37. fejezet

Sziasztok! Kíváncsiak vagytok a folytatásra?:P Megint nem várt fordulatot vesz a történet, ami egy függővéggel zárul. Igen, tudom.. gonosz boszi vagyok. De ezt annyira muszáj volt, nem lehetett kihagyni :D Azért a dizi tetszik? Jó olvasást, és ne nagyon átkozzatok el xD Puszi: Tia



És most mi lesz?


A feketeség ellepte az érzékszerveimet. Nem láttam a külvilág villanásait, nem éreztem az illatokat, s nem hallottam gyilkosom sátáni kacaját. Minden nyugalomba burkolózott, a testemben mégis háború dúlt. Szívem dobbanásai meg voltak számlálva. A nyakamon átfutó forró láva gyorsan terjedt tovább, feltérképezve testem minden zugát. Ereimbe szivárgott a méreg, s kínomban némán imádkoztam a nagyszerű halálért. De az még váratott magára. Előbb vissza akarta adni jussát, amit megérdemeltem bűnös életemért. Amiért vámpírok szövetségesei lettem, és beleszerettem egyikükbe tiszta szívemből. Most pedig elválaszt örökre tőle a halál, de előtte a sors még megleckéztet. A tanulás folyamata fontos a léleknek, hisz így képes következtetést levonni a következő életemre, már ha lesz egyáltalán olyanom. Ki tudja? Én hittem benne, hogy ezen a földön mindennek van lelke, ami így vagy úgy, de mozog. S bár a vámpírok nem hisznek benne, én titkon mégis érzem, mert ez nem lehet másképp. Az emberek többségénél rendesebbek, a jóindulat mindegyikükben megtalálható – nyilallt belém egy újabb dózisnyi fájdalomadag. Mikor ér már ez az egész véget? Meddig kell a lelkemnek itt bűnhődnie? Vagy talán itt rohadok meg a pokol martalékaiban, amíg a lelkem semmissé válik? Egyben viszont reménykedtem, ha már a saját létezésemet elfuseráltam. Bíztam benne, hogy a szüleimnek nem kellett ezt átélniük, szenvedniük a halál kapujában állva. Nekik egyből nyitva állt a mennyek bejárata. Velük ellentétben nekem sok vétség volt a számlámra írva. A nagyim életét megkeserítettem, vérfarkas baráttal nyomultam, Edwardot megcsaltam – hasogatott a szívem. Ez már másfajta szenvedés volt, a testem lángolásától is pocsékabb. Mert ez egyenesen a szívem központjába fúródott és ott keresett vigaszt. Felelevenedett előttem az első találkozásunk, az első közös óránk, az autóbaleset, a rétünkön lopott csókunk, az igazság, hogy ő nem ember. A képkockák rendíthetetlenül váltakoztak, míg nem megakadt egynél. A réten feküdtünk, jobban mondva én feküdtem Edward pedig hozzám simult márványtestével. Az alkarján próbált megtámaszkodni, míg én kitartóan ostromoltam az ajkait falva. Az a pillanat olyan idilli volt, ahogy összefonódtak végtagjaink és utat engedtünk vágyainknak. Na, jó, igazából csak én, mert Edward féltett magától. Mindig azt mondta, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ellazuljon mellettem, különben bántódásom esne. De engem ez sosem érdekelt. S bár lehet letértem a számomra kijelölt, kényelmes útvonalról, mégsem bántam meg egy másodpercig sem. Mert mi értelme a könnyebb utat választani, ha azon soha nem lehetnék boldog?! Nem dobogna a szívem őrült iramban a szerelmemet meglátva. Nélküle hiábavaló, elpocsékolt lett volna az életem. Csak legyen vége ennek az egésznek. Amikor anno a pokolra gondoltam, nem így képzeltem el az egészet. Nem hittem volna, hogy szó szerint égni fog a testem, és a lelkemben megmaradt jóságot egy idő után kiszipolyozza az ördög, mert a pokolban ez nem megengedett viselkedési forma. Az ide kerülők érzéketlen, gonosz lények. A Megújulás rám várt, az ajtón kopogtatott. Éreztem már nincs visszaút! A testemen tömény savként vágtatott végig az egyre növekvő, folyammá duzzadó fájdalom. A torkomat is elöntötte, a tüdőmet ellepve, de a határaimat feszegetve csikartam ki magamból a segélykiáltásokat. Reménykedtem valaki meghallja és segít rajtam. Megöl, elpusztít, a földdel tesz egyenlővé. Még ha nem is hallottam az ajkaimat elhagyó szavakat, rendíthetetlenül, megállás nélkül folytattam. Utáltam kimutatni a gyengeségemet, de ennél százszorta jobban gyűlöltem a szívemen átcikázó érzést. Ha a kezdeti lángolást fájdalmasnak, elviselhetetlennek neveztem, hát ez felért az egymás utáni, sorozatos meghalással. Mintha a tíz csapást akarnák rajtam elvégezni, és ez az utolsó, a leggyötrelmesebb.

A remegéshullámok egyre erősödtek, a fájdalomtól dobáltam magam. A körmeim valami puhába martak. Úgy hatoltam át a lágy anyagon, ahogy Tanya agyarai áttépték a nyakamat borító bőrt. Erőlködnöm sem kellett, és már el is értem fekvőhelyem szélét. Vadul eresztettem bele a körmeimet, hogy megtámaszkodjak benne rángásaim hevessége miatt. Ekkor két langyos kéz a csípőmre fonódott és lágyan simított végig a bordáimon, másodpercekre csillapítva a bennem bugyogó lávát. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Ilyen kínokat még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Ám rimánkodásom nem hatotta meg, süket fülekre talált. A kezek lecsúsztak az oldalamról, így ismét magamra maradtam egyedül a sötétségben.

A kígyózó fájdalom időközben mindinkább erősödött, ha bár ez csaknem képtelenségnek tűnt. Ki tudja mióta fekhettem itt a halálomat kívánva. Miért nem segített az előbbi alak? Talán ő maga volt az ördög és megtiszteltetésnek vehettem, amiért személyesen eljött hozzám a kínlódásomat szemrevételezni. Sok időm nem maradt ezen tűnődni, mert a mellkasom hullámzott a szívem őrült iramától. A hátam egyre gyakrabban feszült ívbe, mintha így eleresztené a bennem táncoló tűznyalábokat a szabadba, messze tőlem. De ez csak a képzeletem szüleménye volt, mert az égés nem csillapodott, sőt, egyre nagyobb erővel feszítette mellkasomat. Mintha a szívem lett volna a ventilátor, a mágnes, ami hergelte a tűzet. Minél inkább az oltására fókuszáltam, annál nagyobb erővel korbácsolta és hevítette a testemet. A saját máglyámat ágyaztam meg akaratlanul.
- Gratulálok Isabella, ezt megint csak elintézted! – szidtam meg magam gondolatban. Szívdobbanásom gyorsasága egyre nagyobb magasságba hágott, ki akart törni a felszínre, akár egy aktív tűzhányó, aki városokat dönt romba és a halott testeket hamuval borítja be. Ebben az esetben a szívem volt az epicentrum, a magma, ahonnan az egész elindult és harcolt a kitörésért. Az epilepsziás rohamnak tűnő rázkódás a testemet elsöprő erővel kínozta, mintha én egy bábu lennék és nála lenne a madzag, amivel kénye-kedve szerint irányíthat. Fel-le, fel-le, fel-le – számláltam az öt másodperc alatt végbement változást. Partra vetett halként vergődtem az ágyon, az oxigénem már percekkel ezelőtt elfogyott és csak a jó ég tudta, hogy nem ájultam el, vagy fulladtam meg. A testemben dúló csata virágkorát élte, és nem úgy tűnt, hogy valaha is véget érne a roham. Mintha csak erre a ki nem mondott kijelentésemre várt volna, a szívem a lehető legapróbbra összehúzódott, majd kitágult egy erőteljes dobbanás kíséretében. Aztán csend lett, nem hallottam többet a szívem robaját. A rendszertelen légvételeimet viszont annál inkább érzékeltem, ahogy azt is, hogy véget ért a kínlódás. Nem lángolt a torkomon kívül semmi más. Most mégis mitől lett minden ilyen hangos? Ennyire elszoktam volna a hallástól? Tőlem alig pár méterre egy forrás csobogott, kicsivel távolabb egy autó hangját hallottam, a vezető szíve rendszertelenül vert a stressztől. Várjunk csak, én honnan tudom mindezt? És mégis mi ez az édes illat? A pokolban ezek megszokottak? – nyitottam fel kíváncsian a szemeimet, hogy lerántsam a leplet a titokról. A befolyó fényességtől elsőnek hunyorognom kellett, majd két pislogással később kitisztult előttem minden. A fények nem a megszokottak voltak, valahogy vegyült hozzá még egy plusz szín.
- Bella – suttogta egy ismerős hang, amitől összerezzentem. Nem! Az lehetetlen, ő nem kerülhetett ide. A karját felém lendítette, de én ezt nem akartam. Nem hittem el a saját szememnek az elém táruló látványt. A pillanatnyi traumától tudatlanul löktem el magamtól a szeretett testet, és ezzel egy időben leestem a máglyámról. Fogalmam sem volt róla mégis mit teszek, az ösztöneim maguktól diktálták a mozdulatokat. Esélye sem volt korrigálni a zuhanást, a hatalmas üvegablakon keresztül kirepült, rám szegezett, fájdalmas tekintettel. Hitetlenül a kezeimre szegeztem pillantásom. Nem értettem mi történik velem. A kezeimet élesebben láttam, mint valaha, a gyöngyházfény megrészegítette a szemeimet. Pár porszemcse megtelepedett az ujjaimon és gyengéden körülvette. Alig egy másodpercig gyönyörködtem ezen, mert a következő egytizedben egy forró test nyomódott nekem. A meglepettségtől mély morgás hagyta el ajkaimat. Hasonlított egy puma vad hörgéséhez, mikor az ellenfeleit akarja megijeszteni. A támadómat viszont nem érdekelte, akárhogyan morogtam, vagy rugdostam. Erősen leszorított, így a képességemet ismét bevetettem, de most már készakarva. A falnak csapódott, ami megrepedt, majdhogynem ledőlt az erős testtől. A sarokba szorultam és lecsúsztam a padlóra. Annyira nem értettem semmit, össze voltam zavarodva és megdöbbentem magamtól. Ezt mégis hogy tehettem? Az elmém ködbe burkolózott a dühtől, de a mozdulatlanságban egyre tisztábban láttam. Edwardot kilöktem az ablakon, Jasper pedig gyorsan közbeavatkozott, mielőtt mást is bántanék. Mikor feltekintettem a földről, velem szemben hat szempár állt összezavarodott, bánatos tekintettel. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt a rombolást én okoztam a képességem elszabadulásával. Hiszen nekem nincs is ekkora erőm! Egyáltalán hogy kerültem ide, mit tettek velem és a legfőbb kérdés: Edwarddal mi történt? – kezdtem el szaporán venni a levegőt, aminek következtében a légcsövem kaparni kezdett.
- Nyugalom Bella, higgadj le – lépett közelebb Jasper a kezeit feltartva, én pedig még jobban hozzápasszíroztam magam a falhoz. Jasper háta mögött Emmett közeledett felém, ő játszotta a hátvéd szerepét, hogy a családját megvédje. A bűntudatom orbitálisan megnőtt a másodpercek múlásával. Képes voltam bántani őket. – Minden rendben lesz, csak ne idegesítsd fel magad – guggolt le elém. Már éppen közbeszóltam volna, hogy egy nagy fenét, itt semmi sincs rendben, mikor a légáramlat a legcsábítóbb illatot fújta az orrjáratomba. Az aromája vetekedett a napfénnyel. Édes volt és finom, beleőrültem, hogy nem kóstolhatom meg. De tartottam magam az elhatározásomhoz, a földön maradtam továbbra is lehunyt szemekkel. Egyszerűen képtelen voltam még több szenvedést okozni neki.
- Bella, tudom, hogy ez zavaros… - kezdte meggyőző hangon, és nálam itt szakadt el a vékony cérna. Muszáj volt a babonázó szemekbe belenéznem. Az arcán félelem és feszültség bujkált. Hát ezt értem el nála, már is fél tőlem.
- Hogy érzed magad? – sétált át a védővonalon óvatosan Carlisle. Nyomon követtem minden egyes rezzenését, majd visszatértem Edward arcára. A tekintetébe nem volt merszem újra elsüllyedni, de az állát, a száját és minden egyes milliméterét az emlékezetembe véstem. Az éles látásomnak köszönhetően a Jacob okozta seb is kirajzolódott előttem. Bár nem látszott olyan erőteljesen, mégis meglepett, hiszen azt hittem már régen eltűnt róla.
- Mi történik velem? – leheltem kérdőn Carlisle szemeibe fúrva magam. A hangom megmagyarázatlan módon máshogy hangzott. Sokkal selymesebb volt, úgy csilingelt, mint egy csengettyű.
- Ezek szerint nem hallottad a történetünket, amíg… aludtál – formálta át az utolsó szót. Felvont szemöldökkel néztem rá. Ez nem lehetett egy álom, az nem fáj ennyire. – Tanya megharapott és megkezdődött az átváltozásod. Már nem tudtuk megállítani…
- A mivé változásom? – rándult össze a gyomrom az arcokon végigfutva. Már nem bírtam tartani az iramot, az elmém túl zavart volt hozzá. Nem tudtam mi az álom, és mi a valóság. Kétségbeesetten kapcsolódtam össze Edward tekintetével, az ő szájából kellett hallanom, hogy elhiggyem.
- Vámpírrá – ejtette ki megrándult arccal, a szemeit lesütve.
- Tessék? – lobbant fel a jól ismert érzés bensőmben. Jasper a hangulatváltozásomat észlelve nyugtató hullámokat küldött felém, így valamelyest képes voltam a hisztérikus felemet elnyomni. – Én… - kezdtem bele, de torkomra forrt a szó a saját hangomat meghallva. Azt akartam mondani, hogy én nem lehetek vámpír, de a csilingelő hang alátámasztotta a többiek igazát. Mégis milyen más oka lehetne annak, hogy már szinte éneklek? – Tanya? – futkosott a hideg rajtam, amint kezdtek az emlékképek megjelenni előttem. Alig határoztam el, hogy a nyakamhoz érintem a kezem, már körül is fogtam. Az ujjaim kíváncsian fonódtak a torkom köré, és a harapást keresték. Két apró mélyedést sikerült elkülönítenem. A bőröm ott sokkal érdesebb volt… és vastagabb.
- A Denali-klán hazavitte, nem kell félned. Többé már nem a család barátja, ha mégis ide tévedne, akkor az életétől is búcsúzhat, nem csak tőlünk – beszélt Edward fagyosan, a földet vizslatva.
- Sajnálom – a példáját követve a parkettát és falat mustráltam, a lényeg az volt, hogy mindegyikük tekintetétől távol maradjak.
- Te sajnálod? Hiszen ő támadott rád – éreztem meg Edward rám szegeződő tekintetét, amitől emberi életemben mindig elpirultam, de így vámpírként csak a kellemetlen bizsergés jutott.
- Én azt sajnálom, hogy ezt tettem – mutattam körbe a szobán még mindig a sarokban ácsorogva. – És hogy bántottalak titeket – suttogtam elkeseredetten, a karjaimat mellkasom köré csavarva.
- Semmi baj Bella, nyugodj meg – ölelt át koboldra hasonlító barátnőm, én pedig szorosan hozzábújtam. Kellett valaki, akiben megkapaszkodhattam.
- Alice – vágott közbe Jasper dühösen. Látszott rajta, hogy félti tőlem a feleségét.
- Bella nem fog bántani senkit. Félreértés volt az egész. Ugye, Bella? – nézett bele bizalmasan a szemeimbe.
- Igen – bólintott lassan, hogy még véletlenül se idegesítsem tovább a Jasperben munkálkodó feszültséget. Már így is túl engedékeny volt velem, hiszen még új vagyok a vámpírok körében, és nagyon nem is értettem, hogy mi lesz a következő lépés, amit meg kell tennem. Csak azt tudtam, hogy a torkom eszméletlenül ég, ezért is kapargattam a körmömmel megállás nélkül.
- Valaki éhesnek tűnik – kacagott fel Alice és vele együtt nevettek a többiek is. A szobában most először lehetett felfedezni a feszültségen kívül valami mást, a megnyugvást. Felszabadítónak tűnt ez a kis nevetés a borús hangulat után, csak én álltam értetlenül a nyakamat szorítva.
- Éhes? Úgy értitek…? – nyúlt meg az arcom a csodálkozástól.
- Nem olyan nehéz, ez a vámpíroknál ösztönös – kezdett Alice nyugtatni koboldos varázsával. Többé-kevésbé sikerült is neki.
- Nem is tudom, talán jobb lenne máskor – próbáltam az időt húzni, de Edward átlátott rajtam.
- Jasper megőrül a közeledben, ha még órákig ilyen intenzíven érez téged. Hagyj neki egy kis pihenőt – kérlelt lágyan, és közelebb lépdelt, fél méterre megállva tőlem. Egyik kezét felém nyújtotta, képtelen voltam neki ellenállni. Lassan belecsúsztattam az elém tartott tenyérbe a kezemet. Amint összeért a bőrünk, elektromos szikrák hada pattogott közöttünk. Nem csak kívül, belül is ugyan olyan intenzíven éreztem a súrlódó erőt, ami Edwardhoz vonzott. Megremegtem az elképesztő érzéstől, mintha haza érkeztem volna. Haza Edwardhoz. Mosolyán látszott, hogy ő is érzi a bizsergést.
- Sok sikert a vadászathoz, remélhetőleg vámpírként ügyesebb leszel. Szívesen megnéznélek akció közben, biztos muris lenne – brummogott Emmett, amíg Rosalie tarkón nem vágta és a fülénél fogva a szobájuk felé nem húzta.
- Na, menjünk te vadszamár.
- De hát cica, ezt miért… - követte Rose-t pincsikutyaként, amitől nevetnem kellett.
- Indulhatunk? – szakította meg Edward a merengésemet. Bólintva vissza fordultam arcához, de ott lemerevedtem. Újabb szélrohamként süvített át rajtam a csiklandós érzés, aminek nem bírtam ellenállni. Szemeimet lehunytam és megdöntöttem a fejemet. A többiek Rose és Emmett kettőse után kullogtak, így csak miénk volt a szoba. Edward lehelete elbódított, amit szörnyen élveztem. Az emberi érzékeim ehhez képest buta kis másolatokkal értek fel.
- Bella azt szeretném mondani… oh, bocsánat – fordította el Esme a tekintetét rólunk. Azonnal hátrébb léptem Edwardtól, és megszakítottam a bőrünk egybeolvadását. Az arcom bizsergető érzése visszatért, én pedig azt sem tudtam hova nézzek szégyenemben. Nagyobb zavarban voltam Esme-nél is.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy ha ruhákra van szükséged, Alice felajánlott pár darabot, amíg nem vásárolunk neked – tüntette ki figyelmével az ajtófélfát.
- Köszönöm – suttogtam a körmeimet birizgálva. – Akkor induljunk – kerültem ki az üvegszilánkokat és gondolkodás nélkül kiugrottam az ablakon, hogy a zavarom minél hamarabb véget érjen. A földet csak ujjaimmal érintettem, majd az egész súlyommal ránehezedtem a talajra és felnéztem Edward szobájába.
- Engem keresel? – vigyorgott rám és bevetette magát az erdőbe…


A szagok vegyesen keveredtek össze az erdő közepén állva. Elárasztották a különböző aromák az ízlelőbimbóimat. Éhesen megnyaltam az ajkaimat, igaz, kissé ódzkodtam a gondolattól, hogy egy állatot igyak ki.
- Mit érzel? – lépett mellém Edward várakozón. Neki ez már a kisujjában is benne lehetett.
- Mindent, olyan sok… - fújtattam dühösen, amiért nem vagyok képes az illatokat szétválasztani.
- És melyik vonz a leginkább? – szimatolt bele a levegőbe, hogy kiválassza a saját zsákmányát. Néhány slukk után szó nélkül ott hagytam és futottam a saját példányom felé. A szájamban összefutott a nyál és a méreg a zamatos illattól. Egy cseppet sem hagyok kárba veszni ebből az eszenciából. Kígyómozgásban siklottam végig az erdőn, kikerülve minden fát. A madarak csipogva szálltak fel a magasba vészjósló személyemtől. A figyelmetlenségtől az egyik bokor ugyan szétszakította a combomnál a ruhát, de ez most cseppet sem érdekelt, csak az égető érzésre tudtam figyelmemet szentelni. A sebességemet megkétszereztem, a közelébe érve pedig gondolkodás nélkül rávetettem magam a barna bunda gazdájára és vadul szívni kezdtem az isteni nedűt. Mancsával ugyan rám sózott egyet, - aminek következtében a csípőmnél is elszakadt a finom anyag, - de ez sem foglalkoztatott sokáig. Dühösen belemartam az ütőerébe és lenyomtam a földre hatalmas prédámat. Behunyt szemmel élveztem a vérének utolsó csepp ízét, majd felálltam a puma mellől.
- Van itt valahol egy kis víz? – pördültem meg, miután végigtekintettem magamon. Elég illetlenül festettem így.
- Gyere utánam – villódzót Edward mézbarna szempárja a ruhámon végigfutva. Muszáj volt megmosolyognom a viselkedését. Azért valahogy őt is heccelni lehet. Alig futottunk egy percnyit és már ott is voltunk. Addig is próbáltam a ruhámat egyben tartani magamon. A patak kicsi volt, de ahhoz elég, hogy megmosakodjak. Fölé hajoltam és érdeklődve belenéztem. Csakhogy egy teljesen más lány köszönt vissza, mint amire emlékeztem. Ajkait megszáradt vér borította, és a szemei. Te jó Isten! Azok a szemek skarlátvörösek voltak. Gyorsan a ruhámba töröltem a kezeimet és undorodva eltávolodtam a patakparttól. Se szó, se beszéd az erdő felé vettem az irányt. El akartam bújni örökre előlük, el magamtól. Én nem akarom ezt az egészet, gyűlölöm, amivé lettem.
- Bella, várj. Mi történt? – ragadta meg a karom Edward és értetlenül a szemeimet fürkészte. A sírás fojtogatta a torkomat, de ki kellett mondanom. Ha nem is magamért, hát érte.
- Mi nem lehetünk együtt Edward, soha többé. Sajnálom – ráztam meg a fejem és esetlenül futni kezdtem a fák sűrűje felé…

36. fejezet

Sziasztok. Itt is vagyok. Holnap megyek Egerbe, szóval most hoztam a frisst. Nem akartam vasárnapig húzni az idegeiteket, főleg hogy délután jövünk csak haza. Most megyek, mert ki kell aludnom magam :P
Puszi: Tia




Várakozás

- Nem, ez nem lehet. Képtelenség – rogytam össze megsemmisülten. Ő a család barátai közé tartozik. Alice fantáziálását láttam csupán, ez nem lehet egy látomás. Az lehetetlenség – néztem fel a gondterhelt arcra. A szemei a semmibe meredtek, hiányzott belőle a jól ismert mindent megsemmisítő sugárzás. Akárcsak Bella szemei – amik a vízió végén kihirdették a vesztest – nyílalt belém a mellszorító érzés. Egész este éreztem a baljós jelzést, de nem hagyatkoztam az ösztönömre. A szőnyeg alá söpörtem, pedig mindvégig Bellát akartam tudat alatt védelmezni.
- Nyugodj meg Alice, ez csak egy látomás – csitítgatta Jasper húgomat. Ő még szerencsésnek érezhette magát, amiért nem tud a tragédiáról. A tudatlanok táborát erősíti, hiszen Tanya mindannyiunkat kijátszotta. Becsapott, áskálódott és hátba támadott – pattantam fel őrjöngve a vizes fűről. Kinyírom, ha Bellához hozzáér! A szobám falán fog lógni a letépett feje.
- És én segítek neked – szólt közbe Alice határozottan a terveimet meglátva. A düh csak úgy terjengett kettősünk között. Jobbnál-jobb módszerek szikráztak fel elmémbe, hogy aztán kielégítetlenül tomboljanak bensőmben.

Alice látomását követve egy régi, elhanyagolt kunyhó felé tartottunk. A külvilágtól teljesen elzártan állt egy hegy lábánál. A cserjék benőtték, a futónövények felkúsztak a falakra visszakövetelve természetes élőhelyüket. A házat tartó gerendák roskadozva tartották meg a terhet. Nem sok választotta el a végleges összeomlástól. A családunknak és a Denaliak-nak Alice-l közösen felvázoltuk a látomásban látottakat alig fél perc alatt. Az arcok vidámból komorbússá, tehetetlenné alakultak. Nem tudta senki feldolgozni a tényt, hogy Tanya vaddisznóként csörtetett át rajtunk, és a mindenki szívébe belopódzó Bellát ezekben a percekben súlyosan terrorizálja. A sokkhatás után végül mindenki vad vágtába kezdett az idővel. Itt most minden egyes másodpercnek nagy értéke volt. A percek múlásával egyre kétségbeesettebbé és reménytelenebbé vált a helyzet. A gyors tempónk miatt Jaspernek túl nagy erőfeszítésébe került az érzelmeink csillapítása. Fokozatosan, észrevétlenül szakadtam le tőlük megnövelve a sebességem. Muszáj volt megtennem, különben csak visszafognának. Így sem biztos, hogy Bella… de nem, erre gondolni sem merek. Időben odaérek, letépem Tanya fejét a helyéről és a karomba zárom Bellát. Ő pedig egy édes csókkal hálálja meg a mentőakciót, majd épségben hazaviszem és az egész napot csak pillanatnyi lidércnyomásnak könyvelem el. Hisz olyan sokat szenvedett az utóbbi időben. Ha van Isten vagy valami felsőbb hatalom, akkor nem engedi, hogy Tanya ártson neki. Én maga vagyok a halál angyala, sőt az ördög és démon egy személyben, de ő olyan tiszta és ártatlan lélek. Miért mindig a jók bűnhődnek ebben az istenverte világban? A magamfajta alakok pedig tovább rontják a levegőt, háborúkat és harcokat szítva.
- Tanya ezt nem szabadna... Azt mondtad csak elbeszélgetsz vele – hallottam meg Bella ügyvédjének remegő hangját kilométerekre tőlem. Annyira erőlködtem és a legkisebb neszre is felkaptam a fejem, hogy most egyszerűen még a lélegzetvételeit is könnyedén megszámláltam. Tanya gondolatait nehezebb volt követnem. Csak képeket láttam elborult elméjétől. A villanások főként Belláról szóltak, amint a nyakába kapaszkodik és mohón szívja a vérét. Felszisszentem az őrült gondolatokra és megkétszereztem lépteimet. A nyelvem hegyén éreztem az isteni nedűt, bármennyire küzdöttem ellene. Vágyakoztam a vére után és ez megijesztett. A levegőben bár kis részben, de már éreztem csodálatos illatát. Mi lesz, ha odaérek és én is rávetem magam Bellára? Képes leszek leállítani magam és sutba dobni az ösztöneimet? A testem és az agyam ellentétes harcot vívott egymással, ami kínzóan lassan emésztett engem. Megpróbáltam Hugh gondolataira fókuszálni, hogy kicsit magamhoz térjek a kábulatból. Elképzelései csak úgy cikáztak a tenni akarástól, de visszafogta magát. Félt Tanya lesújtó bosszújától és hogy egy ártalmatlan mozdulattal megöli. Rettegett szembeszállni vele. Az ostobasága felért egy vallomással. Hogy hihetett ennek a perszónának? Egy vérszomjas vámpírnak adta el a lelkét. Mintha csak tudná, hogy a közelben vagyok, visszapörgette az eseményeket. Előre kitervelték az egészet. Megvárták Bella mikor marad magára, mert így a legsebezhetőbb zsákmánnyá vált. A távozásom után vártak még pár órát, amikor már elég messze leszünk tőlük. Hugh erőszakos viselkedését látva ökölbe szorultak a kezeim. Kapjam csak a kezeim közé. Megtanítom neki a jó modort, hogy miként bánhat egy hölggyel – löktem be a kunyhó ajtaját lábammal, mikor odaértem. Első pillantásommal végigmértem a szobát. Az ügyvéd a sarokban kuporgott lábaiba kapaszkodva. Félelem uralkodott az arcán, és én csak növeltem ijedségét. A szíve majd kiesett a helyéről. Ezzel szemben a számomra oly ismertté vált dallam alig verdesett. Lelassult, siratóénekké módosult. Nem volt benne az a kezdeti erő, amivel magához láncolt és süketté változtatta a körülöttem lejátszódó életet. Épp hogy csak dobogott, megadta a zene ritmusát.
- Mit tettél vele? – tértem észhez fáziskéséssel, és letéptem Belláról a megzabolázatlan testet. Mint egy akaratos kislány küzdött a húsért, de én a legtávolabbi sarokba hajítottam. Csak remélni mertem, hogy a többiek hamar ideérnek. Egyrészt Tanya az emberi vérnek köszönhetően erősebbé vált és nehéz lenne feltartóztatnom, másrészt Bellának vérátömlesztésre van szüksége és minél hamarabb biztonságba akartam helyezni a dühöngő őrült elől.
- Edward, szerelmem – szólalt meg a hátam mögötti hang. Idegesen fordultam felé és vámpírgyorsasággal mellette termettem.
- Hányszor mondjam még el, köztünk nincs semmi – köptem az arcába a szavakat, miközben a nyakába mélyesztettem körmeimet. Olyan könnyű lett volna ebben a pillanatban letépni a fejét és máglyára vetni. Bella állapotának köszönhette csupán az életét. Nincs időm vele vesződni, a többiekre bízom a sorsát – emelkedtem fel undorodva Tanya mellől és Bella élettelen testéhez suhantam egy sóhajtást elengedve. Idáig észre sem vettem, hogy leállítottam a légvételeimet.
- Ezt csak azért mondod, mert egy embert babusgatsz. Értem én, kell neked egy kis változatosság – kelt fel a földről Tanya. – Hiányzik az apaszerep és a friss hús. Kóstold csak meg te is, nagyon édes a vére – nyalta meg a szája szélét elégedetten. Értetlenül pislogtam rá. Mégis hogy volt képes hamis álarccal áltatni minket? Ez nem az a Tanya, akivel találkoztam jó pár évtizeddel ezelőtt. Ennek a nőszemélynek elvette az eszét az álmodozás.
- Undorodom tőled. Ha te lennél az utolsó nő a világon, akkor sem választanálak. Mert álomvilágban élsz, és elvárod, hogy minden körülötted forogjon. Melletted SOHA, érted? Soha nem lennék boldog - ráztam meg a fejemet belefáradva ebbe az egész mizériába. Pontot akartam tenni ennek az ügynek a végére véglegesen, ezért kegyetlenül folytattam tovább. Azt akartam fogja fel és egy életre felejtsen el engem – Tehát ha Bella nem lenne az útban, neked akkor sem lenne fikarcnyi esélyed sem nálam. Gyűlöllek, megvetlek és lenézlek – sziszegtem dühösen a fogaim között.
- De… hát… - csúszott le a padlóra megsemmisülten, mikor címzettre lelt az üzenetem.
- Sajnálom Tanya, de engem sosem kapsz meg – engedtem el a tekintetemmel és a továbbiakban Bellát fürkésztem. Az ingemből letéptem egy darabot, és a nyakából ömlő sebre nyomtam. A pulzusa cigánykerekezve hagyott ki egy-egy ütemet. Óvatosan a felsőtestét hideg mellkasomnak nyomtam és úgy borultam rá a zokogás határán állva. Vérének illata minden másodperccel bástyázta alá tűrőképességemet.
- Én annyira szerettelek, mindent megadtam volna neked – tápászkodott fel a földről az ajtó irányába sétálva. – Ezért bűnhődnöd kell, szúró fájdalmat kell érezned – beszélt inkább magának, mintsem nekem. Kissé megkönnyebbültem, hogy végre letett a megszerzésemről. Hogy vége lesz ennek a lehetetlenségek. A fellélegzésem viszont korai örömnek bizonyult, mert Tanya egy pillanat alatt feltépte a padlóból kiálló deszkát és égő tűzzel a szemében felénk célozta. Mint egy élő pajzs, ajánlkoztam fel a „lovagom” védelmezésére. Szorosan körbe kulcsoltam Bellát, és vártam a hátamat érő ütést. Acél keménységű bőrömnek köszönhetően simogatásként hatott rám, akár egy jóleső masszírozás.
- Ebből elég, hagyd – kapta el bátyám Tanyát, és kicsit sem úriemberhez méltón kicibálta a viskóból. Jasper a biztonság kedvéért bátyám mellett maradt. A vér szagát nehezen viselte el, na meg valakinek le kellett csillapítani a számtalan jelzővel illethető nőszemélyt.
- Úr isten, Bella – ömlött be a családom az apró szobába. A Denali-klán inkább Tanyához kapcsolódott és onnan figyelték az események előremenetelét.
- Segíts rajta Carlisle, kérlek – könyörögtem az arany szempárba. Lágyan visszaengedtem a földre Bellát, biztosítva apámnak a vizsgálatot.
- Tudod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte – guggolt le mellénk. Hangjában ott csengett a bizarr valóság. Erre már ő sem lehet képes. Nem tudja megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A feszültség kézzel tapintható volt a várakozó csendben. Egy emberként szorítottunk Belláért, amíg apám a nyakát és fejét pillanatok alatt megvizsgálta.
- Nos – köszörülte meg a torkát ezzel is időt nyerve, amíg kimondja a végső, elkerülhetetlen ítéletet. A gondolatolvasásomat sikerült kicseleznie, így most én is kételyek tárházával büszkélkedhettem. Kezeimmel elengedtem Bellát, mielőtt még nagyobb kárt tennék benne apám szavaitól, és inkább Esme-be csimpaszkodtam vigasztalásért – Nem tudok rajta segíteni, elkezdődött az átalakulása – hajtotta le fejét szégyenében, amiért a „saját lányát” nem volt képes megmenteni. Tehetetlenségemben a padlót csaptam meg ökleimmel, hogy még a ház is beleremegett műveletembe.
- Úgy érted, hogy vámpír lesz? – hüledezett Rosalie.
- Igen. Eléggé legyengült a szervezete a vámpírméregtől és a vérveszteségtől. Már nem fordítható vissza a folyamat, hacsak a halál nem számít annak – suttogta csöndesen, de így is mindenki tisztán hallotta a végét. A tekintetek fokozatosan vándoroltak Carlisle-ról rám, hogy hozzam meg a döntést.
- Ne nézzen mindenki így – kiabáltam a reménytelenség határán állva. – Én nem fogok Bellából gyilkos, lelketlen vámpírt faragni. Ezt a döntést nem nekem kell meghozni – botladoztam el az ajtóig, ahol újabb szempárok szegeződtek felém. Csak egynek tudtam a részvéten kívül mást leolvasni a tekintetéből. Felszegett állal állt és engem vizslatott büszkén.
- Te kígyó – indultam el az eperszőke haj tulajdonosa felé, hogy széttépjem. Jasper rögtön vette a lapot és nyugalomhullámokat küldött felém, de én megelégelve gyenge próbálkozását egy jól irányzott lökéssel odébb röpítettem. Itt most az ölésen kívül semmi más nem nyugtathat le.
- Hé-hé öcsi. Ne csináld – hátrált Emmett a zsákmányommal egyetemben.
- Én megmondtam, bűnhődni fogsz – mosolyodott el Ő.
- Legalább ne rontanál a helyzeteden – pofozta fel Irina testvérét. Carmen és Eleazar ugrásra készen álltak, ha még közelebb megyek.
- Ereszd el Emmett, mert Istenre bizony, de bántani foglak téged is – vettem fel a támadó pozíciót, de Jasper közbeavatkozott. Összekulcsolta a kezeimet a mellkasom előtt, így nem voltam képes az agressziómat fizikálisan is kitölteni.
- Valaki segíthetne, mert nem vagyok képes sokáig tartani – morgott mögülem Jasper, de rá se hederítettem. Vele együtt, megállíthatatlanul lépegettem Tanya felé.
- Kérlek Edward, ezzel senkinek sem segítesz. Bellának szüksége van rád – simított végig Esme az arcomon, ami végre észhez térített.
- Bella – leheltem megsemmisülten Esme ölelésébe menekülve.
- Minden rendben lesz. Bella erős kislány, hamar túljutunk ezen a válságon – fésült bele hajamba anyáskodón és ezzel egyidejűleg a hátamat cirógatta.
- Cserbenhagytam – tört fel belőlem a zokogás. Elértem abba a stádiumba, amikor végre képes voltam gyászolni. Százévnyi létem során másodszor sírtam könnyek nélkül. Zavaró volt, hogy ezt a többiek is látják. A sírás a férfiaknál egyenlő a gyengeséggel, de mikor az életedet veszted el, akkor szerintem megengedett.
- Dehogy hagytad cserben, mindig mellette voltál és megvigasztaltad, amikor csak tehetted.
- De most elvesztem. Ezt nem fogja megbocsátani. Ő nem akart így élni – remegett meg szájam a bánattól. Esme mondani akart valami ésszerűt és megnyugtatót, de kishúgom közbeszólt.
- Vigyük haza – karolta át jobb felemet Alice és vonszolni kezdett maga után. Azt sem figyeltem merre megyünk és miként. Felőlem akár a Volturi elé is vethetnek. Vagy még jobb, ha magam megyek oda. Lehangoltan és csendben zajlott a haza utunk. A gondolataimba ágyaztam magam és ott is maradtam. Ez volt a földkerekségen az egyetlen hely, ahol magam lehettem a kétségeimmel egybezárva, teljesen egyedül…


Azt a pillanatot várja az ember leginkább az életében, mikor megtalálja az igaz szerelmet és túljutnak a válságos időszakokon. Elsőnek jön az apró titkok közlése, aztán a családod bemutatása és a kérdés, hogy egy egész életet el tudsz mellette képzelni? Ezen már Bellával mind átestünk, ha nem is éppen könnyedén. Mert mi nem egy szokásos páros vagyunk. Apró titoknak nem éppen nevezhető, hogy vámpír és gondolatolvasó vagyok egyben. Aztán a zűrös családom, akik mind vágynak a kiválasztottam vérére. A kapcsolatunk az első pillanattól kezdve egy harc. Harc az elfogadásért, harc az időért és harc a szerelemért. Várom már, hogy végre megkezdhessem Bellával a közös életünket, de ez sosem fog megtörténni, mert normálisnak semmiképp nem nevezhetnek bennünket. Nem ajándékozhatom meg gyerekekkel és nem öregedhetünk meg a hintaszékben ülve ősz hajjal, az unokáinkat csodálva. Egész életünkben változatlanok maradunk, titkolóznunk kell az emberek előtt. Majd ha sejteni kezdenek valamit odébb állunk, és kezdhetünk mindent előröl. És én ebbe a mederbe sodortam őt tudtomon kívül. Tudnom kellett volna az első pillanattól, hogy ez egy veszélyes játszma, amibe ha belevágok nem lesz visszaút. Nem kapok második lehetőséget.
- Úgy sajnálom Bella, annyira nagyon, őszintén sajnálom – simítottam végig arcán már sokadjára. Bőrének hőmérséklete egyre hidegebb lett, közel járt az átváltozás végéhez. Közeledtünk a harmadik naphoz, az igazság órájához. Vajon ha felébred, megismer? Elküld vagy átölel? Egyáltalán szeretné a mi módszerünket követni? Kérdések melyekre csak ő tud felelni, kérdések melyek az őrületbe kergetnek.
- Már másodjára vagy közel a halál kapujához – suttogtam a fülébe megránduló állkapoccsal. Még visszaemlékezni is fájt az emlékképre, amint a vízből húzom ki élettelen testét. És most a sorsa megismétlődik, csak ezúttal tényleg halottá válik. Mert a szíve már nem fog verdesni, a vére sem fog az ereiben csordogálni. Olyan lesz, mint mi, egy megszállott, öldöklő, vérre vágyó vadász…

35. fejezet

Sziasztok. Kis késéssel, de itt vagyok. Ez a fejezet két szemszögesre sikeredett (ilyen még azt hiszem nem is volt). A függővégért elnézést, de egyszerűen nem bírtam kihagyni *gonosz vigyor* :D Ezt a fejezetet ARAMIS-nak ajánlom, ha egyáltalán feljön és elolvassa xD Hm nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :)



Árulás


Edward szemszöge:

A gondolataimba merülve suhantam hazáig. Örültem Bella sikereinek és a köztünk húzódó egyre mélyülő kapcsolatnak. Csábító illatát – ha vele voltam – sikerült az agyam legkisebb pontjába száműzni. Nem vágyakoztam már annyira a vére iránt, mint a megismerkedésünkkor. Mindinkább előtérbe került a vonzódás köztünk, ahogy egy normális női-férfi kapcsolatban ez megszokott. Hisz ki ne kívánna egy ilyen szépséget. Mégsem engedhettem, hogy akár a férfi, akár a vámpír győzedelmeskedjen felettem. Túl törékeny ahhoz, hogy ezzel kísérletezzünk. Nem éri meg a kockázatot.
- Edward minden rendben? – fürkészett húgom a gangon állva. Észre sem vettem, mikor értem haza. Annyira a képtelenségek birodalmában lebzseltem, de most ideje felébredni és a valóságban helyt állni. Elvégre is mit kezdenék magammal a játék közben, ha egy másik dimenzióban röpködök szárnyavesztetten.
- Minden a legnagyobb rendben. Mikor indulunk? – kerültem meg Alicet a nappaliba belépve. Mindenki baseball felszerelésben foglalta el magát a kanapén vagy a padlón ücsörögve. A lányok a magazinokat lapozgatták az e hónapi trendeket kibeszélve, míg a fiúk inkább a tv előtt játszottak egy autós játékot. A „felnőttek” – Carlisle, Esme, Eleazar és Carmen - pedig a két blokkot elválasztva középen telepedtek le a régmúlt emlékeken csámcsogva. Csupán egy vámpírt hiányoltam a társaságból. Na jó, túloztam! Egyáltalán nem vágytam a társaságára, mégis furcsállottam, hogy nem vesz részt a lányok csevejében.
- Csak hogy ideértél. Már azt hittük Bella végleg elrabolt tőlünk. Most hogy ilyen jól nyomja a pajzsával, váltságdíjat is kérhetne tőlünk az életedért cserébe. Bár ahogy elnézem, önként vállalkoznál a túsz szerepére – nevetett fel testvérem öblösen, az egész házat megremegtetve medvebőgésével.
- Emmett csak azt akarta a tudomásodra hozni a maga sajátos módján, hogy hiányolt és öt percet kapsz, hogy átöltözz – vette át a szót Rosalie, bátyám száját betapasztva.
- Elég lesz három is – kuncogtam fel a szépség és szörnyeteg játékát végignézve. Emmett addig ügyeskedett, amíg Rose ujjai közül kikandikált a nyelve és végighúzta a tenyeréig. Erre húgom egy mozdulattal fejbe vágta a szabad kezével, és beletörölte a vámpírméreggel átitatott tenyerét bátyám újonnan vásárolt ingjébe. A folytatást már csak a gondolataikon keresztül követtem, mert felmasíroztam a szobámba és „átvedlettem” az ágyamra kikészített ruhákba.

- Két perc harmincegy másodperc, nem is rossz – állította le a stoppert Irina kacarászva. – De ha a vámpír adottságaidat tekintjük, elég lomha – öltötte rám gyerekesen a nyelvét.
- Ugyan hagyd már, a szerelem miatt ilyen, ami egy igen halálos betegség. Lassan emészti fel, nekünk nem hagyva semmit – folytatta Kate a piszkálódást.
- Ne felejtsd ki, hogy ragályos is – ragadtam meg Irinát a derekánál fogva és kipördültem vele az ajtón, mintha csak táncolnánk. Nevetve engedett nekem, belement a spontán játékba, amivel egy kicsit heccelhetjük a nővérét. Amióta ilyen érzések kavarognak bennem Bella iránt, szinte elképzelhetetlen számomra, hogy mégis hogy nem sikerült ezer év alatt párra lelniük a Denali lányoknak. Az elején mindhárman szó szerint falták a férfiakat és a mai napig becsábítják őket az ágyukba, mégsem találták meg az igazit, akiért az örökkévalóságot is feláldoznák. Kate mintha csak a fejemben olvasna, válaszolt a gondolataimra.
- Utoljára több száz éve voltam szerelmes emberbe, de nem bírta sokáig az iramot velem. Sőt senki sem képes erre a fékevesztett tempóra – komorult el egy pillanatra az arca, mégis hamar rendezte vonásait.
- Ezért még nem kellene feladnod – vágott közbe Irina a nyakamba csimpaszkodva jobbra-balra ringatva kettősünket.
- Beszél az, akinek szintén nincs pasija – vágott vissza Kate.
- De én nem is keresem az igazit megszállottan. Egyszer élünk, hát használjuk ki – mosolygott rám magabiztosan.
- Nagy szavak, de az emberférfiak kizárólag arra jók, hogy kielégítsék a vágyaimat egy éjszakára – simított bele Kate barna hajába, ami aztán visszaomlott a vállára.
- Szerintem ezt az eszmecserét folytassuk később és induljunk a hegyekbe – vágott közbe Esme diplomatikusan, amíg el nem durvul a helyzet. A lányok némán bólintottak így az erdő felé vehettük az irányt. A biztonság kedvéért azért Irina mellettem haladt, hogy ne bosszantsák tovább egymást. Kate a végén még használná rajta az erejét, amit tapasztalapból állítok, nem a legkellemesebb érzés a világon. Egyáltalán nem az volt a célom ezzel a kis játékkal, hogy most egymásnak essenek. Csupán nem akarok mindig a középpontban ténferegni, mint egy hősszerelmes és ez most rosszul sült el.
- Tanya-t nem várjuk meg? – kérdeztem rá érdeklődön a csepegő esőben. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés kerített hatalmába, ha rágondoltam.
- Van egy kis elintéznivalója valahol a közelben. Azt mondta reggelre visszatér közénk.
- Elintéznivaló? – szűkültek össze a szemeim bizalmatlanul.
- Lehet már pasi hiánya van neki is, nem kötötte az orrunkra. Ha már téged nem sikerült behálóznia, akkor másnál lel vigasztalást – nézett Irina mélyen a szemembe. A kislányos báj ott játszott az arcán, de a gondolatai is nagyon szabadok ugyanakkor ártatlanok voltak. Teljesen ellentéte a testvéreinek. Tanya túl rámenős és mindenkinek meg akar felelni. Míg Kate inkább kettőjük mintájára épül. Egyszer bebábozódva emészti magát a vámpírlét hátrányai miatt, aztán meg a fellegekben szálldos, mint egy szárnyait próbálgató pillangó.
- Valami rosszat mondtam, hogy ilyen kétkedő arcot vágsz? – lökött oldalba Irina futás közben. A többiek már jó száz méterrel lehagytak minket.
- Nem, dehogy is, csak kicsit furcsállom.
- Tanya-nak vannak furcsaságai, ezzel együtt kell szeretned – vonta meg a vállát és szorosan felzárkózott a többiek után. Én sem gondolkoztam tovább ezen a badarságon, inkább követtem Irina példáját és kizártam az összes pesszimista gondolatot a fejemből, helyet szorítva a jóknak. Ott van a holnap, meg a holnapután hogy balgaságokon rágódjak. Sőt az egész létem…

- Tehát Eleazar, Carmen, Emmett, Esme, Jasper az egyik csapatban lesznek. A másikban pedig Carlisle, Irina, Edward, Rosalie, Kate. Én pedig leszek a dobó – szervezte meg a két csoportot Alice a már-már orkánná erősödő szélben. Ez általában az ő posztja szokott lenni, szeret minket az orrunknál fogva vezetni. Bevallom, elég jól csinálja. A következő másodpercben egy hatalmas villám vágtatott át az égen, ami jelezte számunkra a játék kezdetét. Mindenki elfoglalta helyét és Alice dobásával megindult a játék. A labda süvítve repült a szélben Jasper ütésének köszönhetően. Rögtön a nyomába eredtem, általában a messzire röpülő labda az én reszortomba tartozott. A légmozgás és eső az arcomat célozta meg, mintegy hátráltatva a nyerési esélyünket. Csak azzal nem volt tisztában az anyatermészet, hogy a vámpírok ellenállóbbak az embereknél. Vadászösztönömet elengedve szegődtem a labda nyomába és pár lépés után sikerült is a zsákmányomat megszereznem. Egy jól irányzott mozdulattal aztán útjára engedtem a csapatom felé. Az egész procedúra alig pár másodpercig tartott, végig ebben az ütemben. Dobás… ütés… futás… vissza passz, amíg nem cseréltünk és mi lettünk az ütőjátékosok. Az összes labdát sikerült a lehető leghamarabb visszadobnunk, így alig pár hazafutást sikerült bezsebelniük Emmett csapatának.
- Miért nem tudsz figyelni Irina? – morgolódott Kate a sártól összekoszolt ruháját siratva.
- Az a labda pont felém jött, miért kellett beleérned? – sziszegett vissza testvérére az érintett.
- Most nézd mit tettél, ez sosem jön ki.
- Az nem számít, ha vizes vagy, de ha egy kis piszok ragad rád már letörik a műkörmöd? – figurázta ki Kate-t.
- Ezt most szívd vissza vagy esküszöm, hogy… - feketedett el Kate szeme, én meg jobbnak láttam, ha azonnal közbelépek. Mint egy villámhárító közéjük léptem és vártam az összecsapást.
- Na mit csinálsz, megcsapsz egy kis elektromossággal? – nevetett fel Irina sötéten a nővérét tovább idegelve.
- Irina, Kate, kérlek! – csitítottam mindkettőjüket.
- Hoztam magammal váltásruhát, nem éri meg ezért hajba kapni, gyere – ragadta meg Kate csuklóját Rosalie és egy fa tövébe húzta, ahol egy vízhatlan táska várta őket. Hát ez igen, ha ruhariadó van, akkor képes a jobbik formáját hozni. Csak azon csodálkoztam, hogy Alice nem tartott velük. Akár vörös riasztást is hirdet, ha egy ruhaanyag foszlik vagy nem megfelelően áll az illetőn. Ez csak egyet jelent.
- Alice – futottam a kör közepére, ahol elhomályosult tekintettel ácsorgott a jövőt figyelve. Jasper sem tétlenkedett, rögtön mellette termet és átölelte kedvesét. Elmémmel ráfókuszáltam és az összes többi értelmetlen csevejt kizártam a fejemből.

„Miért?” – kérdezte Bella erőtlen hangon. A homlokából megállíthatatlanul buggyantak elő az újabbnál-újabb vércseppek, egyenesen a nyakán lecsorogva. Szemeiben ott égett az értetlenség, a fájdalom, és a lehető legrosszabb, amit sosem felejtek el, amíg élek: beletörődés a saját halálába…



Bella szemszöge:

A délután fennmaradt részét a tv előtt töltöttem. Edward a percek múlásával egyre jobban hiányzott és ezt csak tetézte az egyedüllétem. Lisa néni feltehetőleg hamarosan hazaér, de addig nekem maradt a műsorfüzet fölött való elmélkedés. Nehéz döntés: melyik filmet nézzem, ha eljön Joe Black vagy Forrest Gump? Brad Pitt a gyönyörű mosolyával, és megnyerő külsejével, avagy egy hibbant a megszállottságával? Egy velem egyidős lánynak nem lenne kérdés, hogy a szépfiút, de nálam ez sosem volt egyértelmű. A csengő megszólalása egy időre hanyagolásra bírta az elmélkedést.
- Máris megyek – bújtam bele a papucsomba és kibotorkáltam az ajtóig. – Ki az? – nyitottam ki az ajtót, az illetőnek meg sem várva a bemutatkozást. – Jaj ne, már megint te? Most nincs idegzetem a monológodat meghallgatni a bocsánatkérésről – próbáltam az ajtót bezárni, de a lába megakadályozta a zár kattanását.
- Ki beszélt itt megbánásról és könyörgésről? – mosolygott rám ridegen. - Kettőnk közül maximum neked van jogod a lábaim előtt könyörögni, hogy bocsássak meg nekem, amiért kikosaraztál – kapta el a kezem és magához rántott.
- Azonnal eressz el – húzódtam el tőle és a konyha felé futottam. Ha kell, kést szúrok a szívébe, csak takarodjon el.
- Olyan könnyű préda voltál. A kislány, aki hisz még a szőke hercegben – röhögött fel teli torokból. - Pár bók, sok mosolygás, jó modor, és máris téves képet éltetsz magadban.
- Ne gyere közelebb – húztam ki a késtartóból az egyik legnagyobb nyelűt.
- Ugyan már, megölnél? – kapott a szívéhez, mintha ezzel most mellbe vágtam volna. A következő másodpercben viszont már ott lappangott az a gonosz vigyor a szája szegletében, amitől még a vérnyomásom is az egekbe szökött. – Te sosem lennél képes gyilkolni, mert gyenge vagy és gyáva – lépett egyre közelebb.
- Maradj ott – tartottam fel szúrásra készen az élét.
- Na, ne nevetess. Nincs benned elég spiritusz, hogy megtedd. A vámpírok nélkül te csak egy elhervadt virág vagy, aki még az árnyékától is megijed.
- Honnan tudsz te a vámpírokról? – tátottam el a szájamat a megrökönyödéstől.
- Ha nem bánnád később mesélném el, most dolgunk van – lépett alig négy lépésnyi távolságra.
- Én veled nem megyek sehová – köptem ki undorodva, egyesével megnyomva a szavakat.
- Akkor majd máshogy veszlek rá – vonta meg a vállát egykedvűen. Számára teljesen mindegy volt a testi épségem. Leah ugatására felkaptam a fejem és egy pillanatra a hátsó ajtó felé tekintettem, hátha van egy tettestársa is. Hugh kihasználva a helyzetet mellém lépett és egy nehéz tárgyal fejbe vágott, míg a másikkal lefeszegette az ujjaimat a kés nyeléről. A világ elsötétült körülöttem és már csak a csattanást hallottam a padlón, ami a kezemből kihulló kés becsapódását jelezte…

- Azonnal kelj fel – ütött pofon Hugh, hogy magamhoz térjek. A fejembe nyilalló fájdalom azonnal jelentkezett, amint magamhoz tértem.
- Hol vagyok? – nyitottam ki reszketegen a szemeimet, de túl sötét volt ahhoz a szoba, hogy jobban szemügyre vegyem. A tárgyakat elhomályosultan tudtam felmérni, ahogy Hugh somolygó arcát is. Istenem, mégis hogy dőlhettem be neki? Mekkora egy lúzer vagyok!
- Hm, csak hogy magadhoz tértél. Te hülye kis ribanc! – jelent meg a semmiből egy női árnyék és belerúgott az oldalamba a magassarkújával. A fájdalomtól és meglepettségtől halk sikkantás hagyta el a számat. A hangja annyira hasonlított RÁ, de az lehetetlen. Ő nem árulná el…
- Miért? – néztem az ónix színű szemekbe. Mégis miért teszi ezt velem? Mégis mit ártottam én neki, hogy most ezt teszi velem? Meg fog ölni – suhant át a gondolat rajtam a szívműködésemet felgyorsítva.
- Arra vagy kíváncsi, hogy miért? – hajolt közelebb hozzám, így jól kivehetővé váltak jellegzetes eperszőke fürtjei. Sötét szempárjával a homlokomból folyó vért szemlélte megbűvölve. – Mert elvetted tőlem az egyetlen dolgot, amit igazán akartam. Meghülyítetted a kis képességeddel. De most miért is nem használod rajtam? – kapta el az államat és szorosan megtartotta, hogy ne vegyem le a tekintetem róla.
- Kit vettem el tőled? – kérdeztem vissza értetlenül. Neki mindene megvan, amit csak akar. Ami pedig nincs, azt pénzzel megszerzi.
- Ne játszd itt az ostobát, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Edward itt a tét.
- Ő nem egy tárgy, amit megkaphatsz – szólaltam meg felháborodva. Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, én vagyok a szánalmas életének az elrontója. – Edward számtalanszor a tudomásodra hozta, hogy nem kellesz neki. Mit akarsz még? Kérvényeztesse, hogy megértsd? – harcoltam utolsó leheletemmel is szerelmemért. Érte bármikor feladnám az életemet, mert ő maga az életem. Nyálas dumának hangzik, de így van. Minden jó dolog vele kezdődött el és most érte ér véget.
- Cafka – sziszegte dühösen, mindinkább a falnak szorítva arcomat. – Te velem nem beszélhetsz ilyen hangnemben, ezt vedd tudomásul! Edward az enyém és az is marad. Egy kis emberlányka nem veheti el tőlem. Ezt jobb, ha a tudatodba vésed – az utolsó mondatot már csak gúnyosan suttogta a fülembe.
- Addig nem, amíg én élek – szorítottam össze a fogaimat dühösen, a szabadulásért küzdve. A harag megzabolázatlanul gyúlt ki bennem, a fájdalom legkisebb szikráját is elégetve. Nem számított mi lesz az én sorsom, hogy a pokolra kerülök, de legalább Tanya is mellettem ég az idők végezetéig Edwardtól távol.
- Erre ráhibáztál, mert mindjárt véget vetek a nyamvadt életednek – emelt meg a nyakamnál fogva. Lábujjhegyen állva próbáltam meg életben tartani magam, amíg összpontosítok a pajzsomra. Az erős nyomástól fuldokoltam, de nem adtam fel. A gyakorlásokra gondoltam és Kate arcára, amint Edwardot bántja. Ahogy az angyali arc összerándul a fájdalomtól, ahogy ívbe feszül a háta, a testén átsuhanó fájdalomra. A rémképekre az indulat elöntötte az egész testemet, a véremben csörgedezett és nem lelt nyugalomra. A hatás rögtön érezhető volt, mert visszaestem a földre és eltűnt rólam Tanya keze.
- HÁHÁ. HÁHÁHÁHÁ – röhögött fel az áspiskígyó sátáni kacajjal. – Olyan mulatságos ez a kis erőfitogtatás. Mond csak, meddig bírod még tartani a pajzsodat? Egy másodpercig, netán kettő? Mert én ráérek, te már kevésbé. Innen nincs kiút drágám.
- A többiek majd a segítségemre sietnek – ellenkeztem. Alice már biztos látta és majd megmentenek.
- Persze, amikor már halott leszel. Ami lássuk be percek kérdése – méregette a körmeit unalmában.
- Te sem fogsz sokáig élni, ha erre Edward rájön – mosolyogtam rá mindentudón.
- Nem számít, mert nélküle nincs kedvem élni – fúrta a tekintetét a szemembe. Most először éreztem a hangjában valami igazságot.
- Legalább valamiben hasonlítunk – feleltem szarkasztikusan.
- Lassan ideérnek, ideje lenne belekóstolnom a főételbe. Íncsiklandozó a szagod, értem én miért van oda érted Edward – villódzott a szeme az őrület határán sodródva. Teljesen elveszítette az eszét ettől a megszállottságtól, hogy el kell szakítania engem Edwardtól.
- Nem muszáj ezt tenned – eresztettem a csomóba körmeimet fáradtan. Már nem bírom sokáig tartani magam körül a pajzsot. Egyre gyengültem és a kötél sem eresztett. Nagyon durva és erős anyagból készült.
- De, muszáj – bólintott határozottan tébolyult alakjával felém közeledve. A sarok felé pillantva megtaláltam a szemeimmel Hugh-t, aki a köztünk zajló eseményeket figyelte, akár egy szemtanú az ítélet véghezvitelét.
- Várj, azt mondtad elmeséled, honnan ismered a vámpírokat – állítottam meg Tanya-t a mozdulatban Hugh arcát figyelve.
- Hugh ezt mondta? Hm. Végül is jogodban áll tudni az igazat – nézett az áruló férfira. Lassan körbesétált a szobában és meggyújtott egy gyertyát a hangulat kedvéért. Az apró helyiség megtelt fénnyel, rálátást biztosítva a berendezésre. A padlóból helyenként kiálltak a fadarabok. Az asztal, - amin a gyertya állt – egy kisebb fuvallattól is összeroskadhat. A falak penészesek és mocskosak voltak, és ablakról még hírből sem hallottak a ház építői. Kirázott a hideg a szörnyű állapottól, ami idebent uralkodott. – Nos mivel nincs időnk, a rövidebb verziót tárom eléd. Hugh elég sokkal tartozik nekem, amiért sikerült felkarolnom és egy jól működő állással megajándékoznom. Így az adósom lett és most megtesz értem egy aprócska szívességet. Hát nem romantikus? – csapta össze a kezeit eszelősen. Az agyarai kivillantak a sötétségben, és a zakkant tekintet megtalált engem. – Vége az esti mesének, éhes lettem – kuporodott le mellém a homlokomon végigfutó vércseppet fürkészve.
- De hát te vegetáriánus vagy – hunytam le szemeimet megsemmisülten. Már csak másodpercek kérdése és ennyi, lezáródik az életem.
- Egyszer tehetek kivételt – fordította el a fejemet és erősen megtartott ebben a pózban ellenkezésemet látva. Így már semmi sem akadályozhatta meg a munkája bevégzésében. Teljesen fedetlen volt a nyakam, felkínálkoztam a szipirtyó utolsó vacsorájának.
- Szeretlek Edward – sikítottam fel hangosan a nyakamba fúródó fogakat megérezve. A bőröm hamar megadta magát és egyre inkább éreztem, ahogy elpárolog belőlem az életerő. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, míg el nem ködösült előttem a világ…

34. fejezet

Sziasztok. Kicsit elmaradtam a frisseléssel, ezért szeretnék bocsánatot kérni. Ezt most szerintem egy kicsit összecsaptam, és még csak Puszmóval sem ellenőriztettem le, mert nincs MSN-en viszont holnap megyek Balatonra (1 napra), szóval nincs időm :S
Ui.: Ez a fejezet Edward szemszöges :) És "Névtelennek" üzenem, hogy miatta is készült el olyan gyorsan, mert szegényke már a végét járta a hiánytól :D


Nyugalom, vagy mégsem?

Csend, mindent beborító nyugalom. Nem érzékeltem többé a fájdalmat, a testemen átfutó elektromosságot. A gondolatok is elhaltak a fejemben, nem maradt más, csak a higgadtság. Mint amikor egy fagyott tájat figyelsz, a felszínen minden harmonikus, zavartalan. A hegyek lenyűgözően olvadnak össze, a kőzet és a hótakaró egysége idilli képet fest a szemünk elé. Az illatok frissek és tiszták, nem mocskolja be a rengeteg szmog. A nap felkeltével megvilágosodnak a felhők és a köd, ami körüllengi a hegy csúcsát. A hűsítő szél megzabolázatlanul hasít a ruhámon át. El se hinné az ember, hogy egy balesetveszélyes vidéken jár. Ha mélyebbre ásunk, viszont megtalálhatjuk a veszély forrását. A lavina hatalmas erejét, ami beterítette a környező erdőket. Mert hiába gyönyörű ez az óriás, számtalan veszélyt rejteget, ha a közelébe kerülsz.
- Sikerült… sikerült az áttörés – kapta a szája elé Carmen a kezét ámulatában. Eddig észre sem vettem, hogy csukott szemmel merengek egymagamban. Bella sugárzó mosollyal fogta közre kezemet, látszott a szemén a koncentrálás és erőlködés. Végre vissza tudta tartóztatni Kate erejét. Az egész családon végigsuhant az elismerés hulláma. Ez volt a nyári szünetünk második napja. Bella érdekében egészen eddig halogattuk a gyakorlást. A stressz és folyamatos bosszúság elhagyásával a siker sem váratott magára. Boldogan húzódtam közelebb hozzá, a melegében fürödve. Mintha a mennyországon estem volna át az elmúlt másodpercekben. Könnyednek és légiesnek éreztem magam a nemkívánatos gondolatoktól. Olyan jó volt csak a sajátomat hallani, a többi zúgást pedig félresöpörni.
- Bámulatos, ragyogó – csillant fel Eleazar szeme. A bizakodás az arcán ezer szóval is felért.
- Tudtam, hogy Edward lesz a kulcs. A szerelemnél nincs erősebb kapocs a világon – és most először áldottam Bella képességét, amiért nem hallottam Kate vigyorához tartózó gondolatait. Mert ez az a fajta fogat kivillantó mosoly volt, amihez tartózott egy indiszkrét megjegyzés, amit most Bella csodás képessége blokkolt. Az évek során meg tanultam kezelni a Denali lányok humorát, de egy ponton túl nem tudnám az úriemberhez méltó mércét megütni. – Ugye Edward? – függesztette rám Kate a szemeit várakozón. Ajkai még mindig abban a bizonyos „én tudom” görbében álltak.
- Milyen kérdésedről maradtam le? – hagytam abba az elmélkedést és zavartan figyeltem rá. Egyáltalán nem hallottam, hogy megszólalt volna. Hacsak…
- Na ne – kezdett el Kate vihorászni. Egyre zavartabb és meglepettebb lettem a reakciójától. – Ezt nem hiszem el. Bella nem csak engem, de téged is blokkol az akaratával. Ügyes kislány – nézett kiválasztottamra elismerőn.
- Én nem csinálok semmit – húzta ki tenyeremből apró ujjait nem tetszőn, és ezzel a helyére is billentette a mérleget. A gondolatok folyamként zúdultak be elmémbe elárasztva a fejemet.
„Most meg mi van? Miről maradtam le?” – kérdezte Rosalie sértődötten, akár egy ötéves kislány.
„Bella tényleg különleges” – bólintott Carlisle megbizonyosodva, hogy megérte a sok fáradalom.
„Azt a mindenit, Edward végre nem fog a fejemben kutakodni. Hohó nincs több hármasban szeretkezés. Csak én és az én Rose babám. Nincs több ingyen pornó a tesónak, micsoda megkönnyebbülés.”
A fojtott kuncogásomat Emmett sértetten kezelte. A Bella nélküli érintkezés miatt visszatért a gondolatolvasás képessége.
- Már megint. Istenem most miért büntetsz? – drámázott az égre tekintve, nyúzott arccal. - Szállj ki a fejemből, mert nem állok jót magamért – szűkölt össze a szeme és eltrappolt sértetten.
- Ez…? – mutatott érdeklődön Bella Emmett után, de leintettem.
- Nem fontos, most inkább menjünk – kaptam el a kezénél fogva és a hátamra lendítettem.
- De… - kulcsolódtak össze ujjai a meglepettségtől.
- Kapaszkodj – fojtottam el az újabb kérdésáradatát. Csak a pillanatnak akartam élni, később ugyan úgy válaszolni tudok, ha még érdekli. Az erdőn át futottam, kiélvezve a futás megunhatatlan élményét.

- Most már megkérdezhetem, hogy miért raboltál el? – feküdt le a vadvirágokkal borított fűbe. A rétünkre hoztam, hogy kettesben lehessek vele. Amióta megtudtam, hogy Hugh szemet vetett rá, a lehető legtöbb időmet Bellára szenteltem. Tudnia kellett, hogy nekem bármit elmondhat, megbízhat bennem és mindig mindenen átsegítem, csak tudassa velem, ha baj van.
- Ez nem számít emberrablásnak szerintem… – ültem le lassan mellkasa mellé és az arcát tanulmányoztam. Szemeit lehunyta, vonásai ellazultak a nyugalomtól. Annyira törékenynek látszott, mintha bármelyik pillanatban darabjaira eshetne szét. Hogy megbizonyosodjak róla, nem csak hallucináció áldozata vagyok, végighúztam mutatóujjamat kidomborodó artériáján. Mély sóhaj hagyta el a száját, majd elnyíltak ajkai. Szívének ritmusa gyorsabb melódiára váltott. Vére úgy áradt szét a testében, ahogy engem elönt a gondolatok kavargó folyama.
- Olyan jó itt lenni – remegett meg az újabb lágy érintéstől. Az arca vörösen lángolt a felszökő vértől.
- Igen, és még jobb, hogy kettesben vagyunk – értem el kezemmel arcát, míg nem az ajkainál megállapodtam. Apró harapásnyomok díszítették az isteni bőrt, mert ha zavarban volt, mindig alsó ajkát büntette.
- Ebben egyetértünk – nyitotta ki szemeit. A vágyakozás ott égett bennük. Kezével elkapta az enyémet, és lágy csókot lehelt rá.
- Pontosan – hördültem fel akaratlanul az engem ért borzongástól. Erőt merítve határozatlanságomból elém térdelt és belesüllyesztette ujjait kusza hajamba. Tekintetével nem engedett el, fenntartotta a kapcsolatot. Ajkai közül a meleg lehelet utat tört, hogy tovább őrjítse a férfit és démont egyszerre. Megunva a várakozást én közelítettem meg a csábító szájat, de ő nevetve kitért előlem és a földre döntött.
- Ejnye, Edward Cullen, ennyire izgága lenne? Ezt nem is tudtam – támaszkodott mellkasomra mosolyogva, kissé gunyorosan.
- Na, megállj – perdítettem meg kettősünket, hogy ő kerüljön alulra. – Meglátjuk te hogy bírod ki! – fenyegetőztem és rögtön lecsaptam a kibírhatatlanul finom illatú női nyakra.
- Ne. Hagyd abba! – kuncogott alattam a csiklandozástól. A csípőjét erősen lefogtam, hogy ne rángatózzon annyira alattam. – Kérlek, megadom magam – nyöszörgött.
- Igazán? Megadod? – húzódott vigyorra szájam.
- Annyira gonosz vagy – emelkedett fel-le mellkasa a levegőhiánytól, mikor abbahagytam.
- Erre már korábban is rá kellett volna jönnöd – cirógattam végig orcáját.
- Valóban, rettegek tőled. Sőt, egyenesen irtózom. Mert egy szörnyeteg vagy, aki kislányokat csábít el, majd hoppon hagyja őket. Nagyon, nagyon gonosz vagy – húzódott fel a földről egészen az arcomig. Szavai ellenére a szemeiben a fény ott pislákolt, majdhogynem engem is megperzselve.
- Akkor büntess meg – mentem bele a játékba, ami kicsit sem az én szerepem volt. Alig mondtam ki, karjai máris körém csavarodtak és visszahúztak a nagyra nőtt fűbe. Ajkai vadul ostromolták higgadtságomat, én pedig rögtön kerestem a kibúvót. Túlságosan kívántam, és ez az érzés megőrjített. Az agyaraim megállíthatatlanul termelték a mérget, amit Bella erőfeszítés nélkül kicsókolt a számból. Féltem, hogy megsebzem a pengeéles fogaimmal.
- Bella – szorítottam le erősen a földre az ajkaitól elválva. Nem akartam bántani.
- Sajnálom – költözött szomorúság a szemeibe. – Azt hiszem, az én önuralmam sem az igazi – mosolyodott el kedvetlenül.
- Egyre több a közös pontunk – eresztettem el a csuklóját és felkeltem róla.
- Akár csak két mágnes – mozdult velem együtt. – Most már megtudhatom, hogy miért jöttünk ide?
- Hogy ne kelljen átélned a sok gratulációt és egész délután nélküled elfoglalnom magam. Jobban szeretek zártkörűen ünnepelni – fűztem össze ujjainkat.
- És tényleg nem hallottad a többiek gondolatát, mikor testi kontaktust létesítettem veled? – kérdezte kíváncsian.
- Valamilyen okból kifolyólag nem – ráztam meg a fejem.
- Ez számodra rossz, nem?
Hát igen, fején találta a szöget. Én magam sem tudtam, hogy valójában mit érzek.
- Egy évszázadnyi gondolatolvasás után kissé zavaró, ugyanakkor frissítő érzés. Ez nem olyan, mint a te képességed. A tied összetettebb, nehezebb az elsajátítása, az enyém meg egyszerű. Minden erő más, ahogy azt Eleazar az elején elmondta. Néha úgy kikapcsolnám – ha tudnám -, de ki tudja, mikor lenne rá a legközelebb szükségem.
- Megértem. Néha félek, hogy mi lesz, ha nem tudom uralni és lebukok.
- Ez nem történhet meg. Vigyázunk rád és már nagyon jól haladsz – nyugtatgattam. A családom és a Denaliak is mellette állnak, segítik, amiben csak megtehetik. Nem beszélve arról, hogy itt vagyok én biztosítékként. Bármit megtennék érte.
- Tudod mit szeretnék? – nézett rám csillogó szempárral.
- Ha beengednél az elmédbe, megtudhatnám – próbáltam mosolygásra bírni. Talán a jövőben erre is sor kerülhet, amilyen tempóban halad az ereje megismerésében.
- Bemutatlak Lisa néninek most azonnal. Gyere – noszogatott, mikor látta, hogy nem mozdulok.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim a meglepettségtől.
- Jól hallottad, meg kell ismernie. Így is túl sokáig húztuk el.
- De múltkor még hallani sem akartál róla – értetlenkedtem. Azóta mi változott meg?
- Ne kéresd magad – húzta meg a kezemet kérlelőn.
- Ha így gondolod, akkor rendben – keltem fel a földről és Bella elé álltam, hogy felkapaszkodhasson a hátamra. – Vigyázat hátul, széllökésekre felkészülni – mosolyogtam magam elé és belevetettem magam a fák közé. Bella végre rászánta magát erre a lépésre, el se tudtam hinni. Melengette az érzés a nem létező szívemet. Lehet jobban ki kellett volna öltöznöm az alkalomra, kár hogy Alice ezt előre nem láthatta, mert előre nem volt megtervezve.

A házak közelében lefékeztem és kézen fogva sétáltunk az utcán, a feltűnést elkerülve.
- Biztos vagy benne? – toporogtam az ajtajuk előtt, a ruhámat és összekócolódott hajamat megigazítva.
- Halálbiztos – eresztett meg egy bizakodó mosolyt és kinyitotta az ajtót maga után vonszolva. – Lisa néni, itthon vagy már? Hazajöttem.
- Fent van – suttogtam halkan az emeletről jövő hangokat hallva.
- Mindjárt lemegyek, egy pillanat – kopogott a magassarkú a padlón. Éppen a családi képeket tanulmányozta, amíg meg nem jelentünk. – Sziasztok, fiatalok – nézte végig kettősünket figyelmesen, ahogy a lépcsőn lelépegetett.
- Jó napot asszonyom – köszöntem illendően.
- Be szeretném neked mutatni a barátomat. Talán már hallottad a nevét, Edward Cullen. Az édesapja orvos – feszengett Bella a nagymamája előtt. Látszott, hogy nem igazán van otthon ebben.
- Dr. Cullen. Azt hiszem, rémlik róla valami – cikáztak a gondolatai az apám arca után kutatva, de nem sikerült maga elé képzelnie. – Fáradj beljebb – vezetett a nappali felé.
- Köszönöm asszonyom – indultam meg Bellával együtt a kanapé felé.
- Szólíts csak Lisának, azért annyira nem vagyok vén csont – mosolyodott el, amivel megjelentek arcán az elmélyült ráncok.
- Rendben assz… Lisa – javítottam ki magam átkozódva.
- Sokkal jobb – libbent ki a konyhába és alig pár perc után vissza is tért teasüteményekkel és limonádéval. – Mióta is ismeritek egymást? – ült le velünk szembe.
- Amióta az iskolába jár Isabella – válaszoltam a feltett kérdésre.
- És nekem csak most mutatod be – nézett Bellára rosszallóan.
- Igen, mert nem akartam semmit sem elkapkodni – borult lángba az arca.
- Kapkodni valóban pocsékolás. Jobb, ha a dolgok be vannak ütemezve – mért végig újra szemeivel, de semmi kivetnivalót nem talált bennem. A gondolatai viszont nagyon elszórakoztattak. Azt hitte, hogy Bella terhességét akarjuk bejelenteni, vagy, hogy holnap összeházasodunk. Esetleg Bellát elrabolom és elviszem jó messzire innen.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Lisa. Sokat hallottam önről – vágtam közbe, mikor végleg elvesztette a hatalmát a gondolatai felett.
- Remélem csak jókat – fordult Bella felé, aki aprót bólintott visszafogott mosollyal. – Nagyon örülök nektek. Bellának már kijárt egy kis boldogság, és hát úgy néz ki, nálad jobbat keresve sem találhatna.
- A lehető legboldogabb nővé szeretném tenni az élete végéig – biztosítottam róla nagymamáját.
- Ez esetben áldásom rátok, de ha most nem haragszotok, visszamegyek a munkába. Szerencsések vagytok, hogy szünet van és pihenhettek egy kicsit – fogta meg a táskáját és integetve elköszönt.

- Ezen is túl vagyunk – kelt fel a kanapéról Bella, a felgyülemlett levegőt kieresztve.
- Csak nem tartasz a nagymamádtól? Pedig nagyon kedves – kuncogtam a még mindig kipirosodott orcáját nézve.
- Álcázza magát, most csak a jó formáját hozta – bokszolt bele játékosan vállamba.
- Amelyik kutya ugat, az nem harap – öleltem át szorosan, hogy kicsit lehiggadjon a belőlem áradó hidegtől.
- Ez a szabály nálad is él? – éledtek fel kezei és a nyakam köré záródtak.
- Vámpíroknál kicsit összetettebb. Nálunk sohasem tudhatod biztosan – játszottam göndör tincseivel.
- Akkor lehet, ki kellene próbálnom.
- De nem most. Haza kell mennem – húztam el a szájamat nem tetszőn.
- Miért? Még alig voltunk kettesben – akaszkodott szorosan vállaimba, hogy ellenezze a távozásom.
- Alice kitalálta, hogy menjünk a hegyekbe baseballozni, mert kora este vihar várható – magyaráztam el neki kobold húgom felpörgését. Szeretjük ezt a sportot, mert ilyenkor önmagunk lehetünk.
- Rendben, veletek megyek – ajánlkozott fel.
- Szó sem lehet róla. Ez a terep nem neked való, főleg nem sötétben. Nem ismerem a környéket és nem akarlak veszélybe sodorni.
- De hát…
- Semmi de, az életed fontosabb, mint egy buta játék – néztem a durcás arcra. Muszáj lesz valahogy kiengesztelnem. – Éjjel eljövök, és hajnalig veled maradok, ha ez megfelel kárpótlásnak.
- Legyen dél - nézett rám őszinte bájossággal.
- Rendben van, neked nem lehet nemet mondani – leheltem egy apró csókot szájára.
- Jó szórakozást és nyerd meg nekem a meccset – kísért ki a hátsó ajtón, ahol elváltak az útjaink.
- Meglesz – vigyorogtam rá lezseren, majd az udvaron átcsörtetve futottam hazáig…

Díjak

Köszönöm Valöriee a díjat :)

5 dolog rólam:
- Gyöngyfűző szakköre jártam régen
- Imádom az állatokat
- Van egy őszhajszálam xD (de most komolyan akárhányszor kitépem, visszanő :P)
- Szeretem a True Bloodot és Vámpírnaplókat is
- Szeretek fejléceket gyártani

5 ember, akinek adom:
- Szylu
- Ginewra
- Nikcimaci
- Timi
- Bree23





Köszönöm Puszmó :)


1.Köszönd meg.
2.Rakd ki a blogodba.
3.Írj magadról három dolgot
4.Add tovább legalább három embernek.
5.Hagyj üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad.


3 dolog rólam:
- Utálom a rizst
- Nem szeretem a fekete és a fehér színt
- 2 évig játszottam egy online játékkal (mmorpg-s)

Akiknek küldeném:
- Laura
- Léna
- Voiki