33. fejezet

Sziasztok. Hát-hát a 10 kommentár nem lett meg! De nem vagyok gonosz, felteszem a következő fejezetet, mivel gyökeret ereszthetnék, ha a kiszabott komihatárra várok... Elég szomorú részt hoztam össze, szóval felelősséget nem vállalok a pityergésért :D Puszmónak jobbulást kívánok, szegény lázas és át sem tudta most olvasni a fejezetet :S Gyógyulj meg hamar! Hát szerintem most ennyi. Puszi és jó olvasást.


Önmarcangolás


Ha a mai napot visszaforgatnánk a helyére, gyönyörűvé válna a reggelem. A borús felleget világos felhőkké festeném, az órát a kisszekrényen mosolyogva üdvözölném. A párnát megpuszilnám a kezemben és elpiruetteznék vele a fürdőbe. Onnan új emberként törnék ki, bájosan, megalázkodón, tele életkedvvel. Lisa néni arcát puszikkal lepném el, és dúdolnék a rádióból felharsanó csodás zenére. Még a megnevezhetetlen ízű turmixszármazékot is lenyomnám a torkomon teljes beleéléssel. Most az egyszer nem tehetnénk úgy, mintha a repülők az égen hullócsillagok lennének? Igazán jól jönne, ha most kívánhatnék egyet. Mert akkor azt kívánnám, hogy bárcsak ez az egész nap ne történt volna meg, és kezdjük előröl. A legelejéről. Amikor felkelek Lisa néni ébresztésére. Többet sosem követném el ezt a hibát, soha, soha, soha… Esküszöm az életemre! Nem… az már nem ér semmi. Elvesztettem a becsületemmel együtt. Inkább esküszöm az Edward iránt érzett szerelmemre, amit bemocskoltam. Semmisé tettem egy mozdulattal, egy megingással. Hánynom kell magamtól, undorodom a testemtől. Legalább húszszor mostam meg a fogam, de még most is érzem Hugh leheletét a bőrömön. Hogy kínálhattam fel tálcán magam? Miért nem ellenkeztem, csak amikor már megtette? Amikor birtokba vette az ajkaimat, mintha az az övé lenne? Megbecstelenítettem magam egy ilyennel, már soha nem törölhetem le magamról a piszkát. Megbélyegzett egy életre, mint egy eladásra váró kancát. Rosszabb vagyok, mint egy út szélén álló… nem is mondom ki a nevét. Miért tenném? Ő a megélhetésért teszi ezt, bár lenne más lehetősége. Én viszont? Amikor kivillantotta az oroszlán a fogát lemerevedtem, megnémultam, hol ott harcolnom kellett volna. Miért nem tettem? Miért? Mert gyenge vagyok, rossz kifogás, de igaz. Megszoktam a folytonos mentőakciókat. Edward nélkül csak egy kis senki vagyok, akit a sárba tipornak. A vámpírok közelében biztonságban vagyok, megóvnak a bajtól, de mikor magamra hagynak összeomlok. Lehullik a maszk rólam, amivel takargatom magam. Mert újra egyedül leszek elárvultan, kiszolgáltatottan. Sajnáltatni bezzeg tudom magam. Ez az egy jól megy. A szüleim haláláért a mai napig mindenki részvétet nyilvánít a suliban. Talán még segítenének is, ha nem utasítanám vissza őket. De mással is történnek ilyen tragédiák és lábra állnak. A szívük vérzik, a tüdejük sír a levegőért, mégis talpon maradnak. Felkészülnek az újabb, erősebb megrázkódtatásra. Akkor én miért maradok a hóban fagyba, miért nem állok a talpamra? Mert félek. Félek, hogy mit hoz a holnap. Félek, hogy rosszabb lesz mint volt, és akkor mégis miért harcoljak? De nem élhetek egész életemben a földön fekve, várva az újabb támadást. Az nem élet lenne, hanem maga a horror. Azzal hogy védem magam kizárom a rossz dolgokat, de velük együtt a jó sem szűrődik be. Anya sem úgy gondolta, hogy szigetelődjek el a társadalomtól, hanem figyeljek a jelekre. A vibráló energiára, ami képes bántani engem és a szeretteimet. Meg kell erősödnöm, vissza kell csapnom a saját érdekemben. Bármi is lesz a vége, legalább úgy halljak meg, hogy azt mondhassam: Bella Swan vagyok és megpróbáltam. Adtam egy esélyt az életnek és ezzel együtt magamnak. De vajon én kapok egy második esélyt Edwardnál? Visszasírhatom ezek után magam a kegyeibe? Vagy szembe kell néznem a szemeivel, amiben a megértés apró kis csíráját sem találhatom? Mégis mit mondanék neki? Hogy megbántam és sajnálom? Ez olyan sablonos szöveg!. Egyből az utamra bocsátana, rosszabb esetben még végig sem hallgatna, de már ítélkezne felettem, amire minden joga megvan. Ő lenne a legfelsőbb bíróság és a végrehajtó egyben. Az ő szájából hallani, hogy gyűlöl és megvet, fájdalmasabb lenne mindennél – húzódtam össze az ágyon a rémképtől, ami elém vetült. A könnyeim órák óta csordogáltak le az arcomon. Annyira hozzászoktam, hogy szinte már észre sem vettem őket. A bánatban dagonyáztam egész délután. Ahogy megtörtént az ominózus eset Hugh-t otthagytam az erdőben és visszasiettem a táborozási pontunkra. Mark rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben velem és a reggeli rosszullétem is rásegített, hogy azonnal hazafuvarozzanak. Lisa néni párszor megpróbált bejönni, hogy felmérje mennyire rossz a helyzet, de valamilyen indokkal mindig elhajtottam. Ilyen állapotban jobb, ha nem lát meg. Még megijedne a kisírt szemeimtől. Kezeimet szorosabban kulcsoltam össze a párna körül és ráhajtottam a fejemet. Szükségem volt valamire, amiben megkapaszkodhatok. Ami nem tűnik el mellőlem az éjjeli virrasztás során. A vörösen izzó óra számlapja szerint most hajnali fél három múlt el pár perccel. A fáradtságtól nekem az órák inkább napoknak tűntek. Megduzzadt szemeim egyre sűrűbben ragadtak le, mígnem elnyomott az álom…


Pár óra alvás után – amikor nem csak változtattam a fekvési pozíciómat, de aludtam is valamicskét – fejfájással ébredtem. A legrosszabb és fájdalmasabb mégis a szívem közepén égető láng volt, amit semmivel sem tudtam csillapítani. Jesszusom, már magamnak is hazudok! Ez egyre rosszabb lesz… hova süllyedtem. Tudnék rá oltóanyagot, de félek a következményektől. Mi lesz ha odaállok Edward elé és ő a szemembe fröcsögi, hogy öt másodpercet kapok a távozásra? Gondolom, már az egész családja tudja mit tettem. Alice mindenről tájékoztatta őket. Hiába a legjobb barátnőm, erre nincs mentségem, nem fog megbocsátani, hogy összetörtem a testvére szívét. Mégis meg kell próbálnom elmagyaráznom a hibámat. Ha nem bocsát meg, legalább tudja, ő semmiről nem tehet. Neki boldognak kell lennie, ha ez a boldogság Tanya oldalán lesz is – nyeltem le a hirtelen keletkezett gombócot a torkomban. Ő megmondta már az elején az iskola parkolójában, hogy adjam fel, nem érdemes ellene harcolnom. Mekkora igaza volt. Elérte a célját a megbotlásomnak köszönhetően. Edward és köztem akkora ék keletkezett, hogy most már könnyen közénk fúrhatja magát a bestia. De ahogy az éjjel eldöntöttem, nem adom fel, amíg Edward szájából nem hallom a szívszorító szavakat.

Az élet nem fáj, egészen addig, míg el nem kezdek azon agyalni, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hány embert vesztettem el, és hogy mennyi volt ezek közül az én buta hibám. A Cullen házra forduló kavicsos úton megálltam. A motor köpködve szűrte a benzint, ezáltal még lassabbá vált az elérhető sebességhatár. Fejemet nekinyomtam a kormánynak nagyokat lélegezve. Össze kell magam szednem. Nem mehetek oda ilyen nyúzott állapotban. Szörnyű szónok voltam világéletemben, tehát katalogizálnom kellett a gondolataimat. Összeszedetnek kell tűnnöm, és egy esetleges visszautasítás esetén sem törhetek össze. Előttük semmiképp. Ahogy ezt lebonyolítottam magamban lenyomtam a gázpedált és továbbhajtottam. Megszakítás nélkül skandáltam magamnak a pozitív gondolatokat, amíg oda nem értem a házhoz. Reszketeg lábakkal kiszálltam és az ajtóhoz lépkedtem a lépcsőkön. Mintha minden egyes lépcsőfok újabb ólmot tett volna rám, egyre lassabbá váltak a mozdulataim. De a teher nem csak a járásomon mutatkozott meg, a szívemben is nehezedett a súly. Az ajtó magától tárult ki, mikor odaértem. Alice villámokat szórt a dühtől, kobold mása szigorúan mért végig. Ajkai összeszorultak, a mosoly legkisebb jele sem mutatkozott meg.
- Szia – néztem rá esdeklőn, de ő nem viszonozta a nézésem. Helyette még keményebb maszkot öltött magára. – Beszélhetnék Edwarddal?
- Hogy tehetted ezt vele, velünk? – szomorodott el az angyali arc. A csalódottság ott égett a szemeiben. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Edward állt meg mellette. Értetlenül fürkészet, mintha nem tudna semmiről. Elég siralmas látványt nyújthattam kisírt szemekkel a hajnal közepén.
- Beszélhetnénk? – remegett meg a hangom az idegességtől. Sorsdöntő volt, hogy mit fog válaszolni.
- Menjünk a szobámba – felelte szűkszavúan. Néma csöndbe burkolóztunk a szobáig, de ott elszakadt bennem a mécses. Az álarc többé nem maradt meg az arcomon, leolvadt rólam. A színkavalkád sem könnyített a helyzetemen, szinte már szédültem az álomszerű víziótól.
- Alice elmondta? – néztem rá figyelmesen.
- Nem. Egész este gyötörtem, de tartotta magát az elhatározásához. Azt mondta, ezt tőled kell megtudnom. És most itt állok tele kétellyel és semmit nem értek. Elsőnek azt hittem bajod esett, de Alice megnyugtatott, hogy erről szó sincs. Akkor mégis mi történt Bella? Olyan gyászos mindkettőtök arca – suhant át a fájdalom és értetlenség kettőse a szemein. Lekaptam róla a tekintetem és a padló repedéseit kezdtem el tanulmányozni. Nem tudtam hozzákezdeni, egyszerűen túl nehéz volt megszólalnom.
- Bella, kérlek, nézz rám – simított végig keze az államon, majd óvatosan felhúzta.
- Meg fogsz gyűlölni, de nem számít. Mert bizalom és igazság nélkül egy kapcsolat semmit sem ér. Nagyon szeretlek, bármit is fogsz hinni ezek után – buggyant ki az első könnycsepp a szememből és lassan aláhullt a földre. Edward nem törölte le, helyette megfigyelte hogyan ér le a parkettára. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hasonlítok egy cseppre. Víz vagy könnycsepp mindegy. A lényege ugyan az marad. A magasból indul el boldogan, a cellájából kiszabadulva, a végén mégis a földön köt ki szétloccsanva, megmenthetetlenül. Alig pár másodpercnyi szabadság jut számára, amivel gazdálkodhat. Mégis milyen nagy távolságot tud megtenni nagysága ellenére. Mennyire boldog abban a kis intervallumban.
- Én is szeretlek – terelte vissza a gondolataimat Edward a medrébe. Ajkai felém közeledtek én pedig most az egyszer meggátoltam őket. Előbb tudnia kell az igazságot, még ha az utolsó lehetőséget is szalasztom el. Tisztában kell lennie az egész történettel.
- Hadd mondjam végig! – kértem esdeklőn, remegő végtagokkal. – Tegnap piknikezni mentünk Lisa nénivel. Meghívta Markot és a fiát. Hugh folyamatosan engem piszkált, amiért otthagytam őket és bementem az erdőbe… – Edward arca az erdő szóra megrándult. Egyetlen kis kérést kért tőlem, de én erre sem voltam képes. Most pedig nem lennék ilyen helyzetben, ha betartottam volna. – Egy ideig magamban sétáltam, amíg Jacobot farkas alakban nem találtam.
- Megölöm – keményedett meg az arca a dühtől. Mi tagadás, nem igazán szerette Jake-t . – Mit csinált veled? Bántott? – vizsgált végig szemeivel.
- Nem. Persze, hogy nem – sóhajtottam fel. Bárcsak bántott volna, az is jobb lenne, mint ez. – Megpróbáltam vele kommunikálni, de ez most nem számít.
- Akkor mi számít? Bella nem értem, hogy hova akarsz kilyukadni – sóhajtott fel a megfejtésre várva.
- Hugh utánam jött, hogy bocsánatot kérjen az elviselhetetlen viselkedéséért. Aztán a tenyerébe fektette a saját kezemet és… - csuklott el a hangom a végére. Egyszerűen képtelen voltam kimondani azt az egy szót. Égette a torkomat a gyász, a szívem zsibbadt a félelemtől.
- És? – komorodott el. A szemei ónix sötétségűre feketedtek. Látszott az arcán, tisztában van vele mit műveltem. Hogy mennyire naiv és hülye voltam.
- És megcsókolt – borult lángba az arcom és kitört belőlem a zokogás. Az iménti fogadalmam így semmisé vált, nem tudtam visszatartóztatni az áruló cseppeket.
- Értem – lépett egyet hátrébb. Úgy éreztem, hogy ez lesz! Nem fog megbocsátani. Látszott a szemében a düh, a csalódottság, ami egy életre belém ivódott. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, vonzott magához. A könnyfátyolon át éreztem a közöttünk húzódó hasadékot. A különbséget, ami mindig is ott lappangott kettőnk között. Jobbat érdemel nálam ez nem kétséges – fordultam meg és az ajtó felé siettem lehajtott fejjel. Ennyi boldogság jutott neked Isabella Marie Swan, nem több, nem kevesebb. Remélem kiélvezted, mert mostantól az unalmas, szürke hétköznapok következnek. Nincs többé közöd a vámpírok életéhez, ezt magadnak köszönheted. De rajta, utoljára még nézz rá! Csodáld meg az arcot, ami mindig vissza fog köszönni az álmaidban. Öregkorodig kísért majd és meggyőz, hogy milyen szörnyű, ostoba hibát követtél el annak idején. Búcsúzz el tőle szó nélkül! – szólított fel a bűntudatom. Lassan megfordultam az ajtóban és ránéztem. Ő is engem nézett és mintha mondani akart volna valamit. A kezemmel lesöpörtem az engem gátoló könnycseppet és a szemeibe néztem, ahogy azt a lelkiismeretem kérte. Majd mintha mi sem történt volna újra a lépcsők irányába néztem. Egy új sors, egy új végzet felé. Mert ennek már befellegzett, az sem érdekelt, ha most azonnal meghalok. Úgy is mindegy lenne nélküle…
- Bella – kapta el a csuklómat Edward, és visszahúzott egyenesen a szoba falának préselve. A hirtelen gyorsaságtól nem tudtam mi történik körülöttem, mígnem találkoztak az ajkaink. Egyszerre éreztem magam felszabadultnak és bűnösnek. Bűnösnek, mert ezt nem szabadott volna megtennünk. Mégis nagy szükségem volt rá, mint a levegőre. A sírástól rázkódtam, de a lehető legtöbb érzelmet belevittem a csókunkba. Muszáj volt utoljára végighúznom a nyelvemet a hideg ajkakon. Utoljára a leheletével dulakodnom, ami felemésztett, magába szippantott. A felszabadultságot pedig Edward szemeinek köszönhettem. A mézbarna tekintet megsemmisítette a vétségem. Semmisé tette, akár a víz ősi ereje. A négy elem közül az egyik erő. A torkon lekúszva kitisztítja a légutakat, a tüdőt… beszivárog a vérbe és a szívbe. Az életünk központjába. Aztán kimossa a terhet a gyomorból, ahol annyi stressz és nehézség emésztődik, lebénítva az éltető energiát. Edward átnedvesedett arcát fürkésztem az undor nyomai után kutatva, de a mérhetetlen szerelmen kívül semmit sem találtam. Letöröltem róla az elmaszálódott könnycseppjeimet, de a szemkontaktust továbbra is fenntartottam. Féltem, hogy ez csak egy illúzió, amit az elmém kreált, elég egy pislogás és máris eltűnik. A védekező mechanizmusom tréfát űz velem, Edward hologramját vetíti elém, hogy ne fájjon annyira. Ne érezzem a feszítést a szívemben. Ő már biztos mérföldekre van tőlem. Az is lehet, hogy elájultam. Máskor is megesett már…
- Bárcsak te lennél az igazi és nem csak egy másolat – fűztem ujjaimat hajába. Szemeiben értetlenség cikázott, ami gyorsan kihunyt, átváltozott valami mássá. A mosolya lehengerlő volt.
- Butus Bella, én igazi vagyok. Nem csak beképzeled. Szeretlek és bármi is történt köztetek, nem bírom nézni a szenvedésedet. Ha kell félreállok az útból, szabad utat engedek a szerelmeteknek. Örökké szeretni foglak, mégis az számít nekem, hogy boldog legyél. És ha ez a boldogság az Ő oldalán van, akkor elengedlek. Mert mellette teljes életed lehet – halkult el a hangja, majd összepréselte ajkait a lehető legkisebbre.
- Sosem lenne teljes életem nélküled – ráztam meg a fejem fájdalmasan. – Csak úgy éreztem, mintha Hugh sarokba szorított volna. Nem tudtam támadni, mert beijedtem. Igaz a végén lekevertem neki egy pofont, de ez sem ment fel a bűnöm alól. Sajnálom.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem. Megígértem, hogy mindig vigyázok rád, de nem voltam melletted mikor szükséged volt rám.
- De… - vágtam közbe Edward szavába. Miért hibáztatja mindig magát? Az egyik ujját az ajkamra tapasztotta, így nem tudtam ellenkezni.
- De a múltat nem tudjuk megváltoztatni – hunyta le a szemeit egy pillanatra, mintha ezzel beletörődne. – A jövőben viszont egy pillanatra sem eresztelek el magam mellől. Vigyázni fogok minden egyes lépésedre – perzselt a tekintete a megannyi érzelemtől.
- Akkor megbocsátasz? – kúszott föl a gombóc a torkomon.
- Nem – felelte egyszerűen, gyorsan. A fejemet lehajtottam szégyenemben. Nem akartam azt hallani, hogy legyünk csak barátok. Az olyan lenne, mintha szükségtelenül venném a levegőt – Bella nincs mit megbocsátanom, mert ez nem a te hibád – húzta fel az állam a szeme magasságáig.
- Szeretlek – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott a köztünk gyúló szikrák közepette.
- Ahogy én is szeretlek kis bárányom – hajtotta előre a fejét, felkínálva az ajkait. Mosolyogva dőltem előre és újból sírni kezdtem. A testemben játszó tűzijáték egyre nagyobb magasságra hágott. A földszintről jövő tapsvihar kissé megzavarta a koncentrálásom. Azt hiszem a hallgatótáborunk az elmúlt percekben igazi szappanoperaként követte nyomon a kibékülésünket. Boldogan nyomtam a mellkasomat Edwardnak és szárnyaltam az örömtől. Még egy ilyen pasi nincs a földkerekségen, ebben biztos voltam…

32. fejezet

Sziasztok. Kis késéssel, de itt van. Hosszabb lett a kelleténél, a vége miatt viszont elnézést kérek, nem bírtam kihagyni :D Nah puszi: Tia
Ui: A 10 komment azért nem volt meg, szóval vehetitek büntetésnek is a függővéget :D


Piknik

- Bella? – szólt bele egy mély, felismerhetetlen hang a telefonba. A háttérből átszűrődő zörej tovább nehezítette a dolgomat.
- Igen, én vagyok. Ki maga? – szóltam bele a telefonba érdeklődőn.
- Hugh vagyok – recsegett a mobilja a térerő hiánytól, ahogy beleszólt.
- Ha Lisa nénit keresed…
- Nem, veled szeretnék beszélni – vágott közbe. – Találkozhatnánk nálatok?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – utasítottam vissza a vendéglátást.
- Kérlek, csak pár percről lenne szó.
- Azt hittem múltkor ezt már megbeszéltük. Nem akarok tőled semmit, te vagy a szolgáltató én pedig a vevő. Megfizetjük a munkádat, de ennél többet nem tudok felajánlani – kapargattam körmömmel az asztal sarkát kínomban. Nem volt ínyemre komplikálni az amúgy is nehéz helyzetet. Egyszer sikeresen megúsztam a lebukást, – avagy a botlást, amit Hugh-hal csaknem előidéztem - másodjára nem lesz ekkora mázlim.
- Legalább egy esélyt adj, hogy közelebbről is megismerjelek. Jót tenne a közös ügyünknek, ha nagyobb bizalom lenne köztünk.
- Értelmetlen, ha az az esély eleve elfuserált - sóhajtottam fel bosszúsan és leraktam a telefont az asztalra. Így lesz a legjobb, ne ártom bele magam fölöslegesen. Nincs szükségem még egy labilis barátra, mikor alapból pengeélen táncolok. Edward tűrőképessége nem megingathatatlan, Jacobot is nehezen kezeli. Na meg ott vannak a további vámpírismerőseim és az én csodálatos erőm, amit ki kell ismernem. Ez most túl sok ahhoz, hogy felbolygassam az engem körülvevő hangyabolyt. Egy ügyvéd már csak hab lenne az amúgy is csúcsosodó tortán. A káoszt nem növelem tovább a saját káromra. Féltékeny vámpírfiú? Adott. Csinos vámpírlány, aki lecsapott rá? Kipipálva. Vérfarkas barát? Újabb pipa. Kezelhetetlen erő? Hatalmas pipa. De egy újabb titkokkal övezett barát? Az már túlontúl erőltetett lenne. Főleg a szánalmas életemben.

A telefon újabb pittyegésére megugrottam az ijedségtől. Elsőnek fel sem tűnt a mobilomra megérkező sms hang, ami a vízcseppet imitálta figyelemfelhívásként.
- Ezt már komolyan nem hiszem el – beszéltem magam elé, mikor szembeköszönt Hugh neve. A már amúgy is dobogó szívem most még gyorsabb ritmusra kezdett.
„Úgy sem adom fel” – állt fekete-fehéren a képernyőn.
- Szuper, ezek szerint ő is a makacsabb fajtából való. Már csak ez hiányzott… - túrtam bele hajamba idegesen és véglegesen visszahelyeztem az asztalra a mobilt. Nyugi, ez csak egy üres fenyegetés. Nem fog semmit tenni – nyugtatgattam magam kétségbeesetten. Hisz mégis mit tehetne? Szól Lisa néninek, hogy mennyire passzív vagyok vele, és folyton lekoppintom? Nevetséges. Attól hogy Markkal nekik minden flottul megy, nekem semmi nem kötelező. Belementem a nyamvadt vacsorába, ezzel adva neki egy szánalmas esélyt. De ő nem egyszer, hanem kétszer is elcseszte. Ennek fényében mégis mit vár? Kezdjük előröl, hátha harmadszor is bepróbálkozik? Azt már nem! Kizárt – siettem fel a szobámba, mintha kergetnének. Máshová akartam terelni a gondolataimat, egészen pontosan a tanulnivalóm irányába. Mivel már tényleg csak napok választottak el a szünettől, nem igazán akadt mivel lekötnöm ártalmas képzelgéseimet. Könyveimet dühösen lapozgattam, de egy feladatot sem találtam, ami segíthetne. Végső kétségbeesésemben az ágyra dobtam magam és a falat bámultam. Ma szünetnap volt az erőm kitanulásában és a vámpírokkal lógással egyaránt. A lányok – legfőképp Tanya és Irina – megunták az egyhelyben gubbasztást, így mindannyian elmentek egy közös kiruccanásra valahova San Francisco közelébe. Én is szívesen mentem volna, de hát mégsem állhatok oda Lisa néni elé és mondhatom a szemébe, hogy a vámpírbarátaim a szeszélyes időjárás miatt közönséges iskolakerülővé váltak, mivel a bőrükre sütve foszforeszkáló pontok halmaza vetülne a szemünkbe és a lebukást megelőzve ötszáz kilométernyit délnek vándoroltak és most kiélik magukból a több évtizednyi visszafogottságot. Valószínűleg elmegyógyintézetbe záratna egy elhagyatott helyen, ahova a kutya se teszi be a lábát. Kutya… jaj ne, Leah – kuporodtam ülő helyzetbe, amíg összeszedtem magam. Megígértettem magammal, hogy egy hatalmasat sétálok vele. Kijárt már számára a mozgás. Folyton csak magam előtt görgettem szegényt, mint egy problémát, amit meg kell oldani. Egy háziállat nem ezt érdemeli, szerető gazdira van szüksége.
- Leah – léptem ki a hátsó kertbe a számára kialakított kennelhez. A mérete elég nagy volt ahhoz, hogy ugrándozzon vagy futkározzon benne. Na meg persze a biztonsága érdekében is elég jó megoldásnak bizonyult ez a mesterséges tákolmány. – Gyere, megyünk sétálni – akasztottam le a pórázt a szögről és kinyitottam a kennel ajtaját. A csóváló farkából rögtön tudtam, hogy megértette most mi következik. Egy szuper séta, ahol nem lesz senki rajtunk kívül. Ha kis időre is, de a hátam mögött hagyom a problémákat. Nem lesz több őrült próbálkozás, amiben valamelyik Cullent bántom akaratomon kívül. Eleazar szerint a szeretet a kulcs. Szerintem pedig badarság. Kate erejét pirinyónyi kis időre sem tudtam blokkolni, pedig Alice-nél jobb barátot keresve sem találhatnék. A következő alkalommal Edward lesz a tesztalany, már előre félek, legszívesebben elbújnék, és nem kerülnék többet elő. Ahogy az angyalarcot elönti a kín, a testén átcikázik a fájdalom és a földre rogy végső elkeseredésében. Hogy kérhetnének tőlem ilyet?
- „Készülj fel” – ismételtem meg Eleazar szavait, a hangomat eltorzítva. Erre ezer év felkészülési idő sem lenne elég. Gyűlölöm magam a gyengeségemért – vettem fel a kulcsot a konyhaszekrényről és kinyitottam az ajtót.
- Te? – tántorodtam meg az ajtóban álló alaktól. Ajkaimat összepréselve türtőztettem magam, hogy ne ejtsek ki semmi cifrát. Leah még gyorsabb farkcsóválásba kezdett az ismerős illatot megérezve.
- Megmondtam. Nem fogom feladni – támaszkodott az ajtófélfának lezseren. Nyoma sem volt az ügyvédi karrierjének, most csak egy jóképű férfinek tűnt, aki civilben igazán szívtipró.
- Én is megmondtam, hogy a munkán kívül köztünk nem volt és nem is lesz semmi – próbáltam egy laza mozdulattal becsukni az ajtót, de a lábával megakadályozta.
- Akkor beszéljünk az örökségedről egy kiadós séta keretében – tárta ki az ajtót ellenkezésemet meg sem látva és mosolyogva az arcomat fürkészte.
- Kizártan csak az örökségről! – adtam meg magam a napsütésre kilépve.
- Szia kutyuli – simogatta meg Leah bozontos tarkóját. Nagyon élvezte a hirtelen jött masszírozást.
- Áruló – simogattam meg én is az összeborzolt szőrt, arra nem számítva, hogy Hugh és a saját ujjam összeérhet. Gyorsan elkaptam a kezem és felegyenesedtem. Az arcáról egyfajta elégedettség volt leolvasható, mintha tetszene neki ez a „tapizós” dolog. – Induljunk – köszörültem meg torkomat zavaromban. Éreztem az arcomat ellepő forróságot.
- Merre menjünk? – kérdezte meglepő könnyedséggel hangjában. Kezdek képzelődni és tényleg csak a barátságomra pályázik? – néztem az összeszedett mozgását, egész légiesnek tűnt. Ahogy a feneke kirajzolódott a szűk farmerja ellenére. És mikor sétált, a combjai összesúrlódtak, szinte már egymáshoz tapadtak nagy magányukban. Jesszusom, állj már le! Mióta fantáziálok én Hugh-ról? – ráztam meg a fejemet kiborulva saját képzelgésemtől.
- Lehetőleg ne túl zajos környékre. Leah nincs hozzászoktatva az emberek társaságához – beszéltem sokkosan felfedezésemtől. Nekem Hugh nem jön be. Hiszen egy barom, folyton mindent elront. Edward hozzá képest egy úriember, egy ritka gyöngyszem. Sokáig a Csendes-óceán mélyén a pihent, míg a gyöngyhalász rám nem lelt és ki nem emelte a sötétségből, de megérte várni. Mert hozzá fogható férfi nincs. Kedves, magával ragadó, sármos, őszinte…
- ….egy vámpír.
- Tessék? – vékonyodott el a hangom a meglepetéstől. Hugh azt mondta, amit értettem? Mégis hogy, én nem szóltam el magam… Vagy…?
- Egész eddig nem figyeltél, nemde? – kuncogott fel, jót szórakozva elfehéredett arcomon. Az ájulás kerülgetett, alig bírtam kivárni a végkifejletet. Nem vagyok jó hazudozó, ha rákérdez megszólalás nélkül is lebukok. – A tegnapi filmet ecseteltem neked, hátha ettől feloldódsz, de úgy tűnik hasztalan. Beváltottad az ígéreted, a munkán kívül semmiről nem beszélhetek.
- Elnézést. Elterelte a figyelmemet… valami – kértem elnézést buta gondolataim miatt. Hihetetlen hova vezet a figyelmetlenség. Majdnem szívrohamot kaptam egy rövid kis szótól. – Hol is tartottunk? – erőltettem mosolyt ajkamra és a továbbiaknak Hugh-nak szenteltem a figyelmemet…

