30. fejezet

Mint tudjátok, kedvenc írónőnk, Tia, épp a jól megérdemelt nyaralását tölti Rob Islandon, ezért megkért engem- Puszmót-, hogy tegyem fel ezt a fejit nektek. Látjátok, ő még ilyenkor sem felejtkezik el a világ legjobb olvasóiról. Meg nem erősített információk szerint, Tia tegnap épp Roblandben töltötte az idejét, amikor egy titokzatos idegen- akiről később kiderült, hogy Robert Pattinson- autogrammot kért tőle, és bevallotta neki, hogy a kedvenc fanfictionja a nyálas Edwardról a Megújulás. Mindig nagy izgalommal ül le a gép elé elolvasni 1-1 forgatási nap után. Remélem most sem felejtkeztek el Tiáról, és meglepitek pár komival, hogy amikor visszatér, mosollyal az arcán aludhasson el, a ti kedves szavaitoktól. Puszil mindenkit, hisz nélkületek nem szárnyalhatna.
Ui: Ezt a kis bevezetőt még jóval azelőtt megírtam, mielőtt Rob lehúzta volna kicsit az imidzsét azzal a videóval :D

Remélem nem haragszotok rám, amiért egy kicsit "izgis" fejit kértem :D

30. fejezet
Lazíts, ha bírsz

Az iskolából hazaérve Edward fogadott a tornácon várakozva. Dühös ábrázata nem kecsegtetet semmi jóval. Leállítottam a motort és kiszálltam a kocsiból.
- Szia – lépkedtem fel a lépcsőkön megfontoltan.
- Beszélnünk kell – feszítette meg magát, majd a kezével kérte a táskámat. Hát persze, még ilyenkor is tud illedelmesen viselkedni…
- Oké, akkor menjünk be – nyitottam ki a kulccsal a bezárt ajtót. Gyors mozdulatokkal megszabadultam a cipőmtől és kabátomtól, hogy Edwardot követhessem fel a szobámba.

- Mi a baj? – simítottam végig vállán. Izmai merevek voltak az elfojtott érzelmektől.
- Még kérded? – szorította össze fogát, hogy a torkából feltörő morgást visszatartsa. Dühösen előrelépett kettőt, mintha ezzel a két lépéssel kitisztíthatná gondolatait.
- Edward, kérlek, megijesztesz – léptem mellé. Talán a vendégek miatt borult így ki? Évek óta ismerik egymást, fél nap alatt csak nem történhetett akkora tragédia. - Én nem vagyok gondolatolvasó. Mondd el, kérlek. Tudok benne segíteni?
- Miért kell bajba sodornod magad? – pördült meg a kérdésemet elengedve a füle mellett.
- Tessék? – néztem rá értetlenül. Szemeiben határtalan mélység uralkodott, szinte kiszipolyozta lelkemet ónix színű haragos tekintete.
- Azt hittem elfelejtetted azt a korcsot, erre így kell megtudnom – szorította ökölbe kezeit.
- Korcs? – rezzentem össze a szótól. Hát mégis megsejtett valamit. – Én…
- Talán jobban szereted, ha Jake-nek hívom? – gúnyolódott.
- Csak ez a baj? – fújtam ki a levegőt. Azt hittem Hugh-ról beszél. - Nézd, Jacob sosem bántana. Jól kezeli ezt az egész farkasos dolgot.
- Veszélyes!
- Nem ő az egyedüli – vontam meg a vállamat, de ezzel a kijelentésemmel csak olajat öntöttem a tűzre. Látszott rajta, hogy félreértelmezte.
- Szóval azt mondod, bízol benne, mivel vámpírokkal barátkozol? Mert mi is el tudjuk veszteni a fejünket és egy simogatással megölhetünk?
- Én, nem ezt mondtam – hebegtem. Kiforgatta a szavaimat és ellenem használta. Sóhajtva leültem az ágyra és kezembe temettem arcomat. Nem tudtam eldönteni, miként magyarázhatnám el a legkönnyebben. – Néha meg kell bíznod az ösztöneidben, mert így a helyes úton maradhatsz.
- Te most készülsz lelépni róla – lépett egy lépést közelebb.
- Én csak egyensúlyt szeretnék teremteni. Olyan nagy baj ez? – téptem bele hajamba idegesen.
- Ilyen áron? Igen.
- Nem tudom miért kifogásolod ha vannak barátaim rajtatok kívül – néztem rá kérdőn.
- Mintha csak Alice-t hallanám – keseredett el arca és megrázta a fejét. – Nem Bella, róla le kell mondanod.
- Azért, mert te így akarod? – szűkültek össze szemeim. – Nincs jogod megszabni. Én sem szólok bele, mikor kivel barátkozz! Nekem egy barátom van és tőle is elszakítanál. Te viszont nyugodtan élvezheted a vendégeid társaságát.
- Az más.
- Megmondanád miért is? – álltam bosszús tekintetét. Felforrt az agyam, ha eszembe jutott Tanya, ahogy körüllegyeskedi. Biztosan minden női praktikát bevet a siker érdekében.
- Te féltékeny vagy? – kérdezte megütközve. Kétkedő arcát lassan felváltotta a csibészes mosoly.
- Dehogy vagyok – hessegettem el az iménti képet fantáziámból. Kezdtem azt hinni Edward valamilyen csoda folytán bepillantást nyerhetett elmémbe.
- Bella – cirógatta nyakamat lehelete. – Olyan butus vagy. Engem nem érdekel más nő rajtad kívül.
- De ő sokkal szebb nálam – mondtam ki, ami az első pillanattól kezdve bántott. Bogarat ültetett a fülembe a gondolat és nem tudtam tőle szabadulni. A saját belső démonom juttatott el idáig, hogy kételyeim merültek fel, és ez kihatott az Edwarddal való szerelmünkre is. - A kisujjáig sem érek fel, nem lehet minket összehasonlítani – hajtottam le fejemet mélabúsan.
- Ez igaz – mondta ki egyszerűen Edward, amivel tisztában voltam. Ajkaim összeszorultak, még véletlenül sem akartam megengedni magamnak egy fájdalmas nyögést. Ennek így kellett történnie, a sas sosem szerethet bele a halba. Az nem lenne normális viselkedés. Erősnek akartam látszani, ha ez megkönnyíti a szakítást. Ezen nem segített sokat Edward hűvös ujja, ami végigszántott az arcomon. Államnál fogva lágyan megemelt, hogy még utoljára láthassam angyali arcát – Téged nem lehet összehasonlítani Tanyával, mert te egy sokkal összetettebb teremtés vagy, aki hiába hoz ki a sodromból, én ugyan úgy szeretem.
Az első pillanatban azt hittem az elmém vad játéka viccelődik velem, hiszen Edward nem vak, látja a köztünk húzódó különbséget. Egy rózsát akar a tulipánhoz hasonlítani. Lehetetlen küldetés! Mégis meggyőzött a szemeiben örvénylő mézes szín és az ajkain húzódó lágy mosoly.
- Én is szeretlek – suttogtam alig érthetően. Még szerencse, hogy egy vámpír barátnője vagyok, így könnyen meghallhatta a lepkefütty halknyi válaszomat. Arca – ha ez lehetséges – még jobban sugárzott a boldogságtól. Sokáig igaz nem figyelhettem, mert szája gyorsan közeledett felém én pedig lecsukódó szemhéjjal vártam a szívem kihagyását, ami bekövetkezett, valahányszor megcsókolt.  Lassan faltuk egymás száját, nem akartunk semmit elkapkodni. Edward menta illata végigbizsergette arcomat sóhajai nyomán.
- Ez már hiányzott – eresztett el ziháló fújtatásomat hallva. Néha túlontúl elfelejtettem, hogy nekem még szükségem van az oxigénre. De ezt halhatatlanok mellett nem róhatja fel nekem senki.
- Nekem is – húztam vissza csókunktól dagadó ajkamhoz. Bizakodtam, hogy most hagyni fogja a kényeztetést. Jobb kezemet belefésültem hajába, bal kezemmel pedig arcát jártam be gyengéd mozdulatokkal. Nem akartam ennél tovább menni, amíg nem lazul el. Mikor már éreztem a megingást, lejjebb merészkedtem ujjaimmal. Vékony ingjén keresztül átérződött hideg teste. Ismétlésszerűen beleremegett érintéseimbe, hiába voltam a lehető legóvatosabb.
- Bella – ellenezte a gombján matató kezemet, de én nem reagáltam rá. Ledöntöttem az ágyra és felé terpeszkedtem. Bármilyen arcpirosító helyzet is volt ez számomra, nem akartam megakadni ezen a ponton. A csóknál nekem jóval több testi kapcsolatra van szükségem. A hormonjaim tettekre vártak a folytonos elutasítások helyett.
- Hagy egy kicsit nagyobb gyeplőt nekem, cserébe meghálálom – mozgattam meg balkezem, hogy engedjen a szorításon. Ahogy arcára tekintettem, láttam a kétségbeesést. Küzdeni akart ellenem, de én egy újabb édes csókkal elhallgattattam. Jobb kezemet kihúztam a feje alól, hogy segítsek a másik kezemnek kibontani ebből az idegesítő ruhadarabból, ami megvonta tőlem tökéletes testét. Az első gombot elhagyva belemosolyogtam a csókunkba. Bízott bennem! Engedett addig, amíg egy bizonyos határon át nem gázolok. Észveszejtően lassan indultam arcommal lefelé, az összes bőrfelületet megízlelve. Élveztem megránduló hasfalát, ami az én szájamnak és kezeimnek volt köszönhető. Ahogy az utolsó gomb is elhárult az akadályból, szétnyitottam az ingjét és eltátott szájjal barangoltam be tekintetemmel felsőtestét. Leírhatatlan volt a látvány, egyszerűen mesébe illő. Végighúztam mutatóujjamat állától az ágyéki részig, de még így se akartam elhinni, hogy ő igazi, nem csak egy délibáb. Valószínűleg megunhatta a „szkennelésem”, mert mohón visszahúzott ajkaihoz. Nyoma sem maradt a vigyázó mozdulatoknak, melyekkel engem védett maga elől. A levegő elfogytával a nyakamon időzött el nyelvével, hogy szégyentelen nyögések szakadhassanak fel mellkasomból. Alig tudtam megkapaszkodni mellkasán vad remegéseim miatt. A szikrák szobámban körbe-körbe pattogtak, míg körénk nem összpontosultak. Nem létezett más a számomra Edwardon kívül. Kívántam és éreztem az ő kívánalmának bizonyítékát is. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ember létemre megfelelőnek tart. Ujjai felsőmön simítottak végig, amíg én a nyakához tapasztottam ajkaimat. Fogaim utat törve maguknak Edward nyakába mélyedtek. A textilszakadásra felkaptam fejem és szembetaláltam magam eufórikus állapotával. Innen tudtam, tetszett neki az előbbi „megmozdulásom”. Újra visszadőltem mellkasára és szívogatni kezdtem nyakát. Egy morgással keveredő sóhaj hagyta el száját. Bíztam benne, hogy a vámpír és férfi fele egyaránt élvezi. Puhatolózóan végighúztam körmömet feszes izmain, a nadrágja szegélyén megakadva. Remegő kezeimet simogatásával próbáltam palástolni, de amint elértem azt a bizonyos határt elkapta mindkét kezem.
- Nem Bella – mondta a megszokottnál mélyebb hangon, ellentmondást nem tűrve.
- Tudom, hogy akarod – dörgölőztem hozzá ágyékához.
- Azt mondtam nem! – csattant össze állkapcsa dühösen.
- Rendben – bújtattam vörös arcomat hajam árnyékába. Ahogy kitisztult a fejem, visszajött a szégyenlőségem. Rossz volt Edwardon térdepelni satuba fogott kezekkel és hallgatni a zihálásunkat félmeztelenül. – Elengedsz? – mozgattam csuklómat kezei gyűrűjében.
- Sajnálom – kért bocsánatot. Rögtön tudtam, ezt nem csak erre érti, hanem az előbbi pár percre is.
- Egy pillanat – keltem fel róla és a szekrényemhez támolyogtam. Az első kezembe akadó pólót magamra vettem. A sietségben nem érdekelt, hogy a lehető legelőnytelenebb számomra, ráadásul mélyen dekoltált. Mikor visszafordultam ugyan olyan makulátlanul festett, mint előtte. Az inge gyűrődés nélkül sínylette meg a dolgot, bár a haja kuszaságán nem tudott változtatni.
- Miért siettél el tegnap tőlünk? – próbálta a feszültséget oldani a szobában. Hangján még érződött vad hódítási akcióm, mert szaggatottan vette a levegőt.
- Azt hittem Alice elmesélte – néztem az ajtó irányába, mint valami mentőmellényre. Nem fűlött a fogam egy ilyen beszélgetéshez.
- A nagy kapkodásban elfelejtettem rákérdezni – fűzte tekintetét az enyémbe.
- Talán jobb is – szegeztem fejemet a parkettára. Nem akartam belebonyolódni a miértekbe.
- Bella – suhant mellém könnyedén és két keze közé fogta arcomat. – A Denali lányok miatt ne aggódj, nekem csak te számítasz.
- Itt most nem erről van szó – szaladt ki a számon.
- Akkor miről? Nem értem – húzta fel államat, egyenesen a szemembe nézve. Topáz szemei megtörték az ellenállásomat, önkéntelenül hagyták el a szavak ajkaimat.
- Nem akarok kísérleti patkányt gyártani magamból, meg amúgy is, utálok a középpontban lenni…
- Csak segíteni akarunk neked, nem az a szándékunk, hogy rosszul érezd magad – ölelt magához erősen, amit szívesen viszonoztam. Arcomat ingébe temettem, miközben fel-le emelkedő mellkasomat fegyelmeztem. Ujjai csitítva túrtak bele hajamba, egészen ellazított hideg érintése.
- Eleazar nagyon ijesztő volt – folytattam a bőrébe való beszélgetést. – Méregetett, mint egy renoválásra váró házat. Kiráz a hideg tőle még most is.
Edward halk nevetésére kérdőn húzódtam el tőle, hogy szemügyre vehessem arcát.
- Úgy tűnik a Volturis évei még meglátszanak rajta.
- A mi? – szakítottam félbe.
- Gyere, üljünk le – fogta meg a kezem és maga előtt vezetett. Az ágyon kényelmesen elhelyezkedtünk és csak ezután kezdett bele a történetbe. - A Volturi egy királyi vámpírcsalád. Ők a vezetők. Ha valaki megszegi a törvényeinket, ők a felelősek a tisztogatásért.
- Nektek vannak törvényeitek? – kerekedtek ki szemeim.
- Nem túl sok, csak egy-kettő. Például nem szabad felfednünk a kilétünket olyan makacs leányzóknak, amilyen te vagy – simított végig arcomon mosolyogva. Érintésétől rögtön elöntött a pír.
- És még? – kérdeztem információra éhesen.
- Az nem fontos – rázta meg fejét. Ívelt szemöldökeiből észrevettem, nagyon gondolkozik valamin. – A Volturinak három alapító tagja van: Aro, Marcus és Caius. Mindegyikük páratlan és kifinomult képességgel rendelkezik. Ha pedig ez nem lenne elég, testőrök, rokonok és feleségek teszik hatalmasabbá ezt a klánt.
- Te félsz tőlük? – néztem rá zaklatottan, hiszen az egyik törvényüket súlyosan megszegte.
- Nincs okom rá, valószínűleg még a kilétemről sem tudnak.
- És ha tudomásukra jutna, hogy te meg én… - hagytam függőben a mondatot szánt szándékkal.
- Erre nem kerülhet sor, ne aggódj – puszilt meg homlokomon megnyugtatásképp.
- De ha mégis? – szorult össze a szívem magától a gondolattól is. Az egy dolog, hogy engem megölnének, de Edwardot nem akarom ebbe belerángatni.
- Ezen ráérünk majd akkor gondolkozni, nyugodj meg. Most a pajzsoddal kell foglalkoznunk, Eleazar segíteni fog benne.
- A pajzsom köszöni szépen jól van, nem kell a segítsége – néztem rá morcosan.
- Eleazarnak is megvan a maga sara, de megpróbál érte törleszteni és jót cselekedni. Régen embervéren élt, ma viszont többre értékeli az állatokét. Legalább egy esélyt adj neki!
- Időpocsékolás, eddig sem mentünk semmire – törögettem ujjaimat megsemmisülten. Az eredmények hiányában lelankadt a kedvem a továbbhaladásban.
- Az ő adománya, hogy kiszúrja az ilyen páratlan tehetségeket amilyen te is vagy. Mi lehet végig vakvágányon próbálkoztunk. De miért ellenkezel, talán van vesztenivalód?
- Nincs – ismertem be.
- Akkor mehetünk? – nyújtotta felém a kezét, hogy felsegíthessen.
- Mégis hova?
- Hát hozzánk – mosolygott kedvesen hezitálásomat látva. - Nem kell ilyen arcot vágnod, kettesben leszünk. A többiek vadászni mentek.
- Akkor mi értelme van oda mennünk? – csúsztattam ujjaimat tenyerébe.
- Besurranhatnánk a többiek hálószobájába és felforgathatnánk mindent – bontogatta ki ördögi tervét előttem, én pedig sokkos arccal hallgattam. – Ugyan már Bella, csak vicceltem. Nem kell mindent komolyan venned – borzolta össze hajamat.
- Nagyon elengedted magad – bosszankodtam pár pillanatig, míg ajka a közelembe nem került.
- Azt hittem, ezt szeretnéd.
- I-Igen – dadogtam elvarázsolva igéző tekintetétől.
- Akkor most te is engedd el magad – kapott fel a karjaiba. Reflexszerűen összekulcsoltam nyaka körül karjaimat és vártam az emberfeletti rohanást…

Vélemény? :D

Bocsi Tia, de muszáj volt beraknom:D Nem bírtam ki :D Rem névtelen itt is utolérsz :D
Ui: Puszmó voltam :P

29. fejezet

Sziasztok :) Most kicsit hosszú lesz, amit írni fogok. Bocsi előre is :P Jövőhét hétfőn megyek Gyulára nyaralni a családdal két hétre és nem leszek netközelben. Aggódnotok viszont nem kell, kolléganőm (Puszmó xD) a távollétemben fog új fejezeteket felrakni, ha minden jól alakul. Még nincsenek készen, de az utolsó nap szerintem tájékoztatlak titeket chaten, hogy meddig jutottam. Tehát nem fogtok unatkozni amíg elleszek ;) Addig is puszil mindenkit: Tia
Ui.: Puszmó stílusáért elnézést előre is, de ő ilyen és én így szeretem :D:P


Ösztön

- Jó estét a hölgyeknek – léptem be a zsúfolt nappaliba. - Eleazar – biccentettem felé.
- Szia, Edward – pattant fel Tanya testvérei mellől és a nyakamba vetette magát. Nőies idomai nekifeszültek mellkasomnak a nagy hevességben.
- Hiányoztál – búgta fülembe negédesen.
- Ti is nekem – toltam el magamtól gyengéden, mégis határozottan. Bosszús gondolatai rögtön megtalálták felém a kiskaput, így részese lehettem a nem mindennapi szóhasználatának.
- Jó újra látni – ölelt át Irina és Kate egyszerre a két oldalamról. Mindig is közel álltak hozzám, szinte már vér szerinti testvérként kezeltem őket.
- Részemről az öröm. Gyönyörűek vagytok, mint mindig – karoltam beléjük és visszakísértem őket a kanapéhoz.
- Ugyan már – legyintett Irina bájosan, mintha nem szeretné a dicséretet a férfiak szájából hallani.
- Úgy tűnik, van, ami sosem változik – mosolygott Carmen Eleazar mellől. – Még mindig úriemberként kezeled a nőket és szeretsz bókolni. Habár… - harapta be szája szélét egy kuncogást elfojtva.
- Igen? – ösztökéltem a folytatást illetően.
- Már van kivel töltened unalmas perceidet, amit a halhatatlanság biztosít. Legalábbis a madarak ezt csicseregték.
- Véletlenül ez a madárka nem Alice volt? – néztem rá húgomra, aki angyal arccal pislogott rám.
- Esküszöm, most ártatlan vagyok.
- Én voltam – mondta Esme némi megbánással az arcán. – Boldog vagyok, hogy meg találtad a párodat és ezt nem tudtam véka alá rejteni. Bocsáss meg – hajtotta le fejét szégyenlősen. Biztos voltam benne, ha most ember lenne, már pirospozsgás színben pompázna arca.
- Én vagyok a bűnös, kíváncsi a természetem – mentegetőzött Carmen. Muszáj volt megmosolyognom a kijelentését, mert ez a mondat Bellára is nagyon igaz volt. Ahogy ez a kósza gondolat átfutott rajtam, egyfajta űr maradt a helyén a hiányától. Szabályosan fizikai fájdalmat keltett bennem, hogy nem érezhettem puha bőrét, selymes arcát és a vérét, ami oly mértékben vonz. Nyitásra húztam a szájam, de Tanya közbeavatkozott.
- Nem rendezkedhetnénk be, utána is ráér a beszélgetés – méltatlankodott a falnak dőlve és a köztünk folyó párbeszédet megszakítva.
- Hát persze, induljunk – pattogott Alice boldogan ide-oda a szobában, hogy bőröndöket nyomjon a testvéreim kezébe és nekiállhassunk a szobák kiosztásának.
- Anya – kaptam el kezét, amint megpróbált a vendégek után „osonni” csendesen. Szomorú tekintete teljesen mellbevágott, utáltam magam, amiért ezt váltottam ki belőle. – Nem haragszom az előbbiért, sőt köszönöm, hogy elmondtad a többieknek. Így legalább nem éri hidegzuhanyként őket, ha Bellát áthozom.
- Oh, fiam – ölelt át zokogva és a fejét szorosan ingemhez nyomta. – Annyira szeretlek.
- Én is – hajtottam fejemet a vállára. Megnyugtatott finom virágillata. Hasonlított a mezőn nyíló vadvirágokra: pipacs, vadtulipán, orchidea és még sok más frissítő harmatcseppel ékesített bódító szirom.
- Na, jó, menjünk a többiek után – simította meg anyáskodón az arcom és egy biztató mosollyal eltörölte az iménti szenvedés csíráit. Szemeiben új fény gyúlt, ami még egy vakot is reménnyel töltene meg.
- Csak hogy feljöttetek, Edward beszélnem kell veled – húzott magával a fürdőszobába Alice. Döbbenetemben még ellenkezni is elfelejtettem. Gondolatai kuszák voltak a folytonos ismétléstől.
- Nagyon szépen köszönöm Alice, de a görög Abc már nagyon jól megy – szóltam rá, hogy hagyja a köntörfalazást.
- Rendben van – sóhajtott fel megadón, majd hadarni kezdett. – Nos, tudod nem számoltam előre azzal, hogy Tanya nem akar a testvéreivel egy hálószobában „pihenni”, ezért más megoldást kellett találnom. És mivel a te szobád elég nagy két vámpír részére, - mert csak te használod - így nálad kellene elszállásolni...
- Ezt most felejtsd el – ellenkeztem, mikor a helyére billent az utolsó darabka is. - Az én szobám nem megfelelő számára, túl kicsi. Meg amúgy is, tök kényelmetlen a berendezés.
- De szép a kilátás és Tanyát nem zavarja, ha meg kell veled osztani a szobát.
- Még szép – kulcsoltam össze karjaimat dühösen. El sem tudtam hinni, hogy Alice hogy dőlhetett be neki. – Engem viszont zavar – mélyedt el hangom a dühtől.
- Akkor jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz, mert Tanya mostantól a te szobádban lakik – felelte Alice villogó szempárral.
- És mi lenne, ha a te szobádban „pihenné ki a fáradalmait”? – kérdeztem gúnyosan.
- Edward Anthony Masen Cullen… – dobbantott egyet lábával. Látszott rajta, hogy jobb visszahúzódnom, mert hiába kicsi a bors, de erős. Semmi kedvem nem volt egy testvérharchoz, ahol esetleg a család barátai is szemtanúk lehetnek.
- Rendben van, megadom magam – lengettem a fehér zászlót gondolatban.
- Helyes. Nem tudom, mi kifogásod van egyáltalán ellene – húzta ki magát felszegett állal. Oldalra fordulva belenézett a tükörbe és gyorsan megigazította összekócolódott haját.
- Nők – forgattam meg szemem hitetlenkedve. Előbb még nekem akar esni, most meg a haját simítgatja a füle mögé.
- Férfiak, nekik semmi sem jó – vágott vissza egy apró kis mosollyal a szája szélén – Remélem, az új szobád azért meghozza az életkedved.
- Az új szobám? – meresztettem nagy szemeket, még a szájam is tátva maradt. – Jaj, ne – rohantam át a folyóson a szobám ajtajáig meg sem állva. Két nyugtató lélegzetvétel után végül úgy éreztem, van akkora lelkierőm, hogy kibírjam bármi is vár odabent.
- Szia, Edward. Remélem nem bánod, hogy pár dolgot megváltoztattam – takarta el a kilátást Tanya testével – Tudod nem használtad ki a teret rendesen, de én ezt most kiküszöböltem – mondta nagyon büszkén és elállt az utamból.
- A könyveim – néztem elborzadva a hatalmas kartondobozokat.
- Igen, túl sok helyet foglaltak. Nyugalom, óvatosan bántam velük, ahogy a bakelit lemezekkel is.
Nagyot nyeltem, ahogy ránéztem az öregedő lemezekre. Én mindig óvatosan bántam velük erre most idejön Ő és felforgat mindent.
- És mik ezek a színes anyagok? – kerülgetett a rosszullét vámpírlétemre, ahogy végignéztem a szobámnak nevezett helységen. A kanapém középre volt állítva és rajta narancssárga, piros, rózsaszín selymek fonódtak egymásba. Nyoma sem maradt a letisztult, egyszerű fehér és fekete kombinációnak, mindenhonnan lágy anyagok hullottak a föld felé. A szobának - ha lehet ilyet mondani, - az aurája is megváltozott. Olyan volt, mintha egy varázsvilágba csöppennék, amiből nincs menekvés. Már csak a hárem hiányzott, akik teljesítik minden kívánságodat.
- Tetszik? – simított végig alkaromon Tanya, hogy felébresszen a hipnózisból.
- A régi jobban tetszett – fejeztem ki nemtetszésem a kelleténél kicsit durvábban.
- Sajnálom, akkor visszarendezem – húzta vissza vámpírsebességgel ujjait, mintha égetné a bőröm.
- Várj – kaptam el kezét és magam felé állítottam. – Pár napot talán kibírok, csak mellőzd a további színes holmikat. És a Cd-ket ad csak nekem, biztonságos helyre menekítem őket, mielőtt idő előtt bevégeznék.
- Tudtam, hogy meg fogod érteni – szélesedett ki mosolya és pörögni kezdtek a képek elméjében nagy sajnálatomra. Az utolsó kockák inkább hasonlítottak egy barbiházra, semmint egy férfi hálószobájára. – Kedvelni fogod az átalakításokat – nyomta a kezembe a hatalmas dobozokat.
- Hát persze, addig én magadra is hagylak – erőltettem mosolyt arcomra, ami nagy igyekezetemben eltorzult.


- Na, mi az öcsi, csak nem kirugdostak a szobádból? – ugrott fel mellém Emmett vidáman. A nagy káosz miatt inkább a fán ücsörögtem a hajnal sugarait fürkészve egymagamban, már ameddig melák bátyám engedte...
- Neked legalább a szobád nem néz ki babaházként. Azt várom, hogy mikor lesz Hello Kitty-s függönyöm – tekintettem fel üvegablakaimra, amiket elfedtek a színes sötétítők.
- Ha kell, vehetünk – kuncogott Emmett jóízűen. – A lányok egy hatalmas bevásárló túrára készülődnek délután. Szólhatok pár szót az érdekedben.
- Azt próbáld meg – sodortam le az ágról felkészületlen bátyámat. Arcáról le lehetett olvasni a meglepettséget, ahogy becsapódtunk a földbe.
- Végre bunyó – rúgott le magáról én pedig vigyorogva felkeltem. – A porba döngöllek.
- Csak szeretnéd…
- Én Emmettre fogadok – hallottam meg Jasper hangját a nappali ablakából.
- Szerintem Edward fog nyerni, nem minden a nyers erőn múlik. A tapasztalatával és gondolatolvasással nagy előnyre tesz szert – somolygott Tanya mellőle. Tehát végzett a szobám szanálásával (lebontás).
- Gyerünk öcsi, hagyd már azt a bugyuta gondolatolvasást – kezdett felém futni, hogy rám sózhasson egy jókorát. Az utolsó pillanatban reflexszerűen lebuktam guggolásba, majd ugyan ilyen gyorsan visszaálltam támadóállásba. A vállánál fogva elkaptam és megrántottam, így az egyensúlyát elvesztve a földön kötött ki. A száraz homok becsapódását követően őrjöngve felszökött a magasba és pár méteres körzetben mindent ellepett.
- Ne felejtsd el az összpontosítást – húztam ajkaimat gúnyos mosolyra, amint ránéztem homokos arcára és ingére.
- Köszönöm, de megvagyok a tanácsaid nélkül is – ragadta meg lábamat és nekivágott a fának. A fenyő nagyot reccsenve megadta magát hátamnak és gyökerestül rádőlt az útra.
- Ezt most jól megcsináltad – keltem fel fekhelyemről morogva.
- Ahogy az ösztöneim uralkodnak rajtam – és nem a gondolataim után koslatok – máris lépéshátrányba kerülsz? – méregetett önelégülten.
- Fogd be – sziszegtem dühösen.
- Úgy tűnik Bella mellett elpuhultál – támadta leggyengébb pontomat. Jól tudtam, hogy csak idegesíteni akar, mégsem tudtam ellenállni démoni felemnek. Agyaraimban a méreg termelődni kezdett, fejemet pedig ellepte a vörös köd.
- Őt soha többé ne vedd a szádra – ugrottam neki. Kezemmel a nyakába martam, hogy az oxigént kipasszírozzam belőle. Ő sem tétlenkedett sokat, egy jobbegyenessel válaszolt támadásomra.
- Azonnal állítsd le – sipákolt a női hang, de beazonosítani nem tudtam Emmett dörgő ütése miatt. Még épp idejében keltem fel a földről, hogy ne zúzza be a fejemet. Gondolataival semmire nem mentem, az évek múlásával kitanulta, miként járhatna túl eszemen. Vérszomjas üvöltéseink és morgásaink fokozták a harci kedvünket, így észre sem vehettük, mikor Alice mellénk lopózott és leöntött minket forró vízzel.
- Ezt most miért kellett? – húztam fel szemöldökömet dühösen. Az állati felem olyan erős volt, hogy alig tudtam megállni a kishúgomra támadást. Jasper nyugtató hulláma sem bizonyult hatásos módszernek. Fújtatva, cikázó szemekkel néztem, hogy kit öljek meg először.
- Elrontod az ember örömét – durcáskodott Emmett karba font kezekkel. Számára ez csak játék volt, de én megütköztem magamon. Képes voltam Belláért a testvéremre rátámadni, már-már a többiek halálán gondolkoztam. Ez az észrevétel segített a visszavonulásra. Se szó, se beszéd felfutottam a szobámba és becsaptam az ajtót.

- Edward, bejöhetek? – kopogott Alice a küszöbön állva. Érződött hangján az ijedség.
- Menj el – hörögtem még mindig sokkosan. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen szörnyeteggé változtam. Egy érzéketlen, lelketlen démonná. Átgázolok Esme érzelmein, nekitámadok az egyik testvéremnek – téptem szét dühömben az egyik selyemsálat, ami lelógott a földre.
- Kérlek, engedj be – próbálkozott. Mintha visszatartaná egy vékony kis faajtó… Egytized másodperc alatt gyújtóst aprítok belőle, ha kell.
- Nincs szükségem a szentbeszédre – túrtam bele hajamba, ami összetapadt a víztől. Az emberek számára a hideg, számunkra viszont a meleg víz hatott kijózanító pofonként. A vámpírok közül mindenki fél a tűz hatalmától, az izzó, forró melegtől, ami elégeti a testet, csontot sem hagyva maga után. Bella forró teste viszont éppen ellenkezőleg hat rám. Szeretem érezni szívének lüktetését, ami a vérét pumpálja a testébe. Kecses nyakának elviselhetetlenül édes illatát, már maga a gondolat is megrészegíti a vámpírt bennem.
- Vadászni megyünk. Gyere velünk – húzott vissza kérlelő szava a valóságba. A fantáziám határtalanul úszkált a kifogyhatatlan téma körül. Bella törékeny teste többször is visszaköszönt elmémben, mire képes voltam felelni.
- Nemrég vadásztam, most nem megyek – beszéltem karcosan.
- Neked is jobb lenne, ha kikapcsolódnál… – kezdett bele monológjába, de közbevágtam.
- Alice, azt mondtam nem – emeltem meg hangomat.
- Rendben, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz – suttogta lemondóan és eltávolodott az ajtótól.
- Tudom, ahogy azt is, én hol leszek – motyogtam magam elé, hogy senki se érthesse.

Amint magamra hagytak feltéptem a szobám ablakát – inkább hasonlított az ezeregy éjszaka meséi díszletre, mint a saját búvóhelyemre – és kiugrottam rajta. Csak egy hely volt számomra, ami lenyugtatott és egy másik dimenzióba repített. Mivel suli idő volt, így nem ért meglepetésként az üresen álló Swan ház. Bella ablakát két pillanat alatt felpöccintettem és beugrottam a szobába. A frézia és levendula együttese megtöltötte tüdőmet az ismerős, nyugtató illattal. Nagyokat szippantottam a levegőből, majd leültem a hintaszékbe. Ódivatú volt, akár csak én. A kezembe akadó blúzt az arcomhoz emeltem, hogy belélegezhessem. A felismeréstől eltorzult arccal fújtattam. A csalódás és az undor kerített uralma alá. Mint ha tüzes vassal égetnének, eldobtam magamtól a rongydarabot, ami kiterülve hullt le a földre. Ezt meg kell magyaráznia, ha hazaért – döntöttem el magamban és vadul járkálni kezdtem a szobában a rombolás elkerülése végett…

28. fejezet

Sziasztok. A kelleténél kicsivel előbb hoztam az új fejit, remélem nem gond :D Köszi a gyors hibajavítást Puszmó, nagyon ari vagy! Várom a komikat ;)


Nem várt vendég

- Látom, már ismeritek egymást – üdvözölt az egyik szőke lány. Haja rövidebb volt a többiekénél, nagyon hasonlított Alice frizurájára. – Szia, én Irina vagyok – ölelt át vidáman.
- Én pedig Bella – feleltem sokkosan a válla fölött kitekintve. Megbabonázott az eperhajú lány fekete szeme, ami csak úgy ontotta magából a gyűlöletet. Hát ő sem felejtett el…
- Tanya ez nem szép dolog, azonnal hagyd abba! – pirított rá az ismeretlen férfi. Undorodva nézett rajtam végig, de elengedett a tekintetével. Nem hittem volna, hogy bárki is irányíthatná forrófejű akaratát. Úgy tűnik, történnek még csodák.
- Bella ők a Denali klán, a család legjobb barátai – vette át a szót Alice, hogy feloszlassa a hirtelen beállt feszültséget. – Ő itt Eleazar – mutatott megmentőmre. Haja fekete volt, arca magában hordozta a gonoszság egy kicsinyke kis darabját. Lágyan fejet hajtott nekem, de jobbnak látta, ha nem jön közelebb, amíg nem szedem össze magam Tanya kis szórakozása után. – És a lányok, Carmen, Kate – mutatta be a két barna szépséget. – A többieket pedig már ismered – nézett Tanyára jelentőségteljesen, ezzel figyelmeztetve: ne legyen több ilyen húzása.
- A többiek hol vannak? – kérdezte meg Kate a nyakát nyújtogatva a lépcsőfeljáró felé. Szeme elütött a karamella színétől, már biztosan régen ejtett zsákmányt magának.
- Vadásznak. Meglepetést akartam nekik okozni – mosolygott Alice elégedetten. – Addig foglaljatok nyugodtan helyett.
- Jól mondtad Alice, különleges ereje van. Az energiái felettébb erősek – fürkészett Eleazar körbejárva, mintha csak valami kerti bútordarabot nézne.
- Nem hiába kértem a segítséged!
Kitágult szemekkel meredtem kettősükre. Jól értelmeztem, amit mondtak?
- Mi folyik itt? – kérdeztem a kelleténél hisztérikusabban.
- Megkértem Eleazart, hogy tanulmányozza a tehetséged. Nála jobbat keresve sem találhatnánk.
- Ehhez nem volt jogod! – cikázott a düh és árulás elmémben. Az ujjaim reszkettek az elfojtott érzelmektől. Itt mindenki tisztában volt a jövetelük okával, csak engem hagytak ki a „fölösleges” részletekkel. Márpedig én nem leszek senkinek az alanya, hogy kénye kedve szerint analizáljon! - A legjobb barátnőm voltál, hogy tehetted?
- Sajnálom én csak segíteni akartam, kérlek, várj – ugrott elém miközben kérlelőn Jasperre nézett. – Segíts – nézett rá nyúzottan.
- Nem érzem Őt – ocsúdott fel a kábulatból.
Mi az, hogy nem érez? – estem kétségbe. Nem vártam meg, míg bővebben kiveséznek. Feltéptem az ajtót és magára hagytam a hét meglepett vámpírt. Futva vágtam keresztül a füvön, egészen a köves útig meg sem álltam. A szívem vadul kalapált a bordáim alatt, de most nem érdekelt. Minél hamarabb haza akartam jutni innen. A gondolataimban mélyen elmerültem, ezért is vettem észre későn a felém jövő neszezést. Megijedve álltam meg a félhomályban, rákoncentrálva a sötét alakokra.
- Bella? – hördült fel az ismerős hang messzebbről. A következő pillanatban már öt kíváncsi szempár legeltette a szemét rajtam.
- Igen… nos… én csak… - dadogtam összefüggéstelenül.
- Talán Jasper megkergetett, hogy ilyen csapzott vagy? – nevetett fel Emmett, de én nem találtam humorosnak. A többiek is így vélhették, mert egy nagy pofon eldördülését és egy utána járó szisszenést hallottam.
- Most mennem kell – kerültem ki Edwardot és sietni kezdtem a főút felé. Már kezdtem azt hinni, hogy megértette és békén hagy, mikor világos felsőrészével elém nem vágott és kénytelen-kelletlen le kellett fékeznem.
- Megtudhatnám hová igyekszel? – karolta át csípőmet és belecsókolt a nyakamba üdvözlésképp.
- Csak haza – remegtem meg bársonypuha érintésétől.
- Veled megyek – folytatta kényeztetésemet.
- Nem… nem szükséges – akadozott hangom, mikor ujjai befurakodtak pulcsim alá. Eddig még soha nem engedte, hogy eddig elmenjünk, ezért is tartottam furcsának reakcióit.
- Akkor máshogy mondom! Nem engedlek el egyedül ilyen sötétben a te szerencséddel.
- Most úgy sincs időd velem foglalkozni. Itt van a Denali család.
Amint rájöttem, mit kotyogtam ki, rögtön átkoztam magam. Miért nem tudok csak egyszer csöndben maradni?
- Jöttek meglátogatni? Hát persze, már hallom is a lányok gondolatait – vidult fel egy pillanatra az arca, hogy találkozhat régi barátaival és Tanyával…
- Mondhatni – hajtottam le a fejem szomorúan. Irritált maga a gondolat is, hogy Edward és Ő egy légtérben tartózkodjanak.
- Baj van? – emelte meg államat, hogy a szemeibe nézzek. Mivel nem akartam hazudni, így inkább kitértem a válasza elől.
- Haza kell mennem – léptem hátrébb egy lépést, de ő párhuzamosan velem mozdult.
- Rendben, akkor menjünk – engedett el egyik kezével. Beleuntam az egyhelyben téblábolásba, így inkább engedtem neki.
- Futhatnánk? – kérleltem a makacsságomat félretéve.
- Nem vall rád, hogy szeretnéd... Mi történt? – kérdezte óvatosan.
- Semmi – vágtam rá gyorsan.
- Bella, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Bízhatsz bennem – fordított magával szembe.
- Tudom – bólintottam.
- Akkor jó. Biztosan ezt szeretnéd? Nem tart sokáig, míg visszamegyek a kocsimhoz.
- Biztos – nyeltem egy hatalmasat. Ha választanom kellett, hogy visszamenjünk és beleütközzek Alice-be, vagy hazáig Edward a karjaiban visz, hát inkább az utóbbit választottam.
- Akkor kapaszkodj jól – jelent meg egy hatalmas vigyor arcán és már fel is kapott. A vállára fektettem fejemet és szorosan összezártam a szemeimet a rosszullétet megelőzve.

- Bella – simogatta arcomat Edward.
- Igen? – húzódtam közelebb vállához.
- Itthon vagy, most már elengedhetsz – húzta végig hűvös ujját nyakamon.
- Oh – nyitottam ki szemeimet meglepetten. A szobám közepén álltunk, jobban mondva csak Edward, én még a karjaiban pihentem.
- Hogy érzed magad? Szédülsz?
- Nem, ez most nagyon jó volt – húztam mosolyra ajkaimat. – Máskor még jobban fogom élvezni – kulcsoltam át nyakát és közelebb vontam magamhoz, hogy megcsókoljam. Lábaim helyzetét megváltoztattam a kellemetlen szög érdekében.
- Bizonyosan – cirógatta oldalamat, de az arcáról nem tűnt el a komorság.
- Menned kell, igaz? – kérdeztem belenyugodva, hogy már megint kevés időt töltöttünk kettesben. Valami mindig közbe jön...
- Üdvözölnöm kell a vendégeinket, sajnálom – csókolt meg a homlokomon.
- De azért holnap találkozunk az iskolában, igaz? – tettem fel a kérdést, ami görcsbe rántotta a gyomromat. Nem bírtam még egy napot nélküle elviselni.
- Alice egy túrára akar invitálni, holnap jó idő lesz – tűrte az egyik tincset fülem mögé, ami csalódottságomban előrehullott.
- Még egy nap nélküled – sóhajtottam lemondóan.
- De legalább nem leszel egyedül, itt van Hugh.
- Tessék? – remegtem meg karjaiban. Teljesen kiment a fejemből a dühömtől, de most hogy felhozta… rajtakapottan éreztem magam. – Nézd, én – kezdtem bele valami magyarázatba, de nem találtam a megfelelő szavakat.
- Talán nem kedveled az ügyvédeket? – mulattatta falfehér arcom.
- Úgy valahogy – mentem bele a színjátékba, amit saját maga kreált.
- Legalább nem kell félnem, hogy megkaparint magának.
- Mi? – csúszott ki a számon a meglepettség. Leforrázva éreztem magam, amiért eltitkolom előle az igazat.
- Biztosan jól vagy? Inkább feküdj le, biztos szédülsz – tett le az ágyamra és leguggolt mellém.
- Semmi bajom – motyogtam a párnahuzatot bámulva. Előbb Alice-ben, most meg magamban csalódtam. Semmivel sem vagyok különb tőle, sőt még rosszabb is vagyok nála. Ő csak a hátam mögött szervezkedett, de én Edward képébe hazudtam!
- A nagymamád mindjárt feljön, hogy megjöttél-e. Nagyon elfoglalta a sok kitöltendő papír. Biztosan jól vagy? Ha kell, itt maradok…
- Persze, semmi bajom – ráztam meg a fejem nagy erőfeszítések árán. Az igazat megvallva nagyon is akartam, hogy kettesben legyünk, de nem lehetek ilyen önző, neki is vannak kötelességei. – Megmondanád a többieknek, hogy sajnálom a hirtelen távozásomat? Nem akartam így kiborulni.
- Bella bármi is volt rá az okod, meg fogják érteni. Ezért most ne legyen lelkiismeret furdalásod.
- Rendben.
- Szeretlek, aludj jól – húzódott közelebb és csókot lehelt kiszáradt ajkaimra.
- Én is szeretlek – jelent meg egy könnycsepp a szememben, mert ennyire ramatyul még nem éreztem magam egy aprócska hazugságért. A cipőt alig hogy lerúgtam lábamról, mély álomba merültem, ahol nem kínzott a bűntudat olyan nagy erővel…

Másnap zombiként ébredtem fel. Az ágyam végében a vacsorám hevert, amit Lisa néni hozhatott fel. Edwardnak tehát igaza volt, benézett hozzám, csak már aludtam.

Az iskola – mint valami szükséges rossz az életben – felnyílt sorompókkal várta a diákjait az utolsó megpróbáltatásokra. Mind rajtam, mind a kocsimon megmutatkozott az utolsó verejtékcsepp, mikor leállítottam a motort az iskolaudvarban. Napok óta fura hangokat adott, de mivel nem voltam szakértő, így ötletem sem volt a hibát illetően. Egész nap némán figyeltem a magam körül történő eseményeket. Ennek szót is adott Jessica matekórán, amikor a tanár háttal állt az osztálynak.
- Ma olyan hallgatag vagy, történt valami köztetek? Talán összevesztetek? Hova mentek kirándulni ilyen szép időben és te miért nem tartottál velük? – tette fel kíváncsian kérdésáradatát.
- Nem történt semmi, a régismert barátaik jöttek csak látogatóba – suttogtam halkan, majd tovább figyeltem a tanár úr megfejthetetlen egyenletét, amivel meggyőzött, hogy semmi keresnivalóm ezen a pályán. A kicsöngetés után átmentem a következő órámra, hogy ott folytassam némaságomat, amíg haza nem érek...

- Itthon vagy Lisa néni? – dobtam le a kulcsot a konyhaasztalra, ezzel is kisebb csörömpölést csapva, hogy felfigyeljen rám. Ám a nagy csendet figyelembe véve nem tartózkodott itthon. Mosolyogva elterültem a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Jót tett egy kis egyedül ejtőzés, távol a zavaró hangok áradatától. Addig kapcsolgattam a távirányítót, míg nem találtam valami érdekes filmet. Érdeklődve figyeltem a tényeket és tévhiteket az egészséges táplálkozásról és a mindennapi életről, mikor megszólalt a csengő.
- Rögtön megyek – kiabáltam az ajtó irányába gyors rendrakásom keretében. A bakancsomat visszavettem lábamra és felnyaláboltam a szőnyegen szétterült dzsekimet. – Már itt is vagyok – nyitottam ki az ajtót mosolyogva, hogy szembenézzek vendégemmel.
- Szia, Bella – mosolygott rám a nem kívánatos személy. Haját összegumizta hátul, így arcszíne még látványosabbá vált, elütött tőlem.
- Szia, miben segíthetek? – húztam el szájam. Nem akartam beengedni a házba, – ki tudja, most milyen kedvében van, szét akarja-e szedni a házat - de illetlenség lenne az is, ha a küszöbön ácsorognánk. Így hát a hátsó kert mellett döntöttem, ahol kényelmesen elhelyezkedhetünk a székeken.
- Miben segíthetek? – túrtam bele hajamba és fel-alá járkáltam.
- Csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Nagyon dühös voltam és nem bírtam visszatartani magam – nézett rám. Mogyoróbarna szemei tanúként igazolták, hogy nem lódít, a szín tiszta igazat mondja.
- Nézd, Jacob – ültem le én is, hogy ne feszengjek annyira. – Nem haragszom érte, csak meg akartál védeni.
- Akkor elfogadod, hogy farkas vagyok? – jelent meg egy halvány mosoly ajkán.
- Van más választásom? – néztem rá megenyhülten. Utáltam másokra haragudni, meg amúgy is erről nem tehet, a génjeiben hordozza. – De még egyszer ne húzz be Edwardnak – figyelmeztettem.
- Nagyon a szíveden hordozod a sorsát.
- A barátom és szeretem – öntöttem tiszta vizet a pohárba, hogy ne történhessen még egy „fürdőszobás” incidens köztünk.
- Hát persze, gondolhattam volna… - morgott az orra alatt.
- Hol voltál eddig? Azt hittem egy életre el fogsz kerülni – tereltem a témát más vizekre.
- A vérszívó… - kezdte, de dühös pillantásom láttán helyesbített. – Edwardnak igaza volt abban, hogy veszélyes lehetek rád nézve. Amíg nem tudtam kontroll alatt tartani magam, addig inkább kerültem az emberek közelségét, így téged is. Jobb a háttérbe szorulni és onnan figyelni az eseményeket - célozgatott, amit nem igazán értettem.
- És most már könnyebb a közelemben? – kérdeztem kíváncsian.
- Sokkal, már nem változok át akaratlanul.
- Ennek örülök, nem akarsz bejönni?
- De csak kis időre – kelt fel a székről. – Be kell ugranom a szerszámos boltba, ha a motoromat egyben akarom látni ebben az életben.
- Te tudsz szerelni? – fordultam meg hitetlenkedve.
- Persze – mondta magától értetődően, mintha ez mindenkitől elvárható lenne. – Csak nem meghibásodott a furgonod?
- Ami azt illeti, de – nyitottam ki a hátsó bejárati ajtót és betessékeltem.
- Na, nézd csak ki van itt? Szia, kislány – simogatta meg németjuhász kutyámat, aki elvárta az „új fiútól” a rögtönzött masszázst.
- Kislány? – emelkedett meg szemöldököm a csodálkozástól.
- Nem tudtad? – nevetett fel megkövült testem láttán.
- Hát… nem igazán voltam tisztában vele – szégyelltem el magam.
- Akkor milyen nevet adtatok neki? – folytatta kutyusom kényeztetését. Keze alatt majdhogynem eltűnt a növekvő jószág, pedig már három-négy hónapos lehetett.
- Csak ideiglenest, amit már kinőtt – feleltem zavarosan az új információ tudatában. A fél vagy közel egy percnyi csendet végül ő törte meg.
- Lehetne a neve Leah…
- Leah? Ez mégis hogy jutott az eszedbe? – mosolyogtam meg ötletét. Olyan furán csengett a nyelvemen, nem igazán passzolt a kutya személyiségéhez.
- Otthon nekem is van egy Leah nevű ismerősöm. Szeszélyes egy lány, sok baj van vele. Még a falkavezér is alig bírja megállítani, ha valamit a fejébe vesz.
- Szóval Leah – néztem rá szuka kutyámra. Az új neve hallatán felkapta a fejét és fülét meg-megemelte, mintha kérdezni akarná, hogy akkor most mi van? Vagy csak a telefoncsörgés őrjítő hangjára mozdult meg, ami a nappaliból sipákolt.
- Mennem kell – egyenesedett fel Jacob. A köztünk levő magasság szinte áthidalhatatlannak számított.
- Mit szedsz, hogy ilyen tempóban nősz és erősödsz? – böktem meg játékosan hatalmas felkarját.
- Semmi olyat, amivel bűnt követnék el – kócolt bele hajamba és szorosan magához húzott. Karjaimat készségen köré zártam, ezért érezhettem a forró bőrét a sajátomén. Jó érzés volt, nagyon emlékezetett Jacksonvillere. A hőre, a napsütésre, a sós illatra a tengerparton… – Vigyázz magadra, amíg nem jövök megjavítani a kocsid.
- Szóval megpróbálod rendbe hozni? – néztem fel barna szemeibe vidáman.
- Ne várj csodákat, de megpróbálom – engedett el.
- Én pedig megpróbálom nem veszélybe sodorni magam – kacsintottam rá.
- Akkor ezt megbeszéltük, szia – lépett ki a hátsó ajtón én pedig az irritáló telefon felé siettem…

27. fejezet

Sziasztok. Végre Vakáció, nincs több suli, tanulás és vizsga :D Tök jó! Nem is húzom az időt, jó olvasást és ne felejtsétek el a komihatárt!
Puszi: Tia

Megrendítő tudás

Az ágreccsenés hallatára - mint két megrémült galamb – szétrebbentünk. A szemközti ház felé kaptam a fejem, amit sok fa ölelt körül. Remegő lábakkal fürkésztem az ég felé terebélyesedő faágakat. Edward alakját kerestem meghűlten, ráfókuszálva a világosabb tűlevelekre, amiket az alkonyat utolsó sugarai még megvilágítottak nekem, hogy még inkább eluralkodjon rajtam az ijedség.
- Valami baj van? – húzta végig erőtől duzzadó tenyerét pulcsimon Hugh. Egy utolsó pillantást vetettem a fák felé, mielőtt válaszoltam volna.
- Semmi – távolodtam el ügyvédi ruhás szerelésétől. Arcizmai megfeszültek szótlan kikosarazásom láttán. Látszott rajta a vacillálás, miszerint közelebb lépjen és újra próbálkozzon vagy inkább keresse fel a többieket. Végül a házon átcsörtető léptek törték meg pillanatnyi habozását.
- Minden rendben Bella? Hallottunk egy nagy reccsenést és… Hugh? – húzódott mosolyra Mark ajka, amint meglátta szeretett fiát.
- Csak hoztam pár papírt – szedte fel a halmot a földről, - amit sikeresen kivertem a kezéből - és jobb kezével a magasba nyújtotta. Lehet ez egy berögződés volt nála, mint ahogy a tárgyaláson védi a vádlottakat. Csupán most saját magát akarta kimenteni a kutyaszorítóból.
- Párat – pusmogtam az orrom alatt a hatalmas vastagságú aktát megpillantva.
- Tessék? – csodálkozott rám Hugh hatalmas barna szemeivel.
- Órák kérdése, hogy ezt mind átnyálazzátok.
- De hát Bella, ő csak segíteni akar. Inkább hívd be a házba, mint hogy letámadd! – rótt meg Lisa néni a verandáról szigorúan bámulva. Mélyet sóhajtva lenyeltem magamban a negatív gondolataimat és csak aztán folytattam mézes-mázos hangnemben.
- Csak utánad Hugh, a vendégekért mindent – küldtem felé egy szédítő mosolyt, ami egy kutya szemében vicsorításnak látszott, semmint boldogságnak.
- Tudsz te, ha akarsz – mosolygott rám Lisa néni elégedetten és eltűnt Márkkal karöltve.
- Öhm megtennéd, hogy befáradsz nélkülem? Még el kell pakolnom a zsákot.
- Segítenék, ha nem bánod – gyökerezett meg a lába egy helyben, az utasításaimnak alávetve magát.
- Erre semmi szükség, nem nehéz. Meg amúgy is, ilyen ruhában nem illik munkát végezni – mutattam rá észérvekkel, hogy miért lenne jobb, ha gyorsan kapkodná a lábát és befáradna a nappaliba, mielőtt még nem kezdek el vele hárpiaként viselkedni.
- Van váltóruhám, nem probléma – kötötte az ebet a karóhoz.
- Én pedig elég fizikummal bírok, hogy elvigyem azt a zsákot a kukáig – mutattam a pár méterre álló fekete monstrumra. Látszott rajta, hogy nem győztem meg. Miért kell ilyen makacsnak lennie? Tudni szeretném, hogy Edward mit látott pontosan, de ez nem megy úgy, ha folyton a nyomomban jár. Persze még abban sem lehetek biztos, hogy ő volt az. Olyan rossz és idegtépő a tudatlanság! Mindig én vagyok az utolsó, aki értesül az aktuális hírekről. – Fél perc és én is bemegyek, nem árt nekem egy kis mozgás – vetettem be a női bájamat, ami Alice kacér mosolyaihoz képest csak egy gyenge utánzat volt.
- Rendben – pislogott rám és lassan levette rólam a tekintetét. Arcán a zavartság még másodpercekig nyomott hagyott, e felől ráncolt homloka is megfelelő bizonyítékot nyújtott. Amint becsukódott mögötte az ajtó sietősre fogtam a dolgot. A kezembe vettem a műanyagzsákot és húzni kezdtem az aszfalt irányába. Mikor végeztem a feladattal a magasba emeltem a fejem és hunyorogva próbáltam kivenni az összemosódott árnyakat.
- Edward? – suttogtam a vihartól rogyadozó lomb felé. – Itt vagy?
Visszafojtott lélegzettel vártam a választ, ami percekig váratott magára.
- Mi olyan különleges odafent, hogy nem bírod róla levenni a szemed? – cirógatta a kíváncsi személy lélegzete fülemet. Értetlenül hátrafordultam a barna szempár tulajdonosához. - Kint felejtettem a táskámat, ne nézz így rám – eresztett meg egy mosolyt halvány ábrázatom láttán.
- Mert hogyan kellene néznem? – vontam fel a szemöldököm bosszúsan. Ne hogy már ő akarja nekem elmagyarázni, hogy mit szabad és mit nem…
- Isabella – sóhajtott fel, elismerve a vereséget.
- Bella – vágtam közbe.
- Nos, Bella – hangsúlyozta ki nevemet. – Tulajdonképpen miért gyűlölsz engem ennyire? Mondtam valamit, amivel megbántottalak?
- Nem – szűrtem dühösen fogaim között.
- Akkor? – tárta szét karjait kétségbeesetten. – Amióta megismertük egymást, te folyton védekezel a közelemben. Könnyebben feldolgoznám, ha érteném a miértjét!
- Az nem elég, hogy nem kedvellek, és nem vagyunk egy hullámhosszon? - fordítottam neki hátat, ezzel berekesztve a vitává fajuló beszélgetést…

A jégkorszaki hideg kajánul lepett el mindent, magáévá téve a természetet, az emberek tűréshatárát. A pulcsikat most már ténylegesen felváltotta a bőrdzseki és a meleg farmernadrág. Nemhiába, az éj is kimutatja foga fehérét.
- Bella beszélhetnénk? – kopogtatott Mark az ajtómon.
- Egy pillanat – ocsúdtam fel kicsinyke világomból. A falatnyi bugyi és póló nem éppen a társalgáshoz való öltözetnek számított, így gyorsan leugrottam az ablakpárkányról, egyenesen az ágyamhoz sietve.
- Zavarok? Később is ráér – toporgott az ajtó előtt.
- Nem dehogy is! – nyitottam ki az ajtót, most már teljes harci díszben megmutatkozva. – Gyere csak beljebb – tártam ki az ajtót.
- Köszönöm – nézett végig érdeklődve a szobában. Amennyire meg tudtam ítélni, Lisa néni még nem mutatta meg a saját „lakosztályomat” neki.
- Egy kicsit kupis – próbáltam oldani a feszültséget.
- Még mindig jobb állapotban van, mint a saját szobám – mosolygott rám, majd a hintaszék előtt megállt.
- Segíthetek valamiben? – törögettem az ujjaimat komor arca láttán.
- El szeretnék mesélni egy tanulságos történetet. Ide leülhetek? – mutatott a színes párnákkal díszített hintaszékemre, ami egy korosodó darab volt már.
- Csak tessék – egyeztem bele.
- Nem tudom mennyit mesélt neked Lisa az életünkről…
- Őszintén szólva nem sokat – ráztam egy aprót a fejemen és leültem az ágyamra.
- Mindjárt gondoltam, nem szeret pletykálkodni – jelent meg két gödröcske a szeme alatt, ahogy mosolyt csalt rá Lisa néni egyik kirívó pozitív tulajdonsága.
- Nem igazán értem, ez most hogy jön ide – próbáltam összerakni a kirakóst, de túl sok hiányos részletbe ütköztem.
- Tudod néha éppen az egyenlő felek taszítják egymást – kezdett bele monológjába, ami már most nem tetszett. – Mikor még tini voltam nagyon nem kedveltem egy fiút, szinte napi szinten piszkáltuk egymást. Mivel az osztályomba járt, így nem volt nehéz – tartott szünetet a hatás kedvéért. Fejemet az ajtó felé nyújtogattam, csak arra gondolva, hogy a nagymamám lépjen be és szakítsa meg a mesedélutánt.
- Ne aggódj, már nem tart sokáig – mosolygott rám biztatásképp, hogy maradjak nyugton még pár percig. – Tehát nem kedveltem a srácot, míg egy nap nem másfele sodort az utam. Egyedül akartam merengeni a kihalt útszakaszon, mígnem meg nem találtam egy árok menti hídon gubbasztani Ericket. Mondanom sem kell, ramaty látványt nyújtott összeborzolt hajával és sáros ruházatával. Nagyon megsajnáltam! Még a rosszakaróimnak sem akarnék fájdalmat, mert attól csak azt bizonyítanám, hogy én sem vagyok különb. Órák teltek el néma csendben… azt akartam, hogy magától eredjen meg a nyelve, és ne kényszerből valljon. Ahogy esteledni kezdett úgy változott meg az arca. Mélabúból komorrá vált, majd szokványossá. A legelső kérdése persze rögtön az volt, hogy „te mit keresel itt?” – nevetett fel jóízűen.
- És utána barátok lettek – vontam le a végső következtetést.
- Igen. Rájöttünk, hogy azért utáltuk egymást, mert nagyon sok mindenben megegyezünk, ami az idegeire ment a másikunknak.
- Felteszem nem azért mesélted el most nekem ezt a történetet, mert olyan jó kedved volt a kert kitakarítása után...
- Azt szeretném, ha megértenéd, hogy ne azért utáld a fiamat, mert több a közös vonásotok, mint hinnétek.
- Közös vonás? – hitetlenkedtem. Mégis mi olyan van benne, ami bennem is megtalálható? A válasz egyszerű: semmi. Én nem kezdek ki mással egy nap lefolyása alatt, nincs munkám, az élettapasztalom mardossa a nullát, és valószínűleg Hugh nem büszkélkedhet vámpírbarátokkal, ahogy én.
- Mindkettőtök elvesztette az édesanyját és megbocsáss hogy ilyet mondok, de ugyan olyan makacsok és szeszélyesek vagytok.
Elvesztette az anyukáját? – csilingelt a vészharang aprócska agyamban.
- Mikor? – haraptam bele alsó ajkamba.
- Öt éve, rákban – mart bele ősz hajába Mark. – Még most is alig bírom elhinni, amikor diagnosztizálták. Túl előrehaladott stádiumban volt ahhoz, hogy megmenthessék az életét. Már nem segített a besugárzás, a gyógyszerek pedig csak a fájdalmát tudták csillapítani – halt el a hangja.
- Sajnálom – hajtottam le én is a fejem.
- Hugh még csak el sem köszönhetett tőle. Suliban volt, amikor az utolsó sóhaj elhagyta a száját... Ezért mondom neki mindig, amit most neked is tanácsolok: addig tölts a szeretteiddel, barátaiddal minél több időt, míg megteheted, mert utána egész életben ostorozhatod magad, hogy miért voltál ilyen forrófejű!
- Én sem lehettem ott – csavargattam a shortom alját a síráshoz közel állva.
- De hát az élet megy tovább, nemde? – kelt fel a hintaszékből, ezért én is felpattantam az ágyról.
- Igen – erőltettem egy bizakodó mosolyt arcomra. – Köszönöm, hogy elmesélted.
- Köszönöm, hogy végighallgattál – ölelt meg és kisétált az ajtómon.

Fáradtan ledőltem ágyamra, de lábaimat a padlón nyugtattam. Mély levegővételeim közepette az alvás és ébrenlét közé zuhantam. A lent folyó beszélgetés egyre halkabbá és mélyebbé vált a fülemben, egészen addig, amíg egy sípoló hang meg nem zavarta lelki békémet.
- Halló? – vettem fel telefonomat morcosan.
- Remélem nem zavarok – szólalt meg Alice boldogan.
- Ami az illeti… - kezdtem bele álomittas hangon, de nem engedte befejezni mondanivalóm.
- Fél óra múlva érted megyek, addig vegyél fel valami szépet! Ja és nehogy elaludj – kuncogott a mobilba.
- Pedig az volt a tervem.
- Fél óra, nem több – csilingelt hangja és kinyomta a telefont.
- Nagyszerű – pislogtam kábán a falat bámulva.

Közel negyed órába kelt, amíg életet leheltem magamba és elcsoszogtam a fürdőig. A hideg víz kiváltotta nálam a berögződött reakciót, vadul kapkodni kezdtem a levegőt. A levendula nyugtató illata az egész fürdőszobában eluralkodott, szinte újjászülettem a hideg zuhanytól. A ruhásszekrényben gyorsan magamra kaptam az első kezembe eső pólót és egy farmernadrágot. A combközépig érő szürke melegítő felső már csak hab volt a tortán. Még egyszer szemügyre vettem magam a tükörben és már siettem is le a lépcsőn, hogy Alice pontos menetrendjét betartsam.
- Hova készülsz kisasszony? – kapta fel fejét Lisa néni a nagy halom papír közül.
- Alice szeretne velem találkozni – fogtam a lehető legrövidebbre és őszintébbre mondanivalóm. A felszín alatt persze ott lakozott az Edward iránt érzett hiányom.
- Ne érj haza túl későn – figyelmeztetett.
- Nem szándékoztam, jó szórakozást nektek. Sziasztok – téptem fel a bejárati ajtót, egyenesen a kint ólálkodó hidegbe kilépve.
- Még kopognom sem kellett – nézett rám Alice elismerően. Borostyán színű szemei fénylettek az örömtől.
- Nagyon boldognak tűnsz – elemeztem kihívó ruháját, feltűzött haját és arcát, amiről a mosolyt nem lehetett levakarni. – Ehhez köze van a látomásodnak?
- Mindent észreveszel, na gyere te kis Sherlock – ragadott csuklón és a Volvo irányába húzott.
- Nem fogod elmondani, igaz? – ültem be a kocsiba. A meleg levegő valósággal forrónak tűnt ekkora hőmérsékletkülönbség között.
- Nem. Még Edward sem tud róla – indította be a motort, jót mulatva ábrázatomon.
- Ajaj, ennyire szörnyű lesz?
- Kinek mi a rossz – rándította meg a vállát. – Nyugalom, ma nem a te nyakad lesz a főfogás – kuncogott fel.
- Oh, köszönöm. Azt hiszem ezért hálásnak kellene lennem.
- Mindenképpen – bólogatott a visszapillantót figyelve. – Nem is mondtad, hogy ilyen szép a barátod kocsija.
- Azért, mert ő nem a barátom – halványult el arcom a puszta feltételezéstől.
- Pedig jó kiállásúnak tűnik – merengett el.
- Te figyeltél minket? – akadtam el a hangom.
- Dehogy is, van ennél sokkalta újszerűbb megoldásom – simított végig fején cinkosan…

- A többiek hol vannak? – léptem be az üres nappaliba, ahol néhány lámpa volt felkapcsolva a látszat kedvéért.
- Vadászni mentek, csak Jasper van itthon.
- Aki természetesen tisztában van a terveddel – állapítottam meg ésszerűen. Nem kellett hozzá sokáig gondolkoznom, hogy összeálljon a kép.
- Mint mindig. Szia Bella – állt meg a lépcső közepén és onnan méregetett.
- Szia Jasper – mosolyogtam rá túlságosan is felvidultan. Alig tudtam alaphelyzetbe húzni ajkaimat. – Nagyon erősek a mai érzelemhullámaid – mondtam jókedvűen tudtomon kívül.
- Sajnálom, Alice érzései ilyen hatással vannak rám.
- Alice elmondanád végre, hogy mi folyik itt? – néztem a távolba meredő szemeibe dühösen. Ha tényleg igazi barátnők vagyunk, akkor mi értelme van, hogy titkolózik előttem?
- Minden remekül alakul, ahogy elterveztem – változott meg arckifejezése, ahogy abbahagyta a jövő fürkészését.
- Pontosan mit terveztél el?
- Mindjárt megtudod – ültetett le a kanapéra, így ráláthattam az ajtóra.
- Még 3, 2, 1… – tapsikolt örömtelien. - Sziasztok – libbent a vendégek elé. Érdeklődve felálltam a kanapéról és méregetni kezdtem őket, míg a szemem meg nem akadt egy ismerős szempáron.
- Te?
- Te? – hördültünk fel egyszerre, mire mindenki ránk szegezte tekintetét…