20. fejezet

Sziasztok :) Itt is lenne a 20. fejezet. Köszönöm Puszmónak a segítséget, mostantól ő lesz a segítőm és egyben bal kezem is (ha már úgy is balkezes vagyok :)
Komikkal bombázzatok, szeretek mindenkit! Puszi:Tia
Ui.: Este fél kilenckor kapcsoljátok le a villanyokat, a föld egy óráig hagy érezze jól magát :)


Újbóli találkozás

- Te? – nyitotta ki Edward kétkedőn az ajtót. Önkéntelenül léptem hátrébb a gyors mozdulata következtében. Bátorságom rögtön elillant, ahogy szembenéztem rideg tekintetével. Mintha három nap alatt fenekestül felfordult volna az élete, a szemei alatt futó lila foltok is erre következtettek. Legalább tudom, hogy nem csak én szenvedtem otthon, ameddig meghoztam ezt a döntést. – Miért jöttél ide? – kérdezte fagyosan. Érces hangja tovább tetézte a bennem dúló háborút, nem tudtam mit mondhatnék. Egyik felem itt akart maradni, de a másik ösztökélt, hogy fussak el és soha többé ne mutatkozzak náluk. Sóhajtva próbáltam szólásra nyitni szájam, de megakadtam. Nem gondoltam át mit fogok mondani, csak az idejövetelemre koncentráltam. Most biztos hülye libának hisz, aki egy értelmes mondatot sem képes kinyögni. Rosszul tettem, hogy ide jöttem.
- Ez… ez nekem nem megy, sajnálom – futottam a lépcső felé, hogy megszabaduljak a rám szegeződő szempároktól. Több időre van szükségem, hiába érzem magam lelkileg felkészültnek.
- Bella, várj – futott utánam koboldra hasonlító barátnőm. Kérését meg sem hallgatva szedtem kettesével a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb hazasiethessek. Bolond vagyok! Mit hittem magamtól, hogy majd összeölelkezve átbeszéljük Edwarddal az elmúlt heteket, hónapokat vagy netalán éveket? Röhejesen naiv ábrándjaim vannak.
- Nee – hallottam meg Alice sikolyát. Hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla, jól van-e, de a lábaim nem tudták lassítani megzabolázatlan testemet, ezért elvesztettem a kontrolt magam felett. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam mi történik. Karjaim és lábaim az esés nagy részét felfogták, ahogy gurultam lefelé. A suhogó szél arcomba csapott, de nem pillantottam fel. Jó volt leérkezni a lépcsőről zúzódások nélkül és pihenni egy kicsit a tükörsima padlón.
- Bella – lehelte Edward megnyugtatón a fülembe. Megzavarodva nyitottam ki szemeimet. Azt hittem a földön fekszek, ehelyett Edward combjain csücsültem. Karjai védelmezőn körbeöleltek. Fürkészve néztem bele aranybarna szemébe, ami örvénylett az aggodalomtól.
- Jól vagyok – suttogtam a bűvölettől lelassulva.
- Azt elhiszem. A pajzsod megvédett – mosolygott rám féloldalasan. Perzselő pillantásai csalogatón hívogattak, hogy megkóstoljam az engem éltető tiltott gyümölcsöt. Ölében mozgolódva csúsztam közelebb hasához, hogy a köztünk levő töltéseket tovább csigázzam. Formás vállain lágyan végighúztam a kezem, míg kényelmesebb pózba helyezkedtem felette. Ujjaim bronzvörös hajába vándoroltak, hogy rövid tincseivel játszadozzanak. Karjaimmal erőteljesen kulcsoltam körbe Edward tarkóját és magam felé húztam. Meginogva hajolt arcomhoz, mellkasa rendszertelenül mozgott fel-le. Ezen felbátorodva nyomtam hozzá szájam, hogy őrjöngő lassúsággal ízlelgessem vérvörös ajkait. Mellkasához szorosan odapréseltem felső testem, hogy érezzem a belőle áradó hideget. Edward sem tétlenkedett sokáig. Térdeimet simogatta libabőrt hagyva maga után, ami kifejezetten jól esett felpezsdült véremnek. Nyelveink ritmusosan kényeztették egymást, de én ki akartam törni ebből a lassúságból, hogy hevességre ösztönözzem.
- Ezt nem lenne szabad – beszélt szaggatottan csókunkba. Követelőzően folytattam a meghódítását, nem volt kedvem hallgatni a szentbeszédét. Szinte már dühösen feszítettem széjjelebb ajkait, hogy ne tudjon meggátolni. Emlékeimben még élénken élt a múltkori hoppon maradásom.
- Nocsak-nocsak – szólalt meg Emmett mély hangtónusával. Szívem felgyorsulva válaszolt betoppanására. Kelletlenül elszakadtam Edward ajkaitól és megpróbáltam lefeszegetni csípőmet körbefogó kezeit. – Ne zavartassátok magatokat, én jó nézőközönség vagyok – kacsintott kettősünkre és leült a lépcső tetejére. Elvörösödve néztem vissza Edwardra, akit szórakoztatott a pillanatnyi zavarom.
- Gyönyörű vagy, mikor megjelennek a tűzrózsák az orcádon – bókolt úriemberhez méltón. Egyik kezével végighúzta pirosló bőrömet, miközben szorosan összefűzte pillantásunkat.
- Menjetek szobára – röhögött Emmett mögülem.
- Nekem jobb ötletem van – kapott fel Edward a karjaiba, mire felsikkantottam. Nem voltam tisztában a vámpírképességeivel, így azt sem tudtam mire számítsak. Sokkolva integettem vigyorgó bátyjának, amíg ki nem értünk a teraszra.
- Edward tegyél le – tértem magamhoz hipnotizálásom után. Idegesített, hogy úgy kezelt, mint egy sérült báránykát. – Nekem is van lábam, tudok járni - elleneztem cselekedetét.
- Csak hunyd le a szemed, egy szempillantás alatt ott leszünk – susogta fülembe ellenállhatatlanul. Megadón becsuktam szemeimet és jó erősen belekapaszkodtam. Kétségem sem fért hozzá, hogy most valami furcsa dolog fog történni. Kezem nyomán meggyűrődött ingjébe beletemettem az arcomat és mélyeket lélegeztem bódító illatából. A felélénkülő szél vígan játszadozott hajzuhatagommal, míg a talaj felett végleg elvesztettem az uralmat. Úgy éreztem magam, mint egy hullámzó tengeren, amit a part fele sodor a víz, de még korán sincs vége a szélcsendnek.
- Bella, jól vagy? – simogatta meg összeborzolt hajamat Edward.
- Azt hiszem – álltam rá saját lábaimra. Kóvályogva léptem egy lépést és ránéztem az előttem magasodó két fára, amik közül az egyik néha elhomályosult. – Mondd csak Edward, előttünk két fa áll?
Hangos kuncogása elriasztotta a közelünkben fészkelő madarakat.
- Jobb lesz, ha egy kis időre még tartalak – kapott vissza karjaiba és csókot lehelt homlokomra.
- Tehát csak egy fa van ott – vontam le a következtetést. Visszadőltem kényelmes fekhelyemre, élvezve kemény mellkasának lélegzetvételeit. – Tulajdonképpen miért hoztál ide? Meg akartál menteni Emmett megjegyzéseitől? – néztem fel arcára.
- Mutatni szeretnék valamit, de csak akkor, ha már jobban leszel – mondta sejtelmesen.
- Nem szeretem a titkokat - a meglepetéseket meg még inkább nem – tettem hozzá gondolatban.
- Mégis eljöttél hozzánk, mikor tudod, mi vagyok – húzta fel szemöldökét és kérdőn rám tekintett. Rá akart vezetni újbóli felbukkanásomra.
- Mert függetlenül attól, hogy mi vagy, én szeretlek – néztem fekete szemeibe jelentőségteljesen. Nem tudtam a szívemnek parancsolni, lelkem mélyén talán nem is akartam. Csak a közelében akartam lenni, amíg megtehetem…
- Tehát beletörődsz, hogy olyan teremtmény vagyok, aki egy simogatással megölhetne és darabokra téphetne? – kérdezte ironizálva. Utáltam mikor ebben a hangnemben beszélt velem.
- Igen – feleltem egyszerűen.
- Bolond vagy. Neked jobb járna – rázta meg a fejét és letett a lábaimra. Lehajtott fejjel lépdelt a kiszögelés felé, amit a nap reggeli fénye megvilágított.
- Nekem csak te kellesz, nem érdekel más. Rád van szükségem – botladoztam utána.
- Fiatal vagy még, előtted áll az élet. Nem tudod, mire vállalkozol – nézett rám mindentudón.
- De igenis tudom – vágtam rá durcásan, ami rögtön rámutatott a lényegre, hogy még sem vagyok olyan érett, megfontoltan cselekvő nő.
- Ez talán meggyőz róla, hogy más vagyok. Talán még vissza is térít a valóságba. Nem bízhatsz bennem, hiszen még a nap is lehántja rólam az álarcom, megmutatva való énem – lépett a homokbuckára félcsupasz testtel. Eltátott szájjal néztem rá. A bőre, mint megannyi gyémánt csillogott testén. – Érted már? – mosolygott lemondóan.
- Hiszen te gyönyörű vagy – mondtam ki, amire először gondoltam. A napfény védelmezőn körülölelte testét. Nem értettem mire akart kilyukadni, hisz ő a lehető legtisztább lélek.
- Bella hogy tudnám bebizonyítani neked, hogy veszélyben vagy mellettem? – suhant hátam mögé és átkulcsolta kezeimet. Felgyorsuló szívvel fordultam meg, hogy szembenézhessek bánatos tekintetével.
- Nem érdekel – remegtem meg, ha rágondoltam mi mindent tehetne most velem. Végül is szeretek veszélyesen élni. – Csak szeress – néztem bele fokozatosan tisztuló aranybarna szemeibe.
- Lehetetlen egy kislány vagy – mosolygott rám és szájamra tapasztotta ajkait. Kezeimet kiszabadítottam görcsösen tartó tenyeréből és kuncogva elszakadtam halálos ajkaitól.
- Ha én kislány vagyok, akkor te mi vagy? Egy öreg apó? – nevettem fel, bár fogalmam sem volt az igazságról. Olyan sok mindent kellett még megbeszélnünk, de az idő körülöttünk vámpírszárnyakon sietett.
- Megvagy – szorított le a földre nevetve. Játékosan megpróbáltam szabadulni hozzám nyomódó teste alól. – Á-á, most nem engedlek – csapott le vállamra. Kínzó lassúsággal kóstolgatni kezdett nyelvével. – Amúgy meg már túl vagyok a tízedik x-en, de nyugodtan tegezhetsz – simított végig verőeremen.
- A tízediken? – hagytam abba a rúgkapálást, hogy belenézhessek szemeibe.
- Végre valamivel rád ijesztettem – játszadozott hajtincsemmel elégedetten.
- Nem ijesztettél meg – akadozott hangom puha érintéseitől.
- Akkor miért ver ilyen gyorsan a szíved? Akár csak egy kismadárnak – hajolt közelebb nyakhajlatomhoz, hogy csókokat lehelhessen rá.
- Amiért te is gyorsan veszed a levegőt – hárítottam támadását okosan. Kezeimmel felfedezőútra indultam Edward csupasz testén, feltüzelt a belőle áradó hideg. Oldalán körmeimet könnyedén végighúztam, majd hátára összpontosítottam további mozdulataimat. Ajkaimmal vállán és állán köröztem, hogy kereshessek egy gyenge pontot. Nyakához érve beugrott egy ötlet.
- Miben mesterkedsz? – susogott fülembe, megrezegtetve pillekönnyű babahajszálaimat.
- Kipróbálok valamit, csak ne mozogj – suttogtam vissza. Szétnyílt ajkakkal közelítettem meg hófehér bőrét és rátapadtam, mint pióca az áldozatára. A torkából feltörő morgás jelezte, hogy nem csinálom olyan rosszul.
- Bella – tört fel tüdejéből egy erőteljes morgás, majd eltűnt rólam a súlya. Félve néztem végig magam körül, szemeim Edwardot pásztáztak.
- Edward? – remegett meg hangom a pániktól. Ilyen gyorsasággal ki tudja, már merre járhat. A fuldoklás szerű zihálás kitérített negatív gondolataim árnyékából. A tőlem húsz méterre lévő - fatörzs aljában összegubózott testtel nyelte a levegőt. Összefacsart szívvel közelítettem meg, azt hittem élvezni fogja, ehelyett teljesen kiborítottam. – Nagyon sajnálom – guggoltam le mellé és kezeimmel simogatni kezdtem.
- Majdnem megtettem, majdnem… - halt el hangja. Öklével dühösen beleütött a fába, ami megrepedt feldúltságától. Reflexszerűen visszahúztam ujjaimat és beleejtettem ölembe.
- Nem kellett volna ezt tennen, meg tudsz bocsátani? – néztem rá őzike szemekkel, ez Charlie-nál mindig bevált. Bűntudatom volt az arcán éktelenkedő seb miatt, és ezt még tetéztem is a nyaka kiszívásával.
- Szörnyen sajnálom, de olyan intenzíven csábít a véred. Akár egy drog, amit a kedved szerint keversz össze. A vadászösztönöm minden másodpercben téged kíván, és nem tudom, mikor szakad el bennem a cérna.
Az őszintesége ledöbbentett. Eddig fel sem fogtam mit él át, valahányszor a közelébe kerülök. Önző módon csak a saját érzéseimre figyeltem, az, hogy ő miken megy át már csak másodlagos volt.
- Szeretnéd, ha elmennék? – csuklott el a hangom. Lisa nénivel bármikor meg tudnám beszélni, ha máshol szeretném folytatni a tanulmányaim. Készségesen belemenne, már így is felvetette. Én pedig megtenném Edwardért, még ha fájna is. Ennyivel minimum tartozok neki az ostobaságaim miatt.
- Ilyet viccből se mondj, nélküled végleg meghalnék – húzott szorosan magához. Boldogan simultam ölelésébe, az első közös pontunkat máris megtaláltuk…

- Fáj még az arcod? – tapogattam végig sebét elgondolkozva.
- Nem igazán – ért hozzá tenyeremhez és belecsókolt.
- Feltehetnék pár kérdést? Persze csak ha nem zavar – raktam hozzá gyorsan, hogy ne legyek olyan illetlen.
- Bármit kérdezhetsz – mosolygott rám féloldalasan, amit imádtam.
- A szemed színe miért változik? Mintha csak a hangulatod szabályozná.
- Attól függ, mennyire vagyok éhes, de a düh is feketévé változtatja – hajtotta le a fejét, mint aki szégyelli magát.
- A vámpíros legendák mennyire igazak? – ültem át törökülésbe, hogy jobban odafigyelhessek válaszaira.
- Nos mint láthattad a nap nem árt nekünk, csak leleplez. A házunk sem egy kastély, és koporsóink sincsenek – mosolyodott el.
- És még csak nem is emberi véren éltek – tettem hozzá, amire csak egy bólintást kaptam. – A gyorsaságon és erőn kívül van még egyéb emberfeletti tulajdonságotok?
- Alice a jövőbe lát, ahogy arra korábban már rájöttél. Jasper pedig azért „érzékeny”, mert minden érzésedet átérzi.
Az érzékeny szó hallatára mosolyognom kellett. Amikor elsőnek hallottam, teljesen félreértelmeztem.
- Én pedig gondolatolvasó vagyok, mint már említettem – rándította meg a vállát, mintha csak egy egyszerű kis matekpéldáról beszélgetnénk.
- De bennem még sem tudsz olvasni – emlékeztem vissza régebbi beszélgetésünkre, amikor nem sikerült rájönnünk az okára.
- A pajzsod megvéd – húzta el a száját, mint akinek nem tetszik a felállás.
- Az olyan nagy baj? – kérdeztem rá.
- Nem tudom, mire gondolsz, és ez néha megrémiszt. Te vagy az egyetlen, akinek néma az elméje előttem.
- Szerintem azzal csak nyerhetsz, ha nem látsz a gondolataimba – gondoltam vissza pár pikáns részletre, amit az agyam magától gyártott. Éreztem a fülem lángolását, ami szépen lassan kiterjedt arcomra, ezért leszegtem fejemet a föld felé bámulva.
- Oh – világosodott meg. – Bella, kérlek, nézz rám – húzta fel a fejemet. Nemlegesen megráztam a fejem és másfelé bámultam. – Bella, ebben nincs szégyellni való. Tudnád Emmettet és Rosalie-t hányszor kapom rajta hasonló gondolatokon – szélesedett ki a vigyora, mikor rá pillantottam.
- Nem lehet valami jó érzés – gondoltam bele a helyzetébe. – Azért néha ki tudod kapcsolni?
- Nem, soha. Azért van jó oldala is – kelt fel helyéről. – Meg tudom védeni, akik fontosak számomra – húzott fel a földről karjaiba zárva.
- Igazán? – kacérkodtam vele. – Például ha egy meteor közeledne, felszállnál az égbe és széttörnéd?
- Nem, nem valószínű. De bárhova el tudok futni veled, ahova csak szeretnéd – csókolt meg, hogy lezárhassuk a témát. - Erősen kapaszkodj – vált el ajkaimtól és adott pár másodpercnyi pihenőt, amíg összeszedem magam a hazafutásra…

Hírek!

Sziasztok. Bocsi, hogy már hétvége óta nincsen friss, épp erről akarok írni!
Májusban és júniusban kis érettségim lesz, amire tanulnom is kéne valamit. És mivel a húsz irodalom tételből egyet-kettőt ha tudok, így elég cinkes :D
Szóval mostantól hetente egy fejezet lesz feltöltve. Júniusban megpróbálom behozni a lemaradást, már amíg itthon leszek, mert 21-től Gyulán fogok nyaralni (két héten keresztül), ahol netem persze hogy nem lesz *mély sóhaj*.

Viszont, hogy ne csak szomorú híreket közöljek veletek: írtam barátnőmmel és most már bétámmal (Puszmóval) egy Slash történetet. Tudom sokan undorítónak tartják, nem szeretik, lefújozzák. Akit viszont érdekelne itt megtalálja a történetet: Barbragp
Emmett&Jasper párosítású és azért írtuk, hogy egy kicsit feszegessük a határokat :D
Természetesen megértem, aki nem szereti a Slash-t!

Puszi: Tia
Ui.:Szombaton friss!!!

Díj

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.



Nekik adnám át a díjat:

Szylu
Alice és Kittikef
Ginewra
Voiki
Join
Spirit Bliss

És még sokaknak jár a díj, de csak hatot írhatok..

Teszt:


Név: Tia (Martina rövidítéséből :)
Lakhely: Magyarország, Oroszlány
Születési hely: Tatabánya
Névnap: Január 30
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: Két bátyó
Anyanyelv: Magyar
Beszélt nyelvek: Magyar, Angol és kicsit Német is :)
Gyűjtemény: szalvéta xD
Cipőméret: 40
Iskola: Lengyel József Gimnázium
Kedvencek: irodalom, nyelvtan, földrajz, biológia :)
Hobbi: olvasás, zene hallgatás, filmnézés, írás
Zsebpénz: anya kedvétől függő..
Kívánság: év végi vizsgákat ne rontsam el
Álom: olyan munkám legyen, amit szeretek is csinálni
Szerencseszám: 7,8,13,28
Szeretnék találkozni: Robert Pattinsonnal, mert a humora kicsinál xD
Háziállatok: két kutyus, öt macska

Ezt a díjat Stelly-től és Csub94-től kaptam 2010.március 21-én! Nagyon köszönöm nekik :)
TuNi-nak, Join-nak pedig köszönöm a Diamond blogger díjat :)

19. fejezet

Sziasztok. Ez a fejezet inkább egy összefoglaló rész lett Edward szemszögéből. Próbáltam érthetőre írni, és elválasztani a múltat és a jelent. A múltban történtek dőlt betűsek. Köszönöm a kommentárokat, a nap folyamán válaszolok rájuk. Jó hétvégét ^^
Puszi: Tia


Gondolkozz okosan!

- Edward nem hagyom, hogy tönkre tedd magad! – beszélt Alice dühtől tajtékozva. Mindenáron el akarta érni, hogy meglátogassam Bellát a kórházban.
A döntésemen viszont sem ő, sem a családom nem tudott változtatni. Majdnem az életébe került, hogy idő előtt feladtam a lélegeztetését. Ha Jacob akkor nem tűnik fel... én nem is tudom mit tettem volna magammal. – Ezt az önsanyargatást hagyd már abba! Ezzel nem csak magadnak ártasz, de Esmének és Carlisle-nak is. Szerinted nekik milyen érzés látniuk, hogy a fiúk miként teszi tönkre magát? Ne legyél önző, adj nekünk is a fájdalmadból vagy nyeld le. De ne feküdj a fekete bőrkanapédon, azon gondolkozva, hogy milyen szörnyű életed van. Te változtatsz a jövődön, szóval most szépen felkelsz és elmész vadászni – húzta fel testemet ülő helyzetbe.
- Már késő, túl … - akartam befejezni, de az égrengető csattanás megállított.
- Kérsz még? – szűrte dühösen. Szúrós szemeibe bánatosan pillantottam fel. A Belláról szóló gondolatai egyesével fúródtak bele szívembe, hogy lángba borítsak a másik felét is.
- Nem tudnám bántani, még egyszer ne kérd tőlem – hajtottam vissza a fejem és makacsul megráztam. Sóhajtva guggolt elém, aprócska kezeit térdemen nyugtatta.
- Nézd Edward, Bella erős lány. Szüksége van ránk, nincs senkije a nagymamáján kívül. De ha nem akarsz segíteni nekem úgy is jó… – vonta meg vállát és felkászálódott álló helyzetbe.
- Ezt hogy értsem? – kaptam el csuklóját, hogy visszatartsam. Nem tetszett a hangneme.
- Ma idehozom. Szóval kérlek tedd meg, hogy elmész vadászni. Nem nézné Lisa jó szemmel, ha már az első adandó alkalommal letámadod – kuncogott fel, majd kiviharzott.
- Alice ezt azonnal magyarázd meg! Mit láttál? – futottam utána, hogy kérdőre vonjam. Ám gondolatait a következő évi ruhakollekciókkal fedte el. Gyűlöltem mikor ezt csinálja. – Alice – kiabáltam rá, mikor elhajtott mellettem sárga Porschéjával. A felszálló por irritálta szaglásomat ezzel is a vadászatra ösztönözve. Napok óta nem ittam állati vért, torkom már lüktetőn kapart.

A hegyi oroszlán édeskés illata körben belengte a sziklákat. Ez csak egyet jelenthetett: a közelben tanyázott. Ugrálva libbentem egyik kiszögelésről a másikra. Szerettem becserkészni a vadakat, és végignézni a szemükben lapuló vadságot. Utolsó csepp vérükig küzdöttek életükért, nem adták egykönnyen magukat.
- Szia, szépségem – köszöntöttem az idősödő nőstényt. Szemfogait ingerlékenyen megcsillogtatta, hogy elijesszen. Mosolyogva nyitottam szét ajkaimat, hogy megmutassam neki a saját adományomat. Le akartam vezetni a bennem fortyogó fölös energiát. Erre a puma pontosan megfelelő eszköz volt.
- Gyere cicus – szorítottam a sziklaperemhez, hogy támadjon meg, amiért elálltam a menekülőútját. A családom joggal gondolhatna félőrültnek, amiért itt kínzom magam bódító illatával. Lassan egy hete annak, hogy nem ittam. Szerettem a fájdalmat, amit a bennem lakózó gonosz kapott. Még így is elviselhetőbb, mint amit Bellával tettem. – Hát ha nem, akkor nem – ugrottam elé és elkaptam szőrénél fogva. Fogai vicsorítva keresték gyenge pontomat, amit támadhat. Nevetve röpítettem neki a legközelebbi éles sziklának. Hihetetlen, hogy az állatok ennyire buták…
A vér szivárgása eszméletemhez térített. Ez nem én voltam, nem szoktam az állatokkal játszani! Szomorúan borultam a hegyi oroszlán nyaka fölé és belevájtam éles fogaimat, hogy kiszívjam az utolsó cseppig táplálékom.

Hazafele még elejtettem két őzet a biztonság kedvéért. Minimálisra akartam csökkenteni Bella veszélyeztetését…
Hálószobámba érve megigazítottam ingemet, ami a vadászat közben meggyűrődött. Kifogástalanul akartam kinézni a sorsdöntő találkozásunkra. Most áll vagy bukik, hogy milyen kapcsolatot tudnék vele még kialakítani a szörnyű baleset után. Megérteném, ha soha többé nem bírna egy légtérben élni velem. Mire számíthatna tőlem, mikor majdnem a másvilágra térítettem két kezemmel?
- Alice, ugye a többiek már nem aludtak? Nem akartam felkelteni őket az érkezésemmel – hallottam meg gyönyörű hangját, ami úgy szólt, mint egy fülemüle koraesti éneke. Mosolyogva hallgattam családom nevetését. Egy vámpírokkal teli házban mókásan hatott ez a kérdés. Hangtalanul lefeküdtem a kanapéra és az összes gondolatot kizárva fókuszáltam Bella arcára Alice-on keresztül. Szemeiből a legapróbb rezzenéseket is jól ki tudtam olvasni, nem kellett hozzá a gondolatolvasás tudománya.
„Istenem, de gyönyörű” – vágta át gondolataim gátját anyám felkiáltása, amit hangosan nem mondott ki. Ráhagyta a viccet űző Emmetre ezt a nemes feladatot. Fuldokolva siettem le a lépcsőn, nem bírtam tovább a négy üres fal között őrlődni. Szükségem volt Bella mosolyára, amivel a többieket boldogította.
- Emmett, hagyd már szegényt – pirítottam bátyámra, aki marionett bábú módjára pörgette a levegőben.
„Jól van már, nem mondtad, hogy te szeretnéd” – engedte el, és vigyorogva odalépett Rose mellé.
- Szia – hallottam meg halk suttogását ütemtelen szívdobogása árnyékában. Szív alakú arca pirospozsgásra változott lágy tekintetem láttán. Alig tudtam megszakítani a szemkontaktust, magamba akartam szívni a látványt, hogy jó mélyen elraktározhassam.
- Szia – mosolyogtam rá féloldalasan és megindultam felé. Vámpír felemet feltartóztatva sétáltam le a lépcsőkön, hogy közvetlenül előtte megállhassak. A lágy melódiám gyorsabb ütemre váltott, s mindezt tetézte a simogatásom kézfején. – Hogy van a kezed? – forgattam orvosi precizitással, hogy jól szemügyre vehessem. Úgy látszik gondolatban elkalandozhatott, mert nem reagált semmit, csak a hófehér kezünk egybeolvadását nézte. – Bella? – kérdeztem lágyabban, hátha ezzel reakcióra kényszeríthetem.
- Megint kezdi – kuncogott fel húgom. Értetlenül rá néztem, de ő csak megrázta a fejét. „Rá fogsz hamar jönni” – üzente vidáman.
- Nem fáj. Carlisle nagyon figyelmes volt velem – csúsztatta ki kezét tenyeremből és a földet fixírozta, mint egy bűnös lélek. Ez így nem jó, ennek fordítva kellene történnie.
- Ennek örülök – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd Alice-re néztem, akinek már tervei voltak Bellával.
- Isabella gyere, készítünk neked reggelit – ugrált mellénk koboldosan és karon ragadta szegénykémet. Hiába, ha Alice valamit elhatároz, csak merj vele szembeszállni… olaj a tűzre.

Görnyedten vetettem magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Unottan váltogattam a csatornákat, abban bízva, hogy találok valami érdekfeszítőt.
- Nah mi az, nem tetszik a felhozatal? – borult mellém Emmett.
- Ezt hogy kellene értenem? – bokszoltam játékosan vállába.
- Ahogy szeretnéd – fogta satuba fejem és vadul dörzsölni kezdte.
- Hagyd abba – hadonásztam kézzel-lábbal, hogy abbahagyja. Olyan volt, mint egy bölcsődés gyerek, akinek a játékból sosem volt elég.
- Emmett Cullen jobb lesz, ha abbahagyod. Különben jössz velünk reggelizni – hallottam meg Alice morgását.
- Már itt sem vagyok – ragadta meg Rose kezét és az ajtón keresztül angolosan távoztak.
- Kösz, azt hittem hajam sem marad nap végére – húztam el szájam a morbid új külsőmre gondolva.
- Korán a szeretetnyilvánításod, te nem maradsz ki a desszertből – kacagott fel és már tolt is az ebédlő irányába.
- Na és Jasper? – kerestem utolsó mentsváram.
- Nem-nem, ő most alszik…


- Edward, beszélhetnék veled? – kopogott fivérem hangosan és belépett.
- Mit szeretnél? – fordítottam hátat az ablaknak. Szerettem állva merengeni.
- Az érzéseidről beszélni, nem tudom hová tenni.
- Akkor mi lenne, ha hagynád elveszni a süllyesztőben?
- Nem megy, ahhoz túl intenzív. Figyellek egy ideje, itt már többről van szó. Mi történt a réten? – feszegette tűréshatárom legtetejét.
- És mi történt a gardróbban? – vágtam vissza.
- Rendben, ha beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz – fújt visszavonulót és lassan kisétált, ahogy számításaimba vettem. Nem csak én büszkélkedhettem a stiklijeimmel. Istenem az a csók, több volt, mint amit valaha is nőtől kaphattam.


- Minden rendben? Olyan szórakozott vagy – csúsztam hozzá közelebb, hogy szemügyre vehessem mogyoróbarna szemeit. Pislogva emelte rám tekintetét, a legapróbb titkokba is belátást engedélyezve.
- Ühüm, hát persze – bólintott megkésve. Nagyon rossz hazudozó volt, még szerencse, hogy ő egy tiszta teremtés. Nincs szüksége ilyen eszközökre ahhoz, hogy mást elbűvölhessen.
- Bella – leheltem lepkefütty halkan, a pillanatnyi varázst tovább fokozva. A szíve örömtáncban úszott, ahogy egyre közelebb merészkedtem. Alig pár centi választott el minket egymástól én mégis fényéveknek hittem ezt a kis távolságot. Furcsa érzések kavarogtak bennem, ilyet százévnyi létem során sem éreztem. Hezitálva néztem bele csokoládébarna szemeibe, ahol kutatni kezdtem az engedélyt a továbblépéshez. Gondolatolvasás nélkül elveszett voltam, biztosra kellett mennem. Nem váratott sokat a jelre, ajkait hozzáillesztette összeszorított számhoz. A jóleső bizsergés lejjebb vándorolt, amint csókolgatni kezdte hol az alsó, hol a felső részeket. Ujjai remegve járták be gallérom peremét, ahogy egyre közelebb húzódott. Mellkasa már-már nekiért kőkemény testemnek. Kellemes tapintásai ellazították feszült izmaimat, így elnyíló ajkaim engedtek a néma csábításnak. A hajamba kapaszkodva vont magához, ezzel is a bennem terjengő gonoszt lelkesítve. Minden erőmre szükségem volt, hogy csillapítani tudjam a lassabb tempóra. Zihálva csúsztattam pulcsija alá kezem. Lágyan simogattam, elveszve meleg bőre fogságában.
- Bella – búgtam a fülébe. Önző voltam, már megint csak magamra tudtam gondolni. Neki szüksége van az oxigénre, ne használd ki teljesen – rótt le egy hang a fejemben. – Bella – kaptam el kezeit, fenyegetőbb hangnemre váltva. Az életével játszadozott. A mélyen lapuló gonosz már várta a megfelelő alkalmat, mikor kitörhet az erősen tartó rácsok mögül. Nem engedhettem, hogy meleg ujjai tovább játszadozzanak, akár ingem alá is bejutva.
- Sajnálom, én… - kelt fel rólam és hátrálni kezdett. Gyönge lábai alig tartották meg. – Nagyon sajnálom – mondta újra és futni kezdett az ellenkező irányba. Értetlenül pislogtam zokogó alakjára nézve. Sikerült ezt is elrontanom. Csodás – csaptam a földbe dühösen.
- Bella, állj meg – kiabáltam utána, de csak szaladt a feje után. Vámpírgyorsasággal közelítettem meg, majd fékezve elkaptam derekánál. – Megvagy – húztam magamhoz. Féltettem a növényektől, amik már így is felkarcolták lábát.
- Azonnal eressz el – verdeste mellkasomat és vadul szabadulni próbált. - Megértem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Csak engedj el – zokogott fel reménytelenül.
Már, hogy ne akarnám? Épp a gonoszabbik énemtől akarom megvédeni.
- Olyan bolond vagy – hajoltam közelebb szájához. A düh és a fájdalom egyvelege kiült arcára, betemetve orra hegyéig. Gondolkodás nélkül tapasztottam Bellára ajkaimat, mintegy visszavágott hirdetve az előbbiért. Elvégre is a férfinak kell megtennie az első lépést, amit én bután elhalasztottam…


- Fiam? – ért hozzá Carlisle a vállamhoz. – Hogy érzed magad?
- Jobban, mint kellene. Bűnös lélek vagyok, a máglyán a helyem – sóhajtottam elnyújtottan, mintha a fáradt gőzt így kiengedhetném.
- Edward, kérlek, nézz rám – fordított maga felé. – Ne emészd magad azért, ami két nappal ezelőtt történt. Bella idővel rá fog jönni, hogy sokkal értékesebb vagy, még így vámpírként is. Ő egy okos lány, hagyd, hogy átgondolja.
- Állj – ráztam meg a fejem értetlenül. – Mit mondtál? Hogy két nappal ezelőtt?
- Igen. Azóta vagy ide bezárkózva. Észre sem vetted? Kezdek aggódni érted – révedt el a tekintete, a helyzetet mélyen elemezve.
- Nem kell aggódnod, a magam ura vagyok.
- Na és a sebed? Még mindig megvan a nyoma.
- Idővel eltűnik, ha most megbocsátasz – nyitottam ki az ajtót.
- Az irodámban leszek – sétált ki kelletlenül.

A tükörbe nézve egy keseredett vámpír nézett vissza rám. A szemei alatt mély karikák hirdették vesztét, míg a csata közbeni sérülés egyre pirosabb sávban húzódott le álláig. Most aztán belekóstolhatok a savanyú életbe – hajtottam le fejem a fekete bőrkanapémra. Milyen jó lehet aludni és nem gondolkozni semmin…


Jake? – hallottam meg Bella kétségbeesett hangját. Egy másodpercig hezitálva nézett rám, majd a kutyára tekintett. Mit kereshet itt ez a dög? Az időzítése ennél rosszabb már nem is lehetne. Így hogy közöljem Bellával, hogy vámpír vagyok? Koszos földön csúszó szőrmók – köptem gondolatban az arcába.
- Jól vagy? – húzta magához egyetlenem. Morogva adtam hangot nemtetszésemnek. Mégis hogy képzeli, hogy ide eszi őt a fene? Vigyorogva ölelte körül hatalmas mancsaival, amiket napvégére levágok a helyéről, ha illetlen helyen nyúlkál vele.
- Szeretethiányod van? – kuncogott Bella aranyosan. Csilingelése majdnem hasonlított drága húgom nevetésére.
- Egy kicsit. Nem akarod csillapítani? – feszítette tovább a húrt. Ökölbe szorult kezeim hófehérre változtak szorításomtól. Visszatartottam magam, Bella miatt. Most még Carlisle szavai sem hatottak rám, aki ellene volt a harcnak. Torkomból az árulkodó morgás utat tört magának. – Látom, nem vagyok egyedül – simogatta a haját. Már épp azon voltam, hogy felkelek és beverem Jacob képét, mikor meghallottam Bella hangját.
- Elmúlik – nézett szemembe, hogy jó mélyen vájkálhasson kézzel fogható dühömben. A csalódottság lerítt arcáról.
- Hú, ez most velős volt. Megmagyaráznád? – folyt belőle a tudatlanság.
- Lényegtelen – szakadt el a bolhazsáktól.
- Bella, beszélhetnénk? – köszörülte meg a torkom a kellő pillanatot kivárva. – Négyszemközt – tettem hozzá, mikor megláttam min vacillál.
- Rendben – bólintott rá. - Jacob nyugodtan hazamehetsz, nem lesz semmi baj.
Nyugtatgatta, mintha épp nem egy farkassal beszélne. Már a szagától is felfordult a gyomrom, mikor a szél a tüdőmbe röpítette elviselhetetlen bűzét. A vér hullámozva nyaldosta hasfalamat a botránkoztató bűztől. Még a méregtermelődésem is csaknem duplájára változott, hogy elpusztíthassam ezt a vakarcsot.
- Nem vagy mellette biztonságban – bökött felém.
- Nem szép dolog ujjal mutogatni. Fogadd meg Bella tanácsát, kotródj innen – fordultam hátra és összekoccintottam a fogam. Nem akartam újabb morgásokat, épp elég lesz e nélkül is megküzdenie Bellának a ténnyel, hogy vámpír vagyok.

- Maradj ott, nem… nem biztonságos a közelemben tartózkodnod – verte ki nálam a biztosítékot Jacob remegő hangja. Észre se vettem, hogy ennyire eltávolodtam tőlük.
- Segítek. Felhívom Dr. Carlisle-t, ő nagyon jó orvos – nyúlt Bella a telefonjáért és már ütögette is a számokat.
- Bella – ragadtam meg könyökét és magam mögé húztam, hogy megvédjem a sérüléstől. – Hogy lehetsz ilyen idióta? – kérdeztem vámpírgyorsassággal a kutyát. Egy embert veszélyeztet, mikor őket kellene megvédeniük a magamfajtáktól.
- Mi a ...? – tért magához, de Jacob tüdőből feltörő morgása megállította.
- Fuss – engedtem el, hogy egérutat biztosítsak számára. Az életem árán is megvédem. Carlisle sem akarná másként, mikor egy élet a tét. - Fuss már – kiabáltam rá akaratlanul. Szívverése megduplázódott, de legalább a jó irányba vitte a lába. Alice segíteni fog nekünk, amint megtámadom Jacobot. Így nem fog beleavatkozni Bella sorsába, és húgomnak is kitisztulnak a látomásai. A bolhafészek csak megnehezíti az életünket – dühöngtem.
„Soha nem fogod megkapni Bellát, ő az enyém” – feszítette pattanásig izmait.
- Akkor van egy jó hírem, te sem vagy a szerencsés választottak között – villogtattam meg szemfogam és támadóállásba álltam.
„Na ezt figyeld vérszopó” – ugrott nekem, de egy jól irányzott lökéssel belerúgtam. Lábai spárgában feküdtek szét teste mellett, amint földet ért.
- Könnyebb lesz, mint gondoltam – nyomtam el egy mű ásítást.
„Meglátjuk” – jött a következő támadása. Bundájába belemarkolva dobtam neki a fatörzsnek, ami nagyot reccsenve kettéosztódott. Fülelve hallgatóztam, amerre Bellát hittem. Féltem, hogy eltéved. Az emberek tájékozódása valljuk be nem valami jó. A szemükön kívül semmilyen érzékszervük sem kiforrót.
„Vérszopó” – ugrott nekem a kutya, figyelmetlenségem közben. Lazán ledobtam magamról, de körmei csíkot húztak arcomon.
- Most megdöglesz – sziszegtem fel és nekitámadtam, hogy darabokra téphessem.
- Elég volt! – kiabált ránk apám a rét széléről. – Nem így egyeztünk meg a dédapáddal. Bella nem játékszer ezt véssétek az eszetekbe – nézett a kutyára, majd vetett rám is egy oldalpillantást. Vakkantva jelezte, hogy felfogta és már futott is falkája felé…


- Ne, most nem fogad látogatókat. Nagyon rossz passzban van – hallottam meg Alice hangját az ajtóm előtt. Unottan keltem fel a kanapéról, hogy megnézzem, ki zargat a reggeli órákban. Kezemet a hűvös kilincsre tettem és gyors mozdulattal lenyomtam. Az ajtó megadva kattant egyet, hogy rálátást biztosítson az idegenre.
- Te…? – tágultak ki orrlyukaim az ismerős illatot belélegezve.

18. fejezet

Sziasztok. Hát itt lenne a 3. része az "Érdekes nap"-nak :) Hogy mik nem történhetnek egy nap leforgása alatt.. Kicsit szomorúra sikeredett (hát igen, ez vagyok én, egy merő hullámvölgy :D). Következő fejezet hétvégén várható! Waneeey-nak köszönjétek a végén található puszis részt :D
Mostani ihletőm Avril volt: http://www.youtube.com/watch?v=rZb8CnUzUOc
Üdv.: Tia
Ui.: Ez a háttér jobb, mint az előző?



Érdekes nap III/III

- Szeretlek – suttogtam halkan. Szemei rabul ejtve szívták magukba boldogságomat. Féltem még kimondani ezt a szót, de rájöttem őrültség tovább visszatartanom. Ennél erőteljesebb érzést még sosem éreztem, ezért is botránkoztatott meg a felismerés.
Sóhajtva eltolt magától és visszaindult a tisztásra. Korai volt még az érzelemkinyilvánításom? – haraptam be ajkam és utána indultam összezsugorodott gyomorral.
- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem csalódottan, mikor lekuporodott a takaróra és a fejét lehajtotta.
- Nem szabadna így érezned, mert én… - harapta el a mondatot.
- Mert te? – estem kétségbe. Nem érez ugyan így? Csak egy játék vagyok neki, akin kiélheti magát? – szomorodtam el. Behunyt szemekkel vártam, hogy elmondja a végítéletét.
- Bella – ütötte meg a fülem egy hang, ami az erdő felől érkezett. Meglepetten nyitottam ki szemem, fejemet felé tekerve. – Csak hogy megtaláltalak – húzódott mosoly arcára és közelebb jött.
- Jake? – vontam fel a szemöldököm. Kiment a fejemből, hogy mindenáron meg akart keresni.
- Jól vagy? – húzott magához és vállamra fektette homlokát. Nyúlánk kezeivel szorosan körbeölelte testemet, hogy közelebb érezhessen magához.
- Szeretethiányod van? – kuncogtam a fülébe.
- Egy kicsit. Nem akarod csillapítani? – suttogta a fülembe mézédesen. Egy frappáns választ kerestem, hogy leteremthessem Jacobot, de az Edwardból feltörő morgás megelőzött. Idegesen legeltette szemeit a mi kis párosunkon. Mosolyra húzott szájjal öleltem vissza Jacobot, továbbhúzva Edward pengeélen táncoló idegeit. Ha úgy se érez irántam semmit, akkor most visszakapja a fájdalmam egy töredékét, amiért gátlástalanul kihasznált. Féltékenykedjen szabadon, tudatosuljon ezekkel az érzésekkel. – Látom, nem vagyok egyedül – simította ki arcomból az egyik kósza hajtincsem.
- Elmúlik… – biggyesztettem le mosolyomat és mélyen Edward tekintetébe néztem, akinek a szemei égették retinámat. Mindig is rossz színésznő voltam és nem éreztem úgy, hogy Edwardot így kellene megleckéztetnem.
- Hú, ez most velős volt. Megmagyaráznád? – húzta maga felé államat.
- Lényegtelen – ráztam meg fejem és elszakadtam meleget biztosító mellkasától. Ebből jobban jár, ha most kimarad.
- Bella, beszélhetnénk? – köszörülte meg Edward torkát. – Négyszemközt – tette hozzá, mikor Jake-re esett a pillantásom.
- Rendben – bólintottam rá. – Jacob nyugodtan hazamehetsz, nem lesz semmi baj. – vetettem fel, de csak felhorkant.
- Nem vagy mellette biztonságban – bökött rá Edwardra.
- Nem szép dolog ujjal mutogatni. Fogadd meg Bella tanácsát, kotródj innen – zárta össze állkapcsát fenyegetőn, majd, mint ha mi sem történt volt, sétálni kezdett az ellenkező irányba. Feszélyezve követtem Edwardot. Különös volt a köztük lezajlott párbeszéd.
- Majd ha fagy, akkor hagyom magára! – remegett meg Jacob hangja dühödten. Zihálása erősödött, ezért hátravetettem fejem, hogy meggyőződjek róla, jól van.
- Jake? – kérdeztem félénken. Karjaiban az izom fel-alá mozgott, az arckifejezése nem kecsegtetett túl sok jóval. – Jól vagy? – léptem egyet felé, de megálljt intett tenyerével.
- Maradj ott, nem… nem biztonságos a közelemben tartózkodnod – felelte fuldokolva.
- Segítek. Felhívom Dr. Carlisle-t, ő nagyon jó orvos – nyúltam a telefonomért, de a textilszakadás megállított.
- Bella – kapott el egy erős kar és maga mögé vont. Szemem előtt összefolytak a képek, nem értettem mi történik. A jól ismert illatot belélegezve rájöttem, hogy Edward mögött állok, aki támadóállásban guggol előttem.
- Mi a ...? – akartam megkérdezni, de a kutyára emlékeztető morgás belém fojtotta a szót.
- Fuss – jutott el tudatomig Edward figyelmeztetése. Kibújva válla mögül egy hatalmas farkast pillantottam meg. Ekkora példánnyal még a filmvásznon sem találkoztam. Ledermedve vártam, hogy nekünk rontson, és darabokra cincáljon. – Fuss már – dörrent rám Edward, hogy felrázzon elmélkedésemből. Nem kellett kétszer mondani, a leggyorsabb sebességre kapcsolva vágtattam be az erdőbe halálra rémülve. Reménykedtem benne, hogy a jó ösvény felé futok és megmenekülök. Edward szavai bátorítva visszhangoztak fülembe. „Fuss” – hallottam meg az újabb adagomat. Vadként csörtettem keresztül a rengetegen, a kiálló ágakat a vastag, gipszbe kötött kezemmel tompítottam, ami megvédett a karcolásoktól.

A telefonom rezegni kezdett zsebemben, ezért a kijelzőre összpontosítottam. „Alice” állt rajta nagy betűkkel. Remegve benyomtam a fogadó gombot.
- Alice segíts! Egy farkas ránk támadt, Edward veszélyben van én meg elfutottam – tört fel mellkasomból a segélykérés. Nem bírtam tovább visszatartani, könnyeim kibuggyanva lélegeztek bőrömön végigcsorogva. Féltettem Jacob életét, ahogy Edwardot is. Várjunk csak hova lett Jake? – játszottam vissza az ijesztő jelenetet.
- Nyugodj meg, már úton vagyunk. Edward bármikor elbánna azzal a korccsal – csillapított.
- De... – kerestem a megfelelő szavakat, összekuszált gondolataim tengerében. Én nem láttam ilyen pozitívan a helyzetet. A fatörzsnek támaszkodva vártam a Cullen család felbukkanását. Bal kezemben szorosan tartottam a telefont és mélyeket lélegeztem az erdő csendjében.

- Bella, minden rendben? – futott hozzám Alice. Könnyáztatta arcomon lágyan végigsimított, míg kezemből a telefont próbálta kifeszegetni. – Nyugodj meg, minden rendben – húzott magához és simogatni kezdte a hajamat. – Elbánunk azzal a farkassal, nem kell félned.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Hiszen olyan nagy volt – emlékeztem vissza vöröses-barna szőrére, villogó szemfogaira és a tüdőjéből feltörő morgásra. Ijedten megráztam a fejem, nem akartam még egyszer visszagondolni a borzasztó emlékképekre.
- Shh, nem olyan könnyű elpusztítani bennünket.
- Benneteket? – kaptam fel a fejem. Mintha ők annyira mások lennének. – Ezt mégis hogy értsem?
- Megbeszéljük, ha már biztonságban lesz mindenki – ígérte meg, amibe rögtön belementem. Kíváncsiságom nem ismerte a határokat. – Gyere, menjünk haza – húzott fel a földről.
- A többiek hol vannak? – néztem a rét felé pislogva, amit már rég elhagytunk.
- Szerintem már otthon. Ne várakoztassuk meg őket – fogta meg a kezem és húzni kezdett.
- Mond csak Alice. Miért ilyen hideg a kezetek? – kérdeztem rá, mivel a testhőm vészesen csökkent tenyerébe temetkezve. Igaz, erre már hamarabb is rájöttem, de csak most éreztem kellő bátorságot, hogy rákérdezzek.
- A házban megbeszéljük – komorodott el arca. A torkából feltörő csilingelés helyett egy kellemetlenebb melódia ütötte meg fülemet. Gyanakodva méregettem. Kezdett rendkívül gyanússá válni ez az egész. A megérzéseim riasztva tájékoztattak, hogy jobb lesz, ha befogom, mielőtt túl késő lenne.

Csendben követtem őt árkon-bokron – és ezt értelmezheted szó szerint – a házukig. Már jócskán sötétedett, a látásom gyengébben szűrte ki a veszélyforrásokat.
- Megérkeztünk – húzódott Jasper ölelésébe barátnőm. Az egész család a földszinten tartózkodott, én pedig előttük álltam, mint egy kirekesztett. Mert valójában tényleg az voltam. Nem férhettem a szépségük közelébe sem. Fehér bőr, mézbarna szemek, csilingelő hang. Akár a félistenek. Edwardot megpillantva meglódult a szívem. Új ruhában, makulátlan állapotban ült összeborzolt hajjal a fotelben. Ő volt az egyetlen, akinek nem volt párja. Legalábbis reményeim szerint.
- Tedd fel újra a kérdésed – kérte valamivel kedvesebben Alice.
- Melyiket? – kérdeztem vissza. Nem emlékeztem pontosan, mit is akartam leghamarabb megtudni.
- Ami a leginkább foglalkoztat – mosolygott rám Carlisle bíztatón. – De várj csak, előbb leszedem a gipszed.
Az asztalon lévő táskájában turkálni kezdett, majd egy éles ollóval állt mellém. A karomat megfeszítettem, ahogy megéreztem a jeges ollót felkaromon.

- Igen-igen. Már szépen javul a csuklód – fordítgatta oldalirányba, ahogy eltávolította a kemény anyagot. – Még egy ideig pihentesd. Utána jobb lesz, mint új korában – vetett rám egy bizakodó pillantást és visszaült Esme mellé.
- Tehát ott tartottunk, hogy te kérdezel – emlékeztetett Alice.
- Nos, rendben – vettem egy nagy levegőt. – Miért lenne nehéz titeket megölni?
A néma csend kézzel foghatóvá vált a szobában. Mindenki a hitetlenkedés jeleit mutatta, barátnőmet kivéve.
- Én mondtam neki – nevetett fel Alice, testvérei arcát látva.
- Te elmondtad neki a titkunkat? – szótagolta Rosalie megütközve.
- Nem, csak utalást tettem rá. Láttam, hogy magától is rájönne, de még túl sokkos állapotban van – intett felém.
- Beavatna végre valaki, miről is van szó? Én már semmit sem értek – kaptam lüktető halántékomra. Fájt a fejem a sok megmagyarázatlan kérdéstől és a gondolkodástól.
- Előbb ülj le – kérte Edward szomorúan. A szemeiben mély fájdalom ólálkodott. Lehet, mégis megsebesült? – villant át agyamon. Sokat nem veszthettem, így óhaját betartva leültem a kanapéra és vártam a válaszokat.
- Biztosak vagytok benne? – őrjöngött Rosalie és halálos pillantásokkal jutalmazott.
- Tudnia kell róla – révedt a távolba Alice, mintha csak a jövőn gondolkozna, vagy éppen azt nézné. Bevillanva és elmosódottan szűrődtek be foltok a reggeli elmélkedéséről, a délutáni telefonhívásáról és a mostani merengéséről.
- Én mondom el – törte meg a csendet Edward. A határozottságára felkaptam a fejem és felé fordultam. Tudni akartam már, hogy mi történik körülöttem. – Szóval rántsuk le a leplet magunkról? Hát jó, adjuk meg neked a kegyelemdöfést – fojtotta vissza indulatait, de még így is láttam benne a vadságot. – Amit az erdőben elkezdtem és függőben hagytam – próbált rávezetni.
- Hogy nem szabadna így éreznem, mert te… – idéztem fel szomorú szavait.
- Pontosan – mosolyodott el fanyarul. Ez a reakciója nem tetszett, szinte már megijesztett. - Bella én vámpír vagyok – ejtette ki a szavakat egyesével megnyomva. Hitetlenkedve néztem szemeibe, amik ónix feketén villództak rám.
- Most viccelsz – nevettem fel és megráztam a fejem. Nem lehet, hiszen ő egy angyal! Hogy a fészkes búbánatba lehetne vámpír? Félrehallottam, csak félrehallottam. Ennyi – nyugtatgattam szívemet, ami egyre magasabb fellegekbe tört.
- Vámpír vagyok Bella. Nézz rám, vagy a többiekre – folytatta Edward, hogy a kétségeimet végleg megölje. Szörnyülködve néztem Carlisle-ra, majd Esme-re. Hiszen ők olyan jó emberek. Rosalie horkantva felállt a kanapéról és őrült sebességgel eltűnt. A szemeimmel nem tudtam követni mozgását. Emmett bocsánatkérő pillantást lövellt felém és utána iramodott. Mire pislantottam egyet, már csak hatan voltunk a szobában.
- Mond, hogy nem igaz – suttogtam megtörten, szemeibe tekintve. Ennyi tényezővel egyszerre nem tudtam megküzdeni. Védelmezőn emeltem magamhoz kezeimet, mintha azok megvédhetnének előlük. Sírni akartam, és átkozni a napot, mikor megszülettem, vagy mikor találkoztam Edwarddal.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét.
- Jacobot miért? Ő nem bántott – csuklott el hangom. A legjobb barátomat megölte, feltehetőleg a következő áldozata én leszek. – Ő nem ártott neked. Miért ölted meg? – kiabáltam, de a sikításom is vegyült vele. Kezemet szememhez kaptam, ahonnan kibuggyantak az árulkodó könnycseppek. Dühösen töröltem le őket, látni akartam a gyilkosomat, aki a másvilágra fog perceken belül juttatni.
- Bántani? – kapta fel a fejét. – Bella, majdnem megölt. Ő egy kezdő farkas. Érthetetlen, hogy miért engedik az emberek közelébe. Meg akartalak védeni – szűrte tűéles fogai között dühösen.
- Miért mentenél meg? Ennyire csábít a vérem, hogy nem akarsz egy cseppet sem elveszíteni? – köptem dühösen. A többiek egyesével szállingóztak ki a szobából, nem akarták zavarni a kirohanásomat.
- Előbb ölöm meg magam, mintsem téged bántsalak – szorította ökölbe kezeit, de a következő pillanatban már előttem térdepelt. Félve húzódtam közelebb a kanapé huzatához. – Értsd meg, én csak biztonságban akarlak tudni.
- És Jacob? Ő hogy van? – szedtem szaggatottan a levegőt.
- A körülményekhez képest jól – felelte vállrándítva.
- Ezt hogy értsem? – gyorsult fel szívverésem. Amikor az orvosok ezzel jönnek, akkor a páciens másnapra belehal a sérülésekbe.
- Két nap és kutyabaja sem lesz. Nem kell féltened – fordította el fejét a lépcső irányába.
Csak most vettem észre az arcát birtokló karmolásokat, amik csúnya nyomot hagytak tökéletes arcán. Gondolkodás nélkül nyújtottam előre a kezem, hogy megérinthessem a sebet.
- Nagyon fáj? – húztam végig a körvonal mentén ujjbegyem.
- Nem – nézett vissza rám. Rabul ejtve ragadott magával a szemeiben örvénylő – most már – mézarany színkombináció.
- Miért nem vörös a szemed? – jutott eszembe egy újabb, megmagyarázatlan kérdés. Mosolyogva cirógatta meg az arcán tartott kezem és visszahelyezte ölembe.
- Mert állatok vérén élünk. Más életmódot követünk – szélesedett ki vigyora, ahogy meglátta kerekedő szemeimet.
- Na jó, ez nekem kezd sok lenni. Most inkább hazamegyek – keltem fel az ágyról, hogy tárcámhoz juthassak.
- Hazaviszlek – ajánlkozott úriemberhez méltón.
- Ne, most inkább ne – ráztam meg a fejem sajnálkozva. – Időre van szükségem, hogy megemésszem, sajnálom – ágaskodtam fel és egy pillekönnyű - búcsú - puszit leheltem sebbel borított arcára.
- Megértelek, én is undorodom magamtól – vetett rám egy bánatos pillantást és eltűnt. Csak a felkeltett szelet éreztem, ami meglebbentette hajamat…


Hazafele csak Edwardon tudtam gondolkozni. Vagyok olyan bátor, hogy ezek után is keressem a társaságát? Tudnék Alice-l jó barátnő módjára csevegni, miután megtudtam ezeket az információkat?
- Hölgyem, itt vagyunk – szólt rám a taxis a visszapillantó tükörbe nézve.
- Köszönöm, az aprót tartsa meg – adtam a készpénzt a kezébe. Gyorsan kiugrottam az ülésről és becsaptam az ajtót. Végre otthon! Védelemben, csendben – lépkedtem az ajtóig, és próbáltam kinyitni.
- Bella, csak hogy épségben hazaértél - ölelt magához Lisa néni a küszöbön. Boldogan öleltem vissza, szükségem volt rá. – Hogy érezted magad? Látom leszedték a gipszedet – mosolyodott el jobb kezemre pillantva, majd beljebb tessékelt.
- Nem beszélhetnénk ezt meg holnap? Már nagyon fáradt vagyok – pillantottam az emelet felé.
- Menj csak, máskor is ráér – szedte le kabátomat és a fogasra dobta. – Jó éjszakát!
- Neked is – vetettem rá egy mosolyt és felbandukoltam a lépcsőkön erőtlenül. Épp csak annyi lélekenergiám volt, hogy lehámozzam magamról a cipőmet és beesek az ágyba. Ki akartam pihenni ezt a napot…

17. fejezet

Sziasztok. Itt a várva várt rész! A képpel még a poént is lelőttem :D Hát mit is fűzhetnék hozzá a fejezethez? Vannak benne sírós jelenetek, vicces részletek és mézédes momentumok. Minden, ami egy fejezethez elengedhetetlen :P Most remélem rengeteg kommit kapok, ki kell tárgyalni a végét xD Hm.. Nem is húzom tovább a szót, iskolába kell mennem. Szeretek mindenkit: Puszi (gyakorlom a hippivé válásomat, mert annak kell beöltöznöm. Ezért is búcsúzom ezzel az idézettel - ami a fejezethez is kapcsolódik - "Szeretkezz, ne háborúzz!" :D).


Érdekes nap III/II

Érdeklődve néztem végig a hatalmas szobában. Tehát ez Alice világa – mosolyogtam körbepillantva. Az üvegfalakat lenge függöny takarta, hogy a kíváncsi szemek ne zavarhassák barátnőmet. A parkettán színes szőnyegek feküdtek, de csak pasztellszínekben, hogy ne a földé legyen a hangsúly. Az ágy fehér lepellel volt letakarva, de az alóla kikandikáló cseresznyeszín így is hívogatta kíváncsi szemeimet. Mint egy csodaország – ingattam a fejem. Ez tipikusan Alice-re vall! Az apró kiegészítők vidámmá teszik az ide látogatót, s egy másik világba repítenek a riasztó társadalom elől.

Botladozva értem el gardróbjáig, a csúszós padló megnehezítette mozdulataimat. Lassan végighúztam a gardróbszekrény kilincsén a kezem és mindenre felkészülten benyitottam a helyiségbe.
- Jesszusom – szaladt ki a számon a hitetlenkedés, a csordultig tömött ruhák láttán. Számítottam rá, hogy lesz miből választanom – Alice öltözködését meglátva -, de hogy akár egy egész várost felöltöztethetne kihívó darabokkal? Ez még nekem is sok volt. Szájtátva ácsorogtam a nyitott ajtó mellett, nem tudtam merre kellene elkezdenem a keresgélést. Balról és jobbról ruhák tömkelege várakozott, hogy lefejthessem róluk a műanyag borítást. Szemben - a gardrób végén - a cipők sorakoztak használatra jelentkezve.
- Legalább a lábbelit megtaláltam – motyogtam halkan, a tornacipőre vetve utolsó pillantásom. Lassan lehúztam a cipzárt az első adag ruháról, ami a jobboldali szekrényből kandikált ki. Amolyan „hétköznapi” viselet volt, Alice stílusban. A következő részlegben nyári ruhák hivalkodtak meglepő színkombinációkban. Legutoljára találtam csak meg a sportos öltözékeket, és rögtön az elsőnél megakadt a szemem. A sötétszürke, mintákkal ellátott póló selymesen puha anyaga valósággal ráolvadt bőrömre, ahogy kezembe vettem. Buzgón kiakasztottam a többi közül és vetkőzni kezdtem. Nagyon sok idő elment a ruhaválasztással, Edward a földszinten már biztos a haját tépkedi. Gyorsan kibújtam a ruhámból és ledobtam a földre. A nadrág szegélyét megfogva bújtattam bele lábaimat a meleg alsórészbe. A hideg rázta a testemet, libabőröket varázsolva a vállamra és hasamra. Épp hogy belebújtam a toppba és felvettem a fekete tornacipőt, mikor neszezést hallottam a külső szobából. Visszafojtott lélegzettel álltam a gardróbban, nem tudtam mit tegyek. Alice azt mondta a többiek elmentek, de akkor mégis ki lehet odakint? Hátrálva lépkedtem a szekrénysor végére, hogy ott elbújhassak a betörő elől. Mellkasomat szorosan nekinyomtam a hideg fának, miközben kezemmel kerestem valami keményet, amivel leüthetném. Feltaláló képességemben nem csalódtam, a mellettem lévő cipőtartóról leszedtem egy tűsarkút. A levegőből kifogyva jutattam be némi oxigént a tüdőmbe, hogy ne kapjak rögtön infarktust.
- Ki van ott? – hallottam meg egy férfi hangját, mire majdnem felsikoltottam. Annyira kétségbe voltam esve, hogy nem is figyeltem az árulkodó hangszínre. A mozgó lépésekre megszorítottam a cipőt, az ajtó felé állítva élesebb felét. Ha kell, én bizisten belenyomom! – Alice te vagy az? – szólalt meg kétkedőn.
Barátnőm nevére felkaptam a fejem. Ha ismeri, akkor nem érhet baj. Félve pillantottam ki a szekrény rejtekéből.
- Jasper? – feleltem megbabonázva, ahogy végignéztem hófehér mellkasán. Egy törölköző védte testének gyengébbik felét, amiért hálát adtam az istennek. Pirulva húzódtam vissza, számomra ő tabunak számított. Mégis csak a barátnőm választottja lenne!
- Bella? – hitetlenkedett. Lassan kifújtam a levegőt és kiléptem a szekrénysor mögül, erősen a szemeire koncentrálva. Felvont szemöldökkel méricskélt, egyfajta védelmező pózba helyezte egyensúlyát. Majdnem felnevettem, mikor rájöttem, hogy még mindig szorongatom a hegyes cipőt. Lassan leengedtem a kezem és békítőleg rámosolyogtam, ami erőltetett volt jelen esetben.
- Sajnálom, nagyon megijedtem. Azt hittem, egy tolvaj van a házban.
Így kimondva elég nagy butaságnak hangzott, hiszen Edward is itt van még rajtam kívül. Az adott pillanatban viszont csak ösztönösen tudtam gondolkozni, a józaneszemre cseppet sem hallgattam. A kínos csendben újra a földre szegeztem pillantásom. Éreztem a belőle áradó negativitást. Nem hibáztathatom, elég hihetetlenül hangzott a kis történetem.
- Ideje lenne, ha lemennél. Edward már biztosan vár – felelte elgondolkozva, mint aki még mindig töri a fejét a hallottakon. Leszegett állal mentem el mellette, mint egy bűnös lélek.
- Hé, Bella – érdeklődve fordultam vissza. Vártam, hogy belém rúghasson egy utolsót, mint egy földön fekvő, szerencsétlen emberbe. – Ne legyen bűntudatod. Nem tudhattad – eresztett meg egy mosolyt, ami gyenge utánzata volt Edward vakító vigyorának. Bólintva jeleztem, hogy felfogtam, de legbelül így sem tudtam elnyomni a feszítő érzést. Battyogva indultam ki a szobából egyenesen le a lépcsőig. A feszültségem minden egyes lépésemmel törpülni kezdett, mígnem diónyi nagyságúra zsugorodott. Jó érzés volt magam mögött hagyni – ha csak kis időre is – a bonyodalmakat.

- Csinos vagy – nézett végig Edward, míg mellé nem értem. A tűzrózsák égetve barangolták be arcomat, piros pírral behintve, mikor találkozott tekintetünk.
- Te is nagyon jól nézel ki – kúszott fel torkomba verdeső szívem. Már-már hiperventilláltam Edward mosolyától.
- Azt hiszem, el kellene indulnunk – szakította meg a szemkontaktust és kinyitotta a bejárati ajtót, erős kezeivel visszatartva, hogy becsukódhasson. Az asztalon felejtett tárcámból gyorsan kikaptam a lapos telefont és készségesen kisétáltam a természetbe.
- Merre megyünk? És Alice hol van? – kérdeztem meg, mikor mögém ért.
- Hagyatkozzunk az ösztönünkre – felelte kurtán és elindult az erdőbe.

Nagyon reménykedtem benne, hogy tisztában van vele, merre megyünk. Én már most sem tudtam eligazodni a fák fogságában, pedig alig telhetett el húsz perc.
- Edward ez nekem túl gyors, várj meg – ziháltam a gyökereken lépkedve. Úgy suhant akár a szél, nem gátolta mozgékonyságát semmi. Kezdtem megbánni, hogy belementem Alice játékába. Sétáról volt szó, nem futásról, vagy katonakiképzésről. A lábaim egyre jobban fájtak a belém akadó gallyakból, amik felkarcolták vékony bőrömet. – Edward, kérlek – álltam meg egyhelyben. Nem voltam hajlandó egy tapodtattal sem többet megtenni, ha nem figyel rám. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben ezért inkább hátat fordítottam a tovább haladó Edwardnak. Ha ennyit jelentek neki… - dühöngtem magamban, majd a fülemhez emeltem a mobilomat.
- Szia, Bella. Jobban érzed már magad? – érdeklődött Jacob.
- Mondjuk úgy, már voltam jobban is – feleltem csípősen.
- Mik ezek a hangok? – folytatta faggatásom, mint ha a bíróságon ülnék a vádlottak padján.
- Sétálunk az erdőben, illetve most már csak én – hunytam le a szemem, hogy lenyugodjak. Nem lehet olyan nehéz innen kikeveredni.
- Egyedül vagy az erdőben? – nyújtotta meg a szavakat, mint aki végképp ledöbbent. - Odamegyek érted. Várj meg! – hadarta.
- Nem kell, majd csak kikecmergek. Cullenék úgy is itt vannak valahol, megtalálom őket és hazamegyek – soroltam fel az érveket, hogy ne jöjjön ide.
- Ne bízz bennük… – mordult fel, de a továbbiakat nem hallottam a recsegés miatt.
- Jacob ott vagy? – emeltem fel hangomat, a túloldal azonban néma maradt.
Csüggedten lépdeltem tovább, utána akartam járni ennek az egész hisztériának. Alice eltűnik, Edward itthagy, Jacob pedig lerakja a telefont…

- Bella, de jó, hogy megtaláltunk – ölelt magához Alice, mikor találkoztunk. A hangulatom már nyaldosta az „elviselhetetlenül mérges vagyok” fokot. - Miért nem maradtál ott, ahol Edward kérte? - Értetlenül engedtem el vállát, mélyen a szemeibe nézve.
- Mégis hol? – néztem hol Edwardra, hol pedig rá.
- Ahol kértem, a kiálló fagyökereknél. Láttam, hogy nehezen tudsz megküzdeni velük, ezért is akartam Alice-nek szólni, hogy kerüljünk – beszélt Edward magabiztosan.
- Én… nem hallottam – hebegtem. Hiába tekertem vissza gondolatban az elmúlt egy órát, ez teljesen kiesett. Én pedig még őt vádoltam! – Sajnálom. Máskor jobban odafigyelek – beszéltem őszintén. Mosolyogva nyitotta szét ajkait, de Alice közbeszólt.
- Menjünk fiatalok. Van számodra egy meglepetésem – kacsintott rám és lágyan maga után vont.

- Messze van még? – kérdeztem a percek múlásával. A bokám már fájt, ahol összekarcoltam. A viszketés egyre ellenállhatatlanabb méreteket öltött.
- Még bírj ki egy kicsit – szorította meg fájdalommentesen kezem, ezzel bírva ösztönzésre. Bilincsként tartotta a kezemet, – nem kellemetlenül – hogy ne eshessek el. Hálás voltam neki, amiért megpróbált megvédeni a további zúzódásoktól.
- Hunyd le a szemed – kérte lágyan és megállított. Eleget tettem kérésének, sőt még az alsó ajkamat is beharaptam kíváncsiságomban. - Most elindulhatsz – sutyorogta a fülembe szorosan mögöttem lépdelve.
- El fogunk esni – mosolyogtam tenyerébe. Nem voltam felkészülve ilyen feladatokra a bozótokkal tarkított erdőben. Bármikor nekivezethetem magam egy tüskés vadnövénynek.
- Edward, segítenél? – kérte meg bátyát, aki megfogta gipszbe kötött kezemet és lassan húzni kezdett maga felé.
- Lassan – suttogott tovább barátnőm, hogy ne irritáljon éles hangjával. Edwardban kapaszkodva sétáltam tovább. Néha meg kellett emelnem a lábam, hogy nehogy elbotoljak. – Rendben van, itt vagyunk – pördített meg tengelyem körül. Úgy éreztem az egész világ kering körülöttem, nem találtam az egyensúlyt a gyors mozdulattól.
- Alice óvatosabban nem lehetne? – morgott Edward az orra alatt.
- Bocsi, csak nagyon kíváncsi vagyok – csilingelte Alice, és leoldotta kezeit szememről. – Rendben van Bella, kinyithatod a szemed – lépett el mögülem. Boldogan ujjongtam magamban, hogy végre nem kell a sötétségben tengődnöm. A fény nagy erővel hatolt lehunyt szemhéjamon keresztül. Hunyorogva nyitottam ki szememet, de az égvilágon semmit sem láttam a szemembe tóduló könnytől. - Hogy tetszik? – várakozott türelmesen.
Pislogva próbáltam eltávolítani szemlencsémről a sós cseppecskéket, amiket a játszadozó szél készségesen kifújt. Most tűnt csak fel, hogy egy gyönyörű szép rét közepén állok. Mindenütt lila és fehér bimbók virágoztak. Mellettünk alig pár méterre egy kiterített pléden gőzölgő finomságok várták falánkságom. Hát ezért tűnt el Esme…
- Nagyon szép ez a hely – mosolyogtam. A lábaim között egy patyolat tiszta virág hevert árválkodva – kitűnt a többi közül – ezért leszakítottam és az orromhoz emeltem. Maga alá vont a belőle áradó fenséges illat, ahogy forgattam ujjaim között. Ellazultam a puha kis szirmok cirógatásától.
- Alice, most mégis hova mész? – ütötték meg fülemet Edward dühös szavai. Kipattant szemeimmel még épp láthattam, ahogy megrezzenek az ágak távolodó alakjától.
- Hova ment? – kérdeztem gyanakodva. Ma már épp elég meglepetésben részesített.
- Valószínűleg már hiányolja Jaspert – helyezkedett el a pléden. Arcom pipacspirosra változott, ha csak rágondoltam, mit gondolhat a barátja rólam. Nem a legfényesebb oldalamról mutatkoztam be. – Ne várd egyhamar, Alice elég feledékeny teremtés mikor Jasperről van szó – mondta megszokottan, ahogy fél percig fürkésztem a fákat, hátha feltűnik.
Lemondó sóhajjal térdeltem le a pléd sarkára. Meg akartam tartani a köztünk lévő legnagyobb távolságot.
- Nem vagy éhes? – nyitotta fel jobb kezével az egyik tuppert, míg másik kezével a földön támaszkodott. Jól kivehetők voltak pólóban megfeszült izmai, amiket nem fedett levetett kabátja.
- Köszönöm, most inkább nem kérnék – játszadoztam a fehér virággal, hogy a gyomromban röpködő pillangókat visszaszorítsam.
- Minden rendben? Olyan szórakozott vagy – csúszott közelebb, mire önkéntelenül felkaptam a fejem.
- Ühüm, hát persze – bólintottam. Látszott rajta, hogy nem jártam sikerrel. Összehúzott szemöldökkel vizslatott. Nem kérdezett semmit, helyette mélyen a szemeimbe nézett, mintha így megfejthetné rejtélyes zavartságom. Nagyot nyeltem, ahogy kiszáradt a szám. A mosolygása idegtépő volt számomra. Miért csinálja ezt velem? Miért bűvöl el mézarany szemeivel? – kérdezgettem magamtól dühösen. Jól tudtam a választ, de nem akartam hallgatni a belső hangra. Csak akkor figyeltem fel, mikor már vészesen közel hajolt hozzám.
- Bella – lehelte pár centire ajkaimtól. Hideg lehelete csillapította a bennem dúló háborút. Szemei örvénylően szippantották ki belőlem az összes fölös érzést.
Meg akartam ízlelni ajkait. Vágytam rá, mint fuldokló a mentőmellényre. Elhatározásom - miszerint meghagyom a közöttünk felállított gátat - ledőlt, mikor előredőltem és kóstolgatni kezdtem alsó ajkait. Olyan puha volt és hideg, a borzongások mégis jólesőn járták násztáncukat a gyomromban. Apró csókokkal hintettem alsó ajkát, majd vándorolni kezdtem a felső részekre is. Be akartam barangolni az összes rejtett részét, amit eddig önzőn elrejtett előlem. Doromboló cicaként húzódtam hűvös testéhez, és jólesőn belenyögtem a szájába, mikor végre szétnyitotta, hogy engedjen vágyainak. Az ösztöneim maguktól cselekedtek. Vadul megragadtam Edward bronzvörös haját és felé magasodtam, hogy átvegyem az irányítást. Az önbizalmam növekedett, ahogy meghallottam zihálását.
- Bella – búgta a fülembe, mikor elszakadtam szájától és felfedezőútra indultam nyakhajlatához. Apró puszikkal hintettem puha bőrét, de többre vágytam. – Bella – állított meg ellentmondást nem tűrve, mikor az ingét kezdtem el kigombolni. Hideg kezei bilincsként szorítottak körbe. Agyam tisztulni kezdett, rádöbbentve, milyen marha vagyok. Nem szabadott volna letámadnom.
- Sajnálom, én… - keltem fel róla reszketve. Érzéseim jojóként játszadoztak velem. Előbb még a mennyben szárnyaltam, most viszont… nos, most a pokol legrosszabb bugyrába zuhantam szárnyavesztetten. – Nagyon sajnálom – motyogtam halkan és felálltam a pokrócról, hogy elfuthassak. Nem érdekelt az irány, úgy se láttam semmit a kicsorduló könnycseppektől. Csak el akartam innen tűnni, hogy megértessem magammal, Edward és én sosem leszünk egy pár.
- Bella, állj meg – kiabálta utánam, de hangjától csak gyorsabb ütemre kapcsoltam. A testmagasságomba kinyúló ágakat sután nyomtam el reszketeg kezeimmel, ahogy diktáltam magamnak az iramot. A szél felélénkült hátam mögött, és egy pillanatra a hajam is meglebbent.
- Megvagy – húzott magához Edward, mire egy halk sikoltást hallattam. Ezt mégis hogy csinálta?
- Azonnal eressz el – rúgkapáltam és mellkasát verdestem bal kezemmel. – Megértem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Csak engedj el – bőgtem tovább elhomályosult arcába tekintve.
- Olyan bolond vagy – közelítette meg dühtől tajtékzó, kipirult arcomat, és rányomta hideg ajkait a számra. Kezeimmel megpróbáltam lefeszegetni szorosan tartó karjait, de feladtam a küzdelmet, ahogy dobolni kezdett csípőmön körmeivel.
- Mintha csak azt kérdezné, hogy mire várok – mosolyogtam ajkait megrezegtetve, és visszacsókoltam. Mégis hogy lehetne egy ilyen pasinak ellenállni?




Ui: Ugye, hogy ugye? xD Eredetileg nem így akartam megírni, de hát ez van. Ezért is áll 3 részből ez a nap, mert gyülekeznek a viharfelhők, de pszt! Nem rontom el a jó kedveteket :D

16. fejezet

Sziasztok. Meghoztam a 16. fejezetet, ahogy ígértem :) Most egész jó kedvemben írtam! Köszönöm a kommentárokat, kedvesek vagytok, hogy írtok. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást. Puszi:Tia
Ui: Rossz hír, hogy szombaton is megyek iskolába, szóval a következő fejezet nem tudom mikorra várható :S


Érdekes nap III/I. rész

Bágyadtan feküdtem az otthoni ágyamban. Carlisle hazaengedett, de csak azzal a feltétellel, ha nem csinálok több örültséget. Boldogan mentem bele az egyezségbe, itt mégis jobban érzem magam, mint egy fehér szobában naphosszat punnyadva. A fejsérülésem gyorsan gyógyult, csak egy kisebb agyrázkódást szenvedtem a sziklának csapódva. Igaz még az egyensúlyom nem volt a régi és néha hányingert is kaptam a kimerültségtől. A kezem szerencsésen beforrt, amit a kitépett csővel okoztam. Ezzel szemben a csuklom még mindig gipszben állt, de már cseppet sem izgatott. Kezdtem megszokni, hogy balkézzel végezzem el a rám szabott teendőket. Lisa néni úgy gondolta, ha már úgy is itthon maradok jövő hét végéig – addig írt ki Carlisle – kössem le magam hasznosan. A porolás és porszívózás egész jól ment, már csak írni kéne megtanulnom.
- Itt van Alice – hallottam meg Lisa néni ordibálását a földszintről. Lustán felkeltem az ágyról, fáradt voltam ilyen korai órában.
- Gyere fel – emeltem meg hangom, hogy meghallhassák. Köpenyembe burkolózva kerestem menedéket a hideg elől. Már meg kellett volna szoknom ezt a hőmérsékletet, de szemmel láthatóan nem tetszett testemnek az időváltozás. Nemhiába, a naphoz voltam hozzászoktatva gyermekkorom óta.
- Jó reggelt – táncolt be Alice az ajtómon, és egy libbenéssel mellettem termett. – Annyira hiányoztál – húzott magához, karjaival szorosan ölelve.
- Szia. Te is nekem – öleltem vissza gyengédebben, mire ő még jobban magához szorított. - Megfojtasz – szorítottam ki a bennmaradt levegőt tüdőmből. Egy ilyen kis koboldból ki sem nézné az ember, hogy ekkora erővel van megáldva. Mosolyogva lépett hátrébb két lépést, és méricskélni kezdett szemeivel.
- Nem lesz ez egy kicsit lenge ilyen időben? – fogta meg a puha szövetet.
- Még elviselhető. Nem megyek sehova – álltam tekintetét. – Vagy te másképp gondoltad? Lehet nem volt elég a múltkori sziklaugrásom és most el akarsz vinni egy plusz menetre? – szorítottam vissza a nevetést mellkasomba. Ajkaim megremegtek szúrós pillantása láttán. Lávaként tört fel a felszínre velőt rázó kacagásom.
- Ez nem volt vicces – durcáskodott egy sort, de a percek előrehaladásával enyhülni látszott.
- Mivel engesztelhetnélek ki? – huppantam le kényelmes hintaszékembe. Mintha csak erre a kijelentésemre várt volna, szólásra nyitotta ajkait.
- Gyere velem a Cullen házba. Lisával már megbeszéltem. Azt mondta, nem árt neked egy kis társaság. Ugye velem jössz? – nézett rám kérlelőn.
- Én? Oda? – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Biztos rosszul hallottam, minek akarna elvinni a családjához? Még éltek bennem a negatív képek, ezért lassan ingatni kezdtem a fejem. Nincs az az isten!
- Ugyan már, ne kéresd magad. Nem fog senki megenni, jól fogunk szórakozni – húzott fel a menedékemből és a ruhásszekrényemhez lépett.
- Nem maradhatnánk itthon? – kerestem a kibúvót, ám gyenge próbálkozásom nem hatott rá.
- Nem – turkált tovább szekrényemben, egyre lejjebb haladva. – Bella. Kérdezhetek valamit? – egyenesedett fel és lassan a szemeimbe nézett. Görcsbe rándult gyomorral vártam a kérdést. Jól tudtam, ha Alice ilyen komolyan kezd hozzá, akkor bajban vagyok. – Érzel valamit Edward iránt? – fürkészett mosolyogva.
A szívem gyorsabb ütemre váltott neve hallatán. Nem számítottam rá, hogy így letámadjon barátnőm. Ennyire átlátszó lennék? Arcom lángba borult már a magától a névtől is, a kívánt hatás így most sem maradt el. Hajam rejtekébe bújtattam égő arcomat.
- Hm… - haraptam be alsó ajkam megfelelő válasz után kutatva. – Nagyon rendes fiú.
- Ennyi? – húzta fel szemöldökét, mint aki átlát a szitán. – Nos, rendben. Keressünk neked valami vadító szerelést – tért vissza a ruhaválogatáshoz. Már csak ez hiányzott, így is elég feszült leszek a Cullenek társaságában, de még egy feltűnő ruhában…
- Hahó, Bella – integetett kezével orrom előtt. Bambán néztem a madárijesztőre hasonlító Alice-re. Kinyújtott kezei tökéletesen megfelelőek voltak a nemes feladatra. – Csak hogy visszatértél az élők közé. Melyik tetszik jobban? – helyezte maga elé a két ruhát. El se hittem, hogy nekem akadnak ilyen darabjaim. Az egyik egy combközépig érő fehéres-zöldes ruha volt, olyan lenge, hogy már a második lépésnél megfagyhassak benne. Nem mintha a másik vastagabbnak tűnne, de legalább takarná satnya lábaimat.
- Az – mutattam a halványkék, térd alatt fokozatosan hosszabbodó fazonra.

Csodálva néztem a gyöngyökkel ékesített felsőrészt. Jeles alkalmakkor vettem fel ilyen ruhákat, nem értettem minek kell így kiöltöznöm.
- Alice miért is kell ilyen ruhába gyömöszölnöm magam? – forogtam körbe a tükör előtt, hogy felmérhessem, milyen szörnyen festek.
- Kell hozzá alkalom? – kuncogott az ajtó mögül.
Sóhajtva vetettem tükörképemre egy lemondó pillantást, majd kiléptem Alice mellé. Vártam a reakcióját, hogy lehordhasson.
- Nagyon szép vagy, többször kellene ilyen ruhákban lenned – lépdelt körbe.
- Na persze, és tüdőgyulladással visszakerülni a kórházi ágyba – hecceltem. – Köszi, inkább maradok a hétköznapi, elavult öltözéknél.
- Pedig, ha ebben meglát E… - harapta el a mondatot.
- Ha ki látna meg? – kérdeztem érdeklődve.
- Emmett. Biztos nagyon fog neki tetszeni. Szereti a kihívó ruhákat – somolygott.
- Hát azt meghiszem – húztam el az orrom. A barátnője szépen festett ilyen ruhákban, de én…
- Ezt is vedd fel – bújtatott bele egy hófehér, kötött kardigánba.
- Ez jó meleg. A tiéd? – gomboltam be, hogy védjen a hidegtől
- Igen, de most menjünk – fogta meg kezemet és levezetett a lépcsőn.
- Várj, még nem ettem semmit – néztem a konyhában árválkodó tányérra. Biztos még Lisa néni tette ki nekem.
- Nálunk is ehetsz, Esme nagyon jól főz – húzott tovább az ajtóig.
Lassan lépkedtem a Volvóhoz, Alice után. Üresnek éreztem a kezemet, hiszen valamit mindig viszek magammal.
- Mielőtt megkérdeznéd, a telefon itt van nálam – mutatott a kis tárcára, ami meg volt tömve.
- Épp azt kerestem – mosolyodtam el, majd beszálltam az autóba.

Furcsa érzés volt itt ülni, túl modern volt a lerobbant Chevymhez képest. Edward illata csikizte orrjárataimat, ahogy rakoncátlanul vettem a levegőt. Minden olyan más volt, de jó értelemben! Carlisle tanácsait megfogadva amint kikerültem a kórházból felhívtam Alice-t. Megkértem, hogy beszélhessünk személyesen, amibe rögtön belement. A szobámba vonultunk és elmagyaráztam neki, hogy miért voltam vele kegyetlenül rideg az utóbbi időben. Sütött belőlem a bűntudat, hiszen szörnyen megbántottam.
- Alice, annyira sajnálom, amit a kórházban tettem – néztem le a padlóra, hogy ne láthassam szomorú arckifejezését. – Azt volt a szándékom, hogy távol tartsalak magamtól. Te voltál az egyetlen igaz barátnőm. Nagyon sajnálom – csordult ki a könnyem.
- Nem haragszom, de nagyon fájt a visszautasításod – remegett meg hangja.

- Bella hallasz? – kuncogott Alice.
- Csak elkalandoztam – néztem az útra.
- Igen azt észrevettem, reggel óta ilyen vagy. Majd én kirángatlak a mélabúból – kacsintott rám.

Zötykölődve értünk el a magasba emelkedő házig. Másodjára csodálhattam meg a pazar emeleteket kívülről, tetszettek a hatalmas üvegablakok. Rálátást biztosított az erdőre.
- Bella megint azt csinálod – bökött oldalba, hogy felhívja magára a figyelmem.
- Nem igaz! Most csak elemeztem a házat – öltöttem rá nyelvem játékosan.
- És mi lenne, ha bent keresgélnél tovább?

Egymásba karolva sétáltunk fel a márványlépcsőn. Alice tarthatott tőle, hogy megint elvágódok és beverem a fejem.
- Megérkeztünk – beszélt megszokott hangján. Nem hittem, hogy bárki is meghallhatja. Ez a ház óriási volt és nem volt olyan fejlett az akusztikája.
- Bella? – hallottam meg Esme anyáskodó hangját az emeletről. Atyaég, mi keltettük fel őket? – suhant át agyamon.
- Alice, ugye a többiek már nem aludtak? Nem akartam felkelteni őket az érkezésemmel – mondtam félénken. A fentről leérkező nevetések jelezték, hogy alaptalanul fakadtam ki.
- Korán kelő család vagyunk – húzta meg vállát és leültetett a kanapéra.
- Korán keltek és alig esztek – egészítettem ki mosolyogva. Külső szemlélőnek elég furák lehettek.
- Tessék? – húzta fel szemöldökét meglepetten.
- Mindig piszkáljátok az ételt a suliban – emlékeztettem a valóságra.
- Jó megfigyelő vagy – gondolkozott el az emelet felé tekintve.
- Szia drágám – jött le a lépcsőn Esme, mögötte Emmett cammogott Rosalie kezét fogva. Boldogan simultam Esme karjaiba, olyan jó volt érezni a szeretetét. Behunyt szemekkel fúrtam sűrű haja közé arcomat, megnyugtatott jázmin illata.
- Hűha, nagyon csini vagy – forgatott meg Emmett és nevetve megpörgetett a levegőben. – Hiányzott már az ügyetlenkedésed. Azóta senki nem esett le a lépcsőről.
- Emmett hagyd már szegényt – halottam hátam mögül a szívemet megdobogtató kellemes muzsikát. El is felejtettem, hogy ennyire csilingelő és figyelemfelkeltő hangja van. A gondolatom csak satnya utánzásra volt képes.
- Szia – szólaltam meg félénken Edward felé fordulva. Barna szemeibe vágyakozva néztem, hiányzott már perzselő pillantása, amivel levesz lábamról. Pirulva kaptam el tekintetem, hiszen illetlenség egy embert sokáig nézni.
- Szia – suttogta és egyre közelebb jött. Szívdobogásom a plafont verdeste, akár egy megijedt, kalitkába zárt fiókának. – Hogy van a kezed? – húzta fel ruhám mellől karomat, és lágyan mozgatni kezdte oldalirányosan. Elbűvölve néztem lágy mozdulatait, élveztem hideg tapintásait. – Bella? – nézett fel arcomra. Belefelejtkezve néztem ajkaira, szinte hívogatott, hogy lehűtse felkorbácsolt érzéseimet.
- Megint kezdi – kuncogott fel Alice.
Józanütésként értek szavai. Kicsúsztattam tenyere közül gipszbe kötött kezem.
- Nem fáj. Carlisle nagyon figyelmes volt velem – hadartam el egy szuszra.
- Ennek örülök – mosolygott rám féloldalasan. Feszélyezett helyzetünket Alice törte meg.
- Isabella gyere, készítünk neked reggelit – ugrált mellém és mosolyogva a konyhába vezetett.
- Mit szeretnél enni? – tárta ki a hűtőt, ami tele volt rengeteg finomsággal.
- Csak egy szendvicset – játszadoztam kezemmel a konyhapulton, nem szerettem a figyelem középpontjában lenni. Főleg nem idegen házban torkoskodni.

- Biztos elég volt ennyi? – kérdezte Esme, miután megettem a hatalmas zsemlét.
- Igen, köszönöm – töröltem meg a szalvétában szájam, és felkeltem a székről.
- Hagyd csak, majd én elmosom – vette ki kezemből Esme a tányért, és a csaphoz simult makulátlan ruhájában.
- Ti nem esztek? – tettem fel a percek óta foglalkoztató kérdést.
- A vendég az első, de tudod mit? Szólok a többieknek – libbent ki Alice a nappaliba. Ugyan nem értettem az értelmét, hogy mi a baj, ha együtt eszünk, de nem szólaltam meg. Különös ez a család, teljesen más hagyományokat követnek – zártam le magamban a vitát.
- Itt is vagyok, de csak Edwardot tudtam nyakon csípni – húzta el a száját barátnőm. – Jasper még alszik, míg Emmett és Rosalie elmentek bevásárolni. Carlisle pedig később jön, éjszakás volt.
- Értem – néztem az engem fürkésző Edwardra. Az arca fájdalmas maszkba bújt, aminek nem értettem a miértjét. Egyszer közvetlen velem és vidám, aztán tartózkodó és búskomor. Bár én beszélek, aki a saját érzéseit sem érti meg.

- Nem akartok a reggeli után kisétálni az erdőbe? – vetette fel az ötletet Alice. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt túrázni egy ilyen ruhában, és cipőben. Megint bemutathatom, hogy milyen béna is vagyok – sóhajtottam fel gondolatban.
- Szeretem a természetet, én benne vagyok. Edward, te mit gondolsz? – néztem rá kedvesen, de a szívem megint elszúrta. Hangosan dobogva jelezte vágyakozásom.
- Meglátjuk – vetített rám egy bizakodó mosolyt, amitől a pulzusom megemelkedett.
- Ne kéresd magad – nógatta buzgómócsing barátném. – Majd el felejtettem! Ebben a ruhában nem jöhetsz – ingatta a fejét. Elhomályosult tekintettel nézett maga elé, mint ha valahol máshol járna lelkiekben.
- Alice jól vagy? Hozzak egy kis vizet? – pattantam fel a székről.
- Semmi baja – ragadott meg Edward karomnál fogva, mikor elhaladtam mellette. Ajkaim sziszegő hangot hallattak, ahogy hozzám ért hideg ujjaival. Teljesen kiborsództam érintésétől. Miért ilyen hideg a kezük? – latolgattam a kérdést. Nem mintha zavarna, Edward pedig kifejezetten hívogat, mint egy lágy szellő. Bella állítsd már le a képzelgéseidet! – ripakodtam magamra.
- Jól vagyok. El kell mennem elintézni valamit – felelte Alice csábosan. Látszott rajta, hogy rosszban sántikál.
- Én is veled megyek – mondtam azonnal. Edwarddal kettesben halálos fegyvert alkotnék, főleg úgy, hogy Esme is eltűnt.
- Ezt most egyedül kell elintéznem, de bátyám addig szórakoztat – villogtatta meg fehér fogait. Hátam mögül egy mély morgást hallottam, ezért hátravettem fejem, hogy szembenézhessek a hang gazdájával. Edward leszegett fejjel ült mellettem, sütött róla az aggodalom és még valami, ami megijesztett…
- Alice nem mehetnék mégis veled? – fordultam vissza barátnőmhöz, aki addigra már felszívódott. Szívdobogásom felszökött a torkomig, mikor tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok Edward társaságában.
- Nem kell félned – felelte halkan és felállt mellőlem.
- Már megbocsáss, de miért félnék? – néztem bele hatalmas, aranybarna szemeibe. Elvarázsolva nyitottam szét ajkaimat, önkéntelenül megnyalva kiszáradt számat. Alig voltunk pár centi távolságra, egy lépéssel át tudtam volna hidalni, hogy megcsókolhassam. Hideg lehelete apró borzongásokat váltott ki belőlem.
- Alice szeretné, ha időben átöltöznél – felelte torok köszörülve, hogy szálljak le a földre.
- Hát persze – szusszantottam megsemmisülve és utána baktattam.

- Innen már nem tévedsz el, aztán cincáld szét a ruháit – mosolygott rám féloldalasan, mire majdnem összerogytam. Ez a pasi egy hadifegyver – nyitottam be a szobába és mosolyogva bezártam magam mögött. Hátamat az ajtónak támasztva kapkodtam a levegőt…

15. fejezet

Sziasztok. Megírtam ezt a fejezetet is :) A következő résztől már boldogság is szivárog be Bella életébe, szóval ne szóljatok le, hogy mindig szomorú történetet írok xD Komikat várom ^^
Puszi:Tia
Ui.: Morandi: Angels című száma adott ihletett. Rongyosra hallgattam, míg írtam :D
Itt megnézhetitek: http://www.youtube.com/watch?v=1RyjqHE_UkU

Ébredés
(Bella szemszöge)

Feketeség. Egy szóval így bírnám leírni az engem körülvevő valóságot. Az űr hatalmas, ahová most tartok. Sehol egy lélek, aki megmenthetné süllyedő testem.
- Még, hogy a halál fáj? Ezek életem utolsó legszebb percei.
Mosolyogva lebegtem az engem körülvevő buborékban. Vége a fájdalomnak, vége az életemnek – könyveltem el megnyugodva. Nem tartott sokáig és szinte meg sem éreztem! Vágytam rá, hogy belekapaszkodhassak anyám karjaiba és csókokkal halmozhassam el arcát. Charlie milyen boldog lesz, ha meglát!

- Úgy sajnálom Bella! Gyenge voltam! – jutott el tudatomig a számomra oly szeretett hang. Haldokló szívem összeszorult a duruzsolása hallatán. Szájamat szólásra nyitottam, de hang nem szökött ki belőle. Szivacsosnak éreztem tüdőm, mintha nemrég egy liter vizet szívtam volna magamba. Kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni szavak nélkül, hogy ez nem az ő hibája. Most az egyszer történt velem egy pozitív élmény és végre nem fogok szenvedni hiánya miatt. Ám szavak helyett csak a torkom égett lüktetőn.
- Ne, ez fáj – zártam össze szorosan állkapcsom, mialatt kezemet a nyakamra helyeztem.
- Lélegezz – kúszott be rossz látásomba Edward elmosódott arca. Közeledtével tisztulni kezdett a kép, jól kivehető vált fehér márványteste. Eleget akartam tenni kérésének, de nem tudtam lenyelni a levegőt. Arcáról lehullott az álca, boldogan húzott kőkemény testéhez. Csípőmet megemelte, így lábujjhegyre álltam, hogy közelebb lehessek puha ajkaihoz. Könnyedén megcirógatta arcomat és ezzel egy időben közeledni kezdett hozzám. A gyenge próbálkozást rögtön abbahagytam, hogy levegőhöz juthassak. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy lecsapjon rám. Hideg lehelete cirógatta mosolyra húzódó számat. Lágyan hozzáillesztette hűvös ajkait a sajátoméra. Elégedetten sóhajtottunk fel mindketten a vágytól.
- Lélegezz Bella – hívta fel figyelmem szomorkásan.
- Ne, ne szomorodj el – akartam mondani, de a fájdalom visszakígyózott testembe. Földre rogyva tűrtem a tüdőmet és szívemet mardosó vizet. Körmömmel vadul belemartam az alattam elterülő homokba. Karjaim megadták magukat, az ólomsúly eluralkodott rajtam. Elterülve feküdtem a földön, csak Edward távolodó alakja váltott ki belőlem némi reakciót.
- Most nem szabadna itt hagynod. Szükségem van rád – hörögtem kezemet elmosódó alakja után mozdítva. Könnyeim, mint a sós cseppecskék, kicsordultak szememből. Már megint itt hagyott, megalázva, elveszetten…

- Bella, Bella ébredj. Hallasz? – simogatott egy meleg kéz. Az eddig fenntartott pihentető lebegésem megszűnt, morogva ripakodtam rá a hang gazdájára. Hagyjon engem a gondolataim között, eszméletlenül nem fájtak – mind fizikai, mind lelki - sebeim. Az apró körzések nem maradtak abba vállamon, így lassan nyitogatni kezdtem szemeimet, hogy szembenézhessek nyugalmam feledőjével.
- Csak hogy felkeltél. Már kezdtem aggódni – villantotta ki fehér fogsorát, mire be kellett hunynom szememet.
- Mit keresel itt Jacob? – mormoltam fáradtan. A torkom kaparása emlékeztetett Edwardra. Milyen butaságokat tudok összeálmodni! Ő elment, verd már ki a fejedből! Tegyél úgy, mintha mi sem történt volna. Éld az életed boldogan, kötöttségek nélkül. Hiszen itt van ez a nagyszerű srác, segít elfelejtetni azt a félistent – dörmögte nekem egy belső hang.
- Aggódtam miattad, nagyon csúnyán megsebesültél – ült le ágyamra Jacob. - Többé ne tedd ezt velem. Tudod miken mentem keresztül, amíg ide nem értünk?
- Te mentettél ki? – zavarodtam össze. Nem emlékeztem semmire, csak hogy levetettem magam egy magas szikláról és a habok elnyeltek.
- Hát… - kezdett bele.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. Még nem akarom feladni az életem, hiba lenne tudatlanul meghalnom. Ezzel csak a többieknek okoznék fájdalmat, akik hittek bennem. – Megpróbálok nem butaságokat művelni.
- Helyes – bólogatott serényen.

Beszélgetés hiányában álmosodni kezdtem. Ez érthető volt, hiszen elég sok meggondolatlanságot cselekedtem az elmúlt napokban. Jake ragaszkodóan simogatta gipszbe tett hűvös kezemet, a vérkeringésem még rakoncátlankodott a kemény anyag fogságában.
- Az a feladatom, hogy vigyázzak rád. Aludj nyugodtan – beszélt alig hallhatón. Az álmossággal hadakozva megráztam a fejem. Még nem volt itt az ideje visszahajtani fejem a sötétség mezejére.
- Dúdoljak valamit? – mosolygott rám, mire egy újabb fejrázással feleltem. Csöndben akartam végiggondolni a rám váró megpróbáltatásokat. Lisa nénitől fogok kapni egy fejmosást, ebben az egyben biztos voltam. Aztán ott van a kutya ügy. Valahogy meg kell szoknom a közelségét a kis vakarcsnak. A legnagyobb fejfájást mégis Alice telefonja okozta bennem. Ezek után soha többé nem nézhetek a szemébe! A csalódottsága éles fájdalmat keltene szívemben, bár nem mintha most jobb lenne a helyzet, de ez még elviselhető.
Jacob lágyan megszorította a kezem, hogy nézzek rá. Mosolyogva próbált jobb kedvre deríteni, de én ezt nem akartam. Most kell kidagonyáznom magam az önmarcangolásban, amint hazaértem boldognak kell mutatkoznom mindenki előtt. Csak én fogok róla tudni, hogy mi lapul a felszín alatt.

- Jó reggelt! – hallatszódott el tudatomig egy csilingelő hang. Laposakat pislogva fogtam fel, hogy Alice áll az ajtóban. Nem szabad a szemeibe néznem – gondoltam vissza a megállapodásomra. Szomorúan néztem ki az ablakon. Próbáltam egy pontot találni, ami leköti a figyelmemet, amíg itt tartózkodik.
- Van valami ellenvetésed az itt tartózkodásommal? – kérdezte Alice bánatosan.
- Nincs – vágtam rá némi gondolkodás után. Legszívesebben kiküldtem volna, de tartozok neki annyival, hogy utoljára láthasson. Apró sutyorgások csapták meg a fülemet, próbáltam legyőzni a kíváncsiságomat és kitartóan a függönyt néztem. Nem eshetek ki a színjátékból…
- Játszd a szerepet! – jött a megerősítő gondolat, ami sokat segített.
- Szia – termett szemem előtt, elállva a kilátást. Mosolyogva közelített fehér kezével, amit én rögtön hárítottam Jake felé fordulva. Muszáj lesz megbántanom, ő nem érdemel ilyen rossz barátnőt – gördült le egy könnycsepp arcomon.
- Semmi baj – emelkedett meg Jacob és csókolt lehelt a homlokomra. Becsukott szemmel gondoltam az álmomra. Milyen boldog lennék, ha ugyan ezt tenné most Edward – lódult meg a szívem.
- Bella beszélhetnénk? – próbált hatni jégszívemre.
- Nincs miről – feleltem fogcsikorgatva. Nehezemre esett ilyen kőszívűen viselkedni. A cél érdekében azonban bármire képes lennék, ha ez kell ahhoz, hogy rájöjjön bennem rossz lóra tett.
Sóhajtva indult ki a szobából, de az ajtóban megmerevedett és visszanézett.
- Holnap is eljövök. Nem fogok lemondani a barátságunkról – felelte halál komolyan. Értetlenül vizslattam arcát. Az nem lehet, hogy ezek után is kitartson. Velem ellentétben legalább ő erős. Próbáltam kinyögni valami értelmeset, de inkább ráhagytam a következő találkozásunkra. A fáradtság érvényesült testem felett, így repítve az igazak álmába…

A szívem ütemtelen verdesésére ébredtem fel. A csipogó hang vészjóslóan jelezte, hogy nincs minden rendben velem.
- Csak álmodtál kicsim – hajolt közelebb Lisa néni a fotelből. Nyugtatón ráhelyezte kezét arcomra és simogatni kezdett. A levegőt hangosan szedtem tüdőmbe, miközben összefüggéstelenül kutattam agyamban a rémálmom után.
- Szia Bella – mosolygott rám Carlisle és beljebb lépett a fehér szobába.
- Üdvözlöm – böktem ki a távozó levegővel.
- Nocsak, elég gyors a szívverésed – nézte a monitort a sarokban. – Adjak egy kis nyugtatót?
- Semmi szükség rá, köszönöm – háborodtam fel. Mindegyik orvos egyből az injekcióval akarja elérni a kívánt eredményt, másra már gondolni se tudnak.
- Ne legyél tiszteletlen Carlisle-al, nagyon sokat tett érted – suttogta a fülembe nagymamám.
- Sokat érek vele, csöveken lógok – fogtam meg az egyiket, ami a kézfejemben végződött. – A csuklómról nem is beszélve – mutattam meg a begipszelt kezem. És ha még a szívemet látnád. Elhalt teljesen – tettem hozzá gondolatban.
- Örülhetsz, hogy élsz. Ha nem lett volna ott Jacob, már… – harapta el a mondat végét. – Amikor a kórház felhívott, azt hittem viccelnek. Az én okos és szép unokám miért akarhatna meghalni? – húzta össze a szemöldökét. – Bella te nem ilyen vagy. Hagyd, hogy segíthessek! – csurgott le arcáról egy nagy könnycsepp.
- Igazad van, más lettem. Az élet tett ilyenné – mondtam keserűen.
- Tudom, hogy sok ez neked. El sem várhatom, hogy egyedül megküzdj vele, de mi itt vagyunk neked – mutatott a háttérben meghunyászkodó dokira és Jacobra, aki pont ekkor lépett be az ajtón.
- Jó reggelt csipkerózsika – mosolygott Jake kacéran. Kérdőjellel szememben néztem rá. Ezt mégis hogy értsem? – Két napja megállás nélkül alszol. A doki nyugtatott csak meg, hogy ez természetes. Nagyon sokat kivett belőled a vízben bemutatott attrakciód – húzta el száját.
- Nos, én megyek is. Ne erőltesd magad túl Bella! – figyelmeztetett Carlisle szigorúan.
- Nekem is mennem kell. A főnököm nem nézi jó szemmel az eltünedezéseimet – adott puszit homlokomra Lisa néni.
- Hiszen csak most jöttél – kaptam keze után, hogy visszatarthassam.
- Hajnal óta itt ülök melletted, csak te eddig aludtál – mosolyodott el. – Jacob leköti a figyelmedet, amíg távol leszek. Este benézek, ígérem – tette szívére kezét.
- Jó munkát – szóltam még utána és Jacobra néztem. Kettesben vele. Ebből nem fog sok jó kisülni…
- Neked nem kéne iskolába menned? - jutott eszembe egy indok, hogy leszerelhessem, és egyedül maradhassak.
- Nem olyan fontos az iskola, mint a te testi épséged – villantott rám egy száz wattos mosolyt. – De beszéljünk valami másról.
- Például?
- Miért is félsz a kutyáktól? – hajolt közelebb arcával, pletykára éhesen.
- Hosszú lenne ezt most kifejteni.
- Azért megpróbálhatnád – játszadozott hajammal, miközben a válaszomra várt.
- Röviden: történt egy incidens, ami megrémisztett. Azóta nem tudok bízni bennük.
Csöndben figyeltük egymást, nem tudtam mit mondhatnék. Látszott rajta, hogy nem akarja a sebeimet tovább tépni, ami hálával töltött el. Sokkal tartozom neki.
- Nem vagy éhes? – törte meg elmélkedésem.
- Ami azt illeti – helyeztem kezem megkorduló gyomromra. – Egy ásványvíz és valami tápláló étel jól esne.
- Máris hozom, addig pihenj – kelt fel a fotelből és sietve kisietett.

Pihegve nyomtam neki tarkóm a párnámnak. Becsukódott szemmel próbáltam kiverni a külvilág kuszaságát agyamból. Most nem éreztem fáradságot, ezért is volt jó, hogy Jacobot elküldtem. Át kell gondolnom mindent pontról-pontra.
- Bella – lehelte egy vékony hang a nevemet. A csilingelés hallatára kipattantak szemeim. Alice mosolygó arccal nézett rám. Szeme alatt mély, lila karikák jelentek meg, amiket eddig észre se vettem.
- Hogy kerülsz ide? – húztam fel térdeimet, hogy minél hamarabb elfuthassak előle.
- Megmondtam, hogy el fogok jönni. Nem adom fel – felelte mosolyogva.
- Pedig jobban járnál – morogtam magam elé. Úgy hittem meg sem hallotta.
- Ezt meg miért mondod? Bella te vagy az egyetlen barátnőm, miért teszed ezt velem? – suttogta fájdalmasan. Az EKG pityegve jelezte, hogy gyorsul a szívverésem.
- Mert így meg tudlak védeni magamtól – téptem ki kezemből a csövet. Könnyeim kibuggyanva nyelték el látásomat, a szobában minden tárgy homályba merült. A szívemre tapadó korongot játszi könnyedséggel szakítottam le magamról és futni kezdtem a kijárat felé.
- Mit művelsz? – akadt el Alice lélegzete.
Sírva futottam ki a folyósora, valami menedéket keresve. Igaza van Lisa néninek, én nem vagyok önmagam. Sanyargató életmódomból meg kell mentem egyetlen barátnőmet. A folyosó talaja csúszott lábaim alatt, nehezen tudtam megtartani egyensúlyom. Éreztem, ahogy kezemből szivárog a vérem, de nem foglalkoztam vele. Csak nem fogy el olyan hamar a bennem rekedt négy liter vér – gondolkoztam el. A női mosdó jelzését meglátva ujjongva futottam be a kis helyiségbe. Remegő lábaim boldogan nyújtóztak el a hideg csempén. Itt nyugodtan kisírhatom magam, anélkül hogy valaki árgus szemmel figyelne.

A hideg kövön bőgtem egy ideje. Ki akartam adni a felhalmozott idegeskedést, fájdalmat, megrázkódtatást. Én nem ezt érdemeltem ki! Lassan mindenkit elmart előlem a sors. Egyik rossz hír követi a másikat és közel sem tartok az alagút végén…
- Bella – suhant be mellém egy személy. Félve csúsztam hátrébb, nem ismertem fel a hang gazdáját. – Ne félj, Carlisle vagyok.
- Hagyjon békén – zokogtam fel. – Ne bántson ön is – tapasztottam homlokomra két kezem, mintha bármelyik percben kiszakadhatna agyvelőm. Hasogatott a fejem a gondolatoktól és a beszűrődő hangoktól.
- Segíteni akarok. Vérzik a kezed – jelentette ki egyszerűen, mintha az időjárásról diskurálnánk.
- Van elég – rántottam meg a vállam.
- Engedd, hogy segíthessek – húzott mellkasához. Zokogva viszonoztam ölelését. Közelsége hasonlított apám hűvös üdvözléseire.
- Shh, semmi baj – ringatott karjai között. – Minden rendbe fog jönni.
- Mégis mikor? – csúszott el hangom a sírástól.
- Hamarosan Bella. Mindent megteszek azért, hogy boldog lehess – simogatta hajamat.
- Akkor hozza vissza a szüleimet – fogtam szorosan köpenyét. A szédülés kezdett elviselhetetlenné válni. – És mondja meg Alice-nek, hogy nagyon sajnálom. Én szeretem, de nem érdemli meg, hogy őt is tönkretegyem. Túl jóságos a lelke hozzá, mint önnek – néztem fel Carlisle arcára. Így igaz, őt is csak azért bántottam, mert nem tudtam elfogadni, hogy léteznek még ilyen jóságos emberek a földön.
- Bella te vagy a világon az egyik legönzetlenebb, ne mondj ilyeneket – húzott fel a padlóról, karjával szorosan megtartva. – De ezt ne most vitassuk meg, hiszen alig állsz a lábadon. Visszaviszlek a szobádba – kapott fel karjaiba. Próbáltam ellenezni, de nem maradt rá elég energiám, hogy vitába szállhassak feltett szándéka ellen…