- Hát.. ő… köszi a sétát – álltam meg az ajtónk előtt. Pár óra beszélgetés után elismerem, nem is olyan szörnyű srác. Ez persze nem jelent semmit, továbbra sem közelítek felé. Anya figyelmeztetése után kétszer is meggondolom, kivel barátkozok, mikor hova menjek. Senki nem tud az álmaimról és ez így van rendjén. Edward életét már kellően megkeserítem e nélkül is.
- Remélem azért annyira nem volt borzalmas a személyemet elviselned – játszadozott a korláttal.
- Nem, kifejezetten jól esett ez a kis kiruccanás – nyitottam ki az ajtót.
- Akkor máskor is elmegyünk még? – kereste a tekintetemet, de én nem engedtem a rozsdabarna szemeknek a kutakodást.
- Ne kapkodj, mint egy fuldokló – hagytam lógóban a választ. Őszintén szólva mellette önmagam voltam, egy kisvárosi lány, akiben semmi különleges nincs. Ez a darab elveszett, miután betoppantam Forksba. Többé nem lehetek átlagos, mert a körülöttem élőkben sincs semmi normális. Rejtélyek övezik az életüket, s ezáltal én is belekerültem ebbe az életvitelbe. Olyan jó lenne újra szürkének és mindennapinak mutatkozni, de nem lehet. A szerelmem Edward iránt ezt nem teszi lehetővé.
- Hát itt vagy illetve vagytok – kapcsolta fel a veranda villanyát Lisa néni mosolyogva. – Öröm látni, hogy ilyen jól kijöttök. Hugh holnap te is eljössz a piknikre? – igazgatta a kötényt magán, mint egy háziasszony.
- Piknik? – néztem rá kérdőn.
- Holnapra szerveztem egyet spontán elhatározásból. Szeretném, ha jobban megismernénk egymást – csillogott a szeme felvillanyozódva.
- Örömmel – fogadta el a meghívást Hugh.
- Én nem igazán érek rá holnap – elleneztem ezt az egész mizériát. Az árnyas fák alatt négyesben eszegetni és vicceket mesélni? Ebből inkább kivágnám magam.
- Ugyan már kisasszony, magácskának mindig annyi dolga van – dorgált Lisa néni. – És mégis mi lenne az az elhalaszthatatlan ügy?
- Ő… hát… öhm – dadogtam szétszórtan. Az igazság felfedése nélkül kell körülírnom. – Edward és a családja meghívtak egy összejövetelre, ahol a régi barátaival találkoznak. Szeretnék, ha én is megismerném őket.
- Szerintem jobb lenne, ha inkább most hagynád őket. A régi ismerősök mellett úgy sem lenne idejük rád. Meg amúgy is, folyton velük vagy. Néha nem árt egy-egy nap, mikor nem vagy ott, hanem fennmaradt családoddal töltesz pár órácskát.
- Rendben, megértettem – hajtottam le a fejem fintorogva. Igaza volt, törődnöm kell másokkal is. Ha folyton az ő nyakukon lógok, hamar megunnak. Vagy már rég meguntak…
- Ez a beszéd, akkor holnap délben Hugh számíthatunk rád?
- Abszolút – kacsintott ránk kacéran. – Jó éjszakád a hölgyeknek.
- Jó éjt – morogtam és beléptem a házba. Leah pórázát leszedtem, hogy a benti tálkájából igyon és egyen.
- Igaz milyen fess fiatalember? – cukkolt Lisa néni.
- Megyek aludni – engedtem el a fülem mellett kérdését.
- Várj, nem kérsz vacsorát? Főztem spárgakrémlevest.
- Köszönöm nem vagyok éhes – hazudtam a lépcsőn felmászva. Az igazat megvallva korgott a gyomrom az éhségtől. Farkaséhes voltam, de nem volt kedvem Hugh dicsőítését hallgatni. Lassan már ódákat írnak róla, az utcákon pedig a mellszobra köszön vissza. Az éhség és a fáradtság kettőse gyorsan ledöntött a lábamról, így másodpercek múlva a párnámon aludtam álmatlanul…


- Bella ideje felkelni – szólított fel nagymamám. A takarót a fejemre húztam, idegesített a turmix hangja, az olaj sercegése és a rádióból szóló régies zene. Hasztalan fogtam be a fülemet, a hallójárataim így is telítődtek a különböző hangok kavalkádjával. Bosszúsan megfordultam az éjjeliszekrényemre pillantva. Az óra vidáman jelezte, hogy tizenegy is elmúlt már. Az ablakomon kipillantva ebben annyira nem voltam biztos. A felhők rétegesen takarták el a napot az égen, majdhogynem esett az eső. Úgy tűnik ma nem csak nekem nincs erőm – kecmeregtem ki az ágyból hullafáradtan. Több mint tíz órát aludtam, az arcomról mégis az ellenkezőjét lehetett leolvasni. A szemem alatt extra nagy lila folt hirdette nyúzottságom. Gyorsan magamra kaptam a fürdőbe cibált ruháimat és lebotorkáltam a lépcsőn. Még az ágyam bevetését sem sikerült elvégeznem ilyen energiaszinten.
- Hát veled meg mi történt? Beteg vagy? – állított meg Lisa néni a konyha előtt. A mosolygását pillanatok alatt döntöttem romba.
- Egy kicsit ennem kell, és jobban leszek – kerültem ki zombikhoz hasonló járással, két kezem vízszintesbe emelését hagytam csupán ki.
- Ülj le szépen, én meg csinálok neked egy igazán cukros koktélt – tüsténkedett a pultnál. A rádiót kikapcsolta a kedvemért, fehér arcomat látva biztosan megsajnált. – Fenékig. Ettől megjön az erőd – mosolygott rám.
- Ez meg mi? – szagoltam bele a pohárba. A színe leginkább a vérre emlékeztetett.
- Egy kis epres finomság. Annyi cukor van benne, hogy ha ettől nem térsz magadhoz, akkor semmitől.
- Nem is tudom – néztem az egyik úszkáló darabot. Olyan volt, mintha papucsállatkák háborúznának egymással.
- A fiúk perceken belül megérkeznek. Idd meg – bátorított. Alig hogy kiejtette a száján, a csengő vészjóslóan berregni kezdet. Az orromat befogva töltöttem magamba a löttyöt – ennél szebb nevet nem találtam neki – majd betettem az üres poharat a mosogatóba. A cukor szó szerint irritálta a nyelvemet, nagyon édes volt.
- Áh, sziasztok – öltöttem magamra legmegnyerőbb mosolyomat az asztalnak támaszkodva.
- Szia Bella – köszönt előbb Mark, rá pár másodpercre pedig fia küldött felém egy kedves mosolyt.
- Már mindennel végeztem, indulhatunk is – fogta meg a kosarat, amit Mark gyorsan ki is szedett a kezéből.
- Menjünk – karolták át egymást. Gondterhelten figyeltem, ahogy kezeik egymásba fonódtak. Szikrázott a levegő közöttük, mintha a lelkük is összekapcsolódott volna a testi kontaktussal. Féltettem Lisa nénit a csalódástól. Most még jól kijönnek, de mi lesz, ha Mark átgázol az érzésein? Folyton az erős nőt mutatja a világnak, de ez csak látszat, épp mint nálam. Legbelül egy törékeny virág, a legkisebb fuvallat is romba döntheti.

- Szerintem itt megfelelő a talaj – kapcsolta le a motort Mark. Valahol a turistaösvény közelében táboroztunk le, nem igazán ismertem ki magam, azt hiszem La Push közelében voltunk.
- Csodás az idő – áradozott Lisa néni izgatottan. Most igazán hasonlított Alice-re, a rossz időt legalábbis mindketten így definiálták. Szerintem a napsütés nélkül mindegy milyen meleg van, ez jónak semmiképp nem nevezhető. Mindenesetre megpróbáltam boldog arcot vágni ehhez az egészhez a kedvükért. Szorgosan munkálkodtam a lepedő és az ételek elhelyezésével. Egész meghitté varázsoltuk a fiúk és Lisa néni segítségével. A pokróc egyik felén a munka végeztével végigdőltem.
- Csak nem kifárasztott ez a kis testmozgás? – dobott a hajamba egy fűszálat Hugh és mellém telepedett. Összeszűkített szemekkel néztem vele farkasszemet. Látszott az arcán a cukkolás, amivel ki akarta kikergetni a vadabb énem.
- Nem, csak piros napos ünnep van – dobtam a lemerevedett arcába a tőle kapott gazt. Mark és Lisa néni valami oknál fogva a kocsinál beszélgettek, ezért simán leléceltem az erdő irányába. Lehet hogy én egy hisztis kislány vagyok, de neki nincs ilyen mentsége. Állítólag ő egy érett ügyvéd, erre folyton belém rúg, sérteget, megbánt. Hát kösz, erre nekem semmi szükségem. A fák takarásával meggyorsítottam a lépteimet. Félő volt bármelyik percben elszakad a cérna és hangos zokogásba kezdek. Nyilvánosság esetén tartottam magam, de ilyen zilált, összetört állapotban nem igazán ment.
- Jacob? – akadt el a levegő a torkomban a félelemtől. Egy marha nagy medve nagyságú farkas vihogott velem szemben. Vagy vicsorgott? Nehéz volt megítélni a testtartásából és a ki-kivillanó fogaiból. – Te vagy az? – remegtem meg egyhelyben. Utoljára Edwarddal együtt láttam farkas alakban, de akkor elszakadt benne a cérna. Most viszont egyedül voltam, és ami talán még ennél rosszabb: újból megszegtem az ígéretemet. Töprengésemből a kezemhez érő szőre riasztott fel. Hozzám dörgölőzött, mint egy doromboló macska.
- Mit csinálsz te itt? – bújtattam ujjaimat sörényébe, mire halk morgás hagyta el a száját. Tehát tetszett neki a simogatás. Vöröses-barna szőre egészen rövidre volt nyírva, ennek ellenére nem szúrta az ujjamat. – Nem tudsz így beszélni, igaz? – törődtem bele a fa törzsénél toporogva. Nemlegesen megrázta a fejét és a hátam mögé pillantott. Elsőnek nem értettem mit találhatott, míg meg nem hallottam az ágak reccsenését mögülem.
- Menjél gyorsan, majd felhívlak – eresztettem útjára. Ha Hugh meglátná, valószínűleg itt helyben újra kellene élesztenem, amit köszönök szépen, de kihagynék az életemből.
- Bella? – lépett mögém csendesen pár másodperc múlva. – Sajnálom az előbbit, nem akartalak megbántani. Nincs mentség rá mekkora idióta vagyok.
- Ezt eltaláltad – fordultam meg és egyenesen szemeibe néztem. Majdnem elnevettem magam a hasonlóságon. Előbb én is valami hasonló arcot vághattam Jake-t meglátva, erre most ő nézett így engem. Bár én inkább meglepett voltam, semmint egy szomorú kisgyerek.
- Sajnálom, amiért nem tudom, hogy kellene viselkednem a közeledben – lépett elém és a kezébe vette a sajátomét. Meghűlve néztem rá, még lélegezni sem tudtam a meglepettségtől. Lemerevedtem a nem várt reakciójától. Testével lágyan a fatörzsnek döntött és az ajkait rám erőltette.

31. fejezet

Sziasztok. Épségben hazaértem a két hetes nyaralásból. Igaz a végén elkaptunk egy vírusos megbetegedést a tesóimmal együtt, de ez talán még belefér. Köszönöm Puszmónak még egyszer a segítséget, hogy feltette az irományaimat! Nélküle nem is tudom mit kezdenék :P Ez a fejezet is inkább ilyen átvezető szerűség (néha szükséges :D) Puszi: Tia


Hiszti

- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.
- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.
- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez. Már egyszer volt szerencsém látni, ha csak futólag is.
- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.
- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.
- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.
- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.
- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.
- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.
- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.
- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.
- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott. – Gyere, menjünk enni – vette jéghideg tenyerébe kezemet, hogy kövessem.
- Ha éhes vagy, akkor itt is megkaphatsz. Nem kell ehhez bemennünk – cipzáraztam ki dzsekimet és szabaddá tettem a nyakamat. Mutatóujjammal követtem lüktető eremnek útját egészen a dekoltázsomig.
- Csakhogy most neked van szükséged táplálékra – szűkítette össze szemeit sértődötten. Nem gondolta, hogy számomra kétértelmű a kijelentése. Hogy egyáltalán az eszembe jut ilyen ostobaság. Tekintetünket összefűztem, mert tudni akartam, mennyire bosszantottam fel. A szája szélén bujkáló apró mosoly elég bizonyítékot szolgált a kedvét illetően, de az ajkai közül kivillanó hófehér szemfoga hátrálásra kényszerített. Lassan közelített meg, mintha csak azt várná, mikor sokallok be és futok el. Ezzel elindítanám a lavinát, amit ők vadászatnak neveznek. Fedetlen nyakamhoz tapasztotta jéghideg ajkát egyfajta puhatolódásképp. Tudni akarta, mit vált ki belőlem. A vámpírméreggel átitatott nyelve utat törve magának körkörösen masszírozta a nyakamat, én pedig reszketni kezdtem ölelő karjában. Mindent olyan élesen érzékeltem. Edward leheletét, ami elbódította elmém tisztánlátását. A nyakamban zubogó vért, ami az arcomba tódult. A fejemben számtalan kérdés cikázott. Megijesztet ez a nem várt fordulat. Azt hittem lesz időm felkészülni, hogy majd ellátnak jó tanácsokkal. Még nem éreztem magamat késznek a vámpír élethez vagy magához a halálhoz. Ez csupán Edwardon múlott.
- A te véredből nem elég ilyen kis mennyiség, jobban járok, ha tovább izgatom az illatoddal a démonomat. Énekelj csak kedvesem – puszilta meg a gödröcskét nyakamon, mire egy apró nyögés hagyta el szájamat. Egész ízemben remegtem az érintésétől, a csodás illatától és testének hidegétől. Megrészegített ez a hármas. A szívem ki akart ugrani a helyéből felfokozott állapotomnak köszönhetően.
- Úgy kapkodod a levegőt, mintha megijedtél volna. A szíved dobogása felerősíti az eszméletlen illatodat – hajtotta fejét mellemre, hogy hallgathassa a nem mindennapi melódiát. A levegő el-elakadt tüdőmben az előtörő borzongásoktól. Edward a csípőmet tartotta kezeivel, nehogy összeesek.
- Szeretlek – kócoltam össze remegő ujjaimmal vörös tincseit.
- Én is szeretlek – hajolt egy magasságba arcommal, hogy könnyed csókot válthassunk. Közelebb hajoltam hozzá, testünk összeérését egyedül ruháink gátolták. Ajkaink óvatosan érintkeztek, de a rám érkező leheletétől elakadt az amúgy is labilis lélegzetem. Lábaim megadták magukat és én elvesztettem az irányítást magam felett. Az andalító köd jótékonyan borított be, én pedig örömmel tartottam a számomra fenntartott fekete lyuk felé.


- Bella, kincsem – szólongatott a hang, amit úgy hiányoltam. A napsütés elvakította szemeimet, ezért a hallásomra támaszkodva siettem felé.
- Te? Hol vagy? Kérlek ne hagyj itt! – bukdácsoltam az apró szemcsékből összeálló homokban. Hunyorogva lépkedtem fel a fa pallón, ami a hajódokkok között vezetett át. Olyan régen jártam Jacksonville strandján és oly rég élveztem a bőrömet perzselő sugarakat. Ha nem édesanyám után sietnék, most boldogan ülnék le törökülésbe. Az enyhén fújó szélnek minden bizonnyal hagynám hajam összeborzolását, ahogy a sós víznek bőröm marását. De mennem kell tovább, Renee már vár rám!

Furcsának találtam a némaságot, itt mindig gyerekzsivaj rázza fel a tengerpartot. A sirályok folytonos csobbanása és éles hangja további életet lehelt a fürdőzők örömére. De most semmi… Némaság! Kétségbeejtő hallgatás.
- Anya? – kérdeztem hisztérikusan és futni kezdtem a móló végébe. Megrettentet a tudatlanság és az érzékeim elvesztése. Lehetetlennek tűnt érzékszervek nélkül tájékozódni. Az íriszeimbe érkező fénytől majdhogynem megvakultam. A lábaim maguktól vittek a kikötő végébe, de csámpázásomnak köszönhetően elhasaltam az egymáshoz illesztett gerendákon. A fejemhez érintettem a kezemet, ami jókora ütést szenvedett. Némi vér tapadt hozzá ujjbegyeimhez. A fémes illat telítődött tüdőmben, ahogy reszketegen szedtem a levegőt. Bosszúsan feltoltam magam, összeszedtem maradék erőmet. Látnom kellett bármi áron.
- Anya? – álltam meg kérdőn a nekem hátat fordító nőnek. – Te vagy az? – nyújtottam előre kezem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.
- Én vagyok, de ne érj hozzám kérlek – állított meg a mozdulatban. Szólásra nyitottam a szájam, kérdéseket bombázva rá, de ő közbelépett. – Nincs sok időm, hamarosan minden elhalványul – sóhajtott fel szomorúan. És valóban, szemmel láthatóan a nap egyre kevésbé ontotta magából a sugarakat. Ereje elhagyásával egyre több mutatkozott meg az előttem álló személyből. Alig bírtam elhinni, hogy ő az. A fehér ruha védelmezőn ölelte körül, mintha csak egy burok venné körül. Lágyan lebbent meg a szél játékától a lenge anyag. Haja hosszabb volt, mint azt balesetük előtt az emlékezetembe véstem.
- Vigyáznod kell magadra, még inkább, mint valaha. Veszély leselkedik rád, ami a vesztedet okozhatja – suttogta szomorúan.
- De hát ki akar bántani? – szédültem meg a borzongástól. Szívem verdesése betöltötte a tenger helyetti morajlást.
- Vigyázz magadra kérlek Bella! – visszhangzott anyám intelme a fülemben, de a hang megváltozott. Kétségbeesettebb lett és mélyebb. Mint egy monoton hangszóró, aminek a hangja mégis olyan gyengéd és érzelmekkel telt.

- Edward? – fújtattam a levegőhiány miatt, karjaimra támaszkodva, mikor magamhoz tértem. Szemei fájdalmát átvette a boldogság, ahogy találkozott tekintetünk. Éreztem a mindkettőnkből feloldódó feszültséget.
- Sajnálom Bella, én… - kezdett bele a felesleges bocsánatkérésbe. Kétség sem fért hozzá, ő mindenért mindig magát okolná. Hűs ajkait elhallgattattam érzéketlen ujjaimmal és megráztam a fejem. Ez most kizárólag az én hibám volt. Bepánikoltam a vámpírrá válás rögös útjától, hol ott Edward csak kényeztetni próbált, amit szokás szerint félreértelmeztem.

Még mindig pihegve feküdtem Edward ölelő karjaiban. Összemosódó gondolataimat próbáltam megregulázni. Jól esett kemény mellkasának dőlve eltompult érzékeimet visszakapni. Tapintásom percről-percre fedezett fel új bőrfelületet Edward hátán. Nem zsibbadt a kezem, és a látásom is egyre tisztábbá vált. A sok díszes, színes bútor egy ezoterikus világba repített, hasonlított Alice szobájához. Az elrendezés mégsem passzolt, ahogy a súlyunk alatt nyögdécselő kanapé sem. Ezt az egyet sikerült felismernem, az életemet is rá merném tenni, hogy ez Edwardé. A nyugalmas csendet nem akartam megtörni, de ha egyszer kíváncsi a természetem, mégis mit tehetnék?
- Edward – suttogtam halkan, szinte a fülébe. Mivel vámpír volt, nem kellett azon aggódnom, hogy esetlen nem hallja meg.
- Igen? – mozdította meg szobormerev testét. Az izmok ettől csak úgy dagadtak tenyerem alatt. Alig tudtam a mondandómra koncentrálni tökéletes idomai hevében.
- Miért… - köszörültem meg torkomat elcsukló hangom miatt. Talán a beszédhez több idő kellett, amíg regenerál, vagy csak Edward hat rám ilyen intenzíven – gondoltam magamban mosolyogva. – Miért ilyen furcsa a szobád?
Cikázott a szemem körbe a selymekkel felismerhetetlenségig bevont helyiségen.
- Előbb egyél, utána elmesélem – tűnt el a fény hangjából. Ez a reakció magával hordozta az elkomorodott tekintetét. Mindig kéz a kézben jártak, nem lehetett őket szétszakítani. Úgy lehetne definiálni, mint egy létfontosságú szervnél összetapadt ikerpár. Ha megműtenénk kettejüket, az egyik mindenképpen belehalna, valószínűleg a másik is. Nem bírná sokáig a rá nehezedő terhet.
- Én most szeretném tudni – makacskodtam. Ezért rongáltuk meg Emmett kocsiját? Ez a bosszú a hálószobájáért? Ezek a színes kacatok valóban fertelmes látványt nyújtanak, mégis hihetetlen, hogy két – szépen fogalmazva is – korosodó vámpír ezért összekapna. – Miért titkolóztok előttem?
- Kössünk kompromisszumot. Előbb eszel egy kicsit, utána beszélek.
- De…
- Rendben van. Miközben eszel, megvallom a bűneimet – vigyorgott rám ezer wattos mosolyával, amiért ilyen akaratos vagyok, és nem tudok várni. Mosolya megdobogtatta a szívemet, önkéntelenül nyújtottam a karomat felé. Hihetetlen, hogy nem veszi észre mennyire el tudja az embereket kápráztatni. Hiába küzdenék ellene, az ellenállásom már az előtt porba hullik, mielőtt elkezdené.

- Kíváncsian várom a magyarázatot – izegtem-mozogtam a széken, a kezemben tartott, megduzzadt szendviccsel. Jókorát haraptam bele és figyelmemet Edwardra tereltem. Arcával a padlót tanulmányozta, mintha onnan ihletett meríthetne a soron következő beszélgetéshez. Nyoma sem maradt a ragyogó mosolynak, amivel az imént ajándékozott meg.
- Nem titkolózok előtted, ezt te is tudod – vágott nyúzott arcot. A sokévnyi fél élet – amikor nem volt párja, mert még én sem éltem – kiült az arcára. Az összehúzott redők feltöltődtek gondokkal, amiket mindenképp le akartam radírozni, hogy újra tökéletes mosolyával nézhessek farkasszemet.
- Csak elhallgattam, mert nem fontos. A Denali klán érkezése miatt mindenkinek kellett áldozatot hoznia. A közös együttélés egyik alapfeltétele a beletörődés. Nem lehetek önző, hiszen ők végül is a legjobb barátaink.
- Edward – rángattam vissza a földre. Nem igazán értettem hova akar kilyukadni, mikor ilyen árnyaltan fogalmaz. – Miattuk kellett a szobádat csatatérré varázsolni? – húztam fel szemöldökömet hitetlenkedve.
- Nem egészen… csak azért, hogy otthonosan érezze magát Tanya – hallgatott el és akkor végre az utolsó rugó is a helyére kattant. Leforrázva éreztem magam a nevétől, rosszabb volt, mint egy megcsalás. Akár egy hátba támadás. Amit meg akar szerezni, azt így vagy úgy, de eléri – ejtettem ki a szendvicset dühösen kezemből.
- Értem – sziszegtem fogaimon keresztül.
- Dühös vagy – állapította meg kedvtelenül. Szemeivel mindenhova nézett csak rám nem. Tudta, ha elmondja, így fogok reagálni. Hát ennyire kiismerhető vagyok, egy féltékeny barátnő?
- Már kezdem érteni, mit érzel, mikor Jacobbal vagyok – nevettem fel cinikusan és erőltetetten. Szörnyű érzés volt… fájdalmas… kínokkal övezett.
- Az teljesen más! Én csak féltelek, nehogy bajod essen mellette.
- Biztonságban vagyok a közelében – ellenkeztem magamból kikelve. – Nincs rám hatással.
- Tanya sincs rám – szorult ökölbe keze.
- Sziasztok – pattogott be Alice, mint egy hatalmas villámhárító. Elvonta a figyelmünket a tombolásról. – Csak nem uzsiztál? – pöckölte meg a szétesett ételt, hogy eredeti állapotába visszaálljon.
- Nem, már elment az étvágyam – keltem fel a bárpult mellől, egyenesen a szemetesig sétálva. – Egyébként sikeres volt a vadászat? – kérdeztem mintegy mellékesen a rajtam legelő szempárok felé fordulva.
- Igen, könnyű volt, amikor valamit előre kitervelsz. A zsákmány pedig beesik a csapdába – húzta Tanya gonosz mosolyra telt ajkait a konyha falának támaszkodva. A többiek nem vették észre a rejtett üzenetet, amit nekem címzett. Még Edwardon sem láttam megcsillanni a gyanú egyetlen aprócska szikráját sem, pedig ő gondolatolvasó volt. Akkor mit várhatnék el mástól?!
- Annyira örülök, hogy jöttél. Sajnálom a múltkorit – szomorodott el Alice koboldos mosolya.
- Én is sajnálom, egy kicsit bepánikoltam – vallottam be kelletlenül. Ha ránéztem Eleazarra, ismét elfogott a gyomromat kerülgető rossz érzés. Nem tetszett a szemében játszó fény. Egyenesen megrémített.
- És most készen állsz? – lépett közelebb a beleegyezésemre várakozva.
- Hát persze – sétáltam bele önként a nekem felállított csapdába. Muszáj volt, ha Tanyán akartam tartani a szememet. Nem tetszett az Edwardon való legyeskedése és perzselő pillantásai, amikkel őket illette.

- Pontosan mit is kell tennem? – álltam meg a Cullen ház mellett csordogáló pataknál.
- Ledöntjük a válaszfalat, ami gátol az erőd használatában.
- Rendben – bólintottam rá, bár nem voltam tisztában, pontosan mire is adom a fejem.
- A pajzsod egy nagyon különleges adottság Bella. Nem fogod egyik percről a másikra elsajátítani. Idő kell, hogy hozzászokj. A vámpíroknál is különbözik az életből átmentett tulajdonság. Sokaknak ötvenévnyi tapasztalat után sikerül csak tökéletesre fejleszteniük, valakiknek sohasem. Persze akadnak olyanok, akik pár óra, vagy nap alatt belerázódnak. Mivel te ember vagy, ez által gyengébb is a pajzsod. Mind a fizikális, mind a szellemi erőd csökken, ha használod. Én elsődlegesen abban fogok segíteni, hogy miként tartsd titokban és esetleges támadásoknál hogyan használd – lépett mellém. A kezeit pár centiméterre a mellkasomtól megállította és behunyta a szemét. Értetlenül figyeltem a többiek tekintetét, akik látszólag többet tudtak nálam, hogy most mi fog következni. Alice biztató mosolya kissé ellazította megfeszült izmaimat. Hagytam, hagy csináljon bármit Eleazar, amihez kedve tartja. Ha ő a kulcs a képességemhez, nem bánom, nem gátolom meg. Elengedem magam és sodródok az árral, bármi is kerüljön az útba, én állni fogom a sarat…

Előzetes a 31. fejezetből!

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen későn raktam fel :S Ez egy kis ízelítő a következő fejezetből. Jó olvasást:)

31. fejezet
Hiszti

- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.
- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.
- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez.
- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.
- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.
- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.
- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.
- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.
- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.
- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.
- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.
- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott.