13. fejezet

Sziasztok fiatalok :) Tegnap rendesen elszúrtam az előzetest! Talán még nagyobb kavarodást keltve bennetek. Sajnálom, pont egy olyan részt emeltem ki, amit nem érthettek a teljes fejezet nélkül :S Szóval tegnap összeszedtem magam, és megírtam ;)
Próbáltam a végén egy kellő befejezést találni és nem húzni tovább az agyatokat :D
Jó olvasást ^^


Küzdj vagy elpusztulsz!
(Edward szemszög)

- Tévedsz – szűrtem fogaim közül.
- Te is tisztában vagy vele, hogy Bella törékeny lány. Sok trauma érte! Többek között ott vagy te is…
- Én? – hökkentem meg. Nem értettem mire akar kilyukadni.
- Ugyan Edward, ne játszd a hülyét! Tudom, hogy tetszik, és csak menekülsz az érzéseid elől – váltott oktató hangnemre.
- Nem alkalmas sem a hely, sem az idő, hogy erről most tárgyaljunk – hárítottam agymenését.
- Ebben az egyben igazad van. Fél óra és, La Pushban van. Nem tudom megállítani, mert mindjárt becsengetnek és dolgozatot kell írnom. A tanár még egy nagyon jó indokkal sem engedne el. A gyengélkedőre vinnének, ahol egyből kiderülne, hogy más vagyok. Segítened kell – csuklott el húgom hangja a végére.
- És mit vársz el? Rám ugyan úgy tartoznak a szabályok. Nem érinthetem lábammal a farkasok földjét – dühöngtem tehetetlenül.
- Te gyorsabb vagy és van elég tapasztalatod, hogy ne kelts feltűnést – hadarta érveit.
- Jasper jobban ért az ilyesmihez. A harcokban is ki kellett cseleznie ellenfeleit. Szólj neki, ő úgy is más órán van.
- Edward Anthony Masen Cullen, – ejtette ki teljes nevem azzal a bizonyos hangsúllyal, amitől még egy vámpírnak is félelme támadt. – ha most azonnal nem indulsz el Denaliból, akkor esküszöm, hogy búcsút vehetsz a zongorádtól és az összes CD-dtől amint hazaértem.
- Nem tennéd meg - akadt el szavam a zsarolástól.
- Fogadjunk? – csilingelt gonoszan hangja.
- Rendben van, győztél. Visszamegyek Forksba, és megmentem. Örülhetsz, elérted a célod – sóhajtottam lemondón és kinyomtam a telefont.

Nem szeretem, hogy Alice ilyen tisztán tud olvasni belőlem. Én voltam a gondolatolvasó, ő mégis játszi könnyedséggel fejtette meg érzéseimet semmi perc alatt.
- Edward, hova mész? – futott utánam Tanya megrémülve.
- Haza kell mennem – válaszoltam tömören. A fennmaradt időm minden másodpercére szükségem volt, hogy odaérjek Forksba. A kocsimra vetettem egy pillantást, de el kellett vetnem az ötletet. Nem elég gyors hozzá, az erdőn át kell futnom.
- Ne, ne menj. Sajnálom, hogy ilyen kezelhetetlen voltam – fogta meg karom és rám nézett. – Maradj itt és kezdjük tiszta lappal.
- Tanya nézd – fejtettem le kezét magamról, ezzel is kis időt nyerve.
- Nem. Te nézd! Féltékeny voltam arra a cafkára, de rájöttem, hogy nem állhat kettőnk boldogsága közé.
Ledermedten néztem rá. Tudtam, hogy elhidegült érzései vannak az emberek irányába. A mondata mégis orrcsapásként ütött.
- Csak hogy tudd! – beszéltem jegesen. – Az a cafka most veti le magát egy szikláról…
- Megjött az esze – szélesedett ki mosolya.
- Vagy neked ment el. Ártatlan embereket halálsorba kívánnál? Tudod mit – emeltem fel kezemet és hátrálni kezdtem némi undorral szememben. – Mélyen csalódtam benned.
- De hát… - meresztette ki szemét. A kusza gondolatai fájón bombázták fejemet.
- Nincs semmi de! Tanya ez te vagy és nem én. Próbáltam neked esélyt adni, de valljuk be lehetetlen, hogy mi valaha is egy pár lehessünk – mutattam kettőnkre. - Más neveltetésben részesültem, mint te. Üdvözlök mindenkit – fordultam el tőle.
„Sajnálom Edward” – adta át búcsúüzenetét gondolatban.
- Hát még én… – futottam be a fák sűrűjébe. Ezeket a szavakat leginkább Bellának szántam, aki véget akart vetni rövid életének…


A lehető leggyorsabban futottam. Nem kíméltem magam a kiálló tüskéktől és ágaktól. Pólómból itt-ott nagyobb lyukak hiányoztak az éles növények miatt. Percenként kaptam elő a telefonom, hogy megnézhessem mennyi időm maradt. Ha épp nem a mobilt szorongattam, akkor gondolatban számoltam a másodpercek múlását. Kevesebb, mint tizenöt percem volt, és én még Forks közelében sem jártam. Több időt kellett volna kapnom! Ami az Aston Martinnal hat óra utazással ért fel, azt nem tudom egy óra alá csökkenteni, hiába futok a családban a leggyorsabban. Az összpontosítás és száguldás rövidtávon jó szórakozás, de éreztem, hogy kezdek fáradni. A látásom nehézkesebben szűrte ki a mellettem elhaladó tájat az erőlködéstől. Hosszú, elnyújtott lépteim kezdtek lassabb szökellésekre hasonlítani.
- Belláért – folytattam újult erővel a fékevesztett rohanást.

Pár perc telhetett el, mire Vancouverig eljutottam. Tudtam, hogy La Pusht a legkönnyebben a vízben közelíthetem meg úgy, hogy ne keltsek feltűnést. Sok választásom nem akadt, mert időhiányban szenvedtem. Nagy csobbanással vetettem magam a habok közé és vad úszásba kezdtem. Gyors lábtempómra hagyatkozva tapostam a vizet. Kezemmel rásegítettem a vízben sikláshoz. Illatomat apránként lemosta a Csendes-óceán sós vize, ezzel is lépéselőnybe segítve munkámat. Ha szerencsém lesz, Bellát kimenekíthetem a farkasok fogadtatása nélkül. Nem szívesen törném ki egyikük nyakát sem, mert felrúgtam az egyezséget. Csak végleges esetben ölöm meg őket, ha harcra kerül a sor.

Gondolataimat egy intenzív illat töltötte be. A vért megérezve gyorsabb úszásra kapcsoltam. Gonosz felem mosolyogva kerekedett felül, nem bírtam ellenállni a csábításnak. Jól tudtam kinek a vére ez, és hogy mi a teendőm. Ám tudni és megtenni két külön dolog volt. Belső harcot vívtam magamban, míg elértem az árral sodró testig. Hátrahőkölve néztem rá, egy pillanatig még a zsákmányszerző ösztönöm és abbamaradt. Gyengéden öleltem magamhoz az ernyedt testet. Olyan más volt, ahogy hozzáértem. Kezének hűvössége félelemmel töltött el, pihentető muzsikám sem tombolt mellkasában.
- Te jó ég – bugyborékoltam észhez térbe a vízben. Sietve úsztam fel a felszínre, ahol kitartottam fejét a víz fogságából. Vártam, hogy megszólaljon. Az össze szitkot rám szórhassa, csak lélegezzen. De a várt szavak elmaradtak, míg kiértem vele a menedéket adó földre...
- Úgy sajnálom Bella. Gyenge voltam! Én nem akartam, hogy ez történjen veled. Kérlek, lélegezz – zokogtam könnyek nélkül rá borulva. Carlisle szavai megkörnyékezték szétszórt gondolataimat.
- Helyezd a kezed a szegycsont alsó részére – utasított ellenkezést nem tűrve. Remegő kezeimmel megtaláltam, ahol a legkönnyebben adhatok neki szívmasszázst. Kezemnek lenyomata pontosan belepasszolt mellének alsó vonalába. Gyengéden nyomtam be mellkasát, vigyázva, hogy ne súlyosbítsam fájdalmát. Odafigyeltem a ki és benyomásra, hogy egyenletesen jusson vére szívébe.
- Ne add fel, nagyon jól csinálod! Most kezdj el oxigént juttatni szervezetébe – jött az újabb segítség.
Lassan dőltem előre, hogy szájból-szájba lélegeztessem.
- Mit csinálsz te ott? – hallottam meg jobb oldalról egy mélyről jövő hangot, mielőtt elértem volna Bella ajkait. A hang irányába kaptam tekintetem, ahol egy megtermett farkas állt. – Nem kérdezem még egyszer vérszopó. Mit csinálsz Bellával? – emelte fel hangját.
- Ami a te feladatod lett volna. Megmentem – szűrtem fogaim közül és közelíteni kezdtem a nem lélegző Bella szájához.
- Hagyd békén – rúgott hasba, amitől nekirepültem a sziklatömbnek. Hitetlenkedve keltem fel a földről egytized másodperc múlva. A farkas dühödten nézett fel Bella védtelen teste mellől. „Nem fogod bántani, erről kezeskedem.” – szűkítette össze szemeit. Képes lett volna rám vetni magát, pedig mindketten ugyan azon az oldalon álltunk. Bellát akartuk megmenteni.
- Nem akarom bántani – válaszoltam gondolatára. Kérdőn emelte fel egyik szemöldökét. – Ugyan már. Hallgasd a szívét. Nem dobog – mutattam rá a valóságra.
- Mit műveltél vele? – nézett végig lesoványodott alakján.
- Kihúztam a vízből és próbáltam újraéleszteni. Mi lenne, ha hívnál egy mentőt? Nem akarlak elszomorítani, de amíg mi itt beszélgetünk jelentéktelenségekről, ő haldoklik – mutattam Bellára.
- Ha egy hajszála is meggörbül, megöllek – kelt fel mellőle.
Bólintottam, hogy megértettem, és letérdeltem közvetlenül teste mellé. Újra szívmasszázsba kezdtem. Carlisle hangjára hallgatva szájára tapasztottam sajátomét. Az érzés teljesen maga alá vont. Meg akartam ízlelni szájának minden zugát, a sós víz viszont visszarángatott a valóságba. Nem él, még nincs túl az életveszélyen!

Az öt mellkas nyomkodást és egy befúvást serényen váltogattam. Ahogy múlt az idő, úgy kezdtem elbizonytalanodni. Az agya nagymértékben már károsodott. Nem láttam értelmét életben tartani. Ezt az életet ő biztosan nem akarná. Naphosszat csöveken lógna, járni sem tudna. Későn érkeztem, Bellával együtt feladtam a küzdelmet. Kezeimet lecsúsztattam csípőjére, így ringatva testünket a bánatba.
- Sajnálom Bella, gyenge vagyok – szorítottam magamhoz, hajába szippantva utoljára.
- Most mit csinálsz? Ne hagyd abba. Mindjárt jön a mentő.
- Késő kutya, már túl késő – álltam fel a halott testtől és szomorúan lekuporodtam tőlük jócskán arrébb.
- Hogy érted, hogy vége? Nem halt meg – ütött bele szívébe.
- Mit csinálsz, azonnal hagyd abba? – vetettem rá magam. Nem hiányzott, hogy eltörje a megmaradt épp csontjait is. Hiába próbáltam lefogni, jobb kezét kiszabadítva rásózott még egyet. Dühösen ütöttem bele arcába, mire kisercent a vére.
- Te ütődött – csúszott ki számon a nem mindennapi megfogalmazás.
- Hallgasd – fojtotta belém további szitkozódásaimat. Hitetlenkedve néztem a sóhajtozó hófehér arcra. Szemeim lejjebb kalandoztak mellkasára is, ami magától mozgott fel-le. Köhögve engedte fel tüdejéből a vizet.
- Még hogy halott. Mi? – nevetett fel gúnyosan. – Nem kell megköszönnöd, de most lépj le a földünkről. Te nem tartozol ide! Biztonságban lesz, mostantól soha nem fogunk elválni egymástól – húzódott közelebb a testhez, amit annyira kívántam.
- Hogy szólíthatlak? – küzdöttem ocsmány gondolataim elől.
- Jacob – simogatta megállás nélkül Bella fejét. Ő is észrevehette a fejére ragadt vért.
- Köszönöm, Jacob.
- Mégis mit? – értetlenkedett.
- Hogy megmentetted. Miattam már rég halott lenne – ostoroztam magam.
- Ez a dolgom – jelentette ki egyszerűen. A közelében jártam, hogy megkérdezzem ezt mégis, hogy értelmezzem? Ám gondolatai megelőztek. Újrajátszotta a Bellával kettesben töltött idejét. Ahogy vigasztalta a házukban, majd a fürdőszobában rajtakapta egy törölközővel. Hátrahőkölve szívtam magamba Jacob emlékeit, ahogy Bellát ellepi csókokkal.
- Mennem kell – szakítottam meg a számára boldog gondolatfoszlányokat. Szomorúan indultam hazafele. Jacob pár nap alatt megszerezte százévnyi életem legfontosabb kincsét, Bellát…

- Jesszusom! Kincsem, mi történt veled? – fogadott otthon anyám. Félőn tapogatta végig testem, ahol hiányosan takarta karcos testemet a ruha. Ha össze lehetne hasonlítani a lelkemben érzett sebekkel, akkor már halott lennék. Marón égették még most is a kutya gondolatai elhamvadt szívemet.
- Semmi bajom Esme – csókoltam meg kezét, hogy felejtessem vele nem kinézetem. – Elfelejtetted, hogy a vámpírok könnyen gyógyulnak? – húztam magamhoz. Szükségem volt nyugalmára, szeretetére és anyáskodására. A családban ő viselkedett a legdiszkrétebben. Nem kérdezett többet, csak annyit amennyi szükséges volt a helyzetnek megfelelően.
- Annyira féltettelek. Alice felhívott és mindent elmondott. Bella rendben van? Stabilizálni tudtátok? – húzta végig kézfejét arcomon. Éreztem, ahogy szeretete átragad rám is.
- Jacob vele van. Nem lesz semmi baja – türtőztettem kitörni készülő érzelmeimet. Annyira fájt a tudat, hogy Bella már egy másik férfi karjaiban hunyja szemeit le esténként. Többé nem nézhetem őt alvás közben, nincs több titkos „találka” szobája ablakánál. Máshoz húz a szíve, ami ellen nem harcolhatok, és ő sem.
„Látom, valami baj van. Szeretnél róla beszélni.” – szólított meg Esme gondolatban.
- Majdnem megöltem. Feladtam idő előtt a szívmasszázst – keltem ki magamból. – Ha az a kutya nincs ott… akkor már a temetést intézhetné Carlisle – túrtam bele hajamba és fel-alá járkáltam, mint egy őrült.
- Edward nem tudhattad, hogy még van benne élet. Ne gyötörd magad – simogatta hátamat, hogy lenyugodhassak.
- Ő sem tudta, csak a szerelem vezérelte. Kötődik hozzá, mint egy anya a gyermekéhez – jött a meggondolatlan hasonlat. Esme szomorúan hajtotta le fejét. Szemeiben kihunyt a csillogás. Elsőszülött fiára gondolt, aki meghalt még emberi életében. – Sajnálom, ezt nem kellett volna – mentegetőztem.
- Régen volt, fátylat rá. Van, amin nem tudunk változtatni, mert előre meg van írva – emelte rám tekintetét könnyesen. – Ennek így kellett lennie, bármily fájó pontja is az életemnek.
- Hogy voltál képes szembenézni vele. Mi éltetett?
- A szerelem gyógyír a sebre Edward, de ezt már te is jól tudod. Számtalanszor meséltem el a történetem nektek.
- S én mégsem fogom sosem megérteni ezt az érzést. Mire jó a szerelem, ha fáj? A semmibe taszít, hogy onnan törhess fel a felszínre megsebzetten és erőtlenül – már épp nyitotta volna a száját, hogy ellenszegüljön, mikor betoppantak testvéreim.
- Edward, máris itthon? Csak nem meguntad Tanyát? – röhögött fel Emmett ám Rosalie fejbe vágta kezével. – Au cica. Ezt miért kellett? Már üdvözölnöm sem szabad drága öcsémet? – nézett farkasszemet Rose-al. - Jól van, jól van. Visszafogom magam – húzta magához feleségét. – De ez nem vonatkozik rád – húzta végig domborulatainál kezét.
- Menjetek szobára – jött be Jasper az egyre inkább túlzsúfolt nappaliba. Mókásan hátba veregetett, amit mosolyogva viszonoztam.
- Nem kell kétszer mondani, ugye? – mart bele fenekébe. Rose egy rántással letépte Emmett felsőjét és a vállamra dobta.
- Tessék, ez nem olyan szakadt – nevetett fel Emmettel eltűnve a lépcsőfordulóban.
- Üdv itthon, az őrültek házában – libegett be Alice utolsóként. Nyakamba vetette magát és szorosan ölelni kezdett. – Úgy sajnálom, minden az én hibám…

Előzetes a 13. fejezetből!

Sziasztok. Mivel alig volt időm írni, így csak most tudtam nektek előzetest hozni. Még csak félig van kész a fejezet, de kiválasztottam az egyik legérdekesebb részt. Bírjátok ki még péntekig (lehet szombat lesz :S). Puszi: Tia



Edward szemszöge:

- Mit műveltél vele? – nézett végig lesoványodott alakján. (Jacob)
- Kihúztam a vízből és próbáltam újraéleszteni. Mi lenne, ha hívnál egy mentőt? Nem akarlak elszomorítani, de amíg mi itt beszélgetünk jelentéktelenségekről, ő haldoklik – mutattam Bellára. (Edward)
- Ha egy hajszála is meggörbül, megöllek – kelt fel mellőle.
Bólintottam, hogy megértettem, és letérdeltem közvetlenül teste mellé. Újra szívmasszázsba kezdtem. Carlisle hangjára hallgatva szájára tapasztottam sajátomét. Az érzés teljesen maga alá vont. Meg akartam ízlelni szájának minden zugát, a sós víz viszont visszarángatott a valóságba. Nem él, még nincs túl az életveszélyen!

Az öt mellkas nyomkodást és egy befúvást serényen váltogattam. Ahogy múlt az idő, úgy kezdtem elbizonytalanodni...

12. fejezet

Hali. Megírtam nektek hétvégére, mivel nagyon rendesek voltatok és rengeteget komiztatok :) A végéért megint bocsánatot kérhetek, de esküszöm, hogy a következő fejezetben nem lesz ilyen gonosz befejezés! Puszi



Segítség

- Állj, ne! – nyögtem fel tehetetlenül és beleütöttem Jacob arcába. A reccsenés jelezte, hogy nem ezt volt a legjobb ötletem. Kezem hasogatva borult combom mellé. Jake egy másodpercig megállt a szám előtt, de megvonta a vállát és rányomta száját az enyémére. Miért nem érezte meg? – estem kétségbe. Amennyire futotta tőlem, azt beleadtam. Ajkai fájón égették a számat, a rosszullét környékezett. Undorodva próbálkoztam az eltolásával, amivel csak annyit értem el, hogy még inkább ostromolt. Éreztem, ahogy kezeivel rákap fenekemre és őrült iramban magához von. Nem tudtam menekülni, egy kiszolgáltatott zsákmánynak éreztem magam. Egy gyenge, vékony kis nőnek, akit egy suhintással meg lehetne ölni. Orrcsapásként jött a gondolat, hogy Jacob bármelyik pillanatban meg tudna erőszakolni. Dühösen ütöttem bele még egyszer mellkasába és vadul rúg-kapálni kezdtem karjaiban. Nem érdekelt hogyan, de én nem adom magam egykönnyen. Gondolataim vörös ködben úsztak, miközben Jacob kezdte kigombolgatni rajtam a blúzomat. Vadul belemartam körmömmel húsába. Ha tigrissé kell válnom, akkor belemegyek.
- Bella minden rendben? Úgy fujtatsz – mélázott el Jacob. – Csak nem bemelegedtél? – suttogott a fülembe és belemarkolt mellembe. Egy hatalmas robbanást éltem át a fejemben. Nem tudtam hova tenni az émelyítő érzést. A fülem zúgott és homályosan borultam alá a földre. Azt hittem Jacob meg fog tartani, de tévedtem. A csempére rogytam fájó kezemet szorongatva. A fáradság körbevonta testemet, foltokban láttam a tárgyakat. Az émelygésem újult erővel feltört, de a vécécsésze távolt volt ahhoz, hogy odamásszak. Fejemet ráhajtottam a jéghideg kőre, miközben mélyeket lélegeztem. Most nem hagyhatom el magam.

- Úr isten ez mi volt? – tért magához Jacob pár perc után. Dühöngve néztem végig a vonagló testen. A homlokából vércseppek hullottak a földre, mivel beverte a szekrénybe a fejét. Az oxigént kisebb megszakításokkal nyelte, kreol bőre fehérebb árnyalatot vett fel. Nevetséges volt, ahogy a nagy testével a földön próbálta összeszedni magát, ennek ellenére nem nevettem. Ez az előadás kicsit sem volt szórakoztató. Féltem saját magamtól. Hogy voltam képes ellökni ilyen erővel? Én ezt nem akartam!
- Ez... ez te voltál? – hőkölt meg meglepetten.
- Az aurám tehette. Nem szereti, ha rám másznak – szikráztam a dühtől. – Menj el Jacob, és ne is gyere vissza – gomboltam vissza a felső két gombot magamon.
Arcán tükröződött a hitetlenség és a csodálat egyvelege. Hogy mire fel érezhetett így, azt nem tudtam megfejteni. Tudomásul véve bólintott egyet és felállt a halványkék kőről, amit most vékonyan befedett a vére. Lassan kibattyogott a fürdőből, de az ajtóból visszanézett fejére tapasztott keze alól.
- Elvesztettem az eszem, sajnálom – vetett rám egy utolsó, fájdalmas pillantást.
- Ez még nem oldoz fel a tetted alól! – kiabáltam utána, és ezzel egy időben megjelent az első kibuggyanó könnycseppem. Mikor már azt hiszem, hogy kezdenek helyreállni a kirakós darabjai és megnyugszok, jön az újabb zűrzavar. Sírva kiterültem a földön, a vér szaga bokákolást váltott ki belőlem. Gyengén csúsztam el a vécéig, és fogtam fel tarkómra hajamat.

Megkönnyebbült érzés volt visszafeküdni a hideg csempére és tovább pihenni. Már nem maradt erőm a sírásra, így hát lehunytam a szemem. Lebegni akartam! Egy helyben… csendben, mindentől elzárva. Akik fontos voltak, most gyűlölnek, nem maradt értelme élnem sem…

- Bella, jézusom mi folyik itt? Mi ez a sok vér megsebesültél? Hallasz kicsim? – hajolt fölém Lisa néni és óvatosan megrázott a vállamnál, hogy térjek magamhoz.
- Semmi bajom – suttogtam kábán. Azt hiszem elbóbiskolhattam.
- Gyere, látnia kell egy orvosnak – próbált lábra állítani, de a testem nem engedelmeskedett. – Ez így nem fog menni. Hívom az orvost, addig maradj itt – sietett ki a telefonhoz. Nem kellett kétszer mondania, a fájdalom így is nagy volt. A külvilágot kuszán tudtam fenntartani. Füleim zúgtak az ereimben csurgó vértől, szemeim égtek a fáradtságtól, kezem forrón lüktetett. Kész roncshalmaz voltam.

- Bella, hallasz? – kérdezte egy férfihang.
- Igen – suttogtam rekedten.
- Átviszlek a szobádba. Nyugodj meg, segítek.
Meg sem várta a beleegyezésem, felkapott a földről. Feltehetőleg a szobámba tarthattunk, de nem voltam benne biztos. Színes foltok cikáztak szemem előtt.
- Mi lehet a baja doktor úr? – beszélt csendesebben Lisa néni, hogy ne ijesszen meg.
- Még meg kell vizsgálnom, hogy rájöjjek. Kifáradna, kérem?
- Megyek is, nem akarom megzavarni a munkáját. Ha valamiben segíthetek, lent megtalál a konyhában – csukta be a szoba ajtaját.
- Mi történt? – ült le mellém Carlisle. A hangjából kihallatszott, hogy nem akar felelősségre vonni, csupán félt.
- Azt hiszem eltört a kezem – beszéltem reszketve a tudatomat ellepő gondolatoktól. Jake érintéseitől bemocskoltnak éreztem magam. Naiv vagyok, voltam és leszek is. Sosem tanulok a hibáimból, feltétel nélkül megbízok az emberekben, akik kihasználnak. Gyűlölöm magam, gyűlölöm a világot.
- Látom. Kétszer akkora, mint kellene – ért hozzá hideg kezével csuklómhoz és egyre lejjebb haladt az ujjaimra. Érintései jóleső érzést váltotta ki belőlem, az égetés abbamaradt. – Gipszre nem lesz szükség. De a rögzítést nem úszhatod meg – halászott elő a táskájából egy csuklóvédőt és némi gézt.
- Arra tényleg szükség lesz? – húztam el a szájam a műanyag tárgyra pillantva.
- A te érdekedben – fogta meg a kezem és jó erősen befáslizta. Így már tényleg nem éreztem olyan szétesettnek a kezem, a puha anyag összetartotta a fájó részeket. Sóhajtva néztem végig, ahogy helyére került a csuklóvédő is. Az írással és vezetéssel ezek után meg sem próbálkozhatok.
- Köszönöm, hogy ellátott – hálálkodtam. A fejem kezdett kitisztulni a sokk alól. A hasamban feloldódott a nagyméretű görcs.
- Semmiség. Máshol nem sérültél meg? – fürkészett.
- Nem, csak rosszul lettem a vértócsától – fehéredtem el gondolatban. A biológia órán számtalanszor elemeztük a vérlemezkéket és a vörösvérsejteket. Ilyenkor mindig el kellett kéredzkednem a mosdóba, hogy könnyítsek magamon.
- Jól gondolom, hogy az nem a te véred volt a csempén? – nézett feszülten. Lassan bólintottam egyet, minek hazudjak?
- Bella, nézd – sóhajtott fel, mint aki nem bírja tovább. - Én nem akarok tolakodó lenni, de tudnom kell róla, ha valami komoly ügyről van szó.

Csend telepedett beszélgetésünkre. Nem mondhatom el neki az igazságot. Ő Edward apja, ha elmesélném, biztos vagyok benne a fiához is eljutna a híre. Ezt pedig nem akarom. Ne sajnáljon le senki csak azért, mert ilyenek történnek velem.
- Bella – szólított fel nyugodtan. – Köt az orvosi titoktartás. Nem mondom el senkinek, bízz meg bennem.
- Az egyik barátomé – vágtam rá. – Baleset volt, semmi több.
Néztem mélyen aranybarna szemeibe. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam megszakítani a szemkontaktust. Elkápráztatott a szemében dúló háború, ahogy a fekete és arany egymásba olvadt.
- Nos, ha így gondolod, akkor rendben van. Holnapra azért adok igazolást, pihend ki magad – vett elő egy papírt, amit gyorsan megírt.
- Köszönöm Carlisle – mosolyogtam rá.
- Vigyázz magadra! – mosolygott vissza és felállt. – Majd el felejtettem! Alice üdvözöl és jobbulást kíván. Ha szeretnéd, ezen a számon eléred – adta oda a kis cetlit, amin gyönyörű gyöngybetűkkel ott virított a mobiltelefon száma.
- Nagyon kedves. Még meglátom – búcsúztam el.
- Jó éjszakát – csukta be hihetetlen halkan az ajtót.
Lábammal feldobtam magamra a takarót és oldalamra fordultam. Éhes voltam, de lusta voltam lemenni a konyhába. Hallottam, ahogy Lisa néni beszélget a dokival, de csak szavakat tudtam kivenni monoton beszélgetésükből. A fáradtság győzött felettem, és elhessegette a nemkívánatos gondolataimat. Nem is tudtam, hogy ilyen jó érzés a fekete ürességben lebegni fájdalommentesen…


Reggel napsütésre ébredtem. A sugarak könnyeden játszottak arcomon, melegséggel töltve meg bensőmet. Boldogan simultam bele takaróm melegébe. Olyan jó volt egy kicsit lazítani, nem gondolni semmi negatívumra. Átadtam magam a hívogató érzésnek, és pihegve feküdtem párnámon.
- Ébren vagy? – nyitott be Lisa néni az ajtón.
- Igen – meredtem rá döbbenten. – Te ilyenkor itthon?
- Szabadságot vettem ki. Úgy gondoltam - csak ha benne vagy - elmehetnénk piknikezni. De nem akarom rád erőltetni – szabadkozott.
- Ez jó ötlet. Felöltözök és mehetünk is – nyitottam ki a szekrényt és kutakodni kezdtem egy kényelmes ruha együttes után.
- Lehet nem lesz ilyen nagy a lelkesedésed, de meghívtam Márkot is.
- Márk? – vontam össze a szemöldököm Lisa nénire nézve. Arca pirospozsgásra változott a kérdésemre.
- Tudod, Ő a barátom. Szeretném, ha megismernéd.
- Miért hívtad meg? Úgy volt, hogy ketten leszünk és megbeszélünk mindent – keltem ki magamból. Miért kell mindig mindent elrontania? – Tudod mit? Menjetek csak ketten. Én csak hátráltatnám a jókedveteket.
- Ne csináld ezt Bella! Mark már nagyon meg szeretne ismerni. Sajnálja a múltkori incidenst.
- Hát még én – ráztam meg a fejem, hogy ne játszódjon vissza a kínos jelenet.
- Egy esélyt adj neki. Nem kérek többet. Cserébe kapsz egy ajándékot is – beszélt cinkosan, mint aki tisztában van mindennel.
- Ajándék? – kételkedtem. Egy szál virág vagy bonbon? Lisa néni nem így viselkedne, itt többről lesz szó.
- Tetszeni fog – mosolygott és kilépett az ajtón.
- Hé, én nem mondtam, hogy megyek – siettem utána, hogy megértessem vele.
- Akkor majd itt tartunk pikniket a hátsó kertben. És bárhogy könyörögsz, nem mondom el a meglepetést – somolygott meglepett arcomat látván.
- Én nem is akartam megkérdezni – raktam keresztbe karom. - Csak egy kis támpontot adjál – kérleltem.
- Lehetetlen alak vagy – derült jót rajtam. A kíváncsiságomnak hála belefutottam a kalickájába. Hagytam magam rászedni. Ezt a csatát most elvesztettem, ő került ki győztesen – ejtettem meg egy mosolyt. Nem volt szép, hogy ilyen eszközökkel puhít meg, de be kell valljam, okos öregségéhez képest…

A szobámban próbáltam illendőbb megjelenést keresni magamra. Egy kézzel nem is volt olyan könnyű öltözni. Mivel alig volt fél órám, így maradtam a megszokott összeállításnál. Egy fehér pólót és halványkék farmert kaptam magamra. A meleg miatt most nem volt szükség a pulcsira.
- Bella lejönnél? – kiabált fel a lépcső aljáról nagymamám.
Végigvizslattam magam a tükörben és megindultam. Fontos az első benyomás, ezért is fordítottam ennyi időt öltözékemre és hajamra.
- Jó napot – mosolyogtam rájuk. A megérzéseim rögtön vörös riasztásban villództak, amint megláttam Márkot. Nem mintha baj lenne, hogy fiatalabb Lisa néninél és sármosan néz ki. De ilyenkor mindig felvetül a gondolat bennem – és még sok más emberben -, hogy mit akarhat egy idősebb nőtől? Igaz, ő is az apám lehetne, de ez felettébb furcsa – tűnődtem el magamban.
- Szia Bella – állt fel a konyhaszékről és megölelt. Idegenkedve viszonoztam mozdulatát. Meg akartam adni a lehetőséget, hogy bebizonyítsa nem olyan, amilyennek képzelem. – Mark Wahlberg vagyok.
- Én pedig Bella, Bella Swan – ráztam vele kezet.
- Akkor mehetünk piknikezni a hátsó udvarra? – fogta meg Lisa néni a szükséges finomságokat.
- Fel kell hívnom a barátomat. Mindjárt jövök – húzta ki zsebéből mobilját és kisétált a teraszra.
- Na, mit gondolsz róla? – csillant meg Lisa néni szeme, szavaimra éhezve.
- Hát, még meg kell jobban ismernem. Nem akarok elhamarkodottan következtetést levonni – beszéltem diplomatikusan.
- Nem is várnék el tőled ilyesmit. Csak legyél önmagad, abból sosem adódhat probléma – adta a kezembe a salátástálat. – Kivinnéd, ha megkérlek?
- Máris viszem – vetettem egy oldalpillantást Márkra, majd az ellenkező irányba battyogtam. Furcsa érzések kavarogtak bennem a fickót figyelve. Egyik percben még kisgyerek módra nyáladzik Lisa néni után, aztán a saját lábán biztosan állva ügyleteket bonyolít le, hogy mi ne halljuk.

- A pokróc hol van? – tértem vissza a konyhába.
- Itt, de előtte szeretnénk neked megmutatni valakit – fogta meg a kezem és bátorítóan megszorította.
- Mégis mit? – engedtem, hogy a bejárati ajtó felé húzzon.
- Később szerettük volna bemutatni, de Márk kollégája csak most ért rá – állt meg a férfi mellett Lisa néni. Érdeklődve tekingettem ki hátuk mögül, de nem láttam senkit. Kuncogásukat fojtottan visszafogták.
- Lefelé nézz Bella – szólított fel Márk és arrébb lépett, hogy jobban lássak.
Kérésének eleget téve lenéztem a földre, ahol egy németjuhász kutya nyüszkölt. Tágra nyílt szemekkel néztem Lisa nénire, majd Márkra és a kutyára. Nem tudtam mit mondhatnék, amivel nem bántanék meg senkit.
- Lisa néni – köszörültem meg a torkom. – Én félek a kutyáktól kislánykorom óta. Mond, hogy nem nekem vettétek?
A választ várva még lélegezni is elfelejtettem. Ha igen mond, ki fogok borulni.
- Ezt eddig nem tudtam – keseredett el Mark hangja.
- Én sem – ereszkedett le Lisa néni mosolya.
- Mond, hogy nem – suttogtam a kínos csendben. Ez csak egy vicc lehet, amin mindjárt elkezdenek nevetni.
- Szeretnénk, ha lenne társaságod – mentegetőztek.
- Ne, nem, nem és nem – ráztam a fejem, mint egy hibbant. Hátrafelé lépdeltem, és a vonyító kutyára néztem. Nem figyeltem hova lépek, így sikeresen megakadtam a küszöbben. Nagyot vágódva érkeztem fájó kezemre, amivel tompítottam a fejemet érő ütést. A szúró fájdalom nem váratott magára, azonnal jelentkezett csuklómban. Sziszegve nyomtam ki bal kezemmel testem és suhantam a lépcső felé. Sírva csaptam be szobám ajtaját. Ügyetlen és félős vagyok egyszerre! Háromszoros hurrá nekem…


A napok gyorsan teltek otthon. Már azt sem tudtam szerda vagy csütörtök van. Esetleg már több hét eltelhetett? Az ágyamban feküdtem naphosszat és csak sírni voltam képes. A kezem gipszbe kötve hevert oldalamnál. Az esés következtében továbbrepedt, Carlisle nem tudott rajta segíteni. Alice egyszer felhívott, hogy kérdezősködjön hogylétemről, de a rövid válaszaim hiányában hamar kimerült a beszélgetésünk. Jacobhoz is eljutott a balesetem híre, óránként próbált hívni, de nem vettem fel. Annyira magam alatt voltam, hogy még szüleim temetésére sem volt erőm elmenni. Lesoványodva, lelki fájdalmakkal küzdve feküdtem és néztem ki a fejemből. Ha anya és apa most látna, már biztos bőgnének. Ide jutottam! Egy kórosan lesoványodott tini voltam, akinek nem jutott ki a szeretetből. Egy kutya volt a mindennapi felvigyázóm, akitől féltem. Lisa néni nem tudott a hétközben mellettem gubbasztani, inkább a – pasijába és – munkájába temetkezett. Tegnap megpróbált a lelkemre hatni, és rögtön a tárgyra is tért. Ha nem mutatok növekvő tendenciát az evésben, akkor kórházba fog vitetni. Csövekből fogok állni, és ernyedt testem végleg feladja a küzdelmet. Tennem kell ellene, hogy ne kelljen végignéznie a halálomat – húztam fel magam az ágyról. Telefonomat zsebre dugtam és felkeltem. Rég éreztem ilyen nehéznek a mozgást. Mintha ólomdarabkák húzták volna lábaimat lefelé. Kóvályogva próbáltam leosonni a lépcsőn. A kutya vakkantani kezdett, amint észrevett.
- Ne gyere közelebb – remegett meg hangom a sok sírástól. Farkát behúzva feküdt a földre, szemeivel bánatosan rám tekintett. – Nem kell félned, most látsz utoljára. Holnap már egy szerető gazdi karjaiban fogsz ébredni – görbült lefelé szám.

A kocsit nehézkesen vezettem egy kézzel. A látásom megkopottan jutatta el agyamba a képeket. Ködösen és homályosan vezettem a sziklákhoz. A parton megálltam és kiszálltam a chevyből. Minden erőmre szükség volt, hogy felkapaszkodjak a sziklákon. A tenger erőteljesen koptatta a köveket. A sziklák és tenger érintkezésénél hatalmas robaj keletkezett. A sós illat segítette elmémet kitisztítani és kellő energiával ellátni. A célom már nem volt messze, még pár száz méter és bevégeztetik az életem…

Boldogan álltam a sziklaperemen, az alattam magasodó vizet kémlelve. A táj gyönyörűsége mesébe illő volt, még sosem láttam ehhez hasonlót. Nem akartam elbúcsúzni senkitől, de a telefonomat mégis magammal hoztam. Talán valamit vártam. Edwardot? Lehet, de Ő már mást szeret. Már túllépet rajtam. Könnyedén a földbe taposott, mint egy csótányt. Jacobnak sem fogok hiányozni. Csak a testem hívogatta, nem érdekelte őt a barátságunk. Lisa néni végre boldog lehet, hiszen a pénzem a halálommal az övé lesz. Nem kell többé végighallgatnia a nyávogásomat és a kiállhatatlan természetemet. Márkkal boldog párost alkothatnak, a boldogságuk közé kizárólag én álltam. A telefon rezegni kezdett kezemben, lassan a fülemhez emeltem, vesztenivalóm már nem volt.
- Bella, kérlek, ne csináld. Gyere le onnan, én nem mehetek oda. Edward segíteni fog neked, bármit megtenne érted. Kérlek, gyere le és…
- Te voltál az egyetlen, akit igaz barátnak mondhatok, köszönöm – vágtam közbe. – Ne félj, nem fog fájni. Nem fogom megérezni – próbáltam megnyugtatni és kinyomtam a telefont.

- Anya, apa jövök. Együtt lehetünk egy boldog családként – csordult ki utoljára könnyem az égre felnézve. Lassan lépdelni kezdtem a „kitaposott ösvényen” végzetem felé. Egy… és két lépés. Elrugaszkodtam a földtől, és boldogan vetettem magam a mélységbe. Fantasztikus volt az érzés, ami körbejárt. Újra eggyé olvadtam a testemmel, hiánytalanul csobbantam a vízbe. A hirtelen érzett hideg fájdalmasan hasított tüdőmbe. A tenger hullámai nekicsaptak a sziklafalnak. Fejemet beütöttem egy kiálló, éles darabba. Próbáltam felúszni a felszínre, de nem ment. Fájó csuklóm nem akart tovább harcolni. Az oxigénből kifogyva, megsemmisülten hunytam le szemeimet. A feketeség közeledett és én tétlenül vártam…

11. fejezet

Sziasztok. Az volt az eredeti tervem, hogy ebben a fejezetben minden kiderül, de hát nálam sose lehet tudni :D Most Bella szemszögéből olvashattok, és ismét bocsánatot kell kérnem a végéért (mint a következő fejiben is). De rá kellett jönnöm, hogy az nem lenne emészthető, ha egybeírnám majd a következő feji cselekményét. Megpróbálom megírni hétvégén a következőt, lehet csak kedd lesz belőle! Majd meglátom. Jó olvasást ;)


Bonyodalmak tengerében

- Bella, várj! Meg tudom magyarázni – kiabált utánam Lisa néni. Csakhogy ez engem nem érdekelt. Vadul futottam fel a lépcsőn, miközben a sarkokban ügyetlenül botladoztam. Hogy lehettem ennyire hülye? És én még sajnáltam, hogy ennyit kell dolgoznia, és nem tud rám figyelni – csaptam magam homlokon. Most legalább lehullt az álca! Lisa néni csak pasizott, és volt képe a munkára fogni.
- Még ő beszél nekem pszichológusról, nevetséges – forrtam a dühtől. - Neki van szüksége egy agyturkászra. Bennem keresi a hibákat, hol ott a saját háza táján kellene elsőnek kigyomlálnia az elvadult hajtásokat – fúltam hangosan, a remegés átjárta testemet a csalódástól. Ha őszinte lett volna, most nem tartanánk itt. Elviseltem volna a helyzetet, de így ez nekem sok – dőltem le az ágyra. Anyámék halála, Edward elköltözése, Lisa néni árulása. Mit kell még elviselnem az égiektől? – rúgtam le dühösen cipőmet a földre. Egyedül Jacobnak hihettem, ő volt az utolsó mentsváram.

- Bella, bejöhetek? – kopogott nagymamám az ajtó túloldaláról.
- Aludni akarok. Ne zavartassátok magatokat – beszéltem flegmán.
- Kérlek Bella… - próbálkozott.
- Jó éjszakát – vágtam rá azonnal. Mást áltasson tovább, nekem ennyi bőven elég volt.
- Neked is – sóhajtott lemondóan.

Távolodó alakját meghallva kirobbant belőlem a zokogás. Nem bírtam tovább magamban tartani a torkomban dagadó gombócot. A párnámat arcomba nyomtam, hogy ne lehessen hallani a szenvedésem. Az oxigénhiány hamar utolért, szörcsögve szedtem a levegőt tüdőmbe. Könnyeimet a pólóm ujjába töröltem, ami kezdett bevizesedni a sós cseppecskéknek köszönhetően. Nem tudtam elhinni ezt az egészet. Percenként csíptem magamba, hogy felkelhessek ebből a rémálomból. A nyugtató ébredés viszont váratott magára. Ahogy halkultak rohamaim, úgy lettem egyre álmosabb. A feketeség körülölelt, elszakítva a külvilágtól…

- Bella, Bellllla – szólalt meg egy hang a fejemben, ami távoli volt és lassított felvételben beszélt. Érdektelenül bámultam tovább a semmibe. Ha akar valamit, majd közelebb jön. A kezemben tartott rózsaszirmokat tépegettem le a szárról. Lágyan hulltak alá a feneketlen mélységnek, amit kábultan figyeltem. Hogyan tudok a semmin ülni? – jutott el tudatomig az ostoba kérdés. Hiszen egy légüres térben voltam.
- Bella – élesedett ki a női hang. Kezemet rátapasztottam a fülemre, fájdalmas volt a visszhangzó tér.
- Hagyj már békén, az isten szerelmére – mordultam fel hihetetlenkedve. Minek kell ismételgetnie a nevemet, mint egy megakadt lejátszó?
- El fogsz késni.
- Honnan? – akartam kérdezni, de minden kitisztult. Az agyam visszajátszotta a tegnapi napot, megállva az este történteken. Szemeim kipattantak és az órára vettetem a szemem.
- Hét óra? – sipákoltam. Körülnéztem az üres szobában, ahol nem tartózkodott senki. A berendezés ugyan úgy állt, egy plusz fővel gazdagodva. Felkeltem az ágyról és elbukdácsoltam az asztalomig. Egy jól megrakott pirítóshegy hívogatott, nyakon öntve egy tonna vajjal. Lisa néni nem aprózta el – gondolkoztam el, hogy vajon a lelkiismeretem keltett fel, vagy ő próbált életet lehelni belém. Végső soron tökéletesen mindegy, ennyivel nem intézheti el a tegnapestét. – Haraptam bele a ropogós kenyérbe.

Öltözés közben gyorsan elmajszoltam még két darabot. A többit - bepakolt táskámmal együtt – leegyensúlyoztam a konyhába, ahol már várt rám a zűrös találkozás.
- Beszélhetnénk? – nézett rám. Lerítt szem alatti táskáiról, hogy nem aludt túl jól.
- Nem napolhatnánk későbbre? Már így is késésben vagyok – mutattam az órára.
- Mindig ez a huzavona – hunyta le szemét egy pillanatra. – Jobb lenne minél előbb megbeszélnünk a tegnap estét – nézett le a csempére.
- Ha egyszer szakítanál rám öt percet, most nem tartanánk itt – vágtam vissza. Látszott rajta, hogy fájnak a szavaim, épp úgy, ahogy nekem is. Nem akartam elveszíteni, ŐT nem. Mondani akartam valamit, de csak a feszült csendet figyeltem. A másodpercek múlását jól ábrázolta a falióra kattogása.
- Talán a pikniken lenne időnk megbeszélni – bizonytalanodtam el, hogy még emlékszik a közös kirándulásunkra.
- Az nagyon jó lenne – bólintott mosolyt erőltetve arcára.
- Akkor… én most megyek iskolába – tettem be a hűtőbe a tányért és felkaptam az iskolatáskám. – Szép napot – fordultam vissza az ajtóból, végigmérve nagymamám fáradt arcát.
- Neked is szívem…


A parkolóba befordulva rögtön a Cullen családot pillantottam meg. Búskomorságukat leplezni sem tudták. Mintha egy trauma érte volna őket. Edward? Vele lehet valami gond? – szorult össze gyomrom a nevétől. – Annyira szerettem volna, ha megpillanthatnám őt az autók tömegében. Csak egy pillanatra, hogy minden rendben van vele. Nem számítana, ha Tanyával csókolóznának, de egyszerűen látnom kell. Éreznem kell pillantását arcomon.
- Bella – sikított megijedve egy csilingelő hang – Alice – ami kivert a gondolkodásból. Rákaptam a fejem az útra, és még idejében elmanővereztem a hátsó ülést kinyitó diák mellett. Láttam, ahogy csodálkozó pillantást vetettem rá, de a síkos aszfalt miatt nem maradt több időm az arcára koncentrálni. Az autóm hátsó kerekei baloldalra kitörtek. Minden erőmet beleadva tekertem én is arra a kormányt, hogy egyensúlyba hozhassam a megcsúszott hátulját. Lassan fékezni kezdtem, és megálltam a parkoló végén, ahol Alice állt megrökönyödött arccal.
- Ez húzós volt – fújtam ki a levegőt.
- Minden rendben? – nyitotta ki az ajtót Alice. Ha lehet ilyet mondani, – fehér bőre ellenére - elsápadt. Sötétbarna szemeivel aggódva fürkészet.
- Igen, azt hiszem – remegtem meg a sokk utórezgései miatt.
- Gyere, szállj ki – fogta meg kezemet selyembe kényszerített kesztyűjével. Másik karommal táskámat kaptam a vállamra. – Jasper beállnál vele a parkolóba? – nézett a szőke fiúra.
- Nyugi Bella – lépett el mellettem szúrós szemekkel méregetve.
- Biztos jól érzed magad? Nem fáj a fejed? – tapogatta homlokom, sérülés után kutatva.
Megráztam a fejem, hogy ne aggódjon.
Te! – csattant fel hátam mögött egy női hang. – Hogy képzelted mindezt?
Értetlenül hátrafordultam, hogy szembenézhessek „támadómmal”.
- Hogy képzelted, hogy ilyen gyorsan vezetsz be egy parkolóba? Majdnem nekimentél a kocsim ajtajának. A legújabb modell, garantálom, ha egy karcolás is lenne rajta, megtérítenéd az utolsó pennyig…
- Minek kiabál? Nem vagyunk süketek – vágott közbe Alice, a nő monológját félbeszakítva.
- Ne beszélj vissza, az anyád lehetnék – kelt ki magából a molett nő. – A lányomat majdnem elütötte ez… ez a kis – toporgott előttem feldúlva. Kitágult szemekkel néztem rá. Elismerem hibás voltam, hogy elkalandoztak a gondolataim, de nem sérült meg senki. Akkor meg miért viselkedik így?
- Nem tanították meg, hogy ne mutogasson másokra? – sietett a védelmemre Emmett. Az asszony kezét egy suhintással eltávolította a közelemből. Hatalmas háta eltakarta a nő további bántalmait. Összezavarodva fordultam magamba. Nem volt elég a reggeli beszélgetés most még ez is – morgolódtam magamban. - Úgy hiányzott, mint egy púp a hátamra. Ha kárt is okoznék neki – aminek a közelében sem jártam – akkor van annyi pénzem, hogy kifizessem még a következő szervizét is.

- Végre, hogy elment – engedte ki a gőzt Alice.
- Ezért még jöttök egyel – nézett rám Emmett villogó mosolyával. – Még hogy az izom nem jó semmire! Ez a tank is befogta tőle a száját – röhögött fel hangosan, akár egy medve.
- Hálás vagyok, hogy segítettetek – hunytam le a szemem, és kifújtam a levegőt. Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak. A csengő irritáló hangja viszont senkinek sem kegyelmezett...
- Mennünk kell. De ne felejtsd el mit mondtam neked tegnap – mosolygott rám Alice. – Bármikor átjöhetsz, te sosem zavarsz. Rendben?
- Értettem. Köszönöm – léptünk be a bejárati ajtón, ahol aztán elváltak útjaink…


Az órák gyorsan elteltek a gondolataimba roskadva. A tanárok mostanra megszokhatták, hogy könnyebb, ha hagynak a fantáziavilágomba dagonyázni. Edward hiányában a lehető legfurcsább ötleteim kerültek felszínre.
- Csatlakozhatok hozzád? – ült le mellém Alice.
- Nem vagy éhes? Adhatok egy fél pizzát – ajánlottam fel a legfinomabb felét.
- Edd csak meg! Én különleges diétán élek – mosolygott rám.
- Furcsák vagytok ti, Cullenek. Mindegyikőtök csak piszkálja az ételt – böktem a testvérei felé.
- Más az ízlésünk - fojtotta belém a szót. – Mi ez a furcsa szag? Új parfümöd van? – szaglászott a levegőbe, én pedig éreztem, hogy vörösödök. Reggel a nagy sietségben teljesen elfelejtettem lezuhanyozni.
- Mire gondolsz? – adtam hangot kétségbeesésemnek.
- Olyan, mint… á, ne is törődj velem – legyintett és felállt a székről. – Mennem kell. Szia – sietett családtagjaihoz.


Hazaérve a fürdőszobába vezetett az első utam. Az emberek a saját testszagukat nem érzik annyira intenzíven, így jobbnak láttam lefürödni. Ki tudja, kit kever még ma ide a sors. Titokban azért reméltem, hogy senki nem teszi be a küszöbön a lábát Lisa nénin kívül.
A meleg víz épp hogy kezdte feloldani bennem a görcsösséget, mikor a telefonom megszólalt.
- Aj, megyek már – ugrottam ki a kádból egy törölközőbe csavarva testem. – Ki az? – fogtam meg a mobilt, a lehető legkevesebb felületet érintve vizes kezemmel.
- Jacob vagyok, ha még megismersz.
- Oh, szia – lepődtem meg. Nem hittem, hogy a múltkori beszélgetésünk után – amin bőgtem, mint egy kétéves – még ő keres fel.
- Nem szeretnél beszélgetni egy jót? – beszélt sejtelmesen.
- Most nem a legalkalmasabb. Épp elterveztem, hogy tanulok.
- Ugyan már Bella. Csak akad egy kis magánéleted. És amúgy is, nincs választásod. A házatok előtt állok, már késő – nevetett fel és megszakította a beszélgetést.
- Érdeklődve néztem ki az ablakon, hogy nem viccel. Az ajtó előtt csak a reggeli hírlap díszelgett, amit az újságos fiú hordott ki.
- Bella? – nyitott be az ajtón.
- Mit csinálsz? – pördültem meg és felegyenesedtem. Jacob hitetlenkedve nézett végig a törölközővel fedett testemen. Ajkával egy O betűt formált.
- Héé – kulcsoltam össze mellkasom előtt kezeimet, ezzel védve melleimet az átható pillantásoktól.
- Saj.. sajnálom – tért magához az ámulattól és elkapta tekintetét rólam. – Soha nem mondtam még ilyet nőnek, de te gyönyörű vagy.
- És ezért törtél rám kopogás nélkül? – vörösödtem tovább bókjától.
- Nem gondolkoztam. Azt hittem csak sminkeled magad, de hogy egy szál fehér törölközőben piruettezel a tükör előtt. Hát ez mindent felülmúl – szakadt fel belőle a kuncogás. Szemei elidőztek vádlimon egyre fejjel hatolva röntgenszemével.
- Nem zavar, hogy ilyen áthatóan stírölsz?
- Nem... Úgy értem már megyek is – hátrált ki az ajtón kezeit megemelve, hogy véletlenül se verjek be neki egyet.
Ahogy kiért az ajtón gyorsan magamra zártam és öltözni kezdtem. Vizes hajamat becsavartam egy meleg törölközőbe, hogy könnyebben száradjon.

- Minek köszönhetem a látogatásod? – léptem be a szobámba. Az ágyamon feküdt kényelembe helyezve magát.
- Csak beszélgetni jöttem, miért te mit szeretnél? – paskolta meg kezével a szabad fekvőhelyet, hogy csatlakozzak hozzá. Készségesen odaültem és próbáltam elterelni a felvetődött témát. Látszott rajta, hogy mély benyomást tettem rá a fürdőszobában.
- Én nem gondoltam semmire.
- Remélem már jobban vagy, a múltkori incidens óta – cirógatta meg arcomat, ami furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Egy pillanatig habozva nézett rám, majd közeledni kezdett arcával.
- Igen, már sokkal jobban – hadartam, megtörve elhatározását. - Várj egy pillanatra – ugrottam fel az ágyról a fürdőbe sietve. Időt kellett nyernem, hogy lenyugtassam őt és vele együtt magamat. Hajamat kiengedtem, ami melleimet nyaldosta győztesen. Nem szerettem, ha össze van fogva. Ellenben amikor belekapott a szél a hajamba, az csodás érzés volt.
- Gyönyörű vagy – ölelt át hátulról. Annyira megijedtem, hogy majdnem felsikkantottam.
- Ezt nem kellene – fordultam meg szemeit fürkészve, hogy hogyan reagál.
- Ugyan már, csak lazíts. Én nem foglak bántani – halmozta el csókokkal nyakam.
- Jacob engedj el – próbáltam eltolni magamtól.
- Lazíts - suttogta tovább. Meleg leheletét éreztem, ahogy bebarangolja az állam és fülem közti területet. Kezeivel fogságban tartotta derekam.
- Jake, térj már észhez – fejtegettem le egyesével ujjait az oldalamról.
- Lazíts – ismételgette sokadjára, de most már egyik kezével elengedett. Örültem, hogy kezdi feladni, mígnem megéreztem fenekemen tenyerét. Lágyan közelebb vont magához, és mélyeket lélegzett vállgödrömbe. Az egyik lábamat felhúzta csípőjéig, ezzel is egy elégedett sóhajt kiváltva magából. Kezdtem bepánikolni, nem tudtam hogyan szedhetnék le magamról egy ilyen melák testet.
- Azt akarom, hogy neked is jó legyen – vont a lehető legközelebb mellkasához. Melleimen keresztül éreztem szívének ütemtelen ritmusát. – Légy az enyém. Add át magad az érzésnek – túrt bele hajamba és felemelte fejemet. Ajkaival lassan közeledni kezdett felém, én pedig ledermedtem…

Előzetes a 11. fejezetből!

Sziasztok. Mivel most volt egy kis időm írogatni, így gondoltam megleplek titeket egy kis előzetessel. Hátha így beindul majd a komment gyártás is a következő fejezetekhez :) A teljes fejezetet pénteken vagy szombaton rakom fel! Puszil: Tia



- Te! – csattant fel hátam mögött egy női hang. – Hogy képzelted mindezt?
Értetlenül hátrafordultam, hogy szembenézhessek „támadómmal”.
- Hogy képzelted, hogy ilyen gyorsan vezetsz be egy parkolóba? Majdnem nekimentél a kocsim ajtajának. A legújabb modell, garantálom, ha egy karcolás is lenne rajta, megtérítenéd az utolsó pennyig…
- Minek kiabál? Nem vagyunk süketek – vágott közbe Alice, a nő monológját félbeszakítva.
- Ne beszélj vissza, az anyád lehetnék – kelt ki magából a molett nő. – A lányomat majdnem elütötte ez… ez a kis – toporgott előttem feldúlva. Kitágult szemekkel néztem rá. Elismerem hibás voltam, hogy elkalandoztak a gondolataim, de nem sérült meg senki. Akkor meg miért viselkedik így?
- Nem tanították meg, hogy ne mutogasson másokra? – sietett a védelmemre Emmett. Az asszony kezét egy suhintással eltávolította a közelemből. Hatalmas háta eltakarta a nő további bántalmait. Összezavarodva fordultam magamba. Nem volt elég a reggeli beszélgetés most még ez is – morgolódtam magamban. - Úgy hiányzott, mint egy púp a hátamra. Ha kárt is okoznék neki – aminek a közelében sem jártam – akkor van annyi pénzem, hogy kifizessem még a következő szervizét is.

- Végre, hogy elment – engedte ki a gőzt Alice.
- Ezért még jöttök egyel – nézett rám Emmett villogó mosolyával. – Még hogy az izom nem jó semmire! Ez a tank is befogta tőle a száját – röhögött fel hangosan, akár egy medve.
- Hálás vagyok, hogy segítettetek – hunytam le a szemem, és kifújtam a levegőt. Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak. A csengő irritáló hangja viszont senkinek sem kegyelmezett...

Új dizi és miegymás..

Hm így éjfél tájban untam az életem, és csináltam egy új fejlécet az oldalra. A hátterek készítése sajnos nem megy, így visszatettem a régi szürkéset. Egyszer csak ki fogom tanulni!

A másik hír pedig:mostantól lehet a fejezetek végén szavazni, hogy neked hogyan tetszett az aktuális fejezet. A kommenteket azért ne hanyagoljátok ^^

Ui.:Melyik fejléc tetszik jobban a mostani vagy a régi (kis kép a bejegyzés elején)?

Jó éjszakát :)

10. fejezet

Sziasztok. Hamarabb írtam meg a 10. fejezetet. Ez lett eddig a leghosszabb :) Nem akartam hosszúra nyújtani Edward látogatását Denaliban, ez is közrejátszott többek között a hosszúságában.

Ez a hetem olyan szörnyű volt, már majdnem ott tartottam, hogy befejezem az írást :( Nagyon magam alatt voltam..
A fejezetben elég sok fordulópont/érzelemingadozás van (kicsit hasonlít a mostani hetemre a történet:D), és bocsánatot kérek a végéért is! A 12. fejezetben ígérem minden kiderül! + feltettem képeket a Denali klán tagjairól!!
Minden párosnak boldog Valentinozást kívánok ;)
Puszil titeket: Tia
(Ui.: Komikat szívesen veszem még mindig :))


Denali klán

A homály lassan állandósult körülöttünk. Tanya gondolatban csacsogott nekem, hogy milyen jól fogjuk érezni magunkat.. Egy nagy vadászaton törte a fejét Denali felé közeledve. Szerette volna felejthetetlenné tenni az itt tartózkodásomat. A hátsó szándékait későn rejtette el előlem, ezért hallhattam, hogy mást is tervezett. Nem hoztam fel, nem akartam megalázott helyzetbe hozni.
- Lassan ott vagyunk – húzta mosolyra száját. – Innen már csukott szemmel is eltalálnék. Látod ott előttünk azt a nagy hegyet? Imádok ott vadászni. A kilátás egyszerűen mesés arra. És az illatok…

Áradozását hallgatva tapostam a gázba és szeltem keresztül a hosszú útszakaszon. Egyetlen árva lélek sem jött velünk szembe, a rossz látóviszony és hideg együtt már túl sok volt az embereknek. Nem úgy a vámpíroknak, mi ezt tekintettük normál hőmérsékletűnek. A mínusz ötven fok állandósulása megnehezítette az Alaszkában lakók életét.

A leszálló ködben vezettem be a városkába. A lakossága vetekedett Forks kis létszámával. A faházak húsz méterenként terültek el egymástól, csak a lámpák pislákolása jelezte, hogy van élet ezen a helyen. Itt a természet volt a nagyobb úr, nem az ember. Az erdők gazdagon telítve voltak a vadállatok húsával. A fenyvesek beborították a hegyek lábát, bár a hófödte hegycsúcsra már nem terjedt ki uralmuk.
- Igen – sikkantott fel Tanya boldogságában. Meg sem várta, míg lassítok. Kiugrott a kocsiból és futni kezdett a házuk felé. Fejcsóválva nevettem fel és lekapcsoltam a motort.
- Tanya – sipákolt Irina és Kate egyszerre. Az ajtóban összeölelkezve üdvözölték egymást. Én mögöttük álltam és figyeltem a lányok örömét.
- Miért nem szóltatok, hogy jöttök? – hallottam meg Carmen anyáskodó hangját. Nemhiába, nagyon hasonlított Esmére.
- Nem terveztük előre, és meglepetést akartunk okozni – segítettem ki Tanyat, aki megszólalni sem tudott a könnyek nélküli zokogástól. Most az egyszer éreztem őt védtelenek. Hiába próbálta adni az erős, független nőt, most a fal ledőlt körülötte.
- Ne sírj – remegett meg Irina hangja nővére karjaiban.
- Annyira hiányoztál – szorította erősen Kate is.
- Üdvözöllek nálunk, Edward – mosolygott Eleazar a lányok mögött. Próbálta megkerülni hármasukat, de inkább hagyta a boldog társaságot.
- Öröm, hogy újra láthatlak titeket – húztam egy félmosolyt arcomra.

Tanya zokogása elhalkult és Irináék sem szorították olyan vadul nővérüket.
- Hé, lányok. Nem akartok beljebb jönni? – simogatta meg a hajukat Carmen. – Bent kényelmesebb lenne mindenki számára.
- Tanya te még az újítást se láttad – lepődött meg hirtelen Kate és felkacagott. - Változtattunk a nappalin, gyere azonnal meg kell nézned – megfogta testvérei kezét és húzni kezdte őket a házba. Gyorsan üdvözöltem Carment és Eleazart, már hiányoztak családunk legjobb barátai. Utoljára évtizedekkel ezelőtt látogattam meg őket, így én is kíváncsiskodva léptem be a felújított házba.

A nappali falai vörösfenyőből ékeskedtek a mennyezetet is beburkolva. Velem szembe egy üvegfal helyezkedett el a sarkokig terjeszkedve. A függönyök karmazsinpiros színben lógtak a padlóra, ami szintén vörösfenyőből készült. A szőnyeg a nappali közepén keltett egy kontrasztosabb hatást az arany színvilágával. A vörös, arany és bézs színek uralkodtak a szoba harmóniáját összekuszálva. Az arannyal díszített fele hasonlított a vegetáriánus módra – a szemünk színére mindenképp – még a piros az újszülöttekre és emberi vérrel táplálkozó vámpírokra ütött. Két fotel és egy kanapé helyezkedett a két világ találkozásánál, ezzel is a végsőkig fokozva a hatást. A pattogó kandalló beleolvadt a fából összeeszkábált falba, míg fölötte a plazma tévé gigászi méretei magasodtak a plafon felé nyújtózva.
Régen jártam már itt, így csodálattal figyeltem a változásokat. Mintha csak Esme és Alice kettőse robbant volna be ebbe a szobába, az ízlésük megegyezett a ház ezen részével.
- Ez gyönyörű – szólalt meg helyettem is Tanya. A bűvölet teljesen maga alá vont.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog – nyomott el egy kacagást orra alatt. – Látnotok kéne az arcotokat, olyan ledöbbentek vagytok.
Irina kijelentésére mindenki nevetésben tört ki, legkésőbb mi társultunk a vihogó társaságba Tanyával.
- Igen, mert ez gyönyörű – mélázott el egy pillanatra, ahogy végigfutatta a bársony függönyön karját. – Mi vezetett a változtatásra? – érdeklődött húgaira nézve.
- Szerettünk volna természetesebb kinézetet kölcsönözni a háznak. Mielőtt elmentél fel is hoztuk a témát, de aztán leléptél és itt hagytál minket – játszotta a durcás kisgyereket Kate. Gondolatban megkért, hogy szálljak bele a játékba, így készségesen nekikezdtem feladatomnak. Lassan odasétáltam Tanyához, vállához érintve hideg ujjaimat.
- Tudod Tanya a család a legelső – duruzsoltam fülébe ellenállhatatlanul. A lányok kuncogva jelezték, hogy bejött a terv – Tanya elkápráztatása – és folytassam a kis csínyünket. – Nem volt szép dolog itt hagyni a szeretteidet, de megbocsátok érte, mert miattam tetted.
Remegve fordult meg, szemei kérdőn szegeződtek rám. Ujjait kezemre helyezte, amit nem húztam el.
„Mi üthetett Edwardba? Játszik velem?” – bizonytalanodott el gondolatban. Nem bírtam türtőztetni magam, szájam széle megvonaglott az elfojtott nevetéstől.
- Blöffölsz – mondta ki biztosan, már tényként közölve. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a nevetés. A ház beleremegett hangos kacajunkba. Már Eleazar és Carmen sem tudta tartani magát. – Ez nem volt szép tőled, ezt még visszakapod Edward Cullen – kocogtatta meg a vállamat, hogy ezt figyelmeztetésnek is vehetem.
- Nem én akartam – mentegetőztem még mindig mosolyogva.
- Sajnáljuk Tanya, ezzel csak azt akartuk bebizonyítani, hogy nagyon hiányoztál nekünk – bújt bele ölelésébe Irina. Kate kis gondolkodás után csatlakozott a testvérek csapatához.
- Én is sajnálom, nem volt szép dolog kihasználni az előnyömet.
„Azért ne szállj el magadtól” – üzente Tanya gondolatban. Mosolyogva néztem vele farkasszemet.
- Azt hiszem, behozom a csomagjainkat – indultam ki az udvarba.
- Várj meg Edward, segítek – siklott mellém Tanya. Csendesen követett az Aston Martin csomagtartójáig.
- Megbántottalak? – nézett rám a kocsin támaszkodva.
- Miből gondolod? – értetlenkedtem. – Nekem kellene ezt kérdeznem – emeltem ki a bőröndöket.
- Segítsek valamelyikben? – tartotta oda kezeit, hogy odaadhatom.
- Nem kell, nem nehezek. Az utat viszont megmutathatnád a szobámig.
- Oh, hát persze – karolt belém készségesen. – Az első emeletre kell csak felmennünk. De ha szeretnéd a másodikon az én szobám mellett is van egy otthonos kis szoba – rebesgette a szempilláit.
- Megteszi az első emeleten lévő, köszönöm.
- Akkor menjünk, remélem Irina és Kate nem szabták szét a távollétemben a vendégszobát is – beszélt hangosabban.
- A tied épp elég volt – bújt ki a könyv mögül Irina. – Amennyi fölös cuccod volt, csoda, hogy végeztünk. Ugye Kate? – mosolyogtak össze.
- Jaj nekem… ha nincs itthon a macska cincognak az egerek – fintorodott el, de látszott rajta, hogy tetszik neki a gondoskodás.

Halk léptekkel suhantunk fel az emeletig.
- Itt is lennénk – vezetett be a szobába. A falak vörösfenyő helyett, téglából tevődtek össze. A bézs és a sárga színek domináltak. A franciaágy – ami nem tudom minek kellett – tölgyfából készült. Huzata bézs színű volt, míg a párnák narancs és fehér árnyalatban helyezkedtek el az ágyon. Támlája szürke-fehér és fekete, akár csak a felette álló kép. Az éjjeliszekrényeket egyszerre lehetett ülőalkalmatosságnak és rakodófelületnek használni. Az ajtótól balra egy tölgyfa asztalka állt, mellette az erkélyre nyíló ajtó volt becsukva.
- Tetszik? – állt türelmesen mellettem.
- Nagyon otthonos – néztem végig a fa bútorokon és a lágy színeken újra.
- Akkor, ha nem zavar, én most magadra hagylak. Fent leszek a szobámban, szívesen fogadlak, ha feljönnél – mosolygott rám pajkosan. Az ötletet ellenezni sem volt időm, csomagjával máris eltűnt.

Öt percembe telhetett, mire kipakoltam – inkább bedobtam - a ruháimat a szekrénybe. Nagyot sóhajtva lerogytam a két személynek is megfelelő ágyra. Most, hogy egyedül voltam önmagamat adtam. Téptem a sebeimet, hagy szakadjanak tovább. Ez az egész cirkusz csak arra ment ki, hogy elfelejtsem Bellát. De mégis hogy felejthetnék el egy ilyen tiszta teremtést? A vámpírmemóriám nem enged egy ilyen fontos emléket elfelejteni. Az átváltozásom utáni első napomra is tisztán emlékszek, akkor mégis hogy törölhetném elmémből Bella puha bőrének érintését és dobogó szívének ritmusát? A lehetetlent máig úgy hittem, nem lesz megtalálható a „szótáramban”, de tévedtem.
„Edward nem jössz le közénk? – hallottam meg Eleazar gondolatait. – „Kíváncsiak vagyunk, mi történik felétek” – tette hozzá. Mivel vendégségben voltam, így inkább szót fogadó kisfiúként emelkedtem fel az ágyról. Észre sem vettem, hogy már rég kivilágosodott odakint.

- Jó reggelt – köszöntem illendőn.
- Mégis meghallottál. Már azt hittem a gondolataid mélyébe süppedtél – próbálta oldani a feszültségem Eleazar mosolyogva.
- Valahogy úgy, de most beszéljünk valami másról – tereltem el a témát más vizekre. - Esme és Carlisle hiányol titeket, jó régen beszéltetek már egymással.
- Nekünk is nagyon hiányoznak – ült le Carmen férje mellé. – Szívesen látott vendégek vagytok. Miért nem jöttök néha át? Nem lakunk olyan messze, és itt a titkunkat is könnyebb megtartani.
- Carlisle beosztása labilisabb, mint egy mérleghinta, és hát nekünk ott van a suli… - soroltam fel az érveket.
- Szerintem ezt halasszuk egy másik időpontra – jött le Tanya a lépcsőn, húgai mögötte siklottak a lépcsőt alig érintve.
- Mit szeretnétek ma csinálni? – kérdezte Eleazar. Biztos volt benne, hogy Tanya már megtervezte a mai napot.
- Egy kiadós túrát vadászattal. Persze csak, ha benne vagytok mindannyian – nézett végig a társaságon.
- Felőlem – rándítottam meg a vállam. – Itt finomabb a hegyi oroszlán vére.
Tanya mosolyogva nézett rám, míg a többiek sorban rábólintottak a tervre.
- Akkor induljunk – csapta össze a kezét Eleazar. Lágyan felsegítette Carment az öléből és megcsókolta a kezét. – Hölgyem, velünk tart ön is?
- Hát lehet egy ilyen úriembernek ellenállni? – szikrázott szemeik között a levegő.
- Ne most enyelegjetek – korholta őket Irina.
- Akkor induljunk fiatalság – mosolygott Carmen Eleazarra vetve egy mindentudó pillantást.

- Hova megyünk? – kérdeztem a szemembe csapódó szélben.
- Mount Denali, ez a környéken a második legnagyobb hegy, közel 6300 méter magas. Szeretni fogod, a környéken van a nemzeti park is. A populáció itt a legnagyobb – nevetett fel könnyeden Tanya és gyorsabb sebességre kapcsolt kecses lábaival.
- Ez nem ér, te jobban ismered a terepet – szaladtam távolodó alakja után. Nem tellett sok időbe mire beértem és megragadtam csípőjénél fogva.
- Még így is több esélyed van – fordult meg és túrt bele rakoncátlan tincseimbe. Elengedtem derekánál és két lépést hátrébb léptem.
- Hát ti? Hova siettetek ennyire? – ért utol Kate.
- Csak felmértük, hogy biztonságos-e a terep – engedtem meg egy villogó mosolyt.
- Én meg hiszek a tündérmesékben – nézett gyanakodva ránk. Beleszagoltam a felélénkülő szélbe, hogy találhassak magamnak egy prédát. Orrlyukaim kitágultak a hirtelen érzett ocsmány bűztől.
- Nézd az arcát, ez nagyon muris – kacagott fel Irina. – Szerintem megérezte a havasi kecskét. Nyugi Edward, az első pillanatban én is így éreztem. Lassan megszokod a fanyar szagot, de nem ajánlom, hogy megkóstold. A szaga „finomabb”, mint a vére. Összeborzongtam az undorító szagtól, ami körülöttünk terjenget.
- Ez szörnyű – fakadtam ki.
- Ha párat szippantasz belőle, egész elviselhető lesz – lépett mellém Carmen megértőn. – A ragadozók sem szeretik annyira, de az ínséges időben az éhség nagy úr. A hegyi oroszlán viszont ínyencségnek tartja a húsát.

Az ötödik szippantásra már nem éreztem az undormányt olyan intenzíven, így tudtam a többi állatra is figyelni.
- Megyünk hegyi oroszlánra vadászni? – nézett rám Tanya. Bólintottam egyet. A levegőből kifogytam és nem volt kedvem újabb hullámban gazdagítani nyelőcsövemet a szörnyűséggel.
- Mi medvét fogunk ma, ugye Irina? – bízott testvére ízlésében Kate.
- Hát persze. Eleazar csatlakoztok hozzánk?
- Most inkább nem. A jó öreg jávorszarvasnál nincs jobb – nyalta meg a száját gondolatban.
- Akkor ezt halasszuk holnapra. Tanya a szokásos helyen várunk titeket alkonyatkor – fogták meg Carmen Eleazar kezét és távolodni kezdtek az ellenkező irányba.
- Ha valami gond akadna, csörgessetek meg – formált egy mobiltelefont kezével Kate.
- Gyere Edward, fogjunk neked egy Pumát – húzott Tanya messze a furcsa illatkombináció elől.

Sziklákon ugráltunk át, a durva kőzeten még a vámpírságomra hagyatkozva is nehézkesen ment a futás.
- Ott van egy – néztem a havasi kecskét evő bestiát. A vére már kifolyt, így nem okozott gondot. Elragadottsággal néztem végig, ahogy cafatokra szakította a növényevő állatkát.
- Mire vársz? – suttogott Tanya értetlenül.
- Mögötte van pár száz métere a nőstény, azt neked hagyom – futottam a hímnek. Nagyot koppant a feje a sziklában, ahogy nekimentem. Hallottam a torkából feltörő morgást. A hátam mögül ugyan olyan sziszegések hatódtak felém, a mancsok dobogása egyenletesen érte a talajt, egyenesen felém összpontosulva.
- Ne! – kiáltott Tanya és nekirontott a másik pumának. Odaléptem a szájából vérző állathoz és egy rántással eltörtem a nyakát. Hívogató vérének nem bírtam ellenállni, jóízűen mártottam bele ütőerébe állkapcsom. Éreztem, ahogy a langyos vér energiával dúsítja fel testemet, a lábujjamig hatolva.
- Minden rendben veled? – fordult meg, azzal nem számolva, hogy Tanya felsőrészéből hiányzik egy darab. A melleit még épp, hogy fedte a falatnyi ruha.
- Persze, csak a pólóm nem bírta - mosolygott bűbájosan. Gyorsan lekaptam tekintetem a csupaszon maradt részekről és visszanéztem az imént megölt pumámra.
- Csak nem zavarba hoztalak? – játszotta a meglepetett.
- Dehogy. Ne adjam oda a kabátom? – néztem vissza rá.
- Nem szükséges, úgy is melegem volt – legyezte magát, mellkasa közben fel-le emelkedett. – Van egy ötletem. Fogadjunk valamiben – tapasztotta be a száját ujjával.
- Miben szeretnél? – mentem bele a játékba.
- Abban, hogy tudok neked olyat mutatni, amitől egy percig lemerevedsz, és nem tudsz megszólalni a gyönyörtől.
- Ilyen még nem fordult velem elő – na, jó, talán egyszer – de ez neked miért lenne jó?
- Mert akkor meg kellene kóstolnod a havasi kecskét – kacagott fel.
- Úgy se tudsz olyat mutatni – húztam gonosz mosolyra számat.
- Meglátjuk. A kérdés csak az, hogy rábólintasz – nyalta meg mutatóujját érzékien.
- Rendben van, de mi lesz veled? Neked mi lesz a büntetésed?
„Megadom a lehetőséget. Azt csinálsz velem, amit csak szeretnél” – beszélt nekem gondolatban. Bár ne mondtam volna semmit – futott át agyamon.
- Még kell várnunk egy kicsit, addig menjünk vadászni – kezdett neki a futásnak…

-.-

- Miért megyünk le a hegyről? – kérdeztem a sötétben. Már jócskán elmúlt alkonyat, és mi még nem értünk vissza a táborhelyünkre. A vadászatunk jól sikerült. Tanya három pumát ölt meg, míg én öttel végeztem.
- Majd meglátod – beszélt titokzatosan. A gondolataiban próbáltam kutakodni, de egy számot dudorászott. Nem mentem sokra, így inkább tovább követtem a lejtőn.
- Mindjárt ott leszünk – futottunk le a hegy lábáig, ahol folytattuk tovább utunkat a fenyvesek között szlalomozva.

- Igen, itt jó lesz – állt meg a tóhoz közel.
- Ez lenne az a hely? – néztem végig a csöndes tavon. Nem láttam benne semmi különlegeset. Magamban már veregettem a vállamat, hogy ez könnyebb volt, mint gondoltam.
- Mindjárt meglátod - susogta kezeit összedörzsölve. – Elég sötét van már ahhoz, hogy előjöjjön.
- Ki? – néztem balra, majd jobbra a tavat kémlelve.
- Inkább mi – kuncogott. - Fordulj meg, és nézz fel az égre.
Követtem az utasítást és lassan felnéztem a hegy felett tündöklő fényre. Csodálattal néztem végig a lassan leszálló vörös ködre. Nem is, ez biztos nem az volt. Próbáltam hozzászólni a látottakhoz, de csak egy „hm” csúszott ki a számon. A látvány teljesen letaglózott, korábban még sosem láttam ilyen szépséget. A vörös foltokban lassanként jelent meg a zöld és a kék szín is.
- Ezt vehetem győzelemnek – simított végig karomon. – Ezt hívják az északi fénynek, Edward – suttogta. - Magával ragadó, ahogy megjelenik és betölti szépségével a tájat. Ilyenkor, márciusban gyakori jelenség, ahogy szeptemberben és októberben is.
- Mesébe illő – mondtam ki, ami elsőnek eszembe jutott. Tanya boldogan mosolygott mellettem és halkan közelebb lépett fülembe suttogva.
- Igen, az. Te pont ilyen hatással vagy rám Edward – egy puszit nyomott arcomra, mire feleszméltem.
- Ezt ne – húzódtam el testétől, fenntartva a köztünk húzódó távolságot.
- Talán nem vagyok neked elég szexi? – komorodott el arca, szemeit búskomoran rám emelte.
- Dehogyis! Egy nagyon gyönyörű teremtés vagy, csupán.. velem van a baj – néztem vissza az égre.
- Idővel belém tudnál szeretni, csak adj egy esélyt – próbálta lefeszegetni magáról pólóját. Kezeit gyorsan összefogtam, mielőtt még őrültséget cselekedne.
- Az érzéseimet nem tudom irányítani, értsd meg kérlek. Én már mást szeretek – mondtam ki meggondolatlanul.
- Azt a cafkát? – tépte ki kezeit markom fogságából. – Akkor miért nem vele vagy? Miért engem szédítesz? – sziszegte dühösen.
- Mert ember és bántanám – emeltem fel a hangom.
- Nem Edward! Te saját magadtól félsz, hogy nem felelnél meg az elvárásainak - nézett velem farkasszemet és elindult az ellenkező irányba.
- Most hová mész? – ragadtam meg karját.
„A többiekhez. Már biztos várnak” – füstölgött magában. Lemaradva követtem, nem akartam még inkább megsérteni…

- Hol voltatok? Már nagyon aggódtunk – kérdezősködött Carmen, amint a táborba értünk. Tanya szó nélkül bement a sátrába, amit a többiek felállítottak a tisztáson.
- Megnéztük az északi fényt és nem figyeltünk az időre, sajnáljuk – próbáltam a legkevesebb részletet felfedni előttük.
- Az innen is gyönyörű szép. Nézd csak, olyan romantikus – álmodozott Irina a fényjátékot nézve.
- Nagyon varázslatos. Nem számít hányszor láttam már, mindig elkápráztat – húzta le a földre kedvesét Eleazar.

Hajnalig figyeltük ülve a fényjátékot, és ez alatt Tanya a közelünkbe se jött. Úgy gondoltam ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
- Bejöhetek – guggoltam le a sátor ajtajánál.
- Menj el – hallatszódott ki Tanya mérges hangja.
- Nem vagy kíváncsi a kecskeevésemre? – mosolyogtam magamban, hogy találtam egy jó indokot, hogy kidugja a fejét a sátorból.
- Most akarsz vadászni? – húzta le a cipzárt és kinézett családjára. – Rendben van, nézzük meg, hogy birkózol meg a feladattal – párolgott el dühe egy pillanat alatt.
- A havasi kecskéről beszéltek? – hitetlenkedett Kate.
- Fogadtunk. Én mindig betartom a szavam – beszéltem könnyeden, de tudtam, hogy rosszul fogok kijönni a helyzetből.
- Ezt egyszer velem is eljátszotta, hidd el Edward ennél szörnyűbb ízt még nem éreztél soha – próbált lebeszélni Irina elhatározásomról.
- Egyszer csak túlélem.
Kételkedtem már én is abban, hogy normális lennék. A szaga kikergetett a világból, erre én még a vérét is ki akarom szívni.
- Elég a trécselésből. Induljunk – lépett ki a sátorból Tanya és beleszaglászott a levegőbe. – Messze van, de aki ennyire gyorsan fut – beszélt lekezelőn. A többiek is észrevehették az élt a hangjában, mert gondolatban rögtön kérdezősködni kezdtek.
„Mi történt köztetek?” – halottam a leghangosabb kétségbeesést Carmentől. Megráztam a fejem, hogy nem fontos.

Nem akartam válaszolni a kérdésekre, ezért vadászatba kezdtem a sziklák felé futva. Hallottam, ahogy követnek, de egyre nagyobb távolságot halmoztam fel velük szemben. Gyorsan szeltem a talpammal a földet, míg észre nem vettem a kecskét. Elrugaszkodva ugrottam rá marjára és térdemmel tartottam a kitörni készülő jószágot. Vaskos nyakára hajtottam fejem, miközben kezeimmel lefogtam a szarvát, hogy ne sérüljek meg. A borjú nagyságú példány hatalmasat rántott karomon, amitől meghúzódott. Idegesen felszisszentem és belemartam nyakába. Nem érdekelt, hogy szörnyű íze van, mi több ez a legundorítóbb vér, amit valaha ittam. Ahogy apadni kezdett a vére, eltartottam magamtól a fejét és fintorogva a földön hagytam az élettelen testet.
„Megérdemelted” – morgott magában Tanya, és futni kezdett a ház felé...

-.-

A napok gyorsan teltek Denaliban. Tanya az ominózus beszélgetésünk óta nem kereste a társaságom. Fölöslegesnek tartottam magyarázkodnom, az csak rontott volna a helyzeten. Általában magányosan ültem az ágyon, vagy a többiekkel beszélgettem a nappaliban. Most már hiányzott az otthonom. Nem azt mondom, hogy itt rossz volt, de mégis csak mindenki otthon érzi magát biztonságban. Irina és Kate sok időt töltött velem. Megmutatták a környező táj szépségeit és még egy kisebb vadászatra is meghívást kaptam. Este viszont mindig egyedül hagytak, ahogy most is. Búslakodva terültem el a bézs huzaton és átadtam magam a magánynak. Lentről hangok hallatszódtak fel, de nem figyeltem rájuk. A telefonom mellettem feküdt, fel akartam hívni Esmet, de letettem róla. Jobb dolga is akad, mint hogy engem próbáljon egésszé gyurmázni. A mobil rezegve mozgott az ágyon. Alice neve tűnt fel a kijelzőn, ami mindig rossz ómen volt.
- Szia Alice, minek köszönhetem hívásodat? – próbáltam barátságos hangot megütni.
- Azonnal haza kell jönnöd, Bella meg akarja ölni magát – hangzott Alice hangja, amiből most kimaradt a jól ismert csilingelés…

9. fejezet

Itt a 9. fejezet! Pont most aludtam el, ezért eléggé sietőben vagyok.



La Push

Reggel nagyot ásítva felébredtem. Nem emlékeztem pontosan az álmom menetére, de biztos voltam benne, hogy Edwardról szólt. Mosolyogva értem el a mosdóig, ahol piruettezve néztem végig magamon. Frissen és üdén nézett velem farkasszemet tükörbeli énem. A világon nincs annyi alapozó, amivel el lehetne rejteni arcomról a csillogást – gondolkoztam magamon, míg fel nem öltöztem szokásos ruhakölteményembe. Boldogan ugráltam le a lépcsőn a konyháig, ahol összeállítottam egy bőséges reggelit kettőnk részére. Könnyed ételeket szerettem reggelente enni, így magamnak csak egy kis müzlit öntöttem ki egy tálkába. Sietve töltöttem magamba az egészséges reggelit. Egyrészt Lisa nénivel most korántsem volt felhőtlen a viszonyunk, és nem volt kedvem vele vitatkozni. Másrészt találkozni akartam Edwarddal és a testvéreivel.

Amikor meghallottam a jól ismert padlózörgést, beledobtam a koszos tálat a mosogatóba és felkaptam a táskámat kabátommal együtt. Kissé furcsállottam, hogy Lisa néni késve ébredt fel. Nem volt szokása, hogy elkéssen. Miután Edward elment még percekig kint álltam a hidegben, de nagymamámat még ezután sem érkezett meg. Furcsállottam is, hiszen már későre járt. A piknikes ötletet most egyre inkább éreztem jó ötletnek, ott sikerülhet tisztázni a helyzetet. Elhanyagolva éreztem magam, de nem róhatom fel, hiszen felnőtt és sok munkája van. Mégis rosszul esett, hogy egymáshoz sem szóltunk.

A parkolóba érve beálltam a Volvo mellé, ahol Alice valamit erőteljesen magyarázott családjának. Edwardot és a vörös hajú lányt nem láttam, félelemérzetem súlyosan gyarapodott a másodpercek múlásával. Mire kiszálltam a kocsiból mosolyogva rám néztek, de csak Alice maradt itt, a többiek besiettek az iskolába.
- Jó reggelt – köszöntem vidáman. Reméltem Edward is hamar felbukkan. – Miért mentek el a többiek?
- Szia, Bella. A fiúknak testnevelése van, át szeretnének időben öltözni. Rosalie meg tudod milyen – forgatta meg a szemét - szeret minél több időt Emmettel tölteni.
- Aha, megértem – hümmögtem egyet. - A helyében én ugyan ezt tenném – hallgattam el egy pillanatra. - Edward nem tudod, hol van? – kérdeztem rá, mert furdalta az oldalam a kíváncsiság.
- Kivett egy kis szünetet és elment Alaszkába világot látni. Nem mesélt neked róla? – lepődött meg.
- Nem, nem hozta fel – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Erről elfelejtett tájékoztatni. Egy aggasztó kérdés látott bennem napvilágot, amit nem tudtam hogyan tehetnék fel a legfinomabban. – Mond csak Alice, Tanya is vele ment? – szorult össze már a kérdéstől a gyomrom. Szívem mélyén biztos voltam a válaszban, de szükségem volt a megerősítésre. Alice lehajtotta a fejét a szemeivel egy pontra összpontosítva.
- Igen, együtt mentek el. Sajnálom – nézett fel rám. Lerítt róla, hogy neki sem tetszik az ötlet.
- Nem a te hibád – értem hozzá hűvös kezéhez. Kissé rosszul érintett a belőle áramló hideg, de most a lelkem is ugyan így érzett – Köszönöm, hogy őszinte voltál.

Mivel csönd telepedett a beszélgetésünkre, így jobbnak láttam, ha inkább bemegyek az órámra.
– Most mennem kell. Szia – intettem és indulni kezdtem az épület felé.
- Várj Bella – csilingelt hátam mögül hangja. Felvont szemöldökkel fordítottam vissza fejem. – Szívesen látunk a házunkban. Bármikor átjöhetsz – eresztett meg egy félmosolyt.
- Még megfontolom – feleltem a kelleténél fagyosabban. Úgy éreztem a szívemből egy újabb darabka tört le. Egy apró, de annál is fájdalmasabb részlet.

- Bella, hé! Várj meg – futott utánam Mike a folyosón. Eszem ágában sem volt bevárni, ahhoz most túl feldúlt voltam. Sietősen beléptem a tanterembe és helyet foglaltam az üres széken.
- Nem hallottad, hogy kiabálok? – vont kérdőre, miután ő is beért. Nem akartam megbántani, ezért csak megráztam a fejem. – Ide ülhetek? Jessica mondta, hogy a Cullen fiú most elment a barátnőjével. Gondolom, nem akarsz egyedül ülni és örülnél egy kis társaságnak.
Egy másodpercig úgy éreztem, menten képen törlöm. Kezemet ökölbe hajlítottam, végül letettem róla. Már az első héten az igazgatóiban kikötni nem tűnt jó taktikának.
- Persze, nagyon figyelmes vagy – fortyogtam tovább magamban.

Az órák gyorsan elteltek. Mike hamar belátta, hogy nem vagyok valami jó társaság. A beszélgetésünk annyiból állt, hogy én hümmögtem, ő pedig megállás nélkül beszélt. Magamba fordulva vártam az életmentő csengetéseket. Az órákon csak testileg vettem részt, lelkiekben teljesen más dimenzióban szárnyaltam. Buta ötleteléseim akadtak Edwardról és Tanyáról. Nem tudtam eldönteni mit gondoljak róluk. Tegnap kifejtette, hogy nem érdekli a vörös démon, erre most Alaszkába tartanak kettesben. Hallgatnom kellett volna a megérzésemre! Már az is elég gyanús volt, hogy rájuk nyitottam egy félreérthetetlen pillanatban, mi több, Tanya még velük is élt abban a hatalmas házban. Ennyi véletlen már nevetségesen hihetetlen volt.
Szívemből már a hajamat téptem volna egy csomag zsebkendő társaságában. Teljesen hülyét csináltam magamból a Cullen család előtt…

Az ebédszünetben lassan indultam le a földszintre, a nagy zsivaj központjába. Az ebédlő zsúfoltan megtelt a diákok harsány nevetéseitől. A büféstől csak egy almát és egy üveg ásványvizet kértem, nem volt szükségem több kalóriára. Szemeimmel a Cullen család asztalát mértem fel, ahol két szék üresen tátongott. Alice mosolyogva intett, hogy üljek oda. Nemlegesen megráztam a fejem és leültem egy üres asztalhoz. Nem akartam társaságban lenni, nem akartam a hangokat hallani, a szagokat érezni. Az almámra meredten néztem, körmömmel mintákat véstem a finom gyümölcsbe. Kinyitottam az ásványvizet és kortyoltam párat a jeges vízből. Ahogy lecsurgott nyelőcsövemen jóleső fagyos érzést váltott ki belőlem. Edward érintése is ilyen érzést gerjesztett bennem… A megcsonkított almát bedobtam a legközelebb eső kukába a vízzel együtt. Egy falatot se tudtam volna megenni.

Már csak egy szörnyű órát kellett kibírnom, ami testnevelés volt. Minden óra közül talán ezt utáltam legjobban. Két ballábas életemben a sebeim és zúzódásaim visszatérő rokonok voltak testemen. Önszántamból sosem kényszeríteném magam sportolásra, de nem maradt sok választásom változtatni. Próbáltam megvédeni magam az újabb sérülésektől. Az óra végéig csupán egyszer estem el, de akkor egy jókorát. Furcsa burkommal körbeöleltem magam az utolsó pillanatban, így megúsztam egy fenékre huppanással, amit tompított a ruganyos anyag.

Fellélegezve léptem ki a friss levegőre és siettem a kocsimhoz. Egy ismerős alak állt nekem háttal, a pólóján keresztül is felfedezni véltem izmos hátát.
- Jacob? – ejtettem ki furcsállva nevét.
- Bella? – nézett rám mosolyogva és közeledni kezdett. – Vigyem a táskádat?
- Hagyd csak, nem vészes – hárítottam el kezét, de reflexszerűen kicselezett. Ujjaink összeértek a táska pántjánál.
- Nagyon forró vagy Jake. Nem vagy véletlenül lázas? – nyugtalankodtam.
- Semmi bajom Bells, kicsattanó formában vagyok. Te viszont nem tűnsz túl vidámnak, mi a baj? – nézett rám hatalmas rozsdabarna szemeivel.
- Az élet – sóhajtottam egyet.
- Hát ez nem hangzik valami bíztatónak – húzta el a száját.
- Nem igazán – értettem egyet vele. – Mond csak, nem akarsz sziklaugrásra tanítani? Megjött a kedvem hozzá.
- Halasszuk ezt egy másik időpontra. Most el szeretnélek vinni a házunkba. Én már láttam a házatokat, igaz csak kívülről. Te viszont nem tudsz rólam semmit.
- Nem hiszem, hogy te többet tudnál az én életemről – mosolyogtam rá.
- Az a helyzet, hogy túl sokat tudok – beszélt szórakozottan, míg a motorjához nem ment. – A sápadtarcúakkal nem jó ötlet barátkozni – ezt már csak suttogva mondta, de meghallottam.
- A kikkel? – rándult össze a gyomrom. Nem értettem mire akar kilyukadni.
- Próbálj olyan emberekkel barátkozni, akik nem veszélyesek rád nézve – fűzte össze pillantását a sajátoméval.
- Kösz a tippeket, de nincs szükségem a tanácsodra – vágtam dühös arcot. Ő ezzel mit sem törődve szállt fel a motorjára, a táskámat a kormányra dobta rá.
- Akkor talán induljunk – bőgette fel a rozsdásodó járművet. Beültem a saját kocsimba és kikanyarodtam az útra. Jacob előttem próbált kaszkadőrmutatványokat mutatni, így megcsodálhattam, ahogy egy keréken egyensúlyozik. Visszafojtott lélegzettel néztem, féltem, hogy elveszti az irányítást a jármű felett és a kocsim alá zuhan. Leszakadozva követtem a partig, ahol már ismerősen fogadtak a sziklák. Innen már nem tartott sokáig, míg elértünk egy hosszúkás, pirosra festett házhoz.

- Ez lenne az otthonom – mutatott végig az erdő szélén árválkodó házon. – Gyere, menjünk be. Billy már szeretne megismerni – terelt az ajtó irányába.
Belépve a házba egy hosszú, fekete hajú férfi mosolygott rám a tolószékből. Próbáltam mosolyogni, de nem igazán ment sorvadó lábaira pillanatra.
- Áh, te lennél Bella. Jacob folyton rólad mesél, most már tudom miért - szólalt meg mély hangon és rám mosolygott.
- Ön pedig Billy, ha jól értesültem – ráztam meg a kezét üdvözlésképp. A hanglejtése olyan tiszteletet csalt ki belőlem, hogy elfelejtette velem a kezdetleges ellenérzéseimet.
- Remélem csak jókat mesélt a fiam – nézett kettőnkre.
- Rólad nem is lehetne rosszat mondani apa – tolta be a nappaliba Billyt kerekesszékében. – Most viszont ha nem haragszol, elvonulnánk a szobámba beszélgetni.
- Menjetek csak, mindjárt kezdődik a meccs, nem akarok lekésni róla – kapcsolta be a korosodó tévét. Jake szobája alig pár méterre helyezkedett el a bejárati ajtótól, így nem kellett sokat mászkálnunk.

- Aranyos az apukád – csuktam be magunk mögött az ajtót. Végigvizslattam az apró szobán. Az ablak előtt terült el hatalmas ágya. A kis szekrény és íróasztal eltörpülhetett mellette.
- Kész a leltár? – tört fel belőle a nevetés.
- Kíváncsi természet vagyok, mentségemre szóljon – raktam magam elé kezeimet védekezőn.
- Ezzel eddig is tisztában voltam – huppant le a bevetett ágyra.
- Akkor remélem nem zavar, ha megkérdezem, hogy a családod hány tagú – haraptam be alsó ajkam a válaszra várva. Szemei a megszokottnál sötétebben cikáztak, féltem, hogy lápos talajra érkezett beszélgetésünk.
- Két nővérem van: Rachel és Rebecca. Ők most főiskolára járnak és nem laknak itthon. Anya pedig már nem él - ereszkedett lefele mosolygó szája.
- Nagyon sajnálom, én nem akartam felhozni – ültem le mellé, kezére téve az enyémét.
- Semmi baj, ez már régen történt. Most viszont te jössz.
- Nem azt mondtad, hogy már elég sok dolgot megtudtál rólam? – hagytam abba vigasztalását.
- De nem eleget. Úgy fair, ha te is mesélsz magadról – bátorított.
- Hát.. ő… - akadtam el. Nem akartam még megnyílni előtte. Tudtam nem igazságos, ha én nem mondok magamról semmit, de még nehezemre esett a szüleimről beszélni. Éreztem, ahogy a szemeim könnyektől telnek meg.
- Bells, hé – suttogott Jake. Éreztem, ahogy a teste közelebb helyeződik hozzám. – Mi a baj?
- Semmi – feleltem gyorsan.
- Nekem nyugodtan beszélhetsz róla. Itt vagyok, meghallgatlak – simogatta hátamat. Parázsszikrák pattantak ki belőlem érintései nyomán.
- Én egyke vagyok – kezdtem bele megadón. – A mindig meleg Jacksonvilleben éltünk szüleimmel, ahogy azt már egyszer elmondtam. A szüleim különböző vállalatokba vágtak bele, bár apám tulajdonképpen rendőrfőnök volt. Nagyon sok pénz folyt be a családi kasszába.
- Miért sejtem úgy, hogy most jön a fordulópont a történetben? – kíváncsiskodott. Betapasztottam a száját, ezzel is jelezve, hogy ne szakítson félbe. Nem volt annyi energiám, hogy darabokban mondjam el a történteket. Sokkal jobb volt egyben kiadni magamból.
- Anyáék úgy döntöttek, egy kis időre elmennek nyaralni…
- De soha többet nem láttad őket viszont – fejezte be helyettem a mondatot. Bólintottam egy aprót és folytattam tovább.
- Balesetet szenvedtek és meghaltak – zokogtam fel az utolsó szónál. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, szorosan ölelni kezdtem Jaket és megállás nélkül sírtam.
A szüleim halála és Edward elköltözése együtt annyira erős gyászt keltett bennem, hogy nem tudtam megszabadulni a miértektől. Miért mindig engem tesz próbára az élet? Mit tettem, amivel ezt értem el?

A percek csendesen teltek, a záporozó könnycseppek már nem marták olyan mértékben Jacob pólóját. Egy kósza gondolat suhant át megfogalmazás nélkül agyamon. Érdemes-e ezen a világon mindenki céltáblájaként tovább vezekelnem? – tettem fel magamnak a kérdést, de választ nem kaptam rá.
- Bella azt hiszem, jobb lenne, ha most hazavinnélek – szólalt meg türelmesen. Nem szólaltam meg, hagytam, hogy ő irányítson. Megrökönyödve vettem észre, hogy kint már jócskán sötétedett.
- Hány óra van? – beszéltem karcos hangon.
- Lassan hat – nézett a faliórára. Pislogva néztem én is oda, azt hittem csak viccel.
- Sajnálom a kiborulásomat, mostanában nem vagyok túl jó passzban.
- Ne kérj bocsánatot, nem tehetsz róla – húzott fel óvatosan az ágyról. A nappaliba kiérve köszöntem Billynek, igaz csak tisztes távolból.

Kint már alkonyodott. A füvet átszelve értünk el a kocsimig, amiben szörnyen hideg volt. Most nem foglalkoztatott semmi, csak otthon akartam lenni. Jacob gyorsan feldobta a rakodótérbe motorját és már indulhattunk is. Egész úton az ablakon lestem kifelé, nem akartam feleslegesen locsogni.

- Hát akkor, jó éjt Bella – vetett rám egy utolsó pillantást.
- Szia – sóhajtottam fel. Végignéztem, ahogy belökte a motort és gázt adott. Az utána maradt füst marón égette tüdőmet. Gyorsan besiettem a házba a kellemetlen szag elől. A villanyt felkapcsoltam és ledermedtem.
- Lisa néni? – állt el szavam döbbenetemben…

8. fejezet

Sziasztok. Itt is van a következő fejezet! Edward szemszögéből, ahogy megszavaztátok. Írtam a fejezetbe még egy verset is, megszállt tesiórán az ihlet :D Cserébe ti is írhatnátok nekem - ha nem is vers formájában - komikat :)


Jó döntés?

Amint elhagytam a lámpák fényét, futni kezdtem. Egyszerre éreztem magam boldognak és reményvesztettnek. Bella csodálatos személyisége rám is rám ragadt. Egy mesébe illő nap állt mögöttem és nem tudtam vele mit kezdeni. A reggeli baleset intő jel volt, hogy ne szóljak bele az életébe. Távol kellene maradnom tőle, de nem segít, ahogy bájosan rám tekint és mogyoróbarna szemei belevésődnek a gondolataimba.

Ahogy távolabb kerültem tőle, elöntött a bűntudat. Tudtam, hogy nem tehetem ezt vele. Írmagjában kell elpusztítanom magamból az iránta táplált érzelmeimet. Ha már az én lelkem gonosz és démoni, legalább őt ne bántsam. Én már öreg vagyok a szerelemhez, ő viszont fiatal és élettel teli. Nem használhatom ki a naiv szívét – csüggedtem el és lassítani kezdtem az ismerős erdőrész előtt. A patakba belemártottam a kezem, élveztem a csobogó csermely lágy zúgását. Az éjjeli ragadozók kezdtek előbújni rejtekükből, a feketeség kicsalta őket élőhelyükről.
Higgadtan lépdeltem a kitaposott földúton, egészen a ház lépcsőjéig eljutva.
- Edward, minden jól ment? Nagyon aggódtam – ugrott karomba Alice és szorosan átölelt. Nem tudtam elképzelni, mi baja lehet.
- Miért kellene aggódnod? – toltam el magamtól, hogy láthassam arcát. Kutakodni kezdtem a gondolatai között, de olyan kuszaságot fedeztem fel, hogy sokra nem mentem vele.
- Nyomon szerettem volna követni Bella jövőjét – kezdett bele mondandójába – egészen addig ment is, míg nem indultál haza. Most viszont semmit nem látok. Érted már miért vagyok kétségbeesve? – rázogatott meg karomnál fogva. Tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Nyugalom – fogtam meg két kezét erősen, hogy csillapítsam. – Bellának semmi baja, és ha nem maradok a közelében így is marad – indultam a szobámba.
- Ezt meg hogy értsem? – állt elém csípőre tett kézzel. – Szüksége van a segítségünkre. Nem tudja kezelni az erejét, folyamatos veszélynek van kitéve.
- Ebben igazad van – értettem egyet vele. – Miattam van veszélyben. Láthattad mit tett vele egy apró félreértés.
- Felduzzadt a keze, ez még nem akkora baj. Lejegeli és pár nap múlva rendbe is jön.
- Nekem számít – sziszegtem rá dühösen. – Egyáltalán hallod te miket mondasz? Legközelebb eltöri a lábát és te a vállad fogod vonogatni, hogy majd jobban lesz? Alice Ő csak egy gyönge, törékeny ember. Attól, hogy megadatott neki egy plusz képesség még nem tudja megváltani a világot. Különleges ezt beismerem, de bármelyik percben pótolható – kiabáltam dühösen. A valóság az volt, hogy Bella igenis pótolhatatlan, de ki kellett találnom valamit, hogy leállítsam Alice-t. Már maga a mondat is fájt, de fájjon csak, égessen. Most majd a vámpír felem is megjegyezheti, hogy a hallhatatlanság szörnyű, őrjítő és kínzó.

Mire magamhoz tértem a felemésztő dühből, Alice már nem tartózkodott a szobában. Utáltam vele veszekedni, de most igazam volt. Bellának boldogan kell megöregednie egy szerencsés férfi karjaiban. S bár szörnyű bevallani, féltékeny leszek választottjára. Ahogy hozzá ért selymes bőrével arcomhoz, mintha egy bombát robbantottak volna fel bennem. Ezt most felejtsd el! – szólítottam fel magam a lehetetlen képzelgésekre.
- Erős késztetést érzek, hogy megverjelek – köhintett Jazz a lépcsőn, hogy felfigyeljek rá.
- Jaj, már te is – szusszantottam dühösen és elfutottam mellette, de karja visszarántott. - Erre nincs időm – néztem csuklómra, hogy eressze el.
- Dehogyis nincs – villantotta meg metszőfogát. – Nem tudom mi ütött beléd, de nincs minden rendben veled, azt érzem. Egyszer örülsz, máskor tombolsz. Kezdesz egy skizofrénre hasonlítani.
- Ehhez nincs közöd – szűkítettem össze szemem.
- De, van – villogtatta meg éjfekete szemeit. – Ne Alice-t bántsd, mert hülyeségeket csinálsz. Ő csak próbál segíteni…
- Nem kértem belőle – vágtam közbe.
- Igaz, de mielőtt mást osztasz ki, számolj el a saját lelkiismereteddel – bökött rá mellkasomra, ahol egykor a szívem dobogott.
- Még valami? – peregtek le rólam szavai.
- Nincs – engedte el csuklottam és már rohantam is felfelé.

- Edward beszélhetnénk? – várt az ajtóm előtt Tanya.
- Már te is? – torzult el arcom a hitetlenkedéstől. – Ha ki akarsz oktatni, akkor halasszuk egy másik időpontra.
- Egyáltalán nem ez a szándékom, sőt – állt meg alig pár centire tőlem. Mellei súrolták mellkasom.
- Akkor talán menjünk be – hárítottam el megszokottan, és kinyitottam az ajtót. Mosolyogva belibbent szobámba és megvárta, míg becsukom magunk mögött az ajtót.
- Tudod hallottam, amit lent beszéltetek – beszélt sejtelmesen, kezeivel karom vonalát járta be.
- Tanya, megbeszéltük, hogy most nem hozzuk fel ezt a témát – fogtam meg kezét lágyan, és visszahelyeztem teste mellé.
- Nem arról szeretnék, csupán támadt egy ötletem. Egy nagyon jó ötletem – hangsúlyozta ki a „jó” szócskát.
- Mégpedig? – néztem rá feszülten. Ha Tanya valamit a fejébe vesz, abból csak bonyodalom származhat.
- Visszamegyek Alaszkába a családomhoz. Jöhetnél velem, jót tenne egy kis változás az életeden. Olyan stresszes vagy – simított végig arcomon. – Mit mondasz? – rebegtette szempilláit.
- Holnap reggel indulhatnánk?
- Mi? – hökkent meg. Szólásra nyitotta száját, de csak másodjára volt képes értelmes feleletet mondani. – Felőlem – húzta széles mosolyra száját, mikor magához tért a kábulatból. - Nagyon jól el fogunk szórakozni, te meg én – kacsintott rám és kilibegett.
- Azt meghiszem – húztam el számat, ha rágondoltam hányszor próbál majd elcsábítani. Lehet meg kellene próbálnom egyesíteni „erőinket”. Egyszer még érezhetnék is iránta többet a puszta barátságnál. Megadhatnék neki mindent, amit… Bellának nem lehet – estem össze a szoba kellős közepén. - Csak áltatom magam – téptem bele hajamba. - Tanya nekem sosem kellett és nem is fog kelleni.

- Miért a tiltott gyümölcs a legédesebb? – hajtogattam magamnak számtalanszor ezt a kérdést. Ringatni kezdtem előre-hátra testem, mint egy elmebajos. Jaspernek igaza van, rohamosan változnak az érzelmeim. Egy kútban vagyok, ami egyre mélyül és a fény egyre kevésbé szűrődik be. Ez vagyok én, egy összeomlott idegállapotú vámpír. Még abban sem voltam biztos mi fogott meg Bellában. Hogy nem látok a gondolataiba és elvarázsol a naivságával? Mert amikor a szemeibe nézek, nyitott könyvként tudok benne olvasni? Önzetlen, vidám és különleges? Szeretem, hogy kíváncsi, nem fél a veszélytől és nem tart tőlem?
Ezekre mind azt tudtam válaszolni: Igen!

Az órák rohamosan teltek, éjfél is elmúlhatott már, mire megmozdultam. Kint még félhomály honolt, de kiugrottam az ablakon. Látnom kell Bellát – Alice látomása miatt is – hiszen nem tudhattam megpillanthatom-e még valaha. Négy-öt év múlva elköltözünk egy másik városba, én pedig addig lehet a Denali klán vendégszeretetét fogom élvezni. Ki tudja, a vámpíroknak egy év, egy lélegzetvétellel egyenlő. Az idő múlását csak az embereken és a használati tárgyainkon vesszük észre. Bella addigra érett nővé fog válni, és kételkedem benne, hogy emlékezni fog akár ködösen is rám. Csak egy leszek az elfeledett osztálytársaival.

Halkan felkapaszkodtam az ágon és beugrottam a nyitott ablakon. Az ágyon rögtön megpillantottam a hőn áhított testet, amint magzat pózban alszik. Arcát eltakarta a haja, de még így is felismertem telt ajkainak körvonalát. A hold büszkén sütött orcájára, amik most nem voltak pirosak az oda tóduló vértől. Úgy éreztem, ha rögtön nem érintem meg, eltűnik, mint egy illúzió, amihez ragaszkodom. Lágyan közelebb suhantam, felforgatva ezzel a levegőt. Az apró kis fuvallat meglebbentette haját, mire orrjáratomba belenyilallt a finom aroma. Leültem ágya szélére és onnan csodáltam végig Bellát. A hold fénye jól kivehetővé tette az apró anyajegyet nyakán, amit eddig rejtegetett a nyilvánosság elől. Annyira gyönyörű volt, hogy muszáj volt egy verset költenem látványától. Gondolataimban összeállt egy kósza versike. Térden állva helyezkedtem el a földön. Lehunyt szemeire néztem és hozzáértem sima bőréhez. Ha alszik is elmondom neki a gondolataim, lehet hozzásegítem vele egy gyönyörű, múlandó álomhoz.

Angyal vagy az égen,
Szikrázón csillogsz a holdfényben.
A nap hozzád nem fogható,
Mert ő csak égitest, egy gömb, ami fakó.

Hosszú hajad játszik a szélben,
Lehunyt szemed még így is éget.
Élvezem véred zamatos illatát,
Mely kicsalogatja belőlem az oroszlánt.

Száz éve éreztem ily tüzet,
Mi felemésztette dobogó szívemet.
Könyörtelen ölőgép lett belőlem,
Mert elkárhozott a semmibe lelkem…

Sóhajtva kifújtam a felesleges levegőt. Nem halhatok bele az oxigénhiányba, szörnyeteg mivoltom többek között ebben is meggátolt. Buzgón ittam magamba az utolsó találkozásunk képeit. Szükségem volt ezekre az emlékképekre. Bella mocorgása térített rá, hogy kezdek túl sokáig náluk „vendégeskedni”. Kezét kinyújtotta, így alig pár centi volt tőlem. Szinte már simogatott a belőle kiáramló meleg. Lágyan végighúztam mutatóujjam a hidegtől felálló kis szőrpihéken. Olyan aprók voltak, hogy vámpír szemmel is alig lehetett felfedezni. Érintésem nyomán libabőrbe burkolózott kézfeje.
- Szeretlek Bella – csókoltam meg homlokán és mélyen beszívtam vadító illatát. Homloka összerándult, miközben ajkai elváltak egymástól egy sóhajt hallatva. Mosolyogva aludt tovább álmai tengerében, nem figyelve a keserves külvilágra. Már hajnal volt, a nap buzgón ostromolta a szürkében alvó tájat. Ideje volt távoznom…

Hazafelé rohanva már nem éreztem semmi fájdalmat. Mintha megnyugodtam volna egy kis időre. Elmém kiüresedett, nem gondolkoztam a haldokló jövőmön. Körülöttem minden csendes volt és szunnyadó. A lábaim vezettek haza, nem foglalkoztam az engem körülvevő jelennel.
- Edward, jó hogy itt vagy. Melyik felső tetszik jobban ez vagy ez – helyezte maga elé Tanya a kék, majd a csíkos ingem. Automatikusan a kékre mutattam. Megkérdezni sem mertem, hogy szabadult be szobámba.
- Úgy gondoltam, ha vadászni mentél, összekészítem neked a ruháidat – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. Nem értettem, honnan veszi a vadászatot, de talán jobb is, ha ebben a hitében hagyom. – Az én bőröndjeim már lent várakoznak, csak te vagy hátra – mosolygott rám.
- Hálás vagyok a segítségedért – próbáltam megütni az úriemberhez méltó elvárást.
- Ugyan Edward. Érted bármit – mosolygott ismét, és pakolta tovább a ruháimat vámpírgyorsasággal. – Szerintem minden megvan. Át szeretnéd nézni? – kérdezte meg a még behúzatlan cipzárra mutatva.
- Ha valami kelleni fog, ott lesz időm bevásárolni. Induljunk, már nem bírom tovább – léptem oda a táskához és gyorsan behúztam. Felkaptam a vállamra és gyorsan leszaladtam a lépcsőn. Családom már tudta a – számukra – rossz hírt, ezért mindannyian lent várakoztak. Alice gondolataiban láttam a kétségbeesést, és a dühöt, Jasper próbálta visszafogni érzéseit, ami nagy részben sikerült is.
Esme rögtön mellettem termet és átölelt. Hiába fognak hiányozni, most éreztem, mennem kell. Ki kell tisztítanom a fejem ahhoz, hogy tisztán láthassak a közeljövőben.

Érzelemmentesen köszöntem el mindenkitől. Alice-hez érve már előre tudtam, hogy kapni fogok egy kisebb dózisú felelősségre vonást.
- Ne hidd, hogy nem figyeltelek. Elfelejtettél számításba venni – kuncogott a fülembe suttogva. Próbált kedvesen kiokítani. - Ha visszajöttél elvárom, hogy tegyél magad körül mindent rendben. Elfuthatsz, de nem menekülhetsz – engedett el szorításából.
- Ha visszajövök – mosolyogtam rá. Arcáról nem tűnt el a mindentudó vigyor, jól tudtam, várni fog még rám pár megpróbáltatás.
Emmettet hagytam utolsóként, tőle is sokáig búcsúztam. Nevetve látott el jó tanácsokkal, amik Tanya elcsábítására hívták fel a figyelmem, hogy hogyan is tegyem. Nevethetnékem támadt egyes ötleteire, amit gondolatban osztott meg velem. A röhögést visszafojtottam magamba, hihetetlen, hogy mikre nem képes gondolni. Felkaptam a kezembe akadó csomagokat és kiléptem a hűvös levegőre. A garázsból kifordultam az Aston Martinnal, jobbnak láttam, ha most ezzel megyünk. Az összes ruhát belegyömöszöltem a kis csomagtartóba és beültem a vezetői ülésre. Mellettem Tanya mosolyogva integetett az ablakon. Biccentettem még egy utolsót családomnak, majd a gázra léptem.

Csendesen haladtunk el Forks határáig. Élveztem a vezetést, ezzel a kocsival akár két órát is megspórolhattunk a hosszú útból. Tanya gondolatai elkalandoztak. Nekem sem volt sok kedvem a jövőmet firtatni, így homokba dugtam a fejem a gondok elől. Felgyorsítottam a kocsit közel háromszázra és beleélve magam egyre csak bőgettem a motort.
- Edward tudom, hogy szeretsz gyorsan vezetni, de te sem akarhatod, hogy tönkre menjen a drága autód – bökött a sebességmérőre. Kelletlenül levettem a lábam a gázpedálról és próbáltam moderálni a bennem uralkodó orkánt. Vámpírmemóriámnak köszönhetően már a térképet sem kellett elővennem, hogy megtudjam, merre kell mennünk. Az ösztöneim maguktól vezettek észak felé, ahol már várt ránk az úticél, Alaszka…