Dönts te a folytatást illetően!

Sziasztok. Kicsit elakadtam, hogy hogyan görgessem tovább az esemény szálait. Fontos lenne, hogy tudjam ti milyen Szemszöget választanátok szívesebben. Sokan nem szeretnek kommentárt írni, ezt meg is értem (egy időben én is ilyen voltam :) De itt csak szavaznotok kell, amit holnap délig meg is tudtok tenni (nem akarom sokáig húzni a következő fejezet időpontját, mivel addig még ötletelnem is kell rajta). Jobb oldalt ott a szavazás, nyerjen a favorit :)

7. fejezet

Sziasztok. Itt az újabb extra hosszú feji! Ezt a fejit azoknak ajánlom, akik ugyan olyan betegek mint én, illetve hamarosan nekik is itt lesz a névnapjuk :) Jó olvasást, záporozzanak azok a komik :D Puszi: Tia
Ui.:A háttér nagyon fura?:S A régi jobb volt?



A nagy megbeszélés

- Bocsánat… én – akadtam el a mondatban. Újra meg akartam próbálni, de lekötött a rózsaszín tincsekkel ellátott lány gonosz mosolya. Úgy nézett rám, mint aki most nyerte meg a legfőbb csatát. Alig néhány centire mögötte Edward állt, még mindig ölelve Tanyát, aki nem is olyan rég még halálosan megfenyegetett. Kétségbeesve próbálta elnyomni magától, de a lány csak még jobban hozzásimult testéhez.
Megkésve siettem ki a folyósóra, ahol a levegőt megállás nélkül nyeltem. Szívem ugyan úgy szúrt, mint a szemeim. Könnyeim kibuggyantak, szívem vérben ázott fájdalmában. Nem gondolkoztam, csak el akartam menekülni. A lépcsőn futva trappoltam le, nem látva, mi lehet előttem. Az egyik lépcsőfok mellé léptem, berogyott lábam nem tudta megtartani súlyomat. Összemosódott képek sora tódult be elmémbe, miközben éreztem, hogy gurulok lefelé.
- Au – szűrtem fogaim között, mikor bevertem fejem a lépcső élébe. A csuklómba tóduló vér nem sok jóval kecsegtetett. – Ilyenkor persze ez a nyamvadt erő nem jó semmire – próbáltam felállni a lépcső aljáról. Kóvályogva kerestem az autómhoz vezető utat, a nyilallások egyre intenzívebben ostromolták karom és fejem.
- Bella, hova sietsz? Állj! – csilingelt egy angyalszerű lény. Látásomra nem hivatkozhattam, így kis időbe telt, mire rájöttem Alice az.
- Haza kell mennem. Engedj el – szólaltam meg becsukott szemmel. Inogva próbáltam lefejteni jéghideg kezét magamról, de szédülésem ezen mit sem segített.
- Hova akarsz menni ilyen állapotban? Azonnal látnia kell egy orvosnak – húzott előre fele, én pedig hagytam magam. Egy kanapén terültem el, fejemre borogatást kapva. Homályosan hallottam mellettem Alice hangját, majd minden elcsöndesült, mint egy rossz horrorfilmben…

- Bella… Hallasz? – rázogatott egy erős kar. Agyam hasogatva akart kitörni rejtekéből.
- Hagyd abba, ez fáj – próbáltam kiabálni, de csak egy nagyon halk suttogásra tellett.
Padlórecsegések jelezték, hogy többen is jelen vannak a szobában.
- Beadok egy kis fájdalomcsillapítót. Lazítsd el a karod – nyúlt egy férfi kezemhez, hogy feljebb húzhassa pólóm ujját.
- Ne, engedjen el – sikítottam fel, mikor rájöttem mit próbál épp csinálni. Lábaimmal vadul rugdostam, kezeimet szorosan körbekulcsoltam, hogy még csak véletlenül se érhessen hozzám. Zihálni kezdtem, szemeimmel a szobában levőket próbáltam felmérni. Itt volt Edward és Alice, na meg az „injekciós pasi”, jócskán háttrébb állva rugdosásomnak köszönhetően.
- Segíteni akar, fájdalmaid vannak – beszélt Edward leguggolva mellém. Megfordultam az ágyon, jelezve, semmi szükségem rá és népes családjára. – Kérlek Bella – hajolt közelebb fülemhez. – Ne magad büntesd, hanem engem. Félreértetted az egészet…
- Nem – sóhajtottam fel. – Most látok a legvilágosabban. Csak ide akartam jönni, hogy beszélhessünk, nem kellett volna rátok törnöm. Soha többé nem fog előfordulni – fúrtam bele fejem a kemény támlába.
- Az én hibám. Nem kellett volna azt mondanom, hogy felmehetsz, azt hittem csak megbeszélik az elmúlt napokat.
- Alice ezzel nem segítesz – morgott mellettem Edward. – Mi lenne, ha megnéznéd inkább Jaspert. Amióta ébren van Bella elég feszült.
- Miattam? – fordultam meg. Fejem pár centire volt a tökéletes testtől. A kíváncsiságom legyűrte a vad dühöt.
- Jasper eléggé érzékeny, mondjuk így – kereste a megfelelő szavakat.
- Érzékeny? – lepődtem meg. – Például, ha szerelmes filmet néz, elbőgi magát?
Kijelentésemre hangos kacagás töltötte be a házat. Az emeletről egy medveszerű nevetés szűrődött le. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába.
- Csak Emmett az, nem kell félned – mosolygott rám Edward, mint aki örült a reakciómnak.
- Ő a másik testvéred? – kérdeztem érdeklődve.
- Igen, ha szkanderezni szeretnél ő bármikor kapható rá – mosolygott rám Alice, majd eltűnt.
- Úgy érti, ha rendbe jön a kezem? – néztem a duzzadásra.
- Azt hiszem – fogta meg lágyan csuklóm, és gyengéden tapogatni kezdte. Jéghideg ujjai jóleső érzést váltottak ki belőlem. – Ez itt fáj? – ért hozzá egy érzékeny ponthoz, mire sziszegő hangot hallattam. - Szerintem nem tört el – nézett a fehér köpenyben álló dokira.
- Borogatásra szorul – nézett kettőnkre, majd közelebb jött. – A fejedet meg kellene röntgenezni, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem lett agyrázkódásod Bella. Csúnyán leestél a lépcsőről. Fent szívesen megvizsgálnálak, ha beleegyezel.
- Köszönöm doktor úr – próbáltam illendő hangnemet megütni.
- Csak Carlisle, kérlek – nézett rám mosolygón.
- Rendben, Carlisle – ejtettem ki idegenkedve a nevét, olyan tisztának és ősinek hangzott.
- Merre kell menni – keltem fel az ágyról. Fejembe rögtön beköltözött a fájdalom.
- Nem esne jól egy fájdalomcsillapító? – fürkészet Edward.
- Ami azt illeti, rám férne – hagyatkoztam egyensúlyérzékemre, hogy ne pottyanjak vissza a kanapéra.
- Rögtön hozom – sietett el Carlisle.

- Biztos jobban vagy? Apa nagyon jó orvos, bízhatsz benne – kezdte el megint az aggódást.
- Jól leszek.. – bólogattam.
- Kitértél a kérdés elől.
- Te meg cserbenhagytál – csúszott ki meggondolatlanul a számon. – Ó, a fenébe. Nem úgy gondoltam! – próbáltam kivágni magam a kínos helyzetből.
- Teljesen igazad van – rendült meg arcvonása. - Miattam törted össze magad.
- Miattad élek még mindig – néztem bele aranybarna szemébe. Olyan volt, akár egy fekete lyuk, az összes gondolatom elpárolgott.
- Beszélnünk kellene a reggelről – beszélt halkan. Lehunytam a szemem, ezzel is nyerve pár másodpercet, míg összeszedem összeborzolt gondolataimat.
- Tudom, ezért jöttem – kezdtem bele.
- Mehetünk a röntgenre? – lépett be Carlisle a nappaliba. – Elnézést, nem tudtam, hogy zavarok.
- Mehetünk – húzódtam el Edward közelségéből. – Már mindent megbeszéltünk – hazudtam és elkezdtem Carlislet követni az emeletre.
- Ezt azért tedd a kezedre, minél hamarabb lehúzódik, annál könnyebben tudod majd mozgatni – adta oda a jeget, és vele együtt a gyógyszert a vízzel.
- Köszönöm, nagyon rendesnek tetszik lenni – mosolyogtam.
- A munkámmal jár – nyitotta ki dolgozószobájának ajtaját, majd beinvitált a szobába. – Már előkészítettem a szükséges műszert csak arra kérnélek, hogy ne mozogj, míg tart a vizsgálat.
Lefeküdtem a bőrrel borított ágyra és vártam mi fog történni. Szemembe világított a fény, ami arra kényszerített, hogy lehunyjam szemem. A másodpercek gyorsan teltek és egyhelyben feküdve vártam a vizsgálat végét.
- Rendben van, felkellhetsz – húzta el orrom elől a ketyerét. – Pár perc és kész is. Addig nyugodtan visszamehetsz a nappaliba.
- Köszönöm, ön tényleg nagyon jó orvos.
- Nagyon kedves vagy, de nyugodtan tegezz – mosolygott rám, míg az ajtót be nem csuktam.

- Most már beszélhetünk? – fogadott Edward az ajtó túlsó felén.
- Mintha eddig nem azt tettük volna – motyogtam.
- Gyere utánam – indult a lépcső felé. Gyomrom összeszűkült az idegességtől. Nem akartam szerencsétlen kimenetelű beszélgetésbe belebonyolódni, már most a szívemhez nőt a Cullen család.
- Valami baj van? – nézett rám, mikor megálltam az ajtó előtt.
- Csupán visszajöttek a rossz emlékeim – léptem beljebb ódzkodva szobájába.
- Sajnálom, de tényleg félreértetted – próbáltam közbevágni, de nem engedte. - Tanya csupán beszélgetett velem, tegnap csúnyán összevesztünk. Pont a kibékülésünk végére estél be.
- Ezért próbált még közelebb húzódni hozzád – nevettem fel ironikusan. – Ne haragudj, ez nem rám tartozik – ültem le a fekete bőrkanapéra. Próbált valamit hozzáfűzni, de megrázta a fejét és helyet foglalt mellettem.
- Fontosabb is akad, mint hogy erről beszéljünk – tért ki a válaszadás elől.
- Nem olyan könnyű a balesetről beszélni. Még én magam sem tisztáztam le magamban a történteket.
- Ezért lenne jobb, ha megpróbálnánk közösen értelmezni. Kezdjük ott, hogy meghallottad a fékhangot. Mi volt az, amit először gondoltál?
Visszagondoltam a balesetre, újra magam elé képzelve a helyzetet.
- Megijedtem, utána dermedten figyeltem végig az eseményeket.
- És?
- Jöttél te a semmiből, mire eluralkodott rajtam a pánik. Féltem, hogy meg fogsz halni.
- Miért lenne az akkora tragédia?
- Mert...mert te túl jó vagy, mintsem elragadjon a halál – beszéltem őszintén. – Élned kell, még ha ez az életembe is kerül.
- Bolond vagy – mosolygott.
- Sokszor mondták már, de nem izgat.
Az idő egy kis ideig megfagyott köztünk, kínosnak éreztem a csendet, míg Edward nem köszörülte meg a torkát.
- Visszatérve a balesetre, mi volt az a burok?
- Hm. Azt hiszem az erőm – suttogtam. – Tudom, hülyén hangzik. Én se akarom elhinni, de volt egy másik balesetem is – kezdtem bele a történetbe. – Egy parkolóban pihentem, épp felfrissítettem magam. A sofőr hangosan dudált az előtte ácsorgó kutyára. A tragédiát már nem lehetett elkerülni, túl közel voltak egymáshoz. Lehunyt szemmel vártam a csapódást, lélegzetvisszafojtva kukucskáltam ki szempillám rejtekéből. A kutya akkor már a járdán csapkodott farkával, mikor felfogtam, csak a sofőr sérült meg.
- Pont, mint itt – fejezte be Edward.
- Igen.
– Különleges vagy – villantak meg szemei elismerőn.
- Lehet, hogy csak a véletlen műve volt, a kutyáknak jó reflexei vannak. Az is megeshet, hogy neked van ilyen erőd, vagy… - fojtotta belém a szót a számra tapasztott kezével.
- Nekem is vannak titkaim, amikről jobb lenne, ha nem tudnál – nézett rám feszülten. A kíváncsiságom, mint egy nyugvó oroszlán tért vissza. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem az én erőm, mert… nekem másik van – beszélt lassan, hogy felfogja elmém. – Belelátok az emberek gondolataiba Bella. Te ez alól igaz kivétel vagy – mosolygott rám.

Kétkedve néztem rá, azt hittem csak viccel. Nevetünk egy jót és elmondja az igazságot. Vártam, hogy megszólaljon és lehintse a fátylat titkáról, de csak kérdőn rám nézett.
- Most viccelsz? – dühödtem fel, hogy a kedvemért kitalált valami sztorit, hogy lenyugtathasson. – Mert akkor kiábrándítalak, ez nem vicces.
- Nem, nem az – dünnyögte maga elé csalódottan. Haja mintha lekonyult volna, szemeiből kihunyt a csillogás.
- De ez… - nem találtam a szavakat.
- Olyan különös, rendkívüli? – próbált segíteni. Bólintottam egyet, miközben megfogalmazódott bennem egy kérdés.
- Bennem miért nem tudsz olvasni? Valami baj van velem? – puhatolóztam finoman. Örültem a helyzetnek, a gondolatim elég sokat jártak körülötte, kimagyarázni meg végképp nem sikerült volna. Ugyanakkor feszélyezett a tudat, hogy még ebben is elkülönülök a többiektől.
- Még nem sikerült rájönnöm, de az a tippem, az erőd ebben közrejátszik. Kíváncsi lennék, ha valahogy el tudnád lökni az elmédtől, hallanám-e a gondolataidat – gondolkozott el.
- Nem tudom, hogy kell csinálni – sóhajtottam fel.
- Tisztában vagyok vele. Megpróbálhatnánk, amint érezni fogod a határokat.
- Ha tudom valaha is kezelni – fürkésztem a padlót elszontyolodva.
- Bella – ért hozzá államhoz, hogy felemelhesse. Szemeibe nézve ismét elvesztem. Bőröm kiszáradt, nyelni is elfelejtettem. Szájam bizsergett Edwardért és lassan elkezdtem előredőlni, hogy megkóstolhassam mézédes száját. Éreztem jéghideg leheletét bőrömön, kezeinek érintését, ahogy megpróbálja hajamat kifésülni arcomból. Vártam, hogy összesúrolódhassanak ajkaink.

A hirtelen hallott nevetéstől kinyitottam a szemeimet, és visszaültem a kanapé szélére. Sípoló tüdőmbe beszivárogtattam egy kis levegőt. Gondolataimat rendezve jutott csak eszembe, hogy kint már esteledik.
- Jaj, ne. Lisa néni – ütöttem magam fejen. Haza kell előtte jutnom.
- Valami baj van? – állt fel Edward is, de tartotta a távolságot.
- Meg fog ölni, ha nem érek haza mihamarabb – kezdtem keresni a kulcsot zsebemben.
- Ettől nem tartanék, ma sűrű napja van.
- Honnan tudod? – lepődtem meg.
Mosolyogva a fejére mutatott, mire nekem is nevetnem kellett.
- Ettől függetlenül még haza kell mennem. Sötétben nem éppen szerencsés vezetni, erre a vadállat is több, mint Jacksonvilleben – irtóztam meg a gondolattól, hogy az egyik pont előttem ugrik ki az erdőből.
- Hazakísérlek szívesen – ajánlkozott fel.
- Hogy te is bajba kerülj miattam? Azt már nem – indultam ki az ajtón, de a folyosón megállított.
- Ezért van képességed. Amúgy is, azt mondtad, hogy miattam bármit megtennél – hozakodott elő a titkos lappal.
- Nem fair a saját gondolataimat ellenem uszítani – mosolyogtam rá. – Nem tudod, hova lett a kulcsom? – kezdtem el a földön keresni.
- Erre gondolsz? – lóbált meg a magasban tartott kezében egy kulcscsomót.
- Igen, pont azt. Add vissza – álltam lábujjhegyre, hogy elérjem Edward kezét. Jobb kezemet a magasba emeltem, míg bal karommal próbáltam megtámaszkodni Edward mellkasán. Jót nevetett a játékon és óvatosan közelebb húzott magához. Inogva próbáltam megtartani magamat, de a gravitáció nyert felettem. Edward ölébe vont, kezeivel védelmezve a földtől.
- Nem rossz mindig megmenteni? – álltam tekintetét mosolyogva.

- Nocsak-nocsak – szólalt meg egy érdes hang hátam mögül. Megremegtem Edward karjaiban és próbáltam hátra pillantani vállam fölött.
- Csak Emmett az. Semmi baj. Koncentrálj a burokra – szólított fel. Már épp nyitni akartam a szám, mikor észrevettem, hogy teljesen körülölelt a furcsa anyag. Minden erőmmel azon voltam, hogy fenntartsam, de nem sikerült. Leeresztett hangot adott és eltűnt körülöttünk.
- Máskor jobban fog menni – próbált vigasztalni.
- Ne álltassunk magunkat. Ez halott ügy – csúsztam ki erős karjai közül.
- Mert máris feladtad – hallottam meg egy újabb hangot.
- Ő pedig Jasper – mutatta be a szőke fiút, mikor megfordultam. Az arca most nem tükrözte a fájdalmat, de valami mást lehetett látni a szemében, amit nem sikerült kitalálnom.
- Az érzékeny – bólogattam, hogy már ismerem.
- Ahogy mondod – csilingelt mindnyájuk hangja.
- Te pedig Emmett – néztem az óriás méretű fiúra. Elsőnek nem a félelem ugrott be róla, hanem a móka, játék.
- Engem már be sem mutattok? – jött ki szobájából egy szőke lány. Gyönyörű szépen nézett ki, arca viszont fagyott volt, akár a jég. Még csak nem is mosolygott, így jobbnak láttam távol maradni tőle.
- Rosalie és Esme, az anyánk – mutatott a besuhanó harmincas éveit élő nőre. Fehér bőre kontrasztosan oszlott el vörös ajkai és világosbarna haján, ami hátközepéig ért.
- Üdvözöllek nálunk – ölelt meg finoman. Utoljára anya ölelt ilyen ragaszkodón magához, amikor bejelentette, hogy Charlie-val elutaznak egy kis időre – eredtek meg könnyeim a múltra visszagondolva.
- Jól vagy? Valami rosszat tettem? – próbálta letörölni a cseppecskéket.
- Nem, csak eszembe jutott valami – szipogtam. – Azt hiszem, most mennem kell. Nagyon jó volt veletek, de már esteledik és haza kell mennem – magyarázkodtam.
- Persze szívem, menj csak – beszélt Esme megértőn.
- Jó éjszakát, köszönök mindent – intettem feléjük és már siklottam is a földszintre. Hallottam, hogy Edward követ, így nem lassítottam. Ha reggel tudott fénysebességgel futni, akkor ez a kis gyorsaság már nem lehet akadály számára.
- Nem bánnám, ha megvárnál – sietett utánam.
- Neked ez a kis „rohanás” meg se kottyan – nyújtottam ki rá nyelvem.
- Ebben igazad van, de Carlisle még beszélni szeretne veled.
- O – jegyeztem meg elmésen.

Egy percen belül Carlisle a röntgenfelvétellel együtt jelent meg a nappaliban.
- Örülök, hogy még elkaptalak titeket – állt meg ellőttem. – Nos, Bella. Nincsen komolyabb bajod, és ahogy nézem már a koordinációd is visszatért. Nem lesz itt probléma, de a csuklódat borogasd az este folyamán és ne tedd ki terhelésnek a közeljövőben – beszélt belőle az orvos.
- Ígérem, betartom – emeltem jobb kezem a szívemre, ezzel is megerősítve szavam.
- Rendben van, vigyázzatok magatokra – köszönt el, és már sétált is vissza az irodájába.

- Válaszolni fogsz, ha felteszek pár kérdést? – beszéltem már az autóban ülve. Mivel vezetni nem engedett, így becsatoltam magam az anyósülésen és vártam, hogy elinduljunk.
- Attól függ, milyen témával kapcsolatban – figyelte az utat.
- Elég sok kérdésem van, de kezdjük a legegyszerűbbel. Hogy fogsz hazajutni?
- Taxival – felelt egyszerűen.
- Jasper miért hagyott ott minket a beszélgetés végére? Valami baja van velem? – jutott eszembe a felismerés, hogy őt nem láttam a családja között, mikor elköszöntem.
- Oké-oké, megadom magam. Csak ne vallass tovább – nevetett fel. – Nem csak mi vagyunk különlegesek, hanem Jasper is. Az összes egyén érzését ismeri, aki a közelében van. A tied túl intenzívvé vált, ezért elment levegőzni, hogy ne okozzon galibát.
Elszégyelltem magam, hiszen még képes voltam gúnyolódni az „érzékenységén”.
- Sajnálom.
- Nem kell, nem a te hibád.
- Részben az. Mi a szösznek kell a múltamban kapirgálnom, mikor van ennél fontosabb is? – szusszantottam dühösen.
- Te csak ember vagy. Az emlékeid éltetnek.
- Most úgy beszélsz, mintha te valami mutáns torzszülött lennél – néztem rá elgondolkodva, de nem szólalt meg többször. Sem cáfolni, sem igazolni nem akarta kijelentésem.

- Megérkeztünk – hajtott rá a pázsitra és lekapcsolta a motort.
- Bejössz egy kicsit? Lisa néni még úgy sem érkezett meg – szálltam ki a kocsiból.
- Nem is tudom… jobb lenne, ha hazamennék – hárított.
- Legalább csak addig gyere be, míg ide nem hívsz egy taxit – próbáltam ésszerűen rá hatni. Úgy tűnt bejött, mert bólintott egyet és követett a kivilágítatlan házhoz.
Bent felkapcsoltam a lámpákat és betessékeltem a házba Edwardot.
- Kérsz egy kis teát vagy valami harapnivalót? – helyezkedtünk kényelembe a kanapén.
- Kösz nem, különleges diétán vagyok – engedett meg egy félmosolyt. Kérdőn tekintettem rá, hiszen nagyon sovány volt.
- Ti mikor költöztetek ide? – próbáltam meg puhatolózni, hátha megtudhatok még érdekességeket róla.
- Pár nappal előtted. Carlisle itt kapott magának munkát.
- Nem rossz folyton odébb költözni? – ha magamból indultam ki, már ezt az egy alkalmat is megsínylettem. Belegondolni is szörnyű volt, hogy vannak olyanok, akik ezt havonta, évente átélhetik.
- Egy idő után meg lehet szokni. Nem olyan vészes, mint gondolod.
- Azt hittem nem tudsz olvasni az elmémben – tetettem a meglepetett, de a szám széle felfelé görbült az elfojtott nevetéstől.
- Te kis hamis – nevetett fel ő is, mire kirobbant belőlem a nevetés. Boldognak éreztem magam egy kis időre. Teljesen átformálódtam Edward közelében, nem éreztem úgy, hogy hiányozna egy apró rész a szívemből. Ez riadalommal töltött el, mert nem akartam elfelejteni a korábbi Bellát, aki jó tanuló volt, néha feleselt a szüleivel, de mindig egyedül érezte magát. Olyan voltam, mint egy elkóborolt őz, kerestem a családom. Most, hogy itt van, viszont félek, nem tudom mit kellene tennem.

- Mennem kell, hamarosan itt lesz a nagymamád – térített ki a gondolataim közül.
- Köszönöm – dőltem előre és egy puszit nyomtam arcára. Arcomat elöntötte a vörösség, mert ismét elhamarkodottan cselekedtem, de most korántsem bántam.
- Mit? – hebegett Edward magához térve.
- Hogy segítettél – mosolyogtam rá. – Így nem érzem magam olyan kívülállónak.
- Én köszönöm, hogy megismerhettem egy ilyen különleges lányt – állt fel és levette kabátját a fogasról. Csendben lépdeltem utána az ajtóig, ahol aztán megálltam.

- Aludj jól – szólt még vissza a villanyoszlop mellől, majd elnyelte a sötétség. Én csak álltam egy helyben és beszívtam a friss, jeges levegőt. Szükségem volt, hogy kiszellőztessem a fejem, a mai nap után…

6. fejezet

Sziasztok :) Itt az újabb feji! Csöppet talán hosszabb lett, mint szokott lenni, de azért nem annyira :D Remélem kicsit kikapcsoljátok vele magatokat. Puszi.
Ui.: Bocsi a függővégért, de imádom :)


Álmok és rémálmok?


Az öreg Chevyt csak második gyújtásra tudtam beindítani. A nap pislákolva világított az égen. Egy pólóban és shortban indultam iskolába, annyira meleg volt. Mind a két ablakot lehúztam, hogy érezzem a virágok friss illatát. Hajamba bele-belekapott a lágy szél, ahogy vezettem a főúton. Gyűrűmet feljebb húztam mutatóujjamon, hogy ne fityegjen annyira. Minden vidám és napos volt. Szerettem a tavaszt, a természet ilyenkor bontakozott ki magából és leplezte le való mását. A kisgyerekek vidáman pajkoskodtak a másikkal, és véletlenül az egyik még az útra is kitáncolt. Mosolyogva néztem végig rajta, mikor lelassítottam. Szemei mézédesen villództak, vörös tincsei összekuszálva lepték be füleit. Bőre fehéren tündökölt, akár az angyaloké. Olyan volt, mint… - Edward – suttogtam még mindig figyelve az angyali arcocskát. A napra feltekintettem, amit most eltakart egy apró felhő. Ámuldozva figyeltem, hogy hogyan próbál kitörni az őt körülvevő kékségből. Visszanéztem a fiúcskára, aki most gonosz vigyorral arcán, éles metszőfogait kivillantva közeledni kezdett felém. Haja felfelé meredezve állt, szemei feketén sötétlettek. Kezemet felemeltem a kormányról és próbáltam kiszállni a kocsiból. Lábaim lebénultan egy helyben maradtak, miközben szívem vadul verdesett. Szemeimet lehunytam, tudtam már nincs menekvés. El fog kapni.
- Nem foglak bántani – susogta fülembe, hideg lehelete lúdbőrt hagyott testemen.

Meglepődve kinyitottam a szemem, a hangja annyira emlékeztetett Edwardra. Balra kaptam a tekintetem, mintha valamit mutatni szeretne tudatalattim. Hangosan lélegeztem, bordáim között bent rekedt a levegő. A villanyt felkapcsoltam és feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Csak egy rossz álom volt, semmi baj – suttogtam magamnak, kezemet nyakamhoz szorítva. A vékony bőr alatt éreztem ütőerem, ahogy a vért pumpálta szédületes sebességgel. Még álmomban is ez a fiú rémisztget – feküdtem vissza az ágyra. Testem szépen lassan elernyedt a meleg takaró alatt. A lámpát viszont nem kapcsoltam le félelemérzetem miatt. Ha a vadállatoknál beválik a tűz és a világosság, a félelmetes gondolataimat miért ne lenne képes távol tartani tőlem?

Visszagondoltam a biológia leckémre, de már kicsit sem érdekelt. A nagyobbik részét már megtanultam, miközben leírtam. Az élővilág és orvoslástan mindig jól ment, kivéve, amikor szóba jött a vér. Elsápadtam akár a gondolatára is, hogy egy sérültet kell ellátnom, aki több sebéből vérzik. A békák boncolása se kedvenc feladataim közé tartozott, sok lelki erő kellett már ahhoz is, hogy bemenjek órára. Hát még, amikor elővették az élő állatkákat. A buta gondolataim egyre kuszábban törtek fel belőlem. Összegyúródtak egy nagy gombóccá, ami leterítette állóképességem. Kis szusszantással léptem be a köztes világba – álom és valóság közé – és csak reménykedtem, hogy kevésbé fájdalmas álmot kapok az égiektől…


Egy.. kettő.. három csörgés. Szívem meglódul, fél. Korán van, aludni akarok – fordulok át a másik oldalamra. Ébresztőórám hangosan kattog tovább. Takarómat lerúgva hatalmasat nyújtózok, és egy jól irányzott ütéssel elnémítom a kakast helyettesítő felbujtót. Csukott szemekkel botorkálok el a fürdőbe a csap fölött megállva. A hideg víz zubogva sérti a fülem, kezeimet beleeresztem és arcomra fröcskölöm a jéghideg folyadékot. Szemeim kipattannak a hírtelen váltástól, sikoltani bírnék a maró érzéstől. Jacksonvilleben ez elviselhetőbbnek tűnt – futott végig rajtam egy utóborzongás.
A biosz leckém miatt sietősen öltöztem fel, hogy lemásoljam valakiről az iskolában. Még csak nem is sminkeltem.

- Szia, Bella. Jól aludtál? – toppant be Lisa néni a konyhába.
- Aludtam már jobban is – fogtam meg kezemmel egy almát és beleharaptam egy jókorát.
- Rossz álmok? – fürkészet megértőn.
- Azok – bólintottam egyet.
- Gondolkoztam az elmúlt napokban és… - vett egy mély levegőt - úgy gondolom, szakemberhez kellene fordulnod. Úgy könnyebb lenne felejteni.
A számban rágott almát félrenyelve köhögni kezdtem. – Hogy mi? – próbáltam megszólalni a fulladás közepette. – Azt akarod, hogy egy pszichológus turkáljon az agyamban? – sipákoltam hitetlenkedve.
- Könnyebbé tenné a gondjaidat – próbálta a belátását rám erőltetni.
- Egy frászt! – csattantam fel. – Nem akarok felejteni! Ez segít abban, hogy ne kövessem el ugyan azt a hibát, amit a szüleim – kaptam fel iskolatáskám és hangos robajjal becsaptam magam után az ajtót.

Harcoltam a könnyeimmel, hogy ne sírjak. Miért akarja még ő is nehezíteni és fájdalmasabbá tenni az elválást? A parkolóba beálltam és nekidöntöttem a fejem a kormányhoz. Edwardékat a távolból figyeltem, kitüremkedtek a tömegből szépségükkel.
- Mély levegő és nevess – beszéltem magamhoz, hogy álcázzam érzelmeim.
A kocsiból kilépve megpróbáltam követni a magamban tett megállapodásomat, de a nevetés helyett lefelé görbült a szám. Szemem vizesedni kezdett és éreztem, ahogy ellepték arcomat a kibuggyant könnycseppek. Hátat fordítottam a tolongó tömegnek, nem kell látnia mindenkinek, hogy elkámpicsorodtam.

A nevetések és beszélgetések elhalkultak, ebből azt szűrtem le, hogy a többség már bement órájára. Egy hangos dudálást hallottam meg, ijedten kaptam fejem a hang gazdája felé. Az egyik kocsi kijött a másik elé, így manővereznie kellett a sofőrnek. A csúszós út ezen mit sem segített. Lefagyva figyeltem, ahogy felém tartott a teherautó. – El fog ütni? – tettem fel magamnak a kérdést. A másodpercek gyorsan teltek és csak annyit éreztem, hogy egy jeges test balról nekem jött, miközben kiabálta a nevem.

Mire kipillantottam pilláim rejtekéből, a csikorgások már elhaltak.
- Bella – lehelte halkan Edward. Meglepve néztem rá, majd a kocsira vetettem pillantásom, ami sértetlenül állt tőlünk alig tíz centi távolságra. Egy különös, alig látható burok ölelt minket körbe. A bent rekedt levegőt kifújtam és hitetlenkedve húztam végig kezem a furcsa anyag szélén. Hullámozva remegett meg tapintásomra, amit Edward is csodálattal nézett. Szemeink egybefonódva falták a másik pillantását.
- Jól vagy? – engedte el a karom. Észre se vettem, hogy eddig erősen tartotta.
- Azt hiszem, vagyis nem tudom… - dadogtam megrémülve. Edward mosolyogva nézett rám, ami arra késztetett, hogy elkezdjek hiperventillálni. A burok ledőlt, beáramolt tüdőmbe a friss levegő. Remegve próbáltam felállni és megnézni, nem esett-e baja a sofőrnek. Lábaim, mint a rongybaba összecsuklottak, csak Edwardnak köszönhettem, hogy nem estem vissza fenekemre.
- Hé-hé, nyugi – fogott meg csípőmnél addig tartva, míg nem javult állapotom. – Megnézem Tylert, addig ülj be a kocsiba – nyitotta ki a Chevy ajtaját. Látva kóválygásom besegített az ülésre és halkan bezárta az ajtót.

Nem számítottam berezelős típusnak, most viszont a torkomban dobogott a szívem. Feltehetőleg az váltott ki ilyen reakciót bennem, hogy most nem csak én voltam veszélyben, hanem Edward és Tyler is – remegtem meg a borzalmas gondolatoknak hála. A sokktól ismét a sírás szélén álltam, de hirtelen eltűnt minden. Kiüresedettnek, elveszettnek éreztem magam. Az ajtót kinyitva már nem csak Edward segített a fejét bevert srácnak, hanem a tegnapi „megmentőm” is ott állt. A velem egyidős lány mosolyogva nézett rám, amit viszonoztam. Háta mögött jóval hátrébb egy világfájdalmas képű szőke fiú állt, homlokán redők jelentek meg. Úgy nézett rám, mintha belelátna belsőmbe.

- Kell segíteni? – léptem oda kettősükhöz. Tyler egy, a fejéhez tapasztott anyaggal nézett rám.
- Nincs komolyabb baja, ülj nyugodtan vissza – beszélt Edward mogorvábban. Nem értettem az élt a hangjában. Engem hibáztatna a balesetért?
- Oké – hajtottam le fejem és megfordultam. - Hazamegyek, úgy se érzem túl jól magam – nyúltam a slusszkulcsért, de megragadta kezem.
- Ilyen állapotban nem vezethetsz – lágyult el arca, szemeiben örvénylett a barna méz. – Hazakísérlek… Alice megvárnád a mentősöket? – szólt vissza a koboldszerű lányhoz.
- Menjetek csak – mosolygott ránk.
- Jobbulást Tyler – szóltam még az autó felé.

Kelletlenül süppedtem be az anyósülésre. Nem volt szükséges, hogy hazakísérjen. Csak egy kicsit megijedtem, ami természetes reakció az embereknél.
- Előre szólok, hogy nem valami gyors járgány – néztem a visszapillantóba, hogy szemügyre vegyem a szőke srácot. Még mindig megkövülten figyelt kellő távolságból felénk. Mi baja lehet?
- Észrevettem – morgott orra alatt. Meglepve néztem rá.
- Ezt meg hogy kellene értelmeznem? – húztam fel szemöldököm.
- Öregebb, mint én vagyok.. – nevetett somolyogva. Úgy hangzott elharapta a mondat végét, de most ez nem nagyon érdekelt. Egy másik témát viszont sokkal inkább feszegettem volna.
- Miért voltál velem olyan tegnap? – nyitottam ki számat meggondolatlanul.
- Mondjuk úgy, hogy nem volt jó napom.
- És ezért kellett úgy kezelned, mint egy leprást? – hitetlenkedtem. A percek lassan teltek. A házak váltogattak egymást, ahogy elhaladtunk mellettük.
- Jobb, ha vannak előtted olyan titkok, amikre nem tudod a választ – beszélt ködösen. – De nem csak én titkolózom, te is mesélhetnél – állt meg a házunk előtt és áthatóan belenézett szemembe. Nem bírtam tovább állni tekintetét, mert furcsa bizsergető érzés járta át testem.
- Neked kéne kezdened, te állsz rosszabbul – kezdtem el támadni, ami csak védekezés volt a részemről. – Honnan tudtad, hogy itt lakok? – éreztem a győzelmet kezemben.
- Igazad van, napoljuk át ezt egy másik időpontra – szállt ki a kocsiból alig egy másodperc alatt. – Pihend ki magad – intett kezével és megindult az iskola felé.
- Hé, várj – futottam utána. - Ennyivel el is intézed? – kétkedőn megfogtam vállánál, és visszafele próbáltam húzni.
- Mégis mit vársz, mit mondjak? – szikráztak szemei.
- Az igazat – nyeltem szárazon. Túl messzire mentem, éreztem.
- Rendben, te akartad. A húgom – Alice – elég sok embert ismer itt. Tőle tudtam meg, hol laksz, amikor bent ültél a kocsiban. Kielégítő válasz?
- Az.. – sóhajtottam fel. Teljesen logikus magyarázatnak tűnt. Már megint túlreagáltam a dolgokat. Tulajdonképpen nem is tudtam, mit vártam, hogy mit fog mondani. Titkon talán azt reméltem, hogy érez valamit irántam. Elég lenne egy apró, semmittevő kis szikra. Én már attól is kirobbannék az örömtől.
- Nagyszerű, akkor, ha most megbocsátasz, bemegyek a kórházba. De ezzel még nem úszod meg a vallatást – tette hozzá, én pedig kétségbeestem.

Rémálmomban talán érhetnek ilyen meglepetések, de a valóságban teljesen másképp dolgoztam át a traumákat. Nem állhatok csak úgy oda Edward elé, azt mondva, hogy „bocs a sok napfénytől akkora sugárzást kaptam, hogy különleges képességem most éli fénykorát”. Kiröhögne már azelőtt, hogy végigmondanám a monológom. Két dologban azonban teljesen biztos voltam! Egy: Forksi életem előtt nyoma sem volt a földönkívüli képességemnek. Kettő: Edward nagyon helyes, még ha goromba is velem.

Eldőlve feküdtem az ágyamon lassan két órája és nem érdekelt, hogy bármilyen tennivalóm is elvégezzem. A fehér plafont bámultam, figyelve a vetítést. Gondolataim újra és újra visszajátszották, ahogy potyognak a könnyeim, meghallom a fékcsikorgást, megfordulok és lemerevedek. Balról egy erős ütést szenvedek, miközben a nevemet kiabálja Edward. Álljunk csak meg! Hogy ért oda olyan közel hozzám, mikor a parkoló túlsó végén állt testvéreivel? – akadt meg a levegő tüdőmben. – Senki nem képes ilyen sebességgel futni. Ha csak… nem titkolt el ő is előlem valamit – kezdtem összerakosgatni a hiányzó darabkákat. - Miért próbál olyan embert megmenteni, akit utál? Ez nem stimmel. Tegnap csaknem a szemeivel ölt meg, ma meg próbál megmenteni. Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, egyikünknek sem tesz jót ez a sok rejtély – kászálódtam fel az ágyról, hogy megkeressem telefonom.

- Erik? – sikkantottam fel a boldogságtól, mikor felvette.
- Áh, Bella. Minek köszönhetem, hogy felhívtál? – beszélt érdeklődön.
- Szükségem van a szakértelmedre – ütöttem meg a könyörgő hangnemem. – Tudnál segíteni egy lakcím megszerzésében?
- Bármikor. Kit szeretnél…
- A Cullenékat – vágtam közbe. Nem bírtam türtőztetni magam.
- Éreztem… - hallgatott el egy pillanatra – pontosan nem tudom hol élnek. Valahol a rendőrkapitányság felé kell indulnod, de ne kanyarodj el, hanem vezess egyenesen előre. Egy nagy, kétemeletes házat keress.
- Köszi, Erik. Nagy vagy – tettem le a telefont boldogan.

A kocsiba beszállva kicsit megremegtem. Még jó, hogy duplán öltöztem fel reggel – indítottam be hideg kezemmel a kicsikét. – Kész voltam rá, hogy elmondjak magamról mindent. És nem csak erről az esetről akartam vele beszélni, hanem a kutyásról is. Egyre biztosabb voltam benne, hogy abban is én működtem közre, még ha véletlenül is. Cserébe bíztam benne, hogy ő sem fog tovább köntörfalazni. Fogalmam sem volt, honnan akadtam ekkora lelki erőre magamban. Kész roncs voltam az utóbbi napokban. Jacob volt rá képes, hogy elfelejtesse velem – ha csak órácskákra is – a fájdalmam. Esélyem nyílhat rá, hogy megértő barátokat találjak ebben a városban – mosolyodtam el.

Reménykedőn haladtam el a rendőrkapitányság előtt és nyomtam a pedált, ahogy csak erőmből telt. A motor hörögve nyelte a benzint, engem pedig elöntött az eufórikus érzés. Nincs sok hátra és leszedhetem a mázsás súlyt szívemről. A köves úton még egy kicsit zötykölődtem és megálltam az Erik leírására alkalmas háznál. Buzgón siettem a csengőhöz és vártam, hogy ajtót nyisson valaki.
- Szia – mosolygott rám Alice.
- Helló – üdvözöltem hasonlóképp a szimpatikus lányt. – Edward itthon van? – tettem fel a fontos kérdést.
- Igen, de most jobb lenne, ha nem zavarnád.
- Kérlek, Alice – bizonytalanodtam el a nevét illetően. – Nagyon sürgős lenne, hogy beszélhessek vele. Létszíves – könyörögtem neki kezeimet egybetéve.
- Rendben a második emeleten a jobb oldali ajtó az, de én szóltam előre – terelt be a nappaliba. Elbűvölve néztem végig a csodás szobán, de a kíváncsiságom hamar legyűrt. Gyorsan siettem fel a lépcsőn egészen a második emeletig. Az ajtóban egy kicsit megálltam, hogy levegőt vehessek és kopogtatás nélkül benyitottam.
- Szia, Edward, gondoltam meglátogatlak – nyitottam ki az ajtót mosolyogva. Hamar le is fagyott a számról, amint betoppantam…

Előzetes a 6. fejezetből!

Kaptam négy komit, de máskor azért bővebben létszi :) Kicsit gonosz voltam a végét illetően, remélem kibírjátok míg megírom. Jók legyetek ^^



- Mély levegő és nevess – beszéltem magamhoz, hogy álcázzam érzelmeim.
A kocsiból kilépve megpróbáltam követni a magamban tett megállapodásomat, de a nevetés helyett lefelé görbült a szám. Szemem vizesedni kezdett és éreztem, ahogy ellepték arcomat a kibuggyant könnycseppek. Hátat fordítottam a tolongó tömegnek, nem kell látnia mindenkinek, hogy elkámpicsorodtam.

A nevetések és beszélgetések elhalkultak, ebből azt szűrtem le, hogy a többség már bement órájára. Egy hangos dudálást hallottam meg, ijedten kaptam fejem a hang gazdája felé. Az egyik kocsi kijött a másik elé, így manővereznie kellett a sofőrnek. A csúszós út ezen mit sem segített. Lefagyva figyeltem, ahogy felém tartott a teherautó. – El fog ütni? – tettem fel magamnak a kérdést. A másodpercek gyorsan teltek és csak annyit éreztem, hogy egy jeges test balról nekem jött..

5. fejezet

Sziasztok mindenki :) Úgy döntöttem felteszem most éjfél tájba az új fejit, holnap meg jó sokat alszok ^^ Ez a fejezet most elég szétszórt lett (kevés időm volt a héten és ennyire futotta). A jövőben megpróbálom nem kivetíteni az írásomra a külső tényezőket. Most Edward szemszögéből olvashattok. Puszil: Tia



Mint az őz...


Alice és Tanya már hazafelé tarthattak. Nekem még Jasperrel és Emmettel testnevelés órám volt. Unottan passzolgattuk egymásnak a labdát, nekünk ez nem volt gyorsnak nevezhető. Emmett persze próbált bohóckodni és nevettetni minket, de én inkább a gondolataim közé menekültem. Az új lány, Bella járt a fejemben. Idegesített, hogy egy árva gondolatfoszlányt sem hallhattam egész nap tőle. Minden órán próbáltam ledönteni a válaszfalat, mohósággal akartam magamba szívni gondolatait.

- Edward vigyázz – szólalt meg gyorsan Jasper mellettem, hogy ne az arcomban végezze a kosárlabda. Reflexszerűen elkaptam a labdát és továbbítottam a hasát fogó Emmettnek. – Minden rendben? – fürkészett Jasper megállás nélkül.
Oda akartam vetni neki foghegyről, hogy minek kérdezi, mikor tisztában van az érzéseimmel, de csak megvontam a vállam.

A csengő mentett ki a további kérdezősködésektől. Gyorsan berohantam a férfiöltözőbe és fél perccel később már siethettem is az autóm felé. Mivel Tanya beköltözött a Cullen családhoz, megleptem Alice-t egy kocsival, hogy ne rajtam csüngjön még iskolába jövet-menet is. Tanya azzal az indokkal költözött be ideiglenesen, hogy szeretne velünk lenni huzamosabb ideig, és szüksége van Esme-re, mint anyára. Értem én, hogy régen elvesztették az édesanyjukat, de Carmen nagyon jó pótanyuka. Az egész csak arra megy ki, hogy megpróbáljon engem behálózni – méláztam el. – Nem voltam rá ezért különösebben dühös, ennek ellenére feszélyezve éreztem magam a közelében. Amíg nem lépi át a gondolatban felállított egy méteres válaszfalat, addig semmi bajom nem lesz.

Egy kis kitérővel hajtottam hazafele. Szükségem volt a nyugalomra. A gázpedálra ráfekve vezettem, élveztem a gyorsaságot. A városban kicsit lassítottam, hogy ne tűnjek fel mindenkinek. Érdeklődve néztem az elhaladó autókba, a járdán ácsorgó fiatalokra. Gondatlanul nevetgéltek, miközben töltötték magukba a sört.

Egy motor hangos dorombolása hatódott hallójáratomba. Kis idő múlva meg is pillanthattam a fekete motort, amin egy fiú ült utasával. A lány fogódzkodva ölelte át hátát. Közelebb érve rögtön észrevettem, hogy Bella az, mire majdnem satuféket nyomtam a megrökönyödöttségtől. Hitetlenkedve meredtem rá. Láttam a szemében, hogy ő is felismerhetett, de a bukósisak eltakarta az arcának teljes részletét. A szagok intenzíven csapódtak felém. Bella illata már ismerősen járt körül, de az előtte ülő srácban volt valami, ami kiverte a biztosítékot a vámpír énemben.
- Vérfarkas - szakadt fel belőlem egy morgás.
Elhaladva mellettük belenéztem a farkas szemébe és összeszűkölt szemmel, kivillantott fogsorral jeleztem, hogy hol a helye. Ismét a gázra tapostam, de most már nem érdekelt a megengedett sebesség betartása.

Otthon nagyot fékezve megálltam a garázs előtt és felugrottam a szobámba. Tanya az ingemet magához húzva szagolta. Megmerevedtem és meglepődve néztem rá az ablakból. Kezeivel elengedte felsőrészem, ami hullámzóan esett le a padlóra.
- Meg tudom magyarázni – kezdte rögtön.
- Hát persze, hogy megtudod, de közben hallom a gondolataidon keresztül, amit kitalálsz.
Lehajtott fejjel, megsemmisülten állt ugyan abban a helyzetben percekig. Hallottam, mit érez irántam. Amióta idejött, ismét fellángolt benne az irántam érzett szerelme. Első gondolatom az volt, hogy rásziszegek és üvöltve közlöm vele, hogy hagyja el a házat. – Nem rajta kell kitöltened a dühödet – figyelmeztetett jobbik énem.
- Sajnálom Edward én… én – kezdett bele, de szükségtelen volt.
- Css. Nem kell semmit mondanod. Tudom – hunytam le szemem. És ezt nem csak arra értettem, hogy hallottam, amiket magában gondolt. Hanem tudtam, hogy milyen, amikor egy másik személy iránt elkezd pislákolni valami. Lehetetlennek tűnt, mivel eddig egy ember sem vonzott, de hirtelen idetévedt Bella és eltörölte az összes – magamnak fenntartott – szabályt.
- Tudod? – nézett rám egyszerre reménykedőn és fájdalmasan. Megindult felém és lágyan végigsimított karomon, de elkaptam.
- Ez még nem jelenti azt, hogy így is érzek – emeltem fel a magasba kezét. – Lehet jobb lenne, ha hazamennél – néztem le a padlóra. Nem volt illendő kidobni a család egyik barátját, de nem hagyott sok választási lehetőséget.
- Ne, kérlek. Jó leszek, viselkedni fogok.
- Tanya itt nem erről van szó – sóhajtottam fel. – A belső érzéseidet nem tudod irányítani, ez olyan, mint mikor vadászunk. Ösztönösen cselekszel, ebben nincs is semmi gond, de… én sosem tudnálak kellőképpen szeretni – néztem bele szemébe, hogy felfogja, mit próbálok neki ilyen nehézkesen elmagyarázni.

Barna szemeiben boldogtalanság tükröződött. Ha tudott volna, szemei már könny áztatva néztek volna farkasszemet velem. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam, de tisztán kellett látnia.
- Nem vagyok elég jó neked.. – suttogta és kirohant a szobából.
- Tanya én nem ezt mondtam, ÉN nem vagyok elég jó neked – kiabáltam az erdő felé haladó eperszőke hajú lánynak, akit megbántottam. Teste remegett a dühtől, de jobban nem tudtam megfigyelni, a fák már eltakarták.

- Ezt jól elintézted bátyus – szólalt meg Emmett a hátam mögül. – Még sosem láttalak ilyen határozottnak vele szemben. Mi változott meg? – nézett rám meglepve.
- Egyszer mindenkiben elszakad a cérna, nem? – húztam haragosan össze a szám.
- Nem tudom mit csináltál a régi testvéremmel, de az újabb verzió jobban tetszik – veregette meg a hátam Emmett és hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Ja, nekem is. Elmegyek egy időre, későn érek haza – ugrottam ki szobámból.
- Mégis hová, ha megtudhatnám?
- Az nem fontos – kezdtem el futni, de biztos voltam benne, hogy hallotta még a válaszom.

Meg kell találnom Isabella házát, ha erre az egész estém megy is rá. Látnom kell, éreznem felemésztő illatát. Nem tudtam mennyit viselek el a közelségéből, de ha nem tudom tartani magam, akkor itt hagyom Forksot – döntöttem el és tovább diktáltam magamnak a gyors tempót. Az erdő végében jártam már, mikor kisütött a nap. Bosszúsan néztem fel az égre.
- Miért pont most? – lassítottam le, mert erre sok ember túrázott.

Lefeküdtem az egyik korhadó fára és vártam, hogy besötétedjen. A fák leárnyékolták az erdő nagy részét, így kevés esély maradt a lebukásra. Nagyokat szippantottam a levegőből, tudni akartam mikor jön a rossz idő. A tüdőm az átlagosnál melegebb levegővel telt meg.
- Egy darabig még itt kell maradnom – nyitottam ki szemem a tájat fürkészve. Madarak csicsergése töltötte be az erdő csendjét. A mókusok fáról-fára ugrálva közlekedtek a fejem felett. Paták dobogását hallottam meg nagyon messziről, talán egy forrásnál lehettek. A vadállatok nem voltak hülyék. Ahova az emberek betették a lábukat, ott meg is tapadtak. A kijelölt ösvényeken alig lehetett felfedezni egy-egy kisebb termetű növényevőt. Nem akarták kockáztatni kicsinyeiket érthető okokból.

Felkászálódtam a fatörzsről, hívogatott az őzek illata. Igaz, jobban szerettem a hegyi oroszlánt, de most beérem a rosszabbal is. Halkan közelítettem meg őket, nem akartam fölöslegesen futni. A bokor mögé lopózva felmértem hányan vannak. Öt méretes példányt és egy kis gidát számoltam. Az egyik ívelt nyakra rávetettem magam és mohón szívni kezdtem.

Carlisle arra tanított minket, hogy próbáljunk mindig öregebb és göthösebb állatokra vadászni, a fiatal nemzedéket pedig hagyjuk futni. Rossz volt bevallani, de a növényevőknél mindig a fiatalabb példánynak volt a legfinomabb íze. Elszakadtam a kecses nyaktól, figyelmemet lekötötte a kis őzike. Még mindig előttem állt, lábai reszkettek, szemei ártatlanul néztek rám. – Az anyukája volt – suhant át az agyamon egy gondolat. Bánatosan, hátracsapott füllel sunyított rám, mintha azt kérdezné „ezt meg miért kellett. Engem is megeszel?”. Letérdeltem a kis állatka elé, a sokk miatt elfelejtett elfutni.

- Nem foglak bántani – leheltem a lehető leghalkabban. Megesett a nem létező szívem. Olyan volt, akár egy ember, akit egy simogatással megölhetnék. Bellára emlékeztetett, a tekintete ugyan ezt sugallta felém. Szemei mogyoróbarnák, és amikor rám néz ugyan ilyen bánatos.
- Fuss, és ne nézz hátra – ütöttem rá óvatosan egy aprót farára, hogy meglóduljon és beérje életben maradt családját. Egy apró vinnyogás hagyta el száját és nekiindult a rengetegnek. Hallottam, ahogy megpróbál egyensúlyt fenntartani négy lábával, majd csatlakozott a csoporthoz, akik már keresték az elkóborolt apróságot.

Az erdő szépen lassan sötétedni kezdett. Emberi szemmel talán láthatatlan is, ahogy leül a feketeség a tájra. Lassan kocogva tértem ki az erdőből, eredeti tervemet meg akartam valósítani. Lehet, könnyebb lenne, ha felhívnám Alicet – jutott eszembe. Már biztosan tud a kis tervemről, és megspórolnék magamnak elég sok időt.
Zsebemben a telefon a következő pillanatban csörögni is kezdett.
- Szia, hugi – mosolyogtam, ahogy felvettem a telefont. – Gyors voltál.
- Már egy ideje nézem a jövőd. Azt hittem már sosem tervezed el, hogy felhívsz – kuncogott.
- Te nem vagy ellene? – jutott eszembe, hogy a családomnak fogalma sincs, hova mentem.
- Szerintem nagyon jó barátnők leszünk Bellával. Drukkolok nektek, de rátérek a lényegre. Egy nagy házban laknak, valahol a közeledben. Fehér a ház fala, szürke tetővel. Akárcsak a bőrünk színei – poénkodott egy kicsit. – Meg fogod találni, csak hallgass a szívedre – nyomta ki a telefont.
- A szívemre.. – ismételtem meg, magam elé révedve.

Eltéve a mobilom rögtön futásnak eredtem. Ha a közelben van az a ház, nem lesz nehéz megtalálni. Az illatok pedig egyenesen vonzani fognak. A fák árnyékában futottam, nem mintha sötétben egy ember is meglátna. Halk suhanással kerestem szememmel a fehér épületet. Szürke, halványrózsaszín, világoskék – néztem végig a házakat, a színekre összpontosítva.
- Ez az – lassítottam le az emeletes ház előtt. Egy nemrég fényezett autó állt a garázsnál. Érdeklődve néztem a modellt, ami egy Audi A3 Cabriolet volt. Nem hasonlítható össze az Aston Martinnal, de határozottan tetszik – vetettem egy utolsó pillantást a fehér autóra.

A lámpák fent és lent is égtek. Hallásomra hagyatkozva hallgattam a szívdobogásokat. A konyhában egy idősebb asszony főzte ki a teát. Gondolataiban megjelent Bella, ahogy fent a szobájában tanult.

Az egyik fára felkapaszkodtam és végig egyensúlyoztam az ágon. Beláttam az ablakon, ahol csakugyan Ő ült egy asztal felett, a fáradtságtól összegörnyedve. Megfigyeltem arcának vonalát, telt ajkait. Szájához emelte a ceruza végét és rágni kezdte, miközben egy feladaton törte a fejét. Zihálni kezdtem, ezért visszatartottam a levegőt tüdőmben. Még ilyen távolságból is hívogatott a vére. Erre mondanák, hogy ő a La tua cantante? (=az énekesem?). Belemartam körmömmel az ágba és tovább néztem kifogásolhatatlan szívformájú arcát.

Léptek zaja ütötte meg a fülem. Visszahúzódtam a törzs rejtekéhez.
- Még fent vagy? – nyitott be a hölgy a szobába.
- Igen. A biológia tanár nem kegyelmez – mosolygott visszafogottan.
- Menj aludni, holnap könnyebb lesz koncentrálnod – simogatta vállát Bellának.
- Köszönöm Lisa néni, de ezt még muszáj befejeznem. Te viszont menj, szükséged van az alvásra, nagyon sokat dolgozol – fogta meg nagymamája kezét.

Legszívesebben felhorkantam volna, ahogy hallottam Lisa nagyi gondolatait. Ha ezt lehetne dolgozásnak nevezni, akkor sokat keresne…
- Rendben. Jó éjt!
- Neked is – ásított Bella egy aprót.
Visszalépdeltem az ág végére, ami nagyot roppanva leszakadt alattam. Vámpírságomnak köszönhetően gyorsan cselekedtem és egy másik ágra ugrottam. Még épp sikerült elbújnom, amikor megláttam, hogy Bella felém néz. Legyintett egyet és folytatta az írást. Szemei bizonyos időközönként nagyokat pislogtak, és alig akartak felnyílni. Ha jól értelmeztem Lisa nagyi gondolatait, Bellának nem lehet most valami jó sora. A szüleit elütötték, a vállalkozásukat próbálják fenntartani, új iskolatársai vannak és úgy zűrös az egész élete, ahogy van.

Merengésemből egy halk koppanás zökkentett ki. Visszanéztem Bellára, aki az asztalra dőlve szunyókált. Hajzuhataga beterítette hófehér hátát. Lassan felhúztam az ablakot és beléptem a szobába. Első lépésként leojtottam a villanyt, ugyanis, ha észrevenne, nem tudnám kimagyarázni magam. Térdhajlatánál és tarkója alatt megfogtam és belefektettem ágyába. Illata bódítóan jutott be a tüdőmbe, mint a saját ínyem szerint kevert heroin – ezzel a szavakkal tudtam volna leírni, amit éreztem. A takarót ráterítve guggoltam le éjjeliszekrénye elé és néztem csodás arcát. Késztetést éreztem rá – attól függetlenül, hogy vadásztam – hogy rávessem magam a törékeny testre és kiszívjam az utolsó cseppig a kívánt nedűt. Közelebb hajoltam nyakhajlatához, szájam szinte súrolta ütőerét. Mély levegőket vettem, a gonoszabbik énem éljenzett. Gondolatban újra és újra lepörgettem milyen jó lenne belemártani fogaim testébe.

- Edward – emelkedett meg mellkasa mellettem.
Kétkedőn rápillantottam, nem lehet, hogy észrevett – álltam fel mellőle és hátrább léptem. Szíve - akár a villám – csapkodott. Kezeit mozgatta, mintha megkötöznék és szabadulni próbálna. Szemei felnyíltak és rám emelte tekintetét. Ilyen sötétben nem lehet, hogy lásson. Futás – villant be, és az ablakhoz ugrottam. Még utoljára visszanéztem a barna szemekbe, majd kiugrottam az ablakon.

A kislámpa egy kattanással fényt adott, de én akkor már a szomszéd ház előtt futottam. Ne kockáztatom a szerencsém, hisz az forgandó…

4. fejezet

Itt az új fejezet :) Többen is írtátok, hogy öljem meg Jacobot, de úgy nem lenne olyan jó a történet xD [Gondatlanságból elkövetett emberöl(lel)és, bocsi pörög az agyam] A későbbiekben úgy tervezem, hogy kevesebbet fog feltűnni.. Bár mindig változtatok a történet menetén, szóval nem esküszök meg semmire. Sok, sok, sok komit kérek :D


Az első találkozás


Egy rossz álomból riadtam fel, a fény még alig szivárgott be szobámba. Rápillantottam az órára, ami még alig hagyta el az öt órát. Beletúrtam borzas hajamba és kikászálódtam az ágyból, mivel visszaaludni már úgy se tudtam volna. Elő kell készülnöm a sulira. Régen sem szerettem iskolába járni, de most, hogy új osztályom lesz, még inkább ódzkodtam. Próbáltam valami nem túl hangsúlyos ruhát kiválasztani, így megmaradtam a jól bevált farmer-felső összeállításnál. Félig behunyt szemmel botorkáltam el a fürdőszobába, és leültem a vécékagylóra. Kellett még pár perc, hogy összeszedjem magam szellemileg is. Hiába, a reggeleim mindig is zavarosan zajlottak.

Mikor felöltöztem következhetett az arcom és hajam. Ideje lenne rászoknom a sminkelésre – gondolkodtam el. - A bőröm normális volt, nem volt zsíros, mint sok tinié. A szemem alatti táskák viszont vagy lilák voltak a kialvatlanságtól, vagy pirosak a sok sírástól. Nem kelthetek túl jó benyomást azzal, ha így nézek ki. Hajamból elkezdtem kifésülni a gubancokat egy kefével, míg grimaszokat vágtam a tükörbe. Próbáltam felébreszteni a mosolygós Bellát is, hogy ne egész nap a mormogásom lehessen hallani. Szemeimre ismét egy kis alapozót kentem fel és egy világoskék szemceruzával kihúztam szemhéjam felső vonalát úgy, hogy természetesnek tűnjön.
- Kész is – forgattam jobbra-balra fejem, hogy szemrevételezzem nem hagytam-e valamit ki. Felkaptam alvós shortom és toppom, majd visszasettenkedtem csendesen hálószobámba. Lisa néninek így is annyi munkája van, nem akarom még meghitt álmában is zavarni.

A konyhában teát és valami könnyed ételt készítettem kettőnknek. Még így is csak fél hét volt, mikor végeztem. Nem mintha siettetni akarnám az időt, de már kezdtem izgulni a sulira gondolva. Leültem az egyik székre és kortyolgatni kezdtem a forró teát. A felcsapódó gőz simogatta orrcimpáimat. Behunytam szemem és átadtam magam a nyugalom érzésének és a melegnek.
- Jó reggelt – szólalt meg hátam mögött Lisa néni, mire megrázkódtam a székemen.
- A szívbajt hoztad rám – kaptam mellemre, ami fel-alá emelkedett a meglepettségtől.
- Nocsak, valakinek rossz a lelkiismerete? – nevetett fel és helyet foglalt mellettem.
- Nem, csak reggel van még a szívrohamhoz – fújtam ki a levegőt, hogy könnyítsek a tüdőmben tartózkodó nyomástól. – Nem megyünk el egyik nap valahova? Moziba, vagy beülni egy étterembe és puncsot iszogatni?
- Jaj, kincsem, ha rajtam múlva bármikor szívesen megtenném, de most minden zavaros a munkahelyemen, idő kell, mire rugalmasabbá válik a beosztásom. Sajnálom – nézett rám fájdalmasan.
- Hát persze. Megértem – bólogattam hevesen és elkönyveltem magamban, hogy a sorsom megint ugyan úgy alakul.
- De tudod mit? Hétvégén menjünk piknikezni. Nem kell ide flancos öltözet és vacsora. Kint a természetben beszélgetnénk, ahol nem zargat minket senki. Kell ennél több? – húzódott mosolyra szája és megjelentek a nevetőráncai.
- Az nagyon jó lenne. Szeretek sétálni – lelkesedtem fel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Most viszont rohanok – állt fel és a karórájára pillantott. – Jesszusom, máris késésben? Elpakolnál, kérlek? – nyúlt a kabátjáért és már ki is sietett az ajtón.
- Persze – néztem elhaladó árnyéka után. Nem teketóriáztam sokat, megfogtam a tányérokat, - amiket nem is használtunk – és visszatettem őket a helyükre. A kabátomat leakasztottam a fogasról, s már indultam is a kocsim felé.
Rengeteg időm volt még a suliba érni, de nem akartam tovább otthon poshadni. Beindítottam a motort és próbáltam megtalálni a gimnáziumra rákanyarodó utat. A város még kihalt volt, nem csodálom, az eső lába megint lógott. Egy apát pillantottam meg lányával, ahogy szomorúan fogták egymás kezét. Megszakadt a szívem, hogy ilyen szürke, bebábozódott itt mindenki.

A parkolóba érve kerestem egy, az épülethez közel eső helyett és kiszálltam a kocsiból. Pár tanuló már bent volt a suliban. Nekem még az órarendemet sem sikerült megszereznem, a titkárságon fogom tölteni a meglévő fél órámat.
- Jó reggelt, Bella Swan vagyok – álltam oda a titkársági pulthoz, ahol egy szemüveges, középidős nő éppen a számítógépével ügyködött. Szemöldöke megemelkedett és végigmért, nem túl feltűnően.
- Áh, az új tanuló. Megkaphatnám a beiratkozáshoz szükséges iratokat?
Átnyújtottam a papírokat és vártam a következő kérdését.
- Úgy látom, minden rendben van. Jó tanuló, nincs magával semmi gond. Ilyen személyeket öröm tanítani – mosolygott rám. – Máris jövök, hozom a beosztását – kopogott el tűsarkújában. Unottan néztem végig a szobában. Sok irat, egy számítógép, rengeteg növény, és ereklyék sora várta az ide belépőket.
- Itt is vagyok. Ezek a könyvei, a szekrénykulcs és az órarendje – halmozta fel egymásra a tárgyakat. – Jó tanulást kívánok az elkövetkezendő félévébe.
- Köszönöm a segítséget – bólintottam irányába, majd magára hagytam.

Vizsgálva néztem végig az órarendemet. A régi iskolámban is hasonló óraszámban tanultam. Mivel rengeteg könyvem volt, így a szekrényemhez siettem, és bedobtam, amik nem voltak szükségesek mára. Visszasétáltam a földszintre, úgy gondoltam ott lehet egy tervrajz a termekről. Mikor a főbejárat mellett mentem el, megálltam egy pillanatra. A kocsim mellé leparkoló Volvót kíváncsian figyeltem. Nem hittem, hogy lesz még rajtam kívül olyan, aki kicsit gazdagabb. Jó érzés öntötte el a szívemet, hogy nem leszek olyan kirekesztett. Egy jó küllemű fiút pillantottam meg, mikor kiszállt az autóból. Szívem örült iramban verdesni kezdet, mint egy kalitkába zárt madárkáé. Mintha csak a szívverésem zavarta volna meg a fiút, rám tekintett. Megráztam a fejem, biztos csak az ajtót fürkészte. Én csak egy apró porszem vagyok, alig lehet észrevenni.

Még mindig egymás tekintetét kerestük, mikor egy szőke, de rózsaszín csíkokkal melírozott lány mellé nem lépett – megint csak áltatom magam – hajtottam le fejem szomorúan és elindultam a tantermet megkeresni. Próbáltam kiismerni magam a folyósokon, de teljesen úgy éreztem magam, mintha egy labirintusban lennék. Percekig bolyongtam össze-vissza.
- Te vagy az új lány? Szia – fogta meg vállamat egy fekete hajú srác. Kérdőn rátekintettem. Nem értettem, hogy szúrhatott ki ennyi tanuló közül. – Erik vagyok a suli szeme és füle. Szívesen eligazítalak, ebédelek veled, sírhatsz a vállamon…
- A segítség jól jönne – szakítottam félbe, mielőtt egyéb szolgáltatásait is felajánlaná. - Nem tudod, merre találom a biológia termet?
- Az első emeleten, gyere, megmutatom – felsétáltunk a lépcsőn és a második ajtónál meg is álltunk. – Itt is volnánk. Nekem most fizikám lesz, ha van kedved, ebédelhetsz velem és a barátaimmal.
- Még megfontolom, köszi – köszöntem el tőle.
Ahogy beléptem a terembe, mindenki elhallgatott. A tanár még nem érkezett meg az órára. A kabátomat felakasztottam és végigkémleltem az osztályt. Már csak egyetlen hely tátongott szabadon és ott pont az a fiú ült. Remegve közeledtem felé. Még egyetlen hím egyed sem volt képes ilyen tüneteket produkálni nálam. Leültem mellé, tartva a távolságot. Pirosodni kezdtem a rám szegeződő tekintetektől, ezért a füzetemre rajzolgattam mintákat.
- Szép reggelünk van, nemde? – lépkedett be ruganyosan és mosolyogva a tanár. - Vegyétek elő a füzetet és jegyzeteljetek. Ma a laposférgeket nézzük meg mikroszkóp alatt. Mindenki kap egy mintát – adott kettőt a mi asztalunkra is.
Rápillantottam a velem egyidős padtársamra. Úgy nézett rám, mintha a gondolataimat próbálná kiolvasni. Zavaró volt, ahogy lélegzetét visszatartotta és befogta kezével orr és szájnyílását. Felvetődött bennem, hogy büdös vagyok. Hiszen este nem zuhanyoztam, csak bevetődtem az ágyamba, de ennyire azért csak nem lehet vészes a helyzet – szagoltam bele hajamba. – Mikor visszanéztem rá, már a mikroszkóppal bíbelődött. Nem szólt hozzám, csak felém lökte könyökével a mintákat. Megnéztem gyorsan mind a kettőt és jegyzetelni kezdtem. Az óra gyorsan eltelt a füzetem fölött görnyedve. Mikor kicsöngettek, úgy ugrott fel mellőlem, mintha fizikai fájdalmat okoztam volna neki.
- Szerdára mindenki írja ki, szóba jöhet felelés vagy írás is – egyszerre mordultunk fel a rossz hírtől.

A többi órám is gyorsan elszaladt és már nem is érdekelt a reggel látott fiú. Ha még szóra sem méltat, akkor minek fussak utána, mint egy kutya. Az ebédjelző csengő is megszólalt és mindenki száguldva sietett el mellettem. Én még azzal sem voltam tisztában, merre is kellene indulnom.
- Áh, Isabella – lepődött meg Erik, hogy újra láthat. – Áll még a meghívás az ebédre? Bemutatlak pár jó arcnak, rájuk szintén számíthatsz.
Az alsó szintig csöndben sétáltam mellette, ott viszont megállt.
- Mike-ot ne vedd komolyan, mindig összehord sok ostobaságot – nyitotta ki előttem az ajtót. Meg akartam szólalni, hogy azt se tudom ki az, de beérve az ebédlőbe akkora evőeszköz csörömpölés várt, hogy letettem arról, hogy túlkiabáljam a hangzavart.
- Erre gyere – beszélt közelebb hajolva hozzám és beállt a büfé sorába.
A széknyikorgás, beszélgetés és csattanások halkultak, mire az asztalhoz invitált Erik.
- Ő itt Isabella srácok – mutatott be két lánynak és egy fiúnak.
- Csak Bella – jegyeztem meg gyorsan, odanyújtva a kezem egyiküknek.
- Ők pedig Mike, Jessica és Angela.
- Te lennél az új lány? – méregetett Mike végignézve rajtam, majd hatalmas mosoly jelent meg arcán.
- Úgy tűnik. De jobban szeretem, ha Bellának szólítanál az „új csaj” helyett.
- Szóval most költöztetek ide, de honnan is? – kérdezősködött Jessica.
- Jacksonville. Lehet nekem is egy kérdésem? – furdalt már a kíváncsiság, így közelebb húztam a székem a lányokhoz. – Az a srác ott ki? – mutattam fejemmel egy asztal felé.
- Áh, ő Cullenék. Nemrég iratkoztak be ők is. Tudod ők olyan furák, mindenhova párosával járnak és olyan, mások – mesélt Jessica lelkesen. – Nem ajánlom, hogy barátkozz velük. Tök maguknak valók.
- Nyugi, nem állt szándékomban – néztem Edward felé.
- Én most megyek lányok, jó trécselést – köszönt el Mike és itt hagyott minket. Még egy ideig beszélgettünk a tanulókról, és hogy kinek milyen órái vannak. Jessicával közösek voltak a matek órák, míg a földrajzon Angelával lehettem. Visszahúzódó volt, akárcsak én, de már az első pillanattól megtetszett a kisugárzása és a jósága.
- Holnap találkozunk – köszöntem el nap végén az újonnan szerzett barátaimtól.

Az autóm felé belebotlottam az eperszőke hajú lányba. Gonosz mosolyra húzta a száját, mire ijedten lépkedtem hátrafelé. Mutatóujját elém helyezte és egyre közeledett felém.
- Egyszer mondom el, tehát jól figyelj – beszélt túlvilági hangon. – Edward az enyém és az is marad. Ne próbálj közénk állni, mert megjárod – sziszegett rám.
- Tanya azonnal állítsd le magad. Mégis mit képzelsz magadról? – sietett a segítségemre egy rövidre vágott, fekete hajszínű lány. Bőrszínűk ugyan olyan fakó volt és szemeik is megegyeztek.
- Én csak elmondtam neki a játékszabályokat, innentől már csak rajta múlik – emelte fel hajzuhataga egyik részét és a földet alig érintve távozott.
- Köszönöm, bárhogy is hívnak – hálálkodtam neki.
- Ne félj tőle, a szája nagyobb, mint az esze. Előbb ugat, aztán harap – mosolygott rám. Értetlenül néztem távolodó alakjuk után. A sárga Porsche-ból előtörő füstfelhő jelezte, hogy itt hagytak.

Én meg Edward? Honnan vesz ez a csaj ilyeneket? Már az is bűnnek számít, ha valakit huzamosabb ideig nézek? – gurultam dühbe. Gázt adtam és sietősen kikanyarodtam az útra. Nem számított merre megyek, csak el innen. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Kaparnám ki a szemét annak a szukának – karmoltam bele a kormány huzatába. – Rugdosni kezdtem a gázpedált, hogy menjen már gyorsabban ez a tragacs, de csak azt értem el vele, hogy lefulladtam.
- Szuper – csapkodtam kezemmel, és lecsúsztam az ülésen, fejemet hátravetve. A sírás szélén álltam, ahogy mostanában ez bevett szokásommá vált.
Hátam mögül dudálások és ordibálások jelezték, hogy nem kellene az út közepén megállnom és kiborulnom. Visszaültem rendes helyzetbe és próbáltam gyújtást adni a kocsiba, sikertelen. A sofőrök megoldották a problémát és a fűre hajtva kikerültek.
- Szia, Bella, csak nem bal lábbal keltél? – kopogtatott Jake az ablakomon.
- Eltaláltad. Hogy kerülsz ide?
- Épp erre motoroztam, látom, tetszik neked La Push – mosolygott kedvesen.
- Ezt miből gondolod? – húztam le az ablaküveget.
- Mert épp itt vagy, ahova tegnap hoztalak – játszott szórakozottan az egyik hajtincsemmel. – Nem akarsz eljönni hozzánk? Megmutatnám neked a házunk.
- Inkább kihagynám, ma elég vacak napom van – sóhajtottam a kocsira nézve.
- Hazavigyelek?
- Nem kell, majd szólok Lisa néninek. Biztos, nagyon elfoglalt vagy.
- Rád mindig van időm Bella. A kocsidról pedig gondoskodom. Megjavítom neked.
- Nem is tudom, mit mondhatnék – néztem bele szemébe, ahol gondoskodást láttam.
- Semmit. Pattanj ki a kocsiból és fogd meg addig a motort. Arrébb tolom, hogy ne legyen útban.
- Jake, várj – ragadtam meg felsőjét. – Nagyon nagy ez a kocsi, nem hiszem, hogy.. – akadt el a szavam, ahogy könnyeden megindult az autó a tengerpart felé.
- Ne becsülj le Bells. Megküzdtem már ennél nehezebbel is.
Ledöbbenve álltam egy helyben és figyeltem Jacobot.
- Tudod, a szteroidok nem tesznek jót a testnek – beszéltem hangosabban a megszokottnál, hogy ő is hallhassa.
- Ahogy neked sem a stresszelés, próbálj meg lazítani kicsit – húzott magához. Inogva próbáltam megtartani az egyensúlyom, nem vártam tőle ilyen mozdulatot. – Ez az, lazíts – simogatta arcomat, mikor behunytam szemem.
- Ezt nem kéne – beszéltem remegő hangon.
- Ne állj ellent az érzéseidnek. Zárd ki a külvilágot – suttogott fülembe halkan.
- Vigyél kérlek haza – húztam ki magam öleléséből és megfeszítettem izmaim. Magam sem tudtam, honnan merítettem ennyi erőt.
- Ha ezt szeretnéd..,
- Igen ezt – vettem fel az egyik bukósisakot.
- Fogódzkodj – beszélt még hátra. Erősen körülfogtam derekát, hogy ne eshessek le. Egy elégedett vigyort láttam Jacob arcán, mikor belenéztem a visszapillantóba. Miért hagytam ennyire elfajulni a dolgokat?!

3. fejezet

Korábban hoztam a frisst, mert lehet hétvégén teljesen elfoglalt leszek. (Sose tudom előre, hogy szombaton és vasárnap hol vagyunk). Apát is akkor engedik ki a kórházból, szóval inkább megírtam előre :) Jó sok komit kérek, jó olvasást^^



"Balesetek"

Egy idő után zötykölődve haladtunk La Push felé. Úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton. Alig érkeztünk fel egy apró dombra, máris a lejtőjén mentünk lefelé. A gyomrom liftezve jelezte nem tetszését, hiszen az emésztésre váró ételek teljesen összekavarodtak.

- Mennyi idő, mire odaérünk? – néztem rá vezetés közben.
- Csak nem rosszul vagy? – hökkent meg falfehér arcom láttán.
- Nem, dehogy is! Csupán kíváncsi vagyok – füllentettem.
- Nos, ha úgy nézzük, már itt vagyunk – mutatott a tömény sziklafalra, mire én kételkedőn néztem rá. – Tudod, itt La Pushban nagy sportnak örvend a sziklaugrás.
- És mint ide beilleszkedőt, egyből megpróbálsz rávenni, hogy ilyen magasról ugorjak le? – néztem vissza a tenger feletti közel száz méteres óriásra.
- Dehogyis, ez nagyon veszélyes. De valahol el kell kezdeni a túrát, és kíváncsi is voltam mennyire vagy belevaló – somolygott.
- Ha jobb lenne az idő és nem lógna az eső lába - na meg lenne bikinim is -, akkor talán azt mondanám, hogy lehet róla szó, persze alacsonyabbról – méláztam el. – De így inkább sétáljunk a tengerparton vagy valami hasonló.
- Például bálnales?
- Maradjunk csak a sétálásnál – figyeltem oda az útra.

Lassan vezettem le a sziklák mentén, mivel az eső még nem száradt fel. A part innen már tényleg közel volt, hiszen csak le kellett jutnunk az aljára, és onnan még pár száz méter. A kilátás idefent sokkal szebbnek tűnt. Be lehetett látni az egész partot, a tengert, a szörfösök játékát a vízen. Imádtam nézni, ahogy a madarak ráfekszenek az időnként feltámadt szélre, és pihentetik szárnyukat. Szabadnak éreztem magam már a látványától is.

- Értem én, hogy tetszik a hely, de azért még egy darabban szeretnék hazaérni – nyúlt a kormányhoz, mivel én belemerültem a táj szépségébe.
- Bocsánat. Én csak…
- Tudom, elbambultál – szegezte rám sugárzó mosolyát.

Mivel nem akarta a kormányt elengedni, így inkább ráhagytam, és a pedálokat felváltva váltogattam. A teste most sokall közelebb helyezkedett el az enyémhez. Éreztem a belőle párolgó meleget, és a leheletét az arcomon, ami megrészegített. Hozzá akartam érni a homlokához, és megnézni nem lázas-e, de letettem róla. Még félreértené a mozdulatom.

- Itt is lennénk, lelassíthatsz – szólalt meg, közvetlenül a fülemnél. Szót fogadó kislányként lefékeztem, majd rá pillantottam. Nem húzódott vissza az ülésre, sőt mintha még közelebb is csúszott volna. Belepillantottam a szemébe, próbáltam rájönni mi ütött belé. A száját enyhén megnyalta, mint egy kutya, mikor elégedett az elé rakott étellel. Ajkai közeledtek felém, mire én visszatartottam a levegőt a stressztől. Nem tudtam mit tegyek, de megcsókolni nem akartam. A telefonom mentett ki, mire majdnem felvisítottam az örömtől. Jacob távolodása jelezte, hogy kaptam egy kis időt, hogy „menekülhessek”. Kiugrottam a kocsiból és gyorsan felvettem.

- Halló? – szólaltam meg.
- Szia Isabella, csak én vagyok. Minden rendben? – szólalt meg Lisa néni a telefonban.
- Igen, természetesen – beszéltem lassan az iménti fejleményektől.
- Csak azért hívtalak, hogy megtudakoljam megtaláltad-e az ételt a hűtőben. És szólni is akartam, hogy később érek haza, mert… - itt elharapta a mondatot. Azt hittem, azért hív, mert olvasta az üzenetem, de teljesen mást szűrtem le a szavait hallva. Furcsa hangokat hallottam a telefon túlsó végén, amit meg is jegyeztem.
- Veled minden rendben? Fura zörejeket hallok – mélyültem el a hallgatózásban. Letakartam a telefont és Jacobra néztem. – Itt mindig ilyen rossz a térerő?
Kérdőn rám tekintett, mintha hibbant lennék.
– Bella, itt a legjobb a vonal. A hegyen van fent az adótorony – mutatott fel a sziklákra, ahonnan nemrég lejöttünk. Visszatettem a fülemhez a telefont.
- Itt vagy még? – beszéltem bele hangosabban a kelleténél.
- Este beszélünk – csuklott el a hangja, mintha izgatott lenne. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy mi van ha… de nem Lisa néni sose – ráztam meg a fejem, hogy kiverjem ezt a butaságot a fejemből.

- Ki volt az? – jött közelebb hozzám Jake.
- Öhm, a nagymamám, de kicsit furcsa volt.
- Az idősek már csak ilyenek – sétált mellém lassú, megfontolt lépésekkel. Újra felötlött bennem az autós „baleset”, mert majdnem butaságot cselekedtünk. Ha megint próbálkozna, muszáj lesz leállítanom – néztem farkasszemet mosolygós tekintetével. Lágyan megfogta kezem és maga után húzott.
- Gyere, innen semmit nem látsz a partból.
Nehéz volt lépést tartanom vele, mivel kétszer gyorsabban tört előre a puha homokban.
- Várj, leveszem a cipőm. Teljesen homokos lesz – mosolyogtam, ahogy szivárogtak be a kis szemcsék cipőmbe.

Az esőzéstől még vizesek voltak a parton elterülő kidőlt fák. A vizes homok talpamhoz ragadt és benyomódott alattam a talaj, ahogy sétáltunk a tengerpart közelében. A napot még elfedték a felhők, pedig most pont felettünk sütött volna. Örültem neki, hogy különösebben hideg sincsen már, bár Jacob forró keze melegítette ujjaimat. Borzongások futottak át rajtam, amikor rájöttem, hogy most egy férfi kezeit fogom. Ez olyan bensőséges volt számomra, amire még nem voltam felkészülve. Mintha ezzel azt fejezné ki „ő már foglalt”. Igaz imponált nekem, hogy Jake próbál közelebbről megismerni és tetszem is neki, de nekem ez nem ment. Ha rá néztem, egy aranyos fiút láttam, aki bohóckodik és mindenki szereti. Nem egy férfit, akit meg kell hódítani.

- Mond csak Bells, honnan jöttél? – irányította magára a figyelmem. Gyomorszájon ütve éreztem magam, amiért nem Bellát mondott. Csak Charlie nevezett Bells-nek, és ő most…
- Jacksonville – beszéltem lehajtott fejjel egy leguruló könnycseppnek hála. Nem akartam, hogy sírni lásson! Erősnek kell lennem, értük.
- Ott nincsen meleg? – hallottam ki hangjából a meglepődést. – Akkor meg hogy lehetsz ilyen fehér?
- Hát.. de. Biztos ezért rúgtak onnan ki – próbáltam elpoénkodni, hogy ne legyen olyan kínos az igazság. Csak sajnálatot kapnék tőle is. – Haza kell mennem, még sok dolgom van – beszéltem gyorsan, mikor láttam, hogy megint közeledik felém.
- Elkísérlek a kocsidig – nyúlt kezemért, de én gyorsan a két cipőm után kaptam.

Visszafele sokkal jobban siettünk, igaznak kellett látszódnia a füllentésemnek.
A fák takarása közül egy fura, Jacobbal egy magas férfi közeledett felénk. Elsőnek megijedtem, de mikor láttam Jacobon a kaján vigyort, tudtam, hogy csak a haverja lehet.
- Sziasztok – ütögette háton Jaket, majd rám mosolygott. Valamit suttogott a fülébe és már futott is az erdő felé. Le akartam szidni a barátját, mivel közösségben suttogni illetlen dolog, de már nem maradt rá lehetőségem.
- Mennem kell –intett ő is, és távozni akart. Gyorsan elé ugrottam és félve kérdeztem.
- Valami baj van? Nekem nyugodtan elmondhatod.
Mosolygott egyet és a fülemhez közeledett, majd halkan megszólalt.
- Csak egy kis bonyodalom. Ne aggódj – simított végig arcomon. Éreztem, hogy ahol végig húzta ujját, lángba gyúlt az arcom. Már nem próbáltam megállítani, hagytam, hogy magamra hagyjon a kétségeimmel.


Hazafele bekapcsoltam az agyonhajszolt rádiót, és próbáltam befogni a jobb kezemmel egy adót, ami nem recsegett, míg szememmel az utat követtem. Erősen szorítottam a kormányt, az ujjaim teljesen elfehéredtek. Otthon volt lehetőségem a vezetésre, de szerettem sétálni és futni, így csak ha esett az eső, akkor mentem kocsival. Kijöttem a formámból, régen olyan jó volt száguldozni – gondoltam vissza múltamra, mikor még Charlie tanított vezetni, Renée persze mindig a lelkünkre beszélt, hogy nehogy bajunk essen.

- Apja-lánya – szidott le, mikor egy kicsit megjárattuk a motort. – Nem megmondtam, hogy lassan vezessetek? Gyomorfekélyt kapok a sok idegességtől! – korholt akár egész órákon át.

Megráztam a fejem, hogy ne gondolkodjak ilyen badarságokon, ha nem akarom a szüleim sorsát követni. A városig sikerült is visszapréselnem a feltörő gondolataimat, de muszáj volt kicsit pihennem, hogy biztonságosan vezethessek tovább. Egy parkolóban megálltam és figyeltem a mellettem elhaladó autókat. Mind vetekedhetett a legöregebb kocsi címéért. Beszélek én, akinek még ennél is rozogább a kocsija – simítottam végig a lekopott fényezésen. Beszívtam a kora délutáni friss levegőt és behunytam a szemem, hogy relaxáljak pár percig.

Dudálásra és éles fékezésre kaptam fel a fejem. Csak annyit láttam, hogy egy kutya fut át keresztbe az úton és egy kocsi fékez, de már nem tud megállni. Neee – próbáltam sikoltani, de helyette valami furcsa érzés vett körül. Az idő teljesen lelassult, és én nem tudtam odanézni, hogy hogyan ütik el szegény ebet, ezért elkaptam jobbra a fejem és összehúztam magam, a kezemmel védve fülem. Bizsergés futott át rajtam, majd egy újabb, erősebb hullám. A kocsit még befogott füleimen keresztül is hallottam, ahogy csattanva érkezik neki a testnek. A zokogás szélén álltam, de tudnom kellett, hogy a sofőr legalább él-e még. Fel kell hívnom a mentőket is – cikáztak gondolataim megállás nélkül. Oda kell néznem. Kérlek, ne legyen senkinek semmi baja – imádkoztam magamban. A szememet tágra meresztve néztem a kocsira és kutyára.

- Ez nem lehet – nyökögtem. A látvány teljesen letaglózott. A kutya már rég a közelebb eső járdán nyaldosta a mancsát és farkcsóválva jelezte, hogy neki bizony kutya baja. A sofőrre vetve a pillantásom, viszont kicsit összeszorult a gyomrom. A homlokából ömlött a vér, mivel megfejelte a kormányt.
- Jól van Uram? Minden rendben? – siettek ki egyesével az emberek az étteremből. – Valaki hívja már a mentőket – hisztériázott egy velem egyidős lány.
- Hogy lehetséges ez? – néztem a kutyára, aki rendben volt, és a Mazdára, amiben a sofőr a fejét fájlalta. A kocsi eleje behorpadt, mintha egy betonfalban landolt volna az imént.

El kell innen tűnnöm – szedtem össze magam annyira, hogy beüljek a kocsiba. A mentősöket már úgy is értesítették. Nem óhajtok egész este a kapitányságon bent ülni, hogy jegyzőkönyvet készítsenek az esetről. Egyből mindenki engem hibáztatna, mert én vagyok az „új lány”, aki szerencsétlenséget hoz a városra.

Második gyújtásra sikerült elindítanom a furgont, és kikanyarodtam az útra egy utolsó pillantást vetve a férfira. Mivel mindenki vele volt elfoglalva, így senki sem vehette észre, hogy én szem- és fültanúja voltam ennek az egész esetnek…

…

Otthon gyorsan leparkoltam a fűre és besiettem a házba.
- Lisa néni itt vagy? – kiabáltam fel a lépcső felé, hogy arra is terjedjen a hangom. – Hála az égnek még nincs itt – mosolyodtam el és összefogtam a hajamat egy gumival. Az idegeskedéstől gyorsabban vert a szívem, és nagyon melegem lett. Benéztem a hűtőbe, és kiszedtem a mai napra előkészített ételt. Feltűnő lenne, ha egész nap nem ettem volna semmit.

A vacsorát gyorsan elkészítettem és leültem a tv elé. Kíváncsi voltam errefele milyen műsorok vannak. Kapcsolgatni kezdtem a távirányítóval, de egy természetfilmen megállítottam a kezem. Mindig is szerettem a biológiával és földrajzzal kapcsolatos újdonságokat nézni. Belapátoltam a maradék főzeléket és gyorsan elmosogattam. Visszaültem a kanapéra, de a szemeim kezdtek elnehezülni és szépen-lassan eldőltem az ágyon, mint egy zsák krumpli.

- Bella? Kedvesem? – csiklandozta egy személy az orromat.
- Lisa néni – dörmögtem a párnába nyomva arcom, hogy megszűnjön a viszketés.
- Én vagyok kincsem. Fel kellene kelned, éjjel rosszul fogsz aludni – beszélt hangosabban, talán, hogy magamhoz térhessek.
- Nem baj, akkor holnap tovább alszok – beszéltem álmosan.
- Holnap már suli, elfelejtetted?
- A fenébe – csaptam bele a kanapéba, amitől fájdalom nyilallt a kezembe. Felkászálódtam ülő helyzetbe és magam elé néztem könnyes szemekkel. A fáradtság és ásítás együtt ilyen hatást ért el nálam.
- Muszáj? – néztem boci szemekkel nagymamámra.
- Kötelező – himbált meg előttem egy táskát. – Ma vettem neked, még hasznodra lehet.
- Hm... köszi – néztem a világoskék alapon fehér virágmintás táskát. – Felmegyek pihenni.
- Csak jobb, mint idelenn feküdni – nézett végig a kemény kanapén. - Holnap megint későn jövök, nem kell megvárnod, nyugodtan menj aludni.
Bólintottam egyet, majd szólásra nyitottam a szám.
- Kérdezhetek valamit? – fordultam meg, de meggondoltam magam, hogy felhozzam a témát. – Áh, mindegy. Szép álmokat – siettem fel a szobámba. Még nincs itt az ideje, hogy arról beszéljünk.

Fent robotosan mozogva vettem fel pizsamám és pakoltam össze a koszos cuccaim. Reggel elég lesz megmosakodnom – döntöttem el. Az ásításhullámok visszatértek és boldogan vetettem fejem a pihe-puha párnámra.

2. fejezet

Fent a friss, de a következő csak szombaton lesz szerintem :( Jövő héten körülbelül 10 témazáróm lesz és muszáj rájuk tanulnom. Ha előbb kész van persze felteszem. Jó olvasást :)



Otthon édes otthon?

Csönd telepedett ránk a taxiban. Kinéztem a tájra, amit nemsokára felvált egy erdős terület, sok esővel. Csak a taxióra pityegését lehetett egész úton hallani, ahogy számolja a pénzt. Mivel már jócskán sötétedett, az utcák nem voltak túlzsúfolva és nekünk is könnyebb volt a haladás a város széléig, ahol már a reptér várt. Röpke fél óráig tarthatott az utazás, de a szemeim már fáradtan pislogtak.

- A csomagjaik hölgyem – vette ki a taxis a csomagtartóból, és a kezünkbe helyezte a nehéz bőröndöket.
- Köszönjük. Isten óvja – intett Lisa néni még egyszer a férfi felé, majd elindultunk a terminálba. Az utolsó pillanatban érkeztünk, így nem kellett sokat várakoznunk. A csomagjainkat ellenerőztették és mivel nem találtak semmi szabályellenest, így már vitték is a gép rakodóterébe. Már csak pár perc maradt a felszállásig, ezért sietnünk kellett a helyünkre. Repülőgépen eddig még nem utaztam, viszont hallottam olyan pletykákat, hogy egyes utasok nem bírják a magasságot, ezért fejfájást és hányingert kapnak. Reménykedtem magamban, hogy nem vagyok ezeknek az utasoknak az egyike. A lépcsőn Lisa nénit követve bukdácsoltam, mire végre felértünk és bent egy stewardess mosolyogva vezetett el az ülésünkhöz.

- Hány órás lesz az út? – csatoltam be övem a biztonság kedvéért.
- Hat esetleg hét. Van időd aludni, látom, egyre jobban elnehezül a szemed – mosolygott rám.
- Azt hiszem, megfogadom a tanácsod – helyezkedtem el az ülésben hátravetett fejjel. Fáradtan sóhajtottam egyet és próbáltam kizárni a zavaró hangokat. Légzésem egyenletesre váltott és aprókat szuszogtam félálomban.


Egyenesen előre lépkedtem a kitaposott ösvény fele. A napot gomolyfelhők takarták. A fagyos hideget vékony ruhámon keresztül éreztem.
- Bella, kincsem te vagy az? – jött ki a fák közül Renée.
- Anyu? – akadt el a szavam. – Hogy… hogy kerülsz te ide? – kezdtem el futva átszelni a köztünk levő távolságot.
- Higgy a természetfelettiben, és nem eshet bántódásod – felelt jegesen, mintha a lelkét kiszipolyozták volna.
- Ezt nem értem, mit akarsz ezzel mondani? – kiabáltam a feltámadó szélben. Ám ő csak távolodott. A falevelek körülöttem körkörösen röpködtek, mint amikor tornádó közeleg. Ijedten kaptam balra a fejem, de nem voltam képes menteni magam. Egy helyben álltam és vártam, hogy mi fog történni. Kezemet védekezőn felemeltem, mintha meg tudná állítani a fékevesztett óriást. Vártam a belém nyilalló fájdalmat, vagy, hogy felkap és nekirepít egy fának, de nem történt semmi. A szél enyhült a testem körül. Kikukucskáltam kezeim szorításából és furcsállva tapasztaltam, hogy kisütött a nap.

Hirtelen tértem magamhoz, fejem szörnyen hasogatott a fájdalomtól. Lisa néni mellettem aludt, próbáltam csitítani felkorbácsolt érzésem. A légi utasnak is feltűnt a rosszullétem, ezért rögtön a segítségemre sietett.
- Hozhatok valamit hölgyem? Vizet vagy erősebbet? – mosolygott megállás nélkül.
- Egy kis víz jól esne – szorítottam torkomra kezem.
- Azonnal hozom – tipegett el.

A lüktetés fokozatosan alábbhagyott a fejem körül, már csak a pulzusomat kellett visszaállítani.
- Tessék a víz – adta oda egy alátéttel.
- Köszönöm. Igazán kedves – próbáltam legszebb mosolyomat a számra erőltetni.
- A munkámmal jár, ha most megbocsát – és már indult is a következő utas felé.

Gondolkodva néztem ki az ablakon. Mivel sötét volt, így semmit sem láttam. Elképzelni se akartam, jelenleg milyen magasban lehetünk. Visszagondoltam az álmomra. Anya hangja nem hagyott nyugodni. Miért kéne hinnem a természetfelettiben? Semmiben nem hiszek, míg valaki be nem bizonyítja a szemem előtt. Biztos csak a lelkiismeretem játszik velem – hagytam annyiban a megválaszolatlan kérdést.

Próbáltam visszaaludni a gépen, sikertelenül. Aprót ásítva kiszabadítottam magam a biztonsági öv bilincséből és elsiettem az illemhelyre. Olyan furcsa érzés volt sétálni, nem éreztem az egyensúlyomat a kisebb rázkódások és dülöngélések miatt. A helyiség kicsi, ám annál felszereltebb volt. A kézmosás közben tükörképem elemeztem. A hajam itt-ott kiállt és a szemem még mindig nyúzottan nézett rám. Mindent mégsem tudok a világ elől elrejteni…

Kissé álmosan tértem vissza Lisa néni mellé, aki már éberen várt.
- Kösd be magad, lassan leszállunk!
- Redben van – ügyködtem az övvel.
Nagymamám nem tévedett sokat, a légiutas-kísérő öt percben belül a szájához helyezte a kihangosítót.
- Hamarosan leszállunk Port Angelesbe, kérem, a biztonsági öveket kapcsolják be – beszélt a mindig mosolygós szőke stewardess.

Landolás közben az ülésbe kapaszkodtam. Ahogy a gép elérte a földet, egy nagyot zötykölődtünk, aztán már csak a fék csikorgó hangját hallottam. Boldogan kötöttem ki magam és felálltam a most már stabilan álló gépen. Lent a csomagjaink már vártak, tehát azonnal utazhattunk tovább Forksba. Egy taxit fogtunk magunknak, aztán minden úgy zajlott, ahogy a reptér fele, csak most éppen az új házunkhoz közeledtünk.

- Itt volnánk – lassított le a sofőr.
A kocsi ajtaját lassan kinyitottam és a házat kezdtem fixírozni. Fehér falai a sötétben jól kivehetők voltak. Nem volt nagy ház, két személynek ez pont ideális méret.
- Tetszik? – szólalt meg Lisa néni mellettem. – Tudom, hogy lelakottnak látszik, de ez csak a látszat. Bentről otthonosabb, hidd el. Nekem már volt szerencsém látni.
- Hm – ennyit voltam képes összehozni. Ha az igazságot szerette volna tudni, azt mondom, hogy azonnal szükséges lenne lefesteni, de inkább csendben maradtam. Talán érhetnek még kellemes meglepetések belül.

Megindultam a ház feltérképezésére, hátam mögött hallottam Lisa néni cipőjének egyenletes kopogását. Az ajtót kinyitva a villanykapcsolót kezdtem ujjaimmal keresni. Nem volt egyszerű művelet, mivel a kezeimben két hatalmas bőröndöt fogtam. A bal oldali falon megtalálva a kapcsolót egy amerikai konyhás helyiség tárult elém, és be kellett látnom Lisa néninek igaza volt. A világoskék falak egyből visszaszorították az előítéletemet erről az öregedő házról. Otthonosan lepakoltam a cuccokat az egyik fotelbe és az emeletre indultam. Itt két szoba volt egymás mellett és egy mellékhelység egyenesen előttem.
- Ez az én szobám, ha nem baj – mutatott a közelebb esőre.
- Akkor az pedig az enyém – indultam el a másik felé.

A „szobám” még üresen állt, de máris láttam benne a lehetőségeket. A falon egy hatalmas parafatábla várta, hogy kidíszítsem a saját stílusommal. Balra tőle a ruhásszekrény és a fölötte levő polcon itt hagyott termékenységi szobrok, ékszerek árválkodtak. A kis szoba ellenére az ágy egy hatalmas, igényes, kifaragott fából készült antik bútordarab volt. Az idő még nem hagyott rajta korhadó nyomokat. Lisa néni előre tudhatta, hogy azt itt élést választom, mert a huzat már fel volt húzva az ágyneműmre. A szobám - bár fájva vallottam be – már most tetszett. Kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztethessek. Nem mintha büdös lenne, de jobb friss levegőt szívni az állott helyett. A beérkező hideg libabőrt hagyott a kezemen, nem szoktam hozzá az ehhez hasonló klímához.

- Nem vagy éhes? – jött be Lisa néni a szobámba.
- Nem igazán. Ki kellene pakolnom, de előtte lenne egy fontos kérdésem – gondoltam át a rám váró teendőket. – Mikor kell iskolába mennem?
- Jövő héten, tudod, el kell még intéznünk a temetést és még valamit – harapta be alsó ajkát. Majdnem felnevettem a mozdulat láttán. Amikor engem vallatni próbálnak, ugyan ezt teszem. – El kellene intézni a végrendeletet is. Apádék téged tettek meg örökösnek, mint az lenni szokott, de még nem töltötted be a tizennyolcat, ezért a gyámod, vagyis én rendelkezem addig a vagyonodról.
- És ez pontosan mivel jár?
- Nem költhetek belőle, ha ide akarsz kilyukadni. Csupán próbálom szinten tartani a pénzösszeget, de én nem értek az ilyesmikhez. Fel kell fogadnunk egy szakembert, aki foglalkozni fog a pénzeddel. Idővel pedig kitanulod te is ezt a szakmát, és akkor személyesen is foglalkozhatsz ezzel – mosolygott rám mindentudón, majd elhagyta a szobám. Eszem ágában sincs folytatni Renée életvitelét. Elég volt látnom, ahogy nap, mint nap számlákkal bajlódott és statisztikákat dolgozott ki. Én nem vagyok jó egy ilyen irodai munkára, ahol papírhalmok sokasága várna.

Csendben lesurrantam a földszintre, azon belül is a bőröndjeimhez. Ma már kedd van, nemrég ütötte meg az óra az éjfélt. Még van pár napom, hogy rendezzem magam és újra iskolába járhassak. Még csak el sem tudtam köszönni az osztálytársaimtól – merengtem el. Úgy is mindegy lenne, nem volt egy barátom se. Egy barátnőm volt csupán, ő pedig már a föld alatt fekszik lassan két éve. Előrehaladott leukémiában szenvedett és már az orvosok sem tudtak rajta segíteni. Lenéztem a jobb mutatóujjamra, ahol a holdkő gyűrűt hordtam. Még ő vette nekem a barátságunk jeleként. Nem volt gazdag, ezért anyáékkal nagyon sokat veszekedtünk, hogy ne találkozgassak vele. Számomra ő volt a támasz, és mikor megtudtam a halálhírt majdnem belehaltam. Még a mai napig fáj, hiányzik egy rész az életemből.

Könnyeimmel küszködve siettem fel a lépcsőn és magamra zártam az ajtót. Eredeti tervem az volt, hogy kirakodom a ruháim, de a rám törő érzelmektől hányingerem támadt. A pizsamámat átvettem, és befeküdtem az ágyba egy zacskó zsepivel. Utat engedtem a vízcseppecskéknek, és vártam, hogy mikor sírom már magam álomba…

O.O

A napok gyorsan teltek. Szerdán beírattam magam az iskolába, és hétfőn már a papírokkal együtt várnak a titkárságon. Csütörtökön a gyámsággal, míg pénteken a végrendelettel kellett foglalkoznunk. Szombaton megérkezett Lisa néni két autója. Az egyik egy gyönyörű Audi, még a másik inkább egy roncstelepre lenne való. Mivel a jogsimat már letettem, így megkaptam a Chevy Pickupot, aminek végsebessége jó esetben elérte a városban megengedett sebességet.

Most vasárnap van. A várost még nem sikerült feltérképeznem. Mivel Lisa néni a munkája miatt kénytelen volt elmenni, így úgy sem fog feltűnni neki, ha pár órára eltűnnék. Azért írok neki, egy levelet, hogy ne ijedjen meg – gondolkoztam.

Drága Lisa néni!
Elmentem a városba körülnézni, itthon unalmas volt az élet. Délután jövök.
Puszil: Bella

A kabátomat leakasztottam a fogasról és a kulcscsomómmal bajlódva bezártam az ajtót. Mint mindig, a balszerencsémnek hála egy jókorát csúsztam a vizes földön. Legalább a csontjaim még épek maradtak – vizslattam át magam.

A jó öreg járgány csak második gyújtásra indult el. A kuplunggal párharcot vívtam, mire betettem egyesbe, és kikanyarodtam az útra. Nem volt különösebb ötletem, hogy hova is tartok. Rábíztam magam a sors vak végzetére. Barátokat szerettem volna szerezni, tudtam, hogy amint Lisa néni munkába áll, egész nap egyedül leszek. Így volt ez velem mindig is, de most változtatnom kell. Nem akarok úgy járni, ahogy ő. Öregen, egyedül iszogatom a forró csokoládét a parázsló tűznél, és azon gondolkozok, mikor bánt velem el ennyire az idő…

Gondolataimból egy fiú tört ki, aki figyelmetlenül lelépett a járdára. Nagyot fékezve épp megálltam előtte.
- Normális vagy? – ordítottam ki az ablakon kihajolva. – Majdnem elütöttelek.
A fiú mit sem törődve kikelésemmel közelebb jött, majd megállt.
- Jó reggelt neked is. Ne strapáld magad, ezzel a kocsival előbb tennél kárt magadban, mint bennem – villantotta ki fehér mosolyát. – Jacob vagyok – nyújtotta be jobb kezét a kocsiba.
Hümmögnöm kellett magamban. Feszélyezve éreztem magam a közelében, mintha valami nem stimmelne vele.
- Én.. én Isabella vagyok – nyögtem ki. – De hívj csak Bellának.
- Egy pillanatra már azt hittem, elfelejtetted a neved – nevetett.
Összeszűkítettem a szemem.
- Na jó, most mennem kell. Szia – próbáltam felhúzni az ablakot, de megakadályozott.
– Várj! Nem akarsz kicsit beszélgetni? Persze, ha fontos dolgod van…
- Tulajdonképpen nincs – vágtam közbe.
- Remek – csillant fel rögtön a szeme.
- Mennyire ismered a várost? Szeretnék körbenézni, mi van erre.
- Jó embert akartál elütni - mosolygott. - Én itt születtem, ismerem minden zugát.

Végignéztem újra Jacobon. Feltérképeztem az arcvonalát, a bőrét, és meglepetten tapasztaltam, hogy fekete haja és kreol bőre van. A magassága miatt kicsit nehezen szállt be, amit megmosolyogtam. Nem tudtam mit gondoljak róla, olyan fura volt elsőre, de ez biztos csak a látszat.
- Hova megyünk? – törtem meg a csendet.
- Megmutatom neked La Pusht, indulj csak egyenesen előre – nézett mélyen a szemembe és én kicsit habozva, de teljesítettem azt, amit mondott..

1. fejezet

Már tegnap próbáltam feltenni, de csak most sikeredett. Jó olvasást :)

Fájdalmas hír

A telefont egy gombbal kinyomtam, és magam elé néztem remegve. A nővér hangja még a fülemben csengett. – „Haló? Utálom, hogy így kell közölnöm a hírt, de a szüleit baleset érte – egy hosszú szünet következett, szívem felgyorsulva várta a hírt – és.. meghaltak. Részvétem – beszélt együttérzőn. A részletekre nem voltam kíváncsi, azt hagyja csak a sajtónak…

Biztos csak tévednek, az én szüleim most egy étteremben vacsorázhatnak, nem lehet, hogy meghaltak. Ez csak egy rossz vicc – néztem a mobilomra, mintha attól várhatnék valami visszajelzést, hogy ez a nő egy őrült. De a megerősítés nem jött. Kétségbeesetten szorongattam a telefont és zokogva borultam a le a földre.
- Anyu, apu miért? – ütöttem bele öklömmel a földbe. A látásom összefolyt, míg a torkom kaparása erősödött. Nem volt lélekenergiám felkászálódni a hideg földről, meg akartam halni. Ha most megölném magam, senkinek se hiányoznék! A szüleim halottak, a legjobb barátnőm halott. Rokonaim nincsenek, illetve csak egy, de ő látni se óhajtozik. Egy szóval nincs senkim.

Búslakodva dőltem el a földön, szemhéjam le-lecsukódott a kimerültségtől. Nem vágytam rá, hogy aludjak, igazság szerint nem akartam magammal semmit sem kezdeni. Kiéheztetni nem tudnám magam, mert a dadám – akinél jobban senkit nem gyűlölök – rám találna. Inkább kapjak tüdőgyulladást, vagy bármit.

Sokáig gondolkoztam még a földön fekve, de egy kar megragadott a kezemnél fogva és húzni kezdett.
- Istenem egész este itt feküdtél? – hisztériázott máris Elza. – Anyádék levonják a fizetésemből, ha lebetegedsz. Miért nem vagy képes odafigyelni magadra? – húzott föl a kanapéra.
Hitetlenkedve nyitottam ki becsukódott szemem. Ez a nő mindig is csak a pénz miatt vigyázott rám, nincs benne egy szemernyi szeretet se.
- Nem lesz velem több gondod – beszéltem karcosan a sok sírástól. – Meghaltak. Nincs többé szükség a munkádra. Akár el is mehetsz – köptem ki undorodva a szavakat.
- Nem csoda. Sok gond van veled, amit még nehezítesz is. A halálba kergetted őket.
- Takarodj! – sikítottam magamból kikelve. – Hogy merészeled? Azonnal tűnj el! – dobtam neki egy jókora párnát, ami az arcában landolt.
- Rajtam ne múljék – tette fel védekezőn a kezét, miközben táskáját kereste. - Tudod mit? Hagyd csak el magad! Az ilyen gyengéknek még élniük sem szabadna – csapta be az ajtót és itt hagyott magamra.

Amint elment rögtön sírásba kezdtem. Azt hittem, hogy lesz egy olyan pont, mikor a könnyem megapad, de nem úgy festett. Időérzékem teljesen megzavarodott. Nem tudtam éjjel vagy nappal van. Gyomrom korgása emlékeztetett csupán rá, hogy elég sok ideje már annak, hogy itt fekszek. Lehunytam újból a szemem és átadtam magam az alvásnak.
…

- Isabella, Isabella hallasz? Mond, hogy nem esett bajod – simogatta a hajamat valaki. Rémülten keltem fel a hideg kőről és hitetlenkedve néztem a nőre. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy már több napja nem ettem és szárazan nyeltem. Egyensúlyomat elvesztettem a szédüléstől és sután fogtam meg az idősödő nőt, aki nemrég még engem keltegetett.
- Nyugalom, már itt vagyok, semmi baj – húzott magához, mire én csak értetlenkedtem.
- Ki vagy te? – kérdeztem suttogva, jelenleg többre nem futotta.
- Hát nem ismersz meg? Bár érthető, tizenkét éve is annak, hogy újra láttalak.

Még mindig nem derengett semmi róla, ezért csak fürkészőn tekintettem rá, hogy szabad a megfejtés.
- Lisa néni vagyok – hát ezzel sokat megtudtam róla. – Charlie anyja.
Megdöbbenten néztem rá, majd rendeztem arcvonásaimat. Azzal tisztábban voltam, hogy az egyik nagymamám még él, de anyáék mindig azt mondták, nem kíváncsi rám, ezért nem is találkoztam soha vele.
- És miért jöttél most ide? Eddig még csak látni se akartál.
- A szüleid ezt mondták? – nézett rám hitetlenkedve. – Nézd anyáddal nem volt jó a viszonyunk, ezért jobbnak láttam, ha távol leszek tőletek, és így elhanyagoltalak téged is.
- Nem válaszoltál – hívtam fel a figyelmét, hogy ne a gondolataiba süppedjen.
- Mert állami gondozásba kerülnél, ha nem vállallak fel – felelt egyszerűen.

Nem tudtam mit mondani. Túlságosan elhagytam magam ahhoz, hogy most megint összeszedjem és megragasszam a bennem ragadt repedéseket. Leültem a kanapéra és kezembe temettem a fejem.
- Nézd – ült le mellém. – Tudom, hogy rossz mama vagyok. Nem is kérem, hogy hívj így, és hogy megszeress. Én csak jót akarok neked. Elköltözünk innen és kezdhetsz egy új életet.
- Újat? – néztem rá mérgesen. – A múltam és a jövőm is romokban áll, nem is beszélve a jelenről.
- Ez nem igaz! Én a fiamat vesztettem el, szerinted nekem mennyivel könnyebb? – emelte fel a hangját, majd kifújta a bent maradt levegőt. - Ezt az esélyt nézd úgy, mint egy fehér, tiszta vásznat. Te írod, illetve fested a sorsod, és nem tudja más bepiszkolni anélkül, hogy te ne adnál neki rá engedélyt.
- Mit vársz el, mit tegyek?
- Gyere velem Forksba és járj ott iskolába. Új környezet, új közösség. Ott nem fog ennyire fájni az emlékezés.
- És ha nemet mondok? Elszökök, mert egyedül akarok lenni?
- Elsőnek is: ha nemet mondasz, akkor marad az árvaház, talán jobb lenne neked ott. Lehet, nem tudom – vonta meg vállát. - Viszont kettő: egy Swan nem menekül el a teher súlya miatt! – tette fel mutatóujját. Elgyötörten néztem magam elé, nem tudtam mit tegyek.
- Készítek neked valamit. Rossz rád nézni, olyan vékony vagy. A szemed alatti vörösségről nem is beszélve, és a fehérségedet még egy vámpír is megirigyelhetné – lépett ki a konyhába.

- Vámpír – ízlelgettem a szót. Még szerencse, hogy nem találkoztam eggyel se. Ők mind gonoszak. Elterelésként elmentem a mosdóba és felvettem valami illendőbb ruhát, majd az arcomat kezdtem fürkészni. A sápadtságomat kihangsúlyozta a két szemem. Nem szerettem magam sminkelni, de anyának nagyon sok pepecselős kiegészítője volt. Ahogy eszembe jutottak az emlékek, rögtön a sírás kerülgetett. Belemarkoltam a csap szélébe és mély levegőket vettem.
- Nem hagyhatom el magam. Erős leszek! – győzködtem magam.
- Isabella kész a reggelid! Készítsek pirítóst is? – kiabált fel a nagymamám.
A torkom még nem volt az igazi, így inkább kihagytam, hogy megértetem vele, hogy Bellának szólítson. Kerestem egy alapozót, ami nem üt el a bőrömtől és vékonyan bekentem a kritikus részeket.

Még egyszer visszanéztem a tükörbe, hogy learathassam munkám gyümölcsét, aztán már somfordáltam is le. A konyha felől tojásrántotta és palacsinta terjengett. Lisa néni – nem voltam képes a mamázásra – épp egy újabb adag palacsintával foglalatoskodott. Mintha akkora gyomrom lenne, hogy ezt mind megehessem, mosolyogtam. A hasam nagyot kordulva jelezte, hogy neki bizony tetszik a látvány.
- Éhes vagy – kuncogott, de nem nézett rám. – Ülj csak le, rögtön megyek én is.

Helyet foglaltam az asztalnál és elkezdtem szedni magamnak egy jókora adagot a tojásból. Hümmögve vettem be az első falatot a számba és rágcsálni kezdtem. Nagyon finom volt, talán csak az éheztetés volt rám ilyen hatással.
- Sikerült venned? – pillantott rám, de elakadt a szava. – Áh, látom korrigáltad a táskáid. Jól is tetted este indulunk haza.
- Haza? – húztam fel szemöldököm.
- Jó sorod lesz ott, ne utáld már előre – kérte szelíden.
- Megpróbálom – néztem le a tojásrántottára és gyorsan behabzsoltam. Nem akartam, hogy faggatni kezdjen az elmúlt éveimről. Meg úgy általánosságban beszélni se akartam.
- Kiírattalak az iskolából – beszélt halkan, mintha félne a reakciómtól.
- Rendben, már én is gondoltam, hogy szólnom kéne.
- Te most csak törődj magaddal, más nem számít – próbálta a kezét kezemre tenni, de elhúztam. Ez számomra olyan volt, mint egy bizalomjáték. Ha ott tartom a kézfejem, akkor bízom a válaszaiban és tetteiben, ha elhúzom viszont még nem forrt ki bennem az őszinteség és szeretet irányába. Ehhez nekem több idő kell.
- Most felmegyek – köszörültem meg a torkom.
- Persze menj csak. Muszáj elpakolnod – bólogatott.

Felérkezve az emeletre rögtön berontottam a szobámba. Hiányozni fog minden erről a helyről. A napfény, a házunk, még a kis szomszéd fiú is, aki folyton gúnyolódik rajtam. Nem is olyan könnyű elszakadni innen.

Sóhajtva leszedtem a bőröndöm a szekrény tetejéről. Eddig még csak egyszer kellett használnom, elég poros volt. Vizes ronggyal megpróbáltam letörölni róla a felesleges porcicákat, nagyobb aránnyal sikeresen. Nem volt olyan sok ruhám, amit szerettem. A legtöbb csak nagyzásra és rongyrázásra volt jó. Egyet-egyet eltettem ezekből, amik kicsit tetszettek, de a többire nem lesz szükségem. A kedvenc darabjaim kerültek a bőröndöm tetejére. Nagy nehezen sikerült behúznom a cipzárt is. Most jön a nehéz rész, milyen számomra kedves tárgyat vigyek oda. Ha tényleg új életet akarok kezdeni a válasz az lenne: semmit. De én nem akarok felejteni, félek nem is tudnék.

A kedvenc könyveimet úgy döntöttem magammal viszem. A kisebb tárgyakat is, amik nem olyan törékenyek. Egy nagy dobozba beletettem őket, majd a számomra fontos emlékekkel foglalkoztam. A képgyűjteményeimet semmi esetre nem fogom itt hagyni. Úgy is el lesz adva ez a ház, a lakói pedig kidobnák. A ruháknak viszont biztos örülni fognak, egyszer-kétszer viseltem csupán.

- Készen vagy? – kopogott be az ajtón Lisa néni.
- Mondhatjuk – néztem körbe az üresedő szobában.
- Nagyon sok tárgyad van még. Egy szállító céggel megbeszélem, hogy hozzák Forksba őket.
- Nem szükséges. Ezek már nem olyan fontosak.
- Biztosan? – ráncolta össze homlokát és fürkészőn nézett a szemembe.
- Persze. Ezek csak ajándékok, amiket olyan emberektől kaptam, akiket nem is ismerek. Nem fognak hiányozni.
- Rendben van, akkor nem hívatok embereket – körülnézett a szobában, majd folytatta. – De ezeket a gyönyörű ruhákat nem hagyjuk veszni. Ez egy igazi szaténruha, nagyon sokba kerül – húzott ki egyet a sok közül.
- Nem lesz rá szükségem – ellenkeztem.
- Akkor majd másnak jó lesz, de ezt visszük magunkkal. Keresek is egy bőröndöt gyorsan – sietett ki a szobámból.

Leültem a laptopom elé és bekapcsoltam. Nem volt egy gyors gép, de kíváncsi voltam Forks hogy néz ki, milyen a klíma arra. A hátteremen anyáék mosolyogtak velem. A hasam görcsbe rándult tőle, ezért az internetre kapcsolódtam mielőbb. Beütöttem a Google-be Forksot és a találatokat kezdtem el vizslatni. Elsőnek a képeket figyeltem meg a tájról, rengeteg erdőterület van ott. Lejjebb görgőztem és találomra rákattintottam az egyikre. Elhúztam a számat, mikor olvasni kezdtem a jellemzőit. „Forksban az év nagy részében esik az eső, ez a terület az Egyesült Államok legcsapadékosabb helye”.

- Itt is vagyok. Segítesz összepakolni? Már nincs olyan sok időnk.
- Miért a legesősebb helyre megyünk?
- Látom, kutakodsz – nézett át a vállam felett a képernyőre. – Ott kaptam munkát.
- Egy kisvárosban? – hitetlenkedtem.
- Tipikus anyád vagy, ő is mindig akadékoskodik – mosolygott barátságosan, de ezzel nem lopta be magát a szívembe. Látva arckifejezésem inkább abbahagyta a „bókolást”. Kikapcsoltam a gépet és odaléptem mellé, hogy segíthessek a ruhákat beletenni a bőröndbe.
- A laptop is jön ugye? – kérdezte meg, mikor már a vége felé tartottunk a pakolásban.
- Igen, kelleni fog az esszéknél.
- Akkor csomagoljuk be újságpapírral, hogy ne sérüljön meg. Aztán indulnunk is kell – nézett az órájára.

A tisztálkodási szereimet beledobtam az egyik bőröndbe, majd utoljára végignéztem a szobákat. Anyáék hálószobája előtt megmerevedtem.
- Itt a taxi – szólalt meg Lisa néni a földszintről.
Felkaptam a csomagokat és szomorúan lelépkedtem a lépcsőn.
- Indulhatunk?
- Igen – próbáltam megereszteni egy mosolyt, de kényszeredettre sikeredett. A taxis segített a csomagokat elhelyezni a csomagtartóban, amik nem fértek el hátsó ülésén foglaltak helyet.
- Az úti cél? – szállt be a férfi a kormányhoz.
- A reptér – válaszolt röviden Lisa néni.