7. fejezet

Sziasztok. Itt az újabb extra hosszú feji! Ezt a fejit azoknak ajánlom, akik ugyan olyan betegek mint én, illetve hamarosan nekik is itt lesz a névnapjuk :) Jó olvasást, záporozzanak azok a komik :D Puszi: Tia
Ui.:A háttér nagyon fura?:S A régi jobb volt?



A nagy megbeszélés

- Bocsánat… én – akadtam el a mondatban. Újra meg akartam próbálni, de lekötött a rózsaszín tincsekkel ellátott lány gonosz mosolya. Úgy nézett rám, mint aki most nyerte meg a legfőbb csatát. Alig néhány centire mögötte Edward állt, még mindig ölelve Tanyát, aki nem is olyan rég még halálosan megfenyegetett. Kétségbeesve próbálta elnyomni magától, de a lány csak még jobban hozzásimult testéhez.
Megkésve siettem ki a folyósóra, ahol a levegőt megállás nélkül nyeltem. Szívem ugyan úgy szúrt, mint a szemeim. Könnyeim kibuggyantak, szívem vérben ázott fájdalmában. Nem gondolkoztam, csak el akartam menekülni. A lépcsőn futva trappoltam le, nem látva, mi lehet előttem. Az egyik lépcsőfok mellé léptem, berogyott lábam nem tudta megtartani súlyomat. Összemosódott képek sora tódult be elmémbe, miközben éreztem, hogy gurulok lefelé.
- Au – szűrtem fogaim között, mikor bevertem fejem a lépcső élébe. A csuklómba tóduló vér nem sok jóval kecsegtetett. – Ilyenkor persze ez a nyamvadt erő nem jó semmire – próbáltam felállni a lépcső aljáról. Kóvályogva kerestem az autómhoz vezető utat, a nyilallások egyre intenzívebben ostromolták karom és fejem.
- Bella, hova sietsz? Állj! – csilingelt egy angyalszerű lény. Látásomra nem hivatkozhattam, így kis időbe telt, mire rájöttem Alice az.
- Haza kell mennem. Engedj el – szólaltam meg becsukott szemmel. Inogva próbáltam lefejteni jéghideg kezét magamról, de szédülésem ezen mit sem segített.
- Hova akarsz menni ilyen állapotban? Azonnal látnia kell egy orvosnak – húzott előre fele, én pedig hagytam magam. Egy kanapén terültem el, fejemre borogatást kapva. Homályosan hallottam mellettem Alice hangját, majd minden elcsöndesült, mint egy rossz horrorfilmben…

- Bella… Hallasz? – rázogatott egy erős kar. Agyam hasogatva akart kitörni rejtekéből.
- Hagyd abba, ez fáj – próbáltam kiabálni, de csak egy nagyon halk suttogásra tellett.
Padlórecsegések jelezték, hogy többen is jelen vannak a szobában.
- Beadok egy kis fájdalomcsillapítót. Lazítsd el a karod – nyúlt egy férfi kezemhez, hogy feljebb húzhassa pólóm ujját.
- Ne, engedjen el – sikítottam fel, mikor rájöttem mit próbál épp csinálni. Lábaimmal vadul rugdostam, kezeimet szorosan körbekulcsoltam, hogy még csak véletlenül se érhessen hozzám. Zihálni kezdtem, szemeimmel a szobában levőket próbáltam felmérni. Itt volt Edward és Alice, na meg az „injekciós pasi”, jócskán háttrébb állva rugdosásomnak köszönhetően.
- Segíteni akar, fájdalmaid vannak – beszélt Edward leguggolva mellém. Megfordultam az ágyon, jelezve, semmi szükségem rá és népes családjára. – Kérlek Bella – hajolt közelebb fülemhez. – Ne magad büntesd, hanem engem. Félreértetted az egészet…
- Nem – sóhajtottam fel. – Most látok a legvilágosabban. Csak ide akartam jönni, hogy beszélhessünk, nem kellett volna rátok törnöm. Soha többé nem fog előfordulni – fúrtam bele fejem a kemény támlába.
- Az én hibám. Nem kellett volna azt mondanom, hogy felmehetsz, azt hittem csak megbeszélik az elmúlt napokat.
- Alice ezzel nem segítesz – morgott mellettem Edward. – Mi lenne, ha megnéznéd inkább Jaspert. Amióta ébren van Bella elég feszült.
- Miattam? – fordultam meg. Fejem pár centire volt a tökéletes testtől. A kíváncsiságom legyűrte a vad dühöt.
- Jasper eléggé érzékeny, mondjuk így – kereste a megfelelő szavakat.
- Érzékeny? – lepődtem meg. – Például, ha szerelmes filmet néz, elbőgi magát?
Kijelentésemre hangos kacagás töltötte be a házat. Az emeletről egy medveszerű nevetés szűrődött le. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába.
- Csak Emmett az, nem kell félned – mosolygott rám Edward, mint aki örült a reakciómnak.
- Ő a másik testvéred? – kérdeztem érdeklődve.
- Igen, ha szkanderezni szeretnél ő bármikor kapható rá – mosolygott rám Alice, majd eltűnt.
- Úgy érti, ha rendbe jön a kezem? – néztem a duzzadásra.
- Azt hiszem – fogta meg lágyan csuklóm, és gyengéden tapogatni kezdte. Jéghideg ujjai jóleső érzést váltottak ki belőlem. – Ez itt fáj? – ért hozzá egy érzékeny ponthoz, mire sziszegő hangot hallattam. - Szerintem nem tört el – nézett a fehér köpenyben álló dokira.
- Borogatásra szorul – nézett kettőnkre, majd közelebb jött. – A fejedet meg kellene röntgenezni, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem lett agyrázkódásod Bella. Csúnyán leestél a lépcsőről. Fent szívesen megvizsgálnálak, ha beleegyezel.
- Köszönöm doktor úr – próbáltam illendő hangnemet megütni.
- Csak Carlisle, kérlek – nézett rám mosolygón.
- Rendben, Carlisle – ejtettem ki idegenkedve a nevét, olyan tisztának és ősinek hangzott.
- Merre kell menni – keltem fel az ágyról. Fejembe rögtön beköltözött a fájdalom.
- Nem esne jól egy fájdalomcsillapító? – fürkészet Edward.
- Ami azt illeti, rám férne – hagyatkoztam egyensúlyérzékemre, hogy ne pottyanjak vissza a kanapéra.
- Rögtön hozom – sietett el Carlisle.

- Biztos jobban vagy? Apa nagyon jó orvos, bízhatsz benne – kezdte el megint az aggódást.
- Jól leszek.. – bólogattam.
- Kitértél a kérdés elől.
- Te meg cserbenhagytál – csúszott ki meggondolatlanul a számon. – Ó, a fenébe. Nem úgy gondoltam! – próbáltam kivágni magam a kínos helyzetből.
- Teljesen igazad van – rendült meg arcvonása. - Miattam törted össze magad.
- Miattad élek még mindig – néztem bele aranybarna szemébe. Olyan volt, akár egy fekete lyuk, az összes gondolatom elpárolgott.
- Beszélnünk kellene a reggelről – beszélt halkan. Lehunytam a szemem, ezzel is nyerve pár másodpercet, míg összeszedem összeborzolt gondolataimat.
- Tudom, ezért jöttem – kezdtem bele.
- Mehetünk a röntgenre? – lépett be Carlisle a nappaliba. – Elnézést, nem tudtam, hogy zavarok.
- Mehetünk – húzódtam el Edward közelségéből. – Már mindent megbeszéltünk – hazudtam és elkezdtem Carlislet követni az emeletre.
- Ezt azért tedd a kezedre, minél hamarabb lehúzódik, annál könnyebben tudod majd mozgatni – adta oda a jeget, és vele együtt a gyógyszert a vízzel.
- Köszönöm, nagyon rendesnek tetszik lenni – mosolyogtam.
- A munkámmal jár – nyitotta ki dolgozószobájának ajtaját, majd beinvitált a szobába. – Már előkészítettem a szükséges műszert csak arra kérnélek, hogy ne mozogj, míg tart a vizsgálat.
Lefeküdtem a bőrrel borított ágyra és vártam mi fog történni. Szemembe világított a fény, ami arra kényszerített, hogy lehunyjam szemem. A másodpercek gyorsan teltek és egyhelyben feküdve vártam a vizsgálat végét.
- Rendben van, felkellhetsz – húzta el orrom elől a ketyerét. – Pár perc és kész is. Addig nyugodtan visszamehetsz a nappaliba.
- Köszönöm, ön tényleg nagyon jó orvos.
- Nagyon kedves vagy, de nyugodtan tegezz – mosolygott rám, míg az ajtót be nem csuktam.

- Most már beszélhetünk? – fogadott Edward az ajtó túlsó felén.
- Mintha eddig nem azt tettük volna – motyogtam.
- Gyere utánam – indult a lépcső felé. Gyomrom összeszűkült az idegességtől. Nem akartam szerencsétlen kimenetelű beszélgetésbe belebonyolódni, már most a szívemhez nőt a Cullen család.
- Valami baj van? – nézett rám, mikor megálltam az ajtó előtt.
- Csupán visszajöttek a rossz emlékeim – léptem beljebb ódzkodva szobájába.
- Sajnálom, de tényleg félreértetted – próbáltam közbevágni, de nem engedte. - Tanya csupán beszélgetett velem, tegnap csúnyán összevesztünk. Pont a kibékülésünk végére estél be.
- Ezért próbált még közelebb húzódni hozzád – nevettem fel ironikusan. – Ne haragudj, ez nem rám tartozik – ültem le a fekete bőrkanapéra. Próbált valamit hozzáfűzni, de megrázta a fejét és helyet foglalt mellettem.
- Fontosabb is akad, mint hogy erről beszéljünk – tért ki a válaszadás elől.
- Nem olyan könnyű a balesetről beszélni. Még én magam sem tisztáztam le magamban a történteket.
- Ezért lenne jobb, ha megpróbálnánk közösen értelmezni. Kezdjük ott, hogy meghallottad a fékhangot. Mi volt az, amit először gondoltál?
Visszagondoltam a balesetre, újra magam elé képzelve a helyzetet.
- Megijedtem, utána dermedten figyeltem végig az eseményeket.
- És?
- Jöttél te a semmiből, mire eluralkodott rajtam a pánik. Féltem, hogy meg fogsz halni.
- Miért lenne az akkora tragédia?
- Mert...mert te túl jó vagy, mintsem elragadjon a halál – beszéltem őszintén. – Élned kell, még ha ez az életembe is kerül.
- Bolond vagy – mosolygott.
- Sokszor mondták már, de nem izgat.
Az idő egy kis ideig megfagyott köztünk, kínosnak éreztem a csendet, míg Edward nem köszörülte meg a torkát.
- Visszatérve a balesetre, mi volt az a burok?
- Hm. Azt hiszem az erőm – suttogtam. – Tudom, hülyén hangzik. Én se akarom elhinni, de volt egy másik balesetem is – kezdtem bele a történetbe. – Egy parkolóban pihentem, épp felfrissítettem magam. A sofőr hangosan dudált az előtte ácsorgó kutyára. A tragédiát már nem lehetett elkerülni, túl közel voltak egymáshoz. Lehunyt szemmel vártam a csapódást, lélegzetvisszafojtva kukucskáltam ki szempillám rejtekéből. A kutya akkor már a járdán csapkodott farkával, mikor felfogtam, csak a sofőr sérült meg.
- Pont, mint itt – fejezte be Edward.
- Igen.
– Különleges vagy – villantak meg szemei elismerőn.
- Lehet, hogy csak a véletlen műve volt, a kutyáknak jó reflexei vannak. Az is megeshet, hogy neked van ilyen erőd, vagy… - fojtotta belém a szót a számra tapasztott kezével.
- Nekem is vannak titkaim, amikről jobb lenne, ha nem tudnál – nézett rám feszülten. A kíváncsiságom, mint egy nyugvó oroszlán tért vissza. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem az én erőm, mert… nekem másik van – beszélt lassan, hogy felfogja elmém. – Belelátok az emberek gondolataiba Bella. Te ez alól igaz kivétel vagy – mosolygott rám.

Kétkedve néztem rá, azt hittem csak viccel. Nevetünk egy jót és elmondja az igazságot. Vártam, hogy megszólaljon és lehintse a fátylat titkáról, de csak kérdőn rám nézett.
- Most viccelsz? – dühödtem fel, hogy a kedvemért kitalált valami sztorit, hogy lenyugtathasson. – Mert akkor kiábrándítalak, ez nem vicces.
- Nem, nem az – dünnyögte maga elé csalódottan. Haja mintha lekonyult volna, szemeiből kihunyt a csillogás.
- De ez… - nem találtam a szavakat.
- Olyan különös, rendkívüli? – próbált segíteni. Bólintottam egyet, miközben megfogalmazódott bennem egy kérdés.
- Bennem miért nem tudsz olvasni? Valami baj van velem? – puhatolóztam finoman. Örültem a helyzetnek, a gondolatim elég sokat jártak körülötte, kimagyarázni meg végképp nem sikerült volna. Ugyanakkor feszélyezett a tudat, hogy még ebben is elkülönülök a többiektől.
- Még nem sikerült rájönnöm, de az a tippem, az erőd ebben közrejátszik. Kíváncsi lennék, ha valahogy el tudnád lökni az elmédtől, hallanám-e a gondolataidat – gondolkozott el.
- Nem tudom, hogy kell csinálni – sóhajtottam fel.
- Tisztában vagyok vele. Megpróbálhatnánk, amint érezni fogod a határokat.
- Ha tudom valaha is kezelni – fürkésztem a padlót elszontyolodva.
- Bella – ért hozzá államhoz, hogy felemelhesse. Szemeibe nézve ismét elvesztem. Bőröm kiszáradt, nyelni is elfelejtettem. Szájam bizsergett Edwardért és lassan elkezdtem előredőlni, hogy megkóstolhassam mézédes száját. Éreztem jéghideg leheletét bőrömön, kezeinek érintését, ahogy megpróbálja hajamat kifésülni arcomból. Vártam, hogy összesúrolódhassanak ajkaink.

A hirtelen hallott nevetéstől kinyitottam a szemeimet, és visszaültem a kanapé szélére. Sípoló tüdőmbe beszivárogtattam egy kis levegőt. Gondolataimat rendezve jutott csak eszembe, hogy kint már esteledik.
- Jaj, ne. Lisa néni – ütöttem magam fejen. Haza kell előtte jutnom.
- Valami baj van? – állt fel Edward is, de tartotta a távolságot.
- Meg fog ölni, ha nem érek haza mihamarabb – kezdtem keresni a kulcsot zsebemben.
- Ettől nem tartanék, ma sűrű napja van.
- Honnan tudod? – lepődtem meg.
Mosolyogva a fejére mutatott, mire nekem is nevetnem kellett.
- Ettől függetlenül még haza kell mennem. Sötétben nem éppen szerencsés vezetni, erre a vadállat is több, mint Jacksonvilleben – irtóztam meg a gondolattól, hogy az egyik pont előttem ugrik ki az erdőből.
- Hazakísérlek szívesen – ajánlkozott fel.
- Hogy te is bajba kerülj miattam? Azt már nem – indultam ki az ajtón, de a folyosón megállított.
- Ezért van képességed. Amúgy is, azt mondtad, hogy miattam bármit megtennél – hozakodott elő a titkos lappal.
- Nem fair a saját gondolataimat ellenem uszítani – mosolyogtam rá. – Nem tudod, hova lett a kulcsom? – kezdtem el a földön keresni.
- Erre gondolsz? – lóbált meg a magasban tartott kezében egy kulcscsomót.
- Igen, pont azt. Add vissza – álltam lábujjhegyre, hogy elérjem Edward kezét. Jobb kezemet a magasba emeltem, míg bal karommal próbáltam megtámaszkodni Edward mellkasán. Jót nevetett a játékon és óvatosan közelebb húzott magához. Inogva próbáltam megtartani magamat, de a gravitáció nyert felettem. Edward ölébe vont, kezeivel védelmezve a földtől.
- Nem rossz mindig megmenteni? – álltam tekintetét mosolyogva.

- Nocsak-nocsak – szólalt meg egy érdes hang hátam mögül. Megremegtem Edward karjaiban és próbáltam hátra pillantani vállam fölött.
- Csak Emmett az. Semmi baj. Koncentrálj a burokra – szólított fel. Már épp nyitni akartam a szám, mikor észrevettem, hogy teljesen körülölelt a furcsa anyag. Minden erőmmel azon voltam, hogy fenntartsam, de nem sikerült. Leeresztett hangot adott és eltűnt körülöttünk.
- Máskor jobban fog menni – próbált vigasztalni.
- Ne álltassunk magunkat. Ez halott ügy – csúsztam ki erős karjai közül.
- Mert máris feladtad – hallottam meg egy újabb hangot.
- Ő pedig Jasper – mutatta be a szőke fiút, mikor megfordultam. Az arca most nem tükrözte a fájdalmat, de valami mást lehetett látni a szemében, amit nem sikerült kitalálnom.
- Az érzékeny – bólogattam, hogy már ismerem.
- Ahogy mondod – csilingelt mindnyájuk hangja.
- Te pedig Emmett – néztem az óriás méretű fiúra. Elsőnek nem a félelem ugrott be róla, hanem a móka, játék.
- Engem már be sem mutattok? – jött ki szobájából egy szőke lány. Gyönyörű szépen nézett ki, arca viszont fagyott volt, akár a jég. Még csak nem is mosolygott, így jobbnak láttam távol maradni tőle.
- Rosalie és Esme, az anyánk – mutatott a besuhanó harmincas éveit élő nőre. Fehér bőre kontrasztosan oszlott el vörös ajkai és világosbarna haján, ami hátközepéig ért.
- Üdvözöllek nálunk – ölelt meg finoman. Utoljára anya ölelt ilyen ragaszkodón magához, amikor bejelentette, hogy Charlie-val elutaznak egy kis időre – eredtek meg könnyeim a múltra visszagondolva.
- Jól vagy? Valami rosszat tettem? – próbálta letörölni a cseppecskéket.
- Nem, csak eszembe jutott valami – szipogtam. – Azt hiszem, most mennem kell. Nagyon jó volt veletek, de már esteledik és haza kell mennem – magyarázkodtam.
- Persze szívem, menj csak – beszélt Esme megértőn.
- Jó éjszakát, köszönök mindent – intettem feléjük és már siklottam is a földszintre. Hallottam, hogy Edward követ, így nem lassítottam. Ha reggel tudott fénysebességgel futni, akkor ez a kis gyorsaság már nem lehet akadály számára.
- Nem bánnám, ha megvárnál – sietett utánam.
- Neked ez a kis „rohanás” meg se kottyan – nyújtottam ki rá nyelvem.
- Ebben igazad van, de Carlisle még beszélni szeretne veled.
- O – jegyeztem meg elmésen.

Egy percen belül Carlisle a röntgenfelvétellel együtt jelent meg a nappaliban.
- Örülök, hogy még elkaptalak titeket – állt meg ellőttem. – Nos, Bella. Nincsen komolyabb bajod, és ahogy nézem már a koordinációd is visszatért. Nem lesz itt probléma, de a csuklódat borogasd az este folyamán és ne tedd ki terhelésnek a közeljövőben – beszélt belőle az orvos.
- Ígérem, betartom – emeltem jobb kezem a szívemre, ezzel is megerősítve szavam.
- Rendben van, vigyázzatok magatokra – köszönt el, és már sétált is vissza az irodájába.

- Válaszolni fogsz, ha felteszek pár kérdést? – beszéltem már az autóban ülve. Mivel vezetni nem engedett, így becsatoltam magam az anyósülésen és vártam, hogy elinduljunk.
- Attól függ, milyen témával kapcsolatban – figyelte az utat.
- Elég sok kérdésem van, de kezdjük a legegyszerűbbel. Hogy fogsz hazajutni?
- Taxival – felelt egyszerűen.
- Jasper miért hagyott ott minket a beszélgetés végére? Valami baja van velem? – jutott eszembe a felismerés, hogy őt nem láttam a családja között, mikor elköszöntem.
- Oké-oké, megadom magam. Csak ne vallass tovább – nevetett fel. – Nem csak mi vagyunk különlegesek, hanem Jasper is. Az összes egyén érzését ismeri, aki a közelében van. A tied túl intenzívvé vált, ezért elment levegőzni, hogy ne okozzon galibát.
Elszégyelltem magam, hiszen még képes voltam gúnyolódni az „érzékenységén”.
- Sajnálom.
- Nem kell, nem a te hibád.
- Részben az. Mi a szösznek kell a múltamban kapirgálnom, mikor van ennél fontosabb is? – szusszantottam dühösen.
- Te csak ember vagy. Az emlékeid éltetnek.
- Most úgy beszélsz, mintha te valami mutáns torzszülött lennél – néztem rá elgondolkodva, de nem szólalt meg többször. Sem cáfolni, sem igazolni nem akarta kijelentésem.

- Megérkeztünk – hajtott rá a pázsitra és lekapcsolta a motort.
- Bejössz egy kicsit? Lisa néni még úgy sem érkezett meg – szálltam ki a kocsiból.
- Nem is tudom… jobb lenne, ha hazamennék – hárított.
- Legalább csak addig gyere be, míg ide nem hívsz egy taxit – próbáltam ésszerűen rá hatni. Úgy tűnt bejött, mert bólintott egyet és követett a kivilágítatlan házhoz.
Bent felkapcsoltam a lámpákat és betessékeltem a házba Edwardot.
- Kérsz egy kis teát vagy valami harapnivalót? – helyezkedtünk kényelembe a kanapén.
- Kösz nem, különleges diétán vagyok – engedett meg egy félmosolyt. Kérdőn tekintettem rá, hiszen nagyon sovány volt.
- Ti mikor költöztetek ide? – próbáltam meg puhatolózni, hátha megtudhatok még érdekességeket róla.
- Pár nappal előtted. Carlisle itt kapott magának munkát.
- Nem rossz folyton odébb költözni? – ha magamból indultam ki, már ezt az egy alkalmat is megsínylettem. Belegondolni is szörnyű volt, hogy vannak olyanok, akik ezt havonta, évente átélhetik.
- Egy idő után meg lehet szokni. Nem olyan vészes, mint gondolod.
- Azt hittem nem tudsz olvasni az elmémben – tetettem a meglepetett, de a szám széle felfelé görbült az elfojtott nevetéstől.
- Te kis hamis – nevetett fel ő is, mire kirobbant belőlem a nevetés. Boldognak éreztem magam egy kis időre. Teljesen átformálódtam Edward közelében, nem éreztem úgy, hogy hiányozna egy apró rész a szívemből. Ez riadalommal töltött el, mert nem akartam elfelejteni a korábbi Bellát, aki jó tanuló volt, néha feleselt a szüleivel, de mindig egyedül érezte magát. Olyan voltam, mint egy elkóborolt őz, kerestem a családom. Most, hogy itt van, viszont félek, nem tudom mit kellene tennem.

- Mennem kell, hamarosan itt lesz a nagymamád – térített ki a gondolataim közül.
- Köszönöm – dőltem előre és egy puszit nyomtam arcára. Arcomat elöntötte a vörösség, mert ismét elhamarkodottan cselekedtem, de most korántsem bántam.
- Mit? – hebegett Edward magához térve.
- Hogy segítettél – mosolyogtam rá. – Így nem érzem magam olyan kívülállónak.
- Én köszönöm, hogy megismerhettem egy ilyen különleges lányt – állt fel és levette kabátját a fogasról. Csendben lépdeltem utána az ajtóig, ahol aztán megálltam.

- Aludj jól – szólt még vissza a villanyoszlop mellől, majd elnyelte a sötétség. Én csak álltam egy helyben és beszívtam a friss, jeges levegőt. Szükségem volt, hogy kiszellőztessem a fejem, a mai nap után…