25. fejezet

Itt is volna az új fejezet :) Amint már írtam oldalt, most az új szereplő (Hugh) is szerepet kap, és a következő fejezetekben még sokszor fog feltűnni :D
Dobjatok meg jó sok komival, puszi.

Vacsora/csók-csata

A kocsiban ülve cirógatta tüdőmet az illatosítóból feltörő óceán sós illata. Behunytam a szemeimet, rákoncentrálva a nyugtató illatokra. Szinte már éreztem a lágy homokszemcséket az ujjaim között, amint mezítlábbal araszolok be a tengerbe. A hullámokon szörfösök vágtáztak legújabb trükkjeiket bemutatva, hogy aztán a víz maga alá temesse a bátor önkénteseket. Mellettem a gyerekek sikongatva horgászták ki a homokvárukat díszítő kagylókat és kavicsokat, az egyik odáig is elment, hogy egy hínárdarabbal riassza meg a másik kettőt. Szülei rosszalló pillantását látva viszont abbahagyta a gyermeteg viselkedést. A délutáni órákban az idősebbek a parttól nem messze elterülő pálmafák alatt kerestek menedéket a nap elől. A fehér bőrű emberek - mint amilyen én vagyok – minden kint töltött percet csak a naptej csodálatos hatalmának köszönhettek. Nélküle még a kreol bőrűek is égési sebekkel büszkélkednének. A mólón ülő horgászokat természetesen ez nem bírta elijeszteni. Horgászsapkában és hatalmas napszemüvegben ültek, mélyen bedobva pecabotúkat az óceán tajtékzó vizébe. Az erejüket elvesztő hullámok ujjaimat nyaldosták, ráébresztve milyen hideg a víz annak ellenére, hogy körülöttem minden tikkadt és forró. Borzongva nyitottam ki szemeimet, de a fogvacogást nem sikerült elfojtanom.
- Egy pillanat és mindjárt melegebb lesz – nézett a visszapillantó tükörbe Hugh. Mogyoróbarna szeme nyugalomra intett, mintha ő lenne a királytigris, aki megvéd a gaz gondolataimtól.
- Hoznom kellett volna kabátot – néztem ki az ablakon, Hugh kíváncsi szempárjától távol tartva magam.
- Forksban rétegesen kell öltözködni – erősített meg igazamban.
- Még szerencse, hogy az úti célunk közel van – fogta meg a kezem Lisa néni. Ujjai szabályos köröket írtak le tenyeremen, érdes érintése hasonlított a Jacksonvilleben őshonos korallok felületére.

Az étteremhez érve az első pillantásomat a fáklyáknak szenteltem, amik a földbe döfve csalogatták a vendégeket. Hugh a lehető legközelebb parkolt le márkás autójával. Lapockámra vetett kezével segítőkészen támogatott magassarkúmban az étteremig. Lisa néni csöndesen utