlást.
- Lassan fogok futni – húzott közelebb magához, erősen szemeimre koncentrálva. A puhító technikája felért egy kínvallatással. Ajka alig pár centire mosolygott rám, muszáj volt hozzáérintenem szájam.
- Rendben – adtam meg neki a válaszom ajkaitól elszakadva, hogy újra lecsaphassak mohó nyelvemmel. Félreérthetetlen falánksággal ostromoltam meg, a határainkat jócskán felrúgva.
- Szükséged van levegőre – tolt el magától. Szomorú kiskutyaszemeimet magamra öltöttem, ami kuncogásra ösztökélte. - Túl hamar meg fogsz unni, ha ilyen rohamtempóban haladunk – simogatta meg a levegőhiánytól kipirosodott arcomat.
- Aki ezt mondta, az hazudott neked. Te megunhatatlan vagy – feküdtem bele tenyerébe, hogy ezzel is bebizonyítsam igazamat.

- Végre, már azt hittem felültettél minket öcsi – kapcsolódott be szerény kis kettősünkbe Emmett. Örömmel megveregette Edward vállát, majd felém „bandukolt”. – És itt van az én kis hugicám, ha szabad így hívnom téged – ölelt át csontjaimat megropogtatva.
- Igen – mormoltam mellkasába, mivel volt egy kis mérettani különbség köztünk. Nehézkes próbáltam eltávolodni tőle és levegőhöz jutni, de biztos csak csiklandozásnak hitte, így még közelebb vont testéhez.
- Ha hagynád levegőhöz jutni, talán még szeretne is – ütögette meg Edward mackó alkatú testvérét.
- Oh bocsi, csak tetszett a hirtelen jött szaunázási lehetőség, teljesen leizzadtam – játszotta meg magát színpadiasan, a kezeivel legyezgetve önmagát.
- Nem mehetnénk? – néztem Edwardra kérlelőn, hogy kimaradhassak a dráma csattanójáról.
- Csak egy szavadba került – állt elém háttal, hogy felkapaszkodhassak. Lassan rácsimpaszkodtam a nyakára, de eszembe jutott a kezemben tartott póráz. – És Vacak?
- Ő majd Emmettel utazik. Ugye öcsi? – bökte oldalba testvérét, aki még a nagyhalála közepén tartott.
- Miért nekem jut a szőrmók és neked a nő? – vette fel durcásan a kutyust.
- Mert még így is gyorsabb vagyok nálad a futásban.
- Tévedsz – rakta Emmett pulcsija alá a Vacakot. – Fogadjunk, hogy megverlek. Legyen a tét, mondjuk – tette a szája elé mutató ujját. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik.
- Benne vagyok – ragadták meg egymás karját, hogy véglegesítsék a fogadás feltételeit.
- Miben fogadtatok? – súgtam Edward fülébe halkan. Semmi kedvem nem volt kivenni a részem két elmebeteg vámpír játékából.
- Kapaszkodj erősen és hunyd le a szemed – emelte meg fenekemet, hogy feljebb csússzak. Kezeim a gallérjába martak, míg lábaimmal szorosan köré csavarodtam.
- Mehet? – hallottam meg Emmett dörmögő hangját. Fejemet Edwardnak döntve imádkoztam, hogy ne essek le róla.
- Igen – indult meg a talaj alattam. A szél tornádóként csapott az arcomba, így lejjebb helyezkedtem el a hátán, hogy szélárnyékot találjak magamnak. Kezeim szorítása csökkent az ing körül, miközben az egész világ forgott körülöttem. Az émelygésem sem váratott magára, rögtön görcsbe rántotta a gyomromat.
- Edward nem bírom tovább – szisszentem fel a kezembe beálló görcstől. Ekkora sebességnél nehéz volt megtartanom magam, odafigyelni a légzésemre és vívódni a hideggel. A csuklom pulzálva könyörgött a pihenésért, amit én meg is adtam neki. Egy vacak fogadás miatt nem fogok küzdeni a fájdalommal. Felsikkantva dőltem hátrafelé, ami nem volt előre eltervezett, csupán nem találtam az egyensúlyomat.
- Bella – kapott utánam két erős kéz, de én még mindig zuhanórepülésként érzékeltem a külvilágot. A kezem sajgott a túlterheléstől és egyre jobban szédültem. Küzdöttem a feketelyuk ellen, de nem bírtam feltartóztatni a bekebelezését.
- Sajnálom. Mond, hogy jól vagy – kérlelt Edward bánatosan.
- Azt hiszem – nyitottam ki a szemeimet, hogy szembenézhessek a valóssággal. Edward fölöttem tornyosult, de én mégis a feje fölött magasodó fenyőfára fókuszáltam, ami ágait táncoltatva mozgott jobbra-balra.
- Illetve nem tudom – tettem kezemet halántékomra, hogy az imbolygó világot megállítsam.
- Carlisle – nézett balra Edward, ezért én is arra kaptam a fejem. Egy nagyobbacska rét szélén feküdtem, és tőlem nem is olyan távol a Cullen család melegített be a meccsre. Már amennyire meg tudtam ilyen távolságból állapítani az összemosódott szemeimmel.
- Mindjárt jobban leszek, semmi gond – próbáltam felkelni a földről, de Edward visszanyomott.
- Te csak pihenj, hagyd ránk a diagnosztizálást.
- Csak kicsit szédülök, jól vagyok – makacskodtam tovább és ellöktem magamtól a kezét, hogy felkelhessek.
- Ígérem, soha többé nem foglak ilyen veszélynek kitenni – segített fel a földről, belátva, hogy ellenem nem győzhet. Kezeit derekamon nyugtatta, ami jól jött, hogy támaszra leljek.
- Biztosan jobban érzed magad? – fürkészte arcomat a doki.
- Biztos – bólintottam. – Akkor baseballozunk? – tereltem a témát.
- Csak rátok vártunk – termett mellettem a család többi tagja. Alice boldogan átölelt, majd Esme is, de Jasper és Rosalie csak egy biccentéssel köszöntött.
- Bella belement, hogy az első ütést megpróbálja – engedett el Edward, hogy a saját lábaim tartsanak meg.
- Én nem… - elleneztem a hátam mögé nézve.
- Semmi gond, jó leszel – hárított a mosolyával.
- Ne kéresd magad – rakta a földre Emmett Vacakot, hogy aztán Edward kezébe nyomhassa a pórázt.
- Később – válaszolt Edward egy kérdésre, amit nem is hallottam.
- Mi lesz később? – néztem Edwardra, majd Emmettre.
- Bella csak ne olyan hevesen, majd megtudod – kacsintott rám Emmett és megindult a rét közepe felé.
- Még maradt egy kis idő, hogy a vihar megérkezzen. Addig nyugodtan dobálgass, Emmettel, már nagyon az elemében van – fogta meg Alice a kezemet és bátyja felé húzott. A többiek tisztes távolságból figyeltek, mintha attól félnének, hogy bántódásuk eshetne tőlem.

- Ne tartsd olyan mereven az ütőt – szólt rám Emmett, mikor meglátta a görcsös szorításomat. – A lábaidat pedig tedd terpeszbe, mert így maximum orra bukni tudsz.
- Már csak az hiányozna – motyogtam az orrom alatt.
- Mondtál valamit? – nézett rám Emmett angyali ábrázattal.
- Igen, hogy dobhatod – beszéltem valamivel hangosabban, amit már biztos meghallott.
- Nyugi Bella, legyél laza – kiabált mögülem Alice és egy mosollyal bíztatott. Alig mondta ki, Emmett már dobta is az első labdát. A fejem mögé húztam az ütőt és próbáltam odafigyelni a labda suhogására. Alig volt hátra egy méter, de az ösztön győzött felettem és lebuktam a földre. A hajamat meglibbentve süvített el a fölöttem.
- Bella, nem esett bajod? – futott hozzám Alice és Edward egyszerre.
- Jól vagyok, csak rájöttem, hogy ez nem az én sportom – poroltam le ruhámat kezemmel.
- Menni fog, én majd segítek – adta vissza az ütőt Edward. – Csak a labdára figyelj, és lehetőleg ne térj ki előle, ha a közeledbe ér – állt bal oldalamra, ahol védve volt az esetleges bénázásomtól. Vacakot átadta Alice-nek, így már csak ketten álltunk a körben.
- Mehet srácok? – vigyorgott ránk Emmett. Hátrapillantottam Edwardra, majd bólintottam egyet.
Emmett tippjeit megfogadva lazítottam a karom merevségén, és kis terpeszbe álltam behajlított térdekkel. A labda most gyorsabban érkezett felénk, én pedig rögtön pánikolni kezdtem. A feltámadó szél miatt íveltre állt a pályája, egyenesen Edward felé szárnyalva. Nem maradt több időm a töprengésre, elé ugrottam, hogy megvédjem a rohamtempóban közeledő labdától. Vártam a csípő csattanást, ami valószínűleg lila foltot fog hagyni a hátamon.
- Bella? – ért hozzá homlokomhoz Edward. Lassan felnyitottam a szemhéjamat, hogy kikémlelhessek pilláim rejtekéből. Edward hitetlenkedő pillantásokkal illetett. A válla fölött kipillantva láttam, hogy Alice és a Cullen család reakciója sem más. Csak míg Edward a „mentőakcióm” miatt vágott ilyen képet, addig a többiek a burkomat jutalmazták meglepődött arcokkal. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi mutatvány, akit a bűvész szórakoztatás céljából varázsolt a nézők szeme elé. Feszengésem miatt, végül ledőlt a védelmem is, amin keresztül az első esőcseppek átjutottak. Gyors léptekkel elindultam Alice felé, hogy a kelleténél ne legyek még vizesebb, és főleg ne bámuljon engem mindenki szájtátva.
- Sajnálom, elmegyek egy kicsit sétálni – vettem át Vacakot a kezéből és nógatva meghúztam a pórázt. Esetlenül követett, próbálta megtartani gyorsuló lépteimet. A többiek pillantását még percek múlva is éreztem a hátamon…

- Olyan hülye vagyok! Minden jel arra mutat, hogy a nyomukba sem érek. Akkor meg miért próbálok felzárkózni hozzájuk? Kétbalkezes, ön- és közveszélyes vagyok – sírdogáltam az egyik fa alatt Vacakot ölelve. A vihar épp felettünk tombolt, de az erdő mélyére már nem ért el az ereje. A fák sűrűje megvédett minket a cikázó villámoktól. Szörnyű volt újra és újra visszajátszani gondolataimban az előbb történteket. Az arcukra kiült döbbenet mindent elárult róluk. Megértem őket… elég morbid látvány látni, hogy egy láthatatlan burok más irányba kényszeríti a labdát.
- Mi a baj Vacak? – simogattam meg a szőrét. Idegesnek tűnt, az orrát a levegőbe tartva szaglászott.
- Mit érzel? – kémleltem körül a tájon. A fák és bokrok árnyékában bármi megbújhatott, ami meg akart. Akár egy kis mókus, vagy egy nagyobb vad. Az egyik fenyőn megpihent a tekintetem, kívülállónak számított a többi közül. Sután ellépkedtem odáig, hogy jobban szemügyre vegyem. Törzsén két kinövelés éktelenkedett, amelyből fura fehér és aranyszínű anyag távozott. - Még hogy a természet nem képes a sírásra – húztam végig a kezemet a rücskös felületen. Minden élőlény képes kifejezni önmagát, még a növények is. Attól még, hogy befogjuk a fülünket és nem veszünk róla tudomást, a probléma megmarad. Vacak ugatása belém fojtotta a további gondolkodást morgó hangjával.
- Ki van ott? – fordultam abba az irányba, amerre behúzott farokkal vakkantott. Egy sötét árny fedte fel magát egy pillanatra, majd ismét eltűnt a fák ölelésében. Zihálva tartottam vissza a levegőt, lábaim megremegtek a rémülettől. Megfordulva már épp siettem volna a rét felé, mikor egy kemény testbe ütköztem.
- Csak hogy megtaláltalak – húzott szorosan magához Edward.
- Te… te hogy kerülsz ide? – dadogtam meglepődötten.
- Féltettelek, hogy egyedül vagy az erdőben – emelte meg államat, hogy jobban szemügyre vehessen. Kezével finoman letörölte a sós cseppecskét, ami csíkot húzott arcomon.
- Nem voltam egyedül, Vacak vigyázott rám – hagytam el védelmező ölelését és visszaültem a farönkre. Mély sóhajokkal nyugtáztam elfásult kedvemet.
- Mi a baj? – térdelt le elém, kezeit térdemen nyugtatva.
- Hogy mi a baj? – néztem a szemébe szomorkásan. – A családod úgy kezel, mintha én olyan különleges lennék ezzel a képességgel. Teljesen ledöbbentek és úgy néztek rám, mint egy mutánsra – hajtottam le a fejemet.
- Ez nem igaz! Azért döbbentek meg, mert voltál olyan bolond, hogy veszélyeztesd az életedet egy olyanért, amilyen én vagyok.
- Mert te túl jó vagy hozzám képest. Az én életemnek egyszer úgy is vége szakad, csak az ideje nincs még kitűzve – tördeltem a kezeimet feszülten.
- Jobb lenne, ha most visszamennénk a többiekhez – komorult el az arca. Hangjában jól lehetett hallani a változás hangszínét, amit buta szavaimmal keltettem.

- Biztos, hogy csak ezért néztek rám úgy? – próbáltam menteni a menthetőt, miközben a rét felé sétáltunk.
- Én vagyok a gondolatolvasó, nem igaz? – fordult hátra, és rám mosolygott. Mézbarna szemszíne meggyőződést nyújtott arról, hogy sikerült lenyugodnia a percek elteltével.
- Akkor jó, nem szeretnél a hátadon hazavinni? – haraptam be alsó ajkamat a válaszára várva. Lusta voltam tovább sétálni az erdőben.
- Ezt szeretnéd? – szélesedett ki vigyora, szemei csillogva fényjeleztek nekem.
- Igen, csak ne olyan gyorsan, mint idefele jövet – tisztáztam a játékszabályokat.
- Rendben – kapott fel a karjaiba és Vacakot az ölembe ültette. A kabátom alá bújtatva fogtam a kis szőrmókot, másik kezemmel pedig Edwardban fogódzkodtam. Behunyt szemekkel élveztem az utazást, ami most sokkal inkább hasonlított egy hajó ringatózásához a tengeren. A dörgés sem gátolt meg abban, hogy ne szerethessem meg a száguldást.
- Bella? – lehelt Edward az ajkaimra, amitől beleborzongtam. A rét közepén álltunk, a többiek játékát megszakítva. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, de Edward ennek ellenére egy helyben állt velem. Szemei gyengédséggel telve néztek rám, aminek nem tudtam ellenállni. Lassan feljebb húztam magam a nyakához, és rátapasztottam az ajkaimat. A hűsítő eső ellenére elöntött a melegség, végigbizsergetve végtagjaimat. Lágy ritmusunk pontos ellentéte volt a reggeli csókunknak. A testi vágyat most felváltotta az érzelmek szerepe és a megbocsátás. Boldog mosollyal pusziltam egy utolsó csókot rá, majd kabátjába rejtettem az arcomat.
- Remélem Emmett tetszett – indult el újból a lábam alatt a talaj. Még hallottam egy öblös nevetést és egy csattanást a távolból, de hazafelé már csak a suhanó hangokra figyeltem…

- Jól vagy? – tett le a bejárati ajtó előtt Edward, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem lát.
- Igen – húztam le a cipzárt, hogy letegyem a földre Vacakot. Igaz a lábam egy kicsit imbolygott a szilárd talajra érkezve. – Most már elmondod mi volt a fogadás tétje? – néztem könyörgőn.
- Hogy a családom előtt kell megcsókolnunk egymást – seperte ki arcomból az egyik vizes tincset.
- Emmett mindig ilyen perverz? – hökkentem meg egy pillanatra. Jobb lesz vigyáznom, hogy milyen fogadást kötök vele.
- Egy idő után megszokható – adott puszit a számra búcsúzásként.
- Nem jössz be? – invitáltam, de megrázta a fejét.
- Lisa nem nézné jó szemmel, ha egy egész napos program után még a házukban is zaklatnám az unokáját – merengett el egy pillanatra. Jól tudtam, ilyenkor Lisa néni vagy az egyik szomszéd gondolatait hallgatta ki. – Este viszont lehet benézek – beszélt tovább, mint ha mi sem történt volna.
- Az jó lenne – villantottam meg egy ragyogó mosolyt.
- Szárítkozz meg – nézett az alattam elterülő tócsára, amiből Vacak is bőven kapott. A ruháimból – és hajamból - csavarni lehetett a vizet. Mikor újra felnéztem, már csak hűlt helyét találtam Edwardnak…

Csak a menők blogger díj!

1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!

2. Köszönöm Iwett a díjat :)
3.
Join
Alice
Nikcimaci
Szylu
Ginewra
Puszmó

4.
Mi/Melyik a kedvenc...
-piád: Multivitamin, tea, almalé
-kajád: spagetti, krumplis ételek
-állatod: két kutya, öt macska
-színed?: zöld, kék, szürke, sárga
-édességed: csoki
-zene stílusod: pop, rock
-énekesed: Adam Lambert, Sp, Robbie Williams
-énekesnőd: Lady Gaga, Kelly Clarkson, Pink, Avril, Kate Perry (és még jó sok van)
-színészed: Robert Pattinson, Drew Fuller
-színésznőd: Kristen Stewart, Sandra Bullock
-együttesed: Muse, Linkin Park, Fall Out Boy, Paramore, Sugababes
-blogod: még csak ez az egy van :D

Még egyszer köszönöm Iwettnek :)

Újabb díj :)

Feladataim:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

Ezt a díjat Nikuska94-től és Jointól kaptam! Nagyon szépen köszönöm nekik :)

Kedvenc:

* íróm: Stephanie Meyer, Joanne Campbell
* könyvem: Twilight Saga
* ételem: krumplis ételek
* italom: multivitamin, almalé
* színem: piros, zöld, narancssárga
* énekesem: Adam Lambert
* énekesnőm: Rihanna, Lady Gaga, Kelly Clarkson...
* együttesem: Paramore, Black Eyed Peas, Muse…
* Dj-m: David Guetta (ő ide sorolható?)
* Színészem: Robert Pattinson, Drew Fuller
* Mozifilmem: Twilight, Transformers, Percy Jackson és az olimposziak…
* sorozatom: Szellemekkel suttogó, Doctor House…
* dalom: nagyon sok van
* hangszerem: zongora, dob
* hónapom: Május (kivéve vizsgaidőszak :D)
* napom: Szombat
* napszakom: éjszaka
* sportom: lovaglás
* idézetem: "Ahhoz, hogy meglásd a szivárványt, el kell viselned az esőt is!"

4. A hat blogger:
Alice és Kittikef
Ginewra
Nikcimaci
Puszmó
Voiki
Szylu

Még egyszer köszi csajok ^^

Don't copy!

Kedves írótársaim!

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a történeteket!


Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szóról-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts, hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük: Alice és Ivi

21. fejezet

Sziasztok. Bocsánat a csúszásért, csak nem igazán volt kedvem írni. Mostanra tudtam kilábalni, - ahogy vége lett a tavaszi szünetnek - hogy újra írjak. Köszönöm Puszmónak a bétázást, szegénykém rossz géppel javította ki a hibákat! És köszönöm a kommenteket + biztató üzeneteket :) Sokat segítetek vele.
Jó olvasást, és ne felejtsetek el kritikákat írni!
Puszi: Tia

Baseball vámpír módra II/I

A meleg takaró menedékében nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. A reggel már jócskán megpirkadt, de én még álmosan forgolódtam a legkényelmesebb pózt keresve. A fáradtságtól nagyokat pislogva néztem körül szobámban. Íróasztalomon a papírok rendezetlenül terültek szét, néhány könyvemet a nagy súly még meg is gyűrt. Ez van, ha megpróbálom behozni az iskolai lemaradásomat. A szobámat hurrikán járta területnek is ki lehetne nyilvánítani.

Az összes lelki erőmet összeszedve magam köré csavartam a takarót és felkeltem a kellemesen meleg ágyamból. A fürdőig becsavart testtel botladoztam el, hogy addig se kelljen éreznem a kihűlt lakás hátrányait. Mivel mára nem terveztem semmi különlegeset, így volt időm a testemre is szánni némi időt.

A forró vízsugár jóleső ébresztéssel csorgott le rajtam, néhány jókora csepp még a fejemre is hullott. Átnedvesedett hajamat samponnal mostam össze, hogy mindenhova egységesen juthasson a levendula nyugtató illatából.

Lábujjhegyre állva tipegtem vissza szobámba mikor végeztem a tisztálkodással. A lehető legkevesebb nyomot akartam hátrahagyni a tiszta csempén. Fehér törölközőmet egy kézzel tartottam, hogy véletlenül se csússzon le rólam. A házban rajtam kívül senki sem tartózkodott, de sosem lehet tudni, az ördög nem alszik…

A kertbe kipillantva már látszódott, hogy lóg az eső lába, de idebent sem volt az a tipikus „jó idő”. Ruhásszekrényemhez elérve a meleg ruhák közt kezdtem el a válogatást. A kelleténél egy kicsit jobban fáztam a körém csavart törölközőben, ezért gyors mozdulatokkal váltam meg az átnedvesedett anyagtól. A melegítőnadrág melege biztos menedéket biztosított hidegrázásom ellen. Melltartóban állva emeltem le a könyvespolcról hidratáló krémemet, amit a hidegtől kiszáradt testemre használtam. Hófehér karjaim libabőrözni kezdtek a hideg géltől, de rendíthetetlenül kentem tovább. Nem akartam összeaszott öreg nénikre hasonlító bőrrel mutatkozni az emberek előtt, már így is elég nagy látványosságnak örvendtem Forksban. Hosszú szárú nadrágomat is térdig feltűrtem, hogy körkörösen belemasszírozhassam a kiszáradt részekbe.
- A hátadra vállalkozhatok? - libbent meg a hajam a rám érkező szellőtől. Megijedve pillantottam az ágyam sarkára, amit Edward súlya lenyomott. – Persze, csak ha szeretnéd.
- Hogy jöttél be? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem hallottam az ajtónyitódást, sőt semmi más apró kis neszt. A pulcsimat magam elé tartva védelmeztem melleimet az átható pillantásoktól, hiszen kiskoromtól kezdve szégyenlős típus voltam.
- Az ablakon – villogtatta meg hófehér fogait vigyorogva. Szemei megmagyarázatlanul csillogtak rám. Mintha nem is engem látna - a szürke kis egeret -, hanem egy gyönyörű, szárnyait próbálgató pillangót.
- Mitől van ennyire jó kedved? Csak nem vadásztatok este? – vettem át hangulatát mosolyogva. Ezzel is terelve a témát magamról és félig csupasz felsőtestemről.
- Nem – mosolygott rám sejtelmesen. Ajkai hullámzón nyelték el hűsítő leheletét, amíg váratott a válasszal, hogy jobban felcsigázhasson. Tűkön ülve néztem bele örvénylő szemeibe, miközben egyre inkább belemerültem a csábító tekintetébe.
- El szeretnélek vinni baseballozni a családommal.
- Baseballozni? – akadt el a lélegzetem. Felgyorsult szívveréssel kerestem egy kibúvót, hogy mentesítsem magam a program alól. – Mióta szoktak a vámpírok baseballozni?
- Valószínűleg amióta élnek vega vámpírok – nyomott el egy kuncogást halovány arcom láttán.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. Én csak hátráltatnám a játékot. Meg amúgy is, be kell hoznom a lemaradást. Sokat hiányoztam az iskolából – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, ami reményeim szerint elég erős ahhoz, hogy meggátolja a beégésemet.
- Ez esetben korrepetálhatnálak. Holnap is lesz nap – kelt fel az ágyról és az asztalomhoz lépett, hogy illedelmesen kihúzhassa nekem a széket. Kelletlenül felálltam és magamra húztam a szabadidő felsőmet. A csatát megnyertem, de a „háborúnak” még közel sem itt volt a vége. Ez csak tipikus időnyerésnek számított. – Mit segíthetek? – húzott mellém egy másik széket.
- Nem is tudom, talán kezdhetnénk az irodalommal – húztam elő a hatalmas halom alól Shakespeare művét.
- Romeo és Júlia – sóhajtott fel, mikor meglátta az egymásba fonódott fiatal szerelmespárt, akiknek nem jutott ki túl sok idő a szerelemből.
- Nem szívleled a történetet? – néztem rá megértőn. Kevesebb érvelést tudnék találni a mű mellett, semmint ellene. A véletlenszerűségek, ahogy megpecsételődött a sorsuk. Felesleges volt a haláluk…
- „Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon”.
- Ezzel mit akarsz mondani? – szakadtam el gondolkodásmenetem lagymatag járásától, hogy rá összpontosíthassak.
- Hiábavaló volt a haláluk, de mégsem féltek tőle. Sőt talán még siettették is a sorsukat, hogy hamar túleshessenek rajta. De megértem őket! Ha nem él az, akit szeretsz, nincs miért tovább létezned. Elég egy éles tárgy vagy… - hajtotta le a fejét, hogy magába fojthassa a további gondolatait.
- Ne, ne mondj ilyeneket – remegett meg hangom a szörnyű szavaktól. Mintha csak nekem szánta volna őket, hiszen én ugyan ezt már megpróbáltam. Csupán én éles kés helyett sziklaugrással próbálkoztam, ami majdnem sikerrel járt. A halál küszöbén döbbentem rá, hogy mit tettem magammal. – Azt hiszem, jobb lenne, ha rátérnénk a biológiára. Majd megírom magamtól az esszékérdést – szégyenkeztem gyengeségemen. Teljesen igaza volt. Az öngyilkosság kísérletezésével sikerült azt is megbántanom, aki még hitt bennem és biztatott.
- Két orvosi diplomával a tarsolyomban talán nem tudsz olyat kérdezni, amire ne tudnám a választ - mosolygott rám könnyedén, amit szívesen viszonoztam…


- Tehát a vírusok mikroorganizmusok, amik mérete pár száz nanométer nagyságig terjed – olvastam a könyvben látottakat, hogy a baktériumok témakörét véglegesen lezárhassuk.
- Igen, még a baktériumoknál is kisebbek – utalt vissza az imént tanultakra.
- És erősebbek is. Úgy értem, hogy a vírusok sokkal pusztítóbbak. Ahány járványt kitört emberéleteket követelve. Ebola, himlő és spanyolnátha – borzongtam meg a sok ártatlan ember halálától.
- Spanyolnátha – ejtette ki Edward is utánam. Az ő szájából másként csengett ez a szó. Egyfajta undort éreztetett suttogása, pedig már réges-rég eltűnt ez a betegség.
- Kérdezhetnék valamit? – játszadoztam a papír szélével. A gondolataim kattogva küldték felém az új információkat, amiket Edwardról tudtam meg nemrég. Összeszedve maradék bátorságomat szólásra nyitottam a szám. – Neked is meghalt valakid a spanyolnáthában? Ezért vagy így letörve?
Hajamat kisöpörtem a szememből, hogy megszeppent arccal szemügyre vehessem reakcióját. A kíváncsiság hajtott, de nem akartam letámadni. Látszott összehúzott homlokán, hogy valamin nagyon gondolkozik. Most az egyszer szívesen cseréltem volna vele erőt. Az arcvonásai megkeményedve kutattak a távolban. Már épp nyitni akartam a szám, mikor megköszörülte torkát.
- Az anyám és én is belebetegedtünk a vírusba – beszélt maga elé. - Olyan volt, akár egy lórúgás. Hirtelen ért, és hamar maga alá gyűrte a szervezetünket. Két nap sem kellett és már a kórházban ápoltak minket magas lázzal és tüdőgyulladásszerű tünetekkel. Ekkor találkoztunk Carlisle-al. Anyám meg akarta menteni az életemet, ezért megeskette apámat, hogy bármi áron, de életben kell maradnom. Drasztikusan leromlott az állapotunk, még a negyedik napot sem bírtuk megélni. Előbb az anyám, majd a saját szívem adta fel a küzdelmet – fordította el fejét a másik irányba.
- Nagyon sajnálom – csúsztam közelebb szobormerev testéhez. Lassan végigsimítottam arcán, míg másik kezemmel az ökölbe szorított kezén próbáltam enyhíteni a szorítást. Nagyon erős kapocs tarthatta össze édesanyjával, ha ennyire tisztelték a másikat. Most nem beszélgethetnék Edwarddal, ha az anyukája nem éri ezt el a dokinál.
- Régen volt már, fátylat rá – fogta meg kezemet és csókot lehelt rá. – Nos, hölgyem, miben segíthetnék még? – nézett rám erőltetett mosolygással. Nem lehet tagadni, ő egy igazi úriember.
- Azt hiszem, mára elég volt ennyi – néztem az órára, ami a delet kergette.
- Akkor mivel foglaljalak le? – pislantott körbe a szobámban.
- Szerintem ennem kellene valamit – raktam lapos hasfalamra a kezem, ami már követelte az energiában gazdag táplálékot.
- Nem vagyok otthon a konyhában, de szívesen segítek bármiben – adta oda a kezét, hogy felsegíthessen.


- Edward nyugodtan hazamehetsz, jól meg leszek egyedül – vettem elő egy zacskó tésztát, hogy a forró vízbe dobhassam. - Meg aztán a családod már biztosan várja a közös programotokat - tettem rá a fedőt a fazékra, hogy az utolsó teendőt is befejezzem. Most már csak várni kell.
- Máskor is lesz esélyünk játszani. Most inkább veled foglalkoznék – csókolt bele nyakhajlatomba, mire egy aprót remegtem. Nem gondoltam, hogy ilyen közel vagyunk egymás testétől. Karjai derekam köré fonódtak és felfelé vándoroltak. Megadva magamnak a kegyelemdöfést, mély sóhajt hallattam.
- Nem játszol tisztességesen – fordultam meg, hogy megcsókolhassam.
- Én csak kényeztetlek, ez olyan nagy hiba? – kuncogott hajzuhatagomba.
- Nem. Nem az – álltam lábujjhegyre és ízlelgetni kezdtem ajkait. Kutakodva simítottam végig bordáin, amiken vígan elő lehetett volna adni Beethoven kilencedik szimfóniájának zongoraszólóját.
- Szeretlek – búgta szétnyitott ajkakkal és fenekemnél megemelve felrakott a konyhapultra. Reszketeg karokkal kulcsoltam át nyakánál, míg lábaimmal szorosan köré fonódtam. Lávaként olvadoztam gyengéd érintései alatt. Magával ragadott az érzés, ahogy csilingelően kimondta ezt a rövid, mégis érzésekkel átitatott szócskát. Füleim a vértől zúgtak, és a levegővételt is megvontam szervezetemtől a kedvéért. Gyorsabb tempóra ösztökélve húztam még közelebb testemhez, ami már szinte fizikai képtelenség volt. Ujjaim Edward hajában matattak, míg jobb kezemmel az oldalát simogattam egyre gyorsuló ritmussal. Ő sem volt rest. Pulcsim alá bújtatta kezét, hogy meleg bőrömön köröket írhasson le.
- Bella, vegyél levegőt – szakadt el ajkaimtól, hogy könnyen pótolhassam az oxigénhiányt. A vállára fektettem államat, hogy legalább közel lehessek hozzá. Edward mellkasa is gyorsan mozgott, pedig neki még levegő sem kellett.
- Jaj ne, a spagetti! – kaptam észbe. Gyorsan elrugaszkodtam a pultról, Edward testét szerencsésen kikerülve.


- Ez a ragacs ehető? – fogta meg villámat és feltekerte rá a tésztát.
- Máskülönben nem enném - hajoltam előre, hogy fogaimmal lehúzhassam az adagomat. – Nem próbálod ki? – kuncogtam fel, mikor a következő falatot megszagolta.
- Te művészibben eszel nálam – hárította rám a nemes feladatot, hogy megküzdjek a hátramaradó fél tányérral.

- Áll még a meghívásod a baseball meccsre? – játszadoztam a tésztával kis pihenőt beiktatva. Csak nem lehetek olyan szörnyű, hogy nem tudom eltalálni a labdát egy vaskos ütővel.
- Ha szeretnéd, akkor igen – szélesedett ki vigyora.
- Nem mondom, hogy játszok is. Csak meg akarlak nézni titeket – csillapítottam túlzott lelkesedését.
- Megértettem. És a kutyával mi lesz? – mutatott a szőrgombolyagra a sarokban. A napok múlásával egyre több időt töltöttem vele, kezdtem megkedvelni a kis vakarcsot.
- Nem vihetnénk magunkkal? Épp itt az ideje, hogy megtanuljon pórázon sétálni – vetettem fel az ötletet. – Cserébe megesküszöm, hogy ütök egyet.
- Tetszik az egyezség – vigyorgott felvillanyozódva. – Vedd fel a dzsekidet, addig elpakolok – kacsintott rám, majd vámpírgyorsasággal mozgolódni kezdett a konyhában.

- Mehetünk – tettem rá a kutyusra a pórázt. – Kész vagy? – álltam fel, hogy megkeressem a szememmel Edwardot.
- Természetesen – jött a hang az ajtó felől. Morcosan megfordultam, hogy szembenézzek vele – Muszáj mindig a hátam mögé lopóznod?
- Csak egy szál rózsát szedtem a kertből – húzta elő háta mögül a vizes szirmot és ujjai között forgatta.
- Oh – nyögtem ki elmésen. – Nagyon szép – eresztettem meg egy félmosolyt, ami reményeim szerint hasonlított valamennyire Edward beédesgető vigyorára.
- Örülök, hogy tetszik. Akkor indulhatunk is – karolta át szabadon hagyott kezemet és az ajtó felé húzott.
- Gyere vacak – cuppogtam a kutyusnak, de csak nem akart mozdulni.
- Vacak? – kuncogott Edward mellettem. – Végignyálaztad az ABC-t és pont ez tetszett meg neked?
- Még nem is igazán agyaltam rajta. Mi a bajod a vele? Olyan kis „vacakos” a külseje – tettem idézőjeleket kezemmel, miután bezártam az ajtót.
- Amíg kicsi, addig megteszi. De valljuk be, az állatok nem sokáig maradnak ilyen apró, aranyos, kis kölykök.
- Majd ráérek vele akkor törődni – vontam meg a vállam és beleszagoltam a virágba. – A kocsimmal menjünk? – néztem körül a járdán, de a Volvót sehol sem láttam.
- Az enyémmel szerintem gyorsabban odaérnénk – nyomta meg a slusszkulcsot, mire az előttünk parkoló Aston Martin pittyegni kezdett.
- Istenem – döbbentem le. Dédelgetett álmaim között pont egy ilyen gyönyörűség szerepelt. Meg kell hagyni a sportkocsik mindig is izgatták a fantáziámat. Charlie túlságosan elkényeztetett.
- Tetszik? – nyitotta ki nagyvonalúan az ajtaját. Hitetlenkedve beszálltam az anyósülésre és az ölembe ültettem a kutyust. És én még azt hittem, hogy mindent tudok róluk.
- Hogy ne tetszene? Egyszerűen gyönyörű – húztam végig a kezem a puha bőrhuzaton.
- Akkor jó, kösd be magad – indította be a motort, és megfordult a házunk udvarában.
- Hallod vacak, megyünk baseballozni – suttogtam neki vidáman, mire ő csak felhúzta a lelankadt fülét és nemlegesen megrázta a fejét. Edwarddal mosolyogva összenéztünk. Kell ennél több egy borongós napon, hogy elkergessük a viharfelhőket?