35. fejezet

Sziasztok. Kis késéssel, de itt vagyok. Ez a fejezet két szemszögesre sikeredett (ilyen még azt hiszem nem is volt). A függővégért elnézést, de egyszerűen nem bírtam kihagyni *gonosz vigyor* :D Ezt a fejezetet ARAMIS-nak ajánlom, ha egyáltalán feljön és elolvassa xD Hm nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :)



Árulás


Edward szemszöge:

A gondolataimba merülve suhantam hazáig. Örültem Bella sikereinek és a köztünk húzódó egyre mélyülő kapcsolatnak. Csábító illatát – ha vele voltam – sikerült az agyam legkisebb pontjába száműzni. Nem vágyakoztam már annyira a vére iránt, mint a megismerkedésünkkor. Mindinkább előtérbe került a vonzódás köztünk, ahogy egy normális női-férfi kapcsolatban ez megszokott. Hisz ki ne kívánna egy ilyen szépséget. Mégsem engedhettem, hogy akár a férfi, akár a vámpír győzedelmeskedjen felettem. Túl törékeny ahhoz, hogy ezzel kísérletezzünk. Nem éri meg a kockázatot.
- Edward minden rendben? – fürkészett húgom a gangon állva. Észre sem vettem, mikor értem haza. Annyira a képtelenségek birodalmában lebzseltem, de most ideje felébredni és a valóságban helyt állni. Elvégre is mit kezdenék magammal a játék közben, ha egy másik dimenzióban röpködök szárnyavesztetten.
- Minden a legnagyobb rendben. Mikor indulunk? – kerültem meg Alicet a nappaliba belépve. Mindenki baseball felszerelésben foglalta el magát a kanapén vagy a padlón ücsörögve. A lányok a magazinokat lapozgatták az e hónapi trendeket kibeszélve, míg a fiúk inkább a tv előtt játszottak egy autós játékot. A „felnőttek” – Carlisle, Esme, Eleazar és Carmen - pedig a két blokkot elválasztva középen telepedtek le a régmúlt emlékeken csámcsogva. Csupán egy vámpírt hiányoltam a társaságból. Na jó, túloztam! Egyáltalán nem vágytam a társaságára, mégis furcsállottam, hogy nem vesz részt a lányok csevejében.
- Csak hogy ideértél. Már azt hittük Bella végleg elrabolt tőlünk. Most hogy ilyen jól nyomja a pajzsával, váltságdíjat is kérhetne tőlünk az életedért cserébe. Bár ahogy elnézem, önként vállalkoznál a túsz szerepére – nevetett fel testvérem öblösen, az egész házat megremegtetve medvebőgésével.
- Emmett csak azt akarta a tudomásodra hozni a maga sajátos módján, hogy hiányolt és öt percet kapsz, hogy átöltözz – vette át a szót Rosalie, bátyám száját betapasztva.
- Elég lesz három is – kuncogtam fel a szépség és szörnyeteg játékát végignézve. Emmett addig ügyeskedett, amíg Rose ujjai közül kikandikált a nyelve és végighúzta a tenyeréig. Erre húgom egy mozdulattal fejbe vágta a szabad kezével, és beletörölte a vámpírméreggel átitatott tenyerét bátyám újonnan vásárolt ingjébe. A folytatást már csak a gondolataikon keresztül követtem, mert felmasíroztam a szobámba és „átvedlettem” az ágyamra kikészített ruhákba.

- Két perc harmincegy másodperc, nem is rossz – állította le a stoppert Irina kacarászva. – De ha a vámpír adottságaidat tekintjük, elég lomha – öltötte rám gyerekesen a nyelvét.
- Ugyan hagyd már, a szerelem miatt ilyen, ami egy igen halálos betegség. Lassan emészti fel, nekünk nem hagyva semmit – folytatta Kate a piszkálódást.
- Ne felejtsd ki, hogy ragályos is – ragadtam meg Irinát a derekánál fogva és kipördültem vele az ajtón, mintha csak táncolnánk. Nevetve engedett nekem, belement a spontán játékba, amivel egy kicsit heccelhetjük a nővérét. Amióta ilyen érzések kavarognak bennem Bella iránt, szinte elképzelhetetlen számomra, hogy mégis hogy nem sikerült ezer év alatt párra lelniük a Denali lányoknak. Az elején mindhárman szó szerint falták a férfiakat és a mai napig becsábítják őket az ágyukba, mégsem találták meg az igazit, akiért az örökkévalóságot is feláldoznák. Kate mintha csak a fejemben olvasna, válaszolt a gondolataimra.
- Utoljára több száz éve voltam szerelmes emberbe, de nem bírta sokáig az iramot velem. Sőt senki sem képes erre a fékevesztett tempóra – komorult el egy pillanatra az arca, mégis hamar rendezte vonásait.
- Ezért még nem kellene feladnod – vágott közbe Irina a nyakamba csimpaszkodva jobbra-balra ringatva kettősünket.
- Beszél az, akinek szintén nincs pasija – vágott vissza Kate.
- De én nem is keresem az igazit megszállottan. Egyszer élünk, hát használjuk ki – mosolygott rám magabiztosan.
- Nagy szavak, de az emberférfiak kizárólag arra jók, hogy kielégítsék a vágyaimat egy éjszakára – simított bele Kate barna hajába, ami aztán visszaomlott a vállára.
- Szerintem ezt az eszmecserét folytassuk később és induljunk a hegyekbe – vágott közbe Esme diplomatikusan, amíg el nem durvul a helyzet. A lányok némán bólintottak így az erdő felé vehettük az irányt. A biztonság kedvéért azért Irina mellettem haladt, hogy ne bosszantsák tovább egymást. Kate a végén még használná rajta az erejét, amit tapasztalapból állítok, nem a legkellemesebb érzés a világon. Egyáltalán nem az volt a célom ezzel a kis játékkal, hogy most egymásnak essenek. Csupán nem akarok mindig a középpontban ténferegni, mint egy hősszerelmes és ez most rosszul sült el.
- Tanya-t nem várjuk meg? – kérdeztem rá érdeklődön a csepegő esőben. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés kerített hatalmába, ha rágondoltam.
- Van egy kis elintéznivalója valahol a közelben. Azt mondta reggelre visszatér közénk.
- Elintéznivaló? – szűkültek össze a szemeim bizalmatlanul.
- Lehet már pasi hiánya van neki is, nem kötötte az orrunkra. Ha már téged nem sikerült behálóznia, akkor másnál lel vigasztalást – nézett Irina mélyen a szemembe. A kislányos báj ott játszott az arcán, de a gondolatai is nagyon szabadok ugyanakkor ártatlanok voltak. Teljesen ellentéte a testvéreinek. Tanya túl rámenős és mindenkinek meg akar felelni. Míg Kate inkább kettőjük mintájára épül. Egyszer bebábozódva emészti magát a vámpírlét hátrányai miatt, aztán meg a fellegekben szálldos, mint egy szárnyait próbálgató pillangó.
- Valami rosszat mondtam, hogy ilyen kétkedő arcot vágsz? – lökött oldalba Irina futás közben. A többiek már jó száz méterrel lehagytak minket.
- Nem, dehogy is, csak kicsit furcsállom.
- Tanya-nak vannak furcsaságai, ezzel együtt kell szeretned – vonta meg a vállát és szorosan felzárkózott a többiek után. Én sem gondolkoztam tovább ezen a badarságon, inkább követtem Irina példáját és kizártam az összes pesszimista gondolatot a fejemből, helyet szorítva a jóknak. Ott van a holnap, meg a holnapután hogy balgaságokon rágódjak. Sőt az egész létem…

- Tehát Eleazar, Carmen, Emmett, Esme, Jasper az egyik csapatban lesznek. A másikban pedig Carlisle, Irina, Edward, Rosalie, Kate. Én pedig leszek a dobó – szervezte meg a két csoportot Alice a már-már orkánná erősödő szélben. Ez általában az ő posztja szokott lenni, szeret minket az orrunknál fogva vezetni. Bevallom, elég jól csinálja. A következő másodpercben egy hatalmas villám vágtatott át az égen, ami jelezte számunkra a játék kezdetét. Mindenki elfoglalta helyét és Alice dobásával megindult a játék. A labda süvítve repült a szélben Jasper ütésének köszönhetően. Rögtön a nyomába eredtem, általában a messzire röpülő labda az én reszortomba tartozott. A légmozgás és eső az arcomat célozta meg, mintegy hátráltatva a nyerési esélyünket. Csak azzal nem volt tisztában az anyatermészet, hogy a vámpírok ellenállóbbak az embereknél. Vadászösztönömet elengedve szegődtem a labda nyomába és pár lépés után sikerült is a zsákmányomat megszereznem. Egy jól irányzott mozdulattal aztán útjára engedtem a csapatom felé. Az egész procedúra alig pár másodpercig tartott, végig ebben az ütemben. Dobás… ütés… futás… vissza passz, amíg nem cseréltünk és mi lettünk az ütőjátékosok. Az összes labdát sikerült a lehető leghamarabb visszadobnunk, így alig pár hazafutást sikerült bezsebelniük Emmett csapatának.
- Miért nem tudsz figyelni Irina? – morgolódott Kate a sártól összekoszolt ruháját siratva.
- Az a labda pont felém jött, miért kellett beleérned? – sziszegett vissza testvérére az érintett.
- Most nézd mit tettél, ez sosem jön ki.
- Az nem számít, ha vizes vagy, de ha egy kis piszok ragad rád már letörik a műkörmöd? – figurázta ki Kate-t.
- Ezt most szívd vissza vagy esküszöm, hogy… - feketedett el Kate szeme, én meg jobbnak láttam, ha azonnal közbelépek. Mint egy villámhárító közéjük léptem és vártam az összecsapást.
- Na mit csinálsz, megcsapsz egy kis elektromossággal? – nevetett fel Irina sötéten a nővérét tovább idegelve.
- Irina, Kate, kérlek! – csitítottam mindkettőjüket.
- Hoztam magammal váltásruhát, nem éri meg ezért hajba kapni, gyere – ragadta meg Kate csuklóját Rosalie és egy fa tövébe húzta, ahol egy vízhatlan táska várta őket. Hát ez igen, ha ruhariadó van, akkor képes a jobbik formáját hozni. Csak azon csodálkoztam, hogy Alice nem tartott velük. Akár vörös riasztást is hirdet, ha egy ruhaanyag foszlik vagy nem megfelelően áll az illetőn. Ez csak egyet jelent.
- Alice – futottam a kör közepére, ahol elhomályosult tekintettel ácsorgott a jövőt figyelve. Jasper sem tétlenkedett, rögtön mellette termet és átölelte kedvesét. Elmémmel ráfókuszáltam és az összes többi értelmetlen csevejt kizártam a fejemből.

„Miért?” – kérdezte Bella erőtlen hangon. A homlokából megállíthatatlanul buggyantak elő az újabbnál-újabb vércseppek, egyenesen a nyakán lecsorogva. Szemeiben ott égett az értetlenség, a fájdalom, és a lehető legrosszabb, amit sosem felejtek el, amíg élek: beletörődés a saját halálába…



Bella szemszöge:

A délután fennmaradt részét a tv előtt töltöttem. Edward a percek múlásával egyre jobban hiányzott és ezt csak tetézte az egyedüllétem. Lisa néni feltehetőleg hamarosan hazaér, de addig nekem maradt a műsorfüzet fölött való elmélkedés. Nehéz döntés: melyik filmet nézzem, ha eljön Joe Black vagy Forrest Gump? Brad Pitt a gyönyörű mosolyával, és megnyerő külsejével, avagy egy hibbant a megszállottságával? Egy velem egyidős lánynak nem lenne kérdés, hogy a szépfiút, de nálam ez sosem volt egyértelmű. A csengő megszólalása egy időre hanyagolásra bírta az elmélkedést.
- Máris megyek – bújtam bele a papucsomba és kibotorkáltam az ajtóig. – Ki az? – nyitottam ki az ajtót, az illetőnek meg sem várva a bemutatkozást. – Jaj ne, már megint te? Most nincs idegzetem a monológodat meghallgatni a bocsánatkérésről – próbáltam az ajtót bezárni, de a lába megakadályozta a zár kattanását.
- Ki beszélt itt megbánásról és könyörgésről? – mosolygott rám ridegen. - Kettőnk közül maximum neked van jogod a lábaim előtt könyörögni, hogy bocsássak meg nekem, amiért kikosaraztál – kapta el a kezem és magához rántott.
- Azonnal eressz el – húzódtam el tőle és a konyha felé futottam. Ha kell, kést szúrok a szívébe, csak takarodjon el.
- Olyan könnyű préda voltál. A kislány, aki hisz még a szőke hercegben – röhögött fel teli torokból. - Pár bók, sok mosolygás, jó modor, és máris téves képet éltetsz magadban.
- Ne gyere közelebb – húztam ki a késtartóból az egyik legnagyobb nyelűt.
- Ugyan már, megölnél? – kapott a szívéhez, mintha ezzel most mellbe vágtam volna. A következő másodpercben viszont már ott lappangott az a gonosz vigyor a szája szegletében, amitől még a vérnyomásom is az egekbe szökött. – Te sosem lennél képes gyilkolni, mert gyenge vagy és gyáva – lépett egyre közelebb.
- Maradj ott – tartottam fel szúrásra készen az élét.
- Na, ne nevetess. Nincs benned elég spiritusz, hogy megtedd. A vámpírok nélkül te csak egy elhervadt virág vagy, aki még az árnyékától is megijed.
- Honnan tudsz te a vámpírokról? – tátottam el a szájamat a megrökönyödéstől.
- Ha nem bánnád később mesélném el, most dolgunk van – lépett alig négy lépésnyi távolságra.
- Én veled nem megyek sehová – köptem ki undorodva, egyesével megnyomva a szavakat.
- Akkor majd máshogy veszlek rá – vonta meg a vállát egykedvűen. Számára teljesen mindegy volt a testi épségem. Leah ugatására felkaptam a fejem és egy pillanatra a hátsó ajtó felé tekintettem, hátha van egy tettestársa is. Hugh kihasználva a helyzetet mellém lépett és egy nehéz tárgyal fejbe vágott, míg a másikkal lefeszegette az ujjaimat a kés nyeléről. A világ elsötétült körülöttem és már csak a csattanást hallottam a padlón, ami a kezemből kihulló kés becsapódását jelezte…

- Azonnal kelj fel – ütött pofon Hugh, hogy magamhoz térjek. A fejembe nyilalló fájdalom azonnal jelentkezett, amint magamhoz tértem.
- Hol vagyok? – nyitottam ki reszketegen a szemeimet, de túl sötét volt ahhoz a szoba, hogy jobban szemügyre vegyem. A tárgyakat elhomályosultan tudtam felmérni, ahogy Hugh somolygó arcát is. Istenem, mégis hogy dőlhettem be neki? Mekkora egy lúzer vagyok!
- Hm, csak hogy magadhoz tértél. Te hülye kis ribanc! – jelent meg a semmiből egy női árnyék és belerúgott az oldalamba a magassarkújával. A fájdalomtól és meglepettségtől halk sikkantás hagyta el a számat. A hangja annyira hasonlított RÁ, de az lehetetlen. Ő nem árulná el…
- Miért? – néztem az ónix színű szemekbe. Mégis miért teszi ezt velem? Mégis mit ártottam én neki, hogy most ezt teszi velem? Meg fog ölni – suhant át a gondolat rajtam a szívműködésemet felgyorsítva.
- Arra vagy kíváncsi, hogy miért? – hajolt közelebb hozzám, így jól kivehetővé váltak jellegzetes eperszőke fürtjei. Sötét szempárjával a homlokomból folyó vért szemlélte megbűvölve. – Mert elvetted tőlem az egyetlen dolgot, amit igazán akartam. Meghülyítetted a kis képességeddel. De most miért is nem használod rajtam? – kapta el az államat és szorosan megtartotta, hogy ne vegyem le a tekintetem róla.
- Kit vettem el tőled? – kérdeztem vissza értetlenül. Neki mindene megvan, amit csak akar. Ami pedig nincs, azt pénzzel megszerzi.
- Ne játszd itt az ostobát, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Edward itt a tét.
- Ő nem egy tárgy, amit megkaphatsz – szólaltam meg felháborodva. Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, én vagyok a szánalmas életének az elrontója. – Edward számtalanszor a tudomásodra hozta, hogy nem kellesz neki. Mit akarsz még? Kérvényeztesse, hogy megértsd? – harcoltam utolsó leheletemmel is szerelmemért. Érte bármikor feladnám az életemet, mert ő maga az életem. Nyálas dumának hangzik, de így van. Minden jó dolog vele kezdődött el és most érte ér véget.
- Cafka – sziszegte dühösen, mindinkább a falnak szorítva arcomat. – Te velem nem beszélhetsz ilyen hangnemben, ezt vedd tudomásul! Edward az enyém és az is marad. Egy kis emberlányka nem veheti el tőlem. Ezt jobb, ha a tudatodba vésed – az utolsó mondatot már csak gúnyosan suttogta a fülembe.
- Addig nem, amíg én élek – szorítottam össze a fogaimat dühösen, a szabadulásért küzdve. A harag megzabolázatlanul gyúlt ki bennem, a fájdalom legkisebb szikráját is elégetve. Nem számított mi lesz az én sorsom, hogy a pokolra kerülök, de legalább Tanya is mellettem ég az idők végezetéig Edwardtól távol.
- Erre ráhibáztál, mert mindjárt véget vetek a nyamvadt életednek – emelt meg a nyakamnál fogva. Lábujjhegyen állva próbáltam meg életben tartani magam, amíg összpontosítok a pajzsomra. Az erős nyomástól fuldokoltam, de nem adtam fel. A gyakorlásokra gondoltam és Kate arcára, amint Edwardot bántja. Ahogy az angyali arc összerándul a fájdalomtól, ahogy ívbe feszül a háta, a testén átsuhanó fájdalomra. A rémképekre az indulat elöntötte az egész testemet, a véremben csörgedezett és nem lelt nyugalomra. A hatás rögtön érezhető volt, mert visszaestem a földre és eltűnt rólam Tanya keze.
- HÁHÁ. HÁHÁHÁHÁ – röhögött fel az áspiskígyó sátáni kacajjal. – Olyan mulatságos ez a kis erőfitogtatás. Mond csak, meddig bírod még tartani a pajzsodat? Egy másodpercig, netán kettő? Mert én ráérek, te már kevésbé. Innen nincs kiút drágám.
- A többiek majd a segítségemre sietnek – ellenkeztem. Alice már biztos látta és majd megmentenek.
- Persze, amikor már halott leszel. Ami lássuk be percek kérdése – méregette a körmeit unalmában.
- Te sem fogsz sokáig élni, ha erre Edward rájön – mosolyogtam rá mindentudón.
- Nem számít, mert nélküle nincs kedvem élni – fúrta a tekintetét a szemembe. Most először éreztem a hangjában valami igazságot.
- Legalább valamiben hasonlítunk – feleltem szarkasztikusan.
- Lassan ideérnek, ideje lenne belekóstolnom a főételbe. Íncsiklandozó a szagod, értem én miért van oda érted Edward – villódzott a szeme az őrület határán sodródva. Teljesen elveszítette az eszét ettől a megszállottságtól, hogy el kell szakítania engem Edwardtól.
- Nem muszáj ezt tenned – eresztettem a csomóba körmeimet fáradtan. Már nem bírom sokáig tartani magam körül a pajzsot. Egyre gyengültem és a kötél sem eresztett. Nagyon durva és erős anyagból készült.
- De, muszáj – bólintott határozottan tébolyult alakjával felém közeledve. A sarok felé pillantva megtaláltam a szemeimmel Hugh-t, aki a köztünk zajló eseményeket figyelte, akár egy szemtanú az ítélet véghezvitelét.
- Várj, azt mondtad elmeséled, honnan ismered a vámpírokat – állítottam meg Tanya-t a mozdulatban Hugh arcát figyelve.
- Hugh ezt mondta? Hm. Végül is jogodban áll tudni az igazat – nézett az áruló férfira. Lassan körbesétált a szobában és meggyújtott egy gyertyát a hangulat kedvéért. Az apró helyiség megtelt fénnyel, rálátást biztosítva a berendezésre. A padlóból helyenként kiálltak a fadarabok. Az asztal, - amin a gyertya állt – egy kisebb fuvallattól is összeroskadhat. A falak penészesek és mocskosak voltak, és ablakról még hírből sem hallottak a ház építői. Kirázott a hideg a szörnyű állapottól, ami idebent uralkodott. – Nos mivel nincs időnk, a rövidebb verziót tárom eléd. Hugh elég sokkal tartozik nekem, amiért sikerült felkarolnom és egy jól működő állással megajándékoznom. Így az adósom lett és most megtesz értem egy aprócska szívességet. Hát nem romantikus? – csapta össze a kezeit eszelősen. Az agyarai kivillantak a sötétségben, és a zakkant tekintet megtalált engem. – Vége az esti mesének, éhes lettem – kuporodott le mellém a homlokomon végigfutó vércseppet fürkészve.
- De hát te vegetáriánus vagy – hunytam le szemeimet megsemmisülten. Már csak másodpercek kérdése és ennyi, lezáródik az életem.
- Egyszer tehetek kivételt – fordította el a fejemet és erősen megtartott ebben a pózban ellenkezésemet látva. Így már semmi sem akadályozhatta meg a munkája bevégzésében. Teljesen fedetlen volt a nyakam, felkínálkoztam a szipirtyó utolsó vacsorájának.
- Szeretlek Edward – sikítottam fel hangosan a nyakamba fúródó fogakat megérezve. A bőröm hamar megadta magát és egyre inkább éreztem, ahogy elpárolog belőlem az életerő. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, míg el nem ködösült előttem a világ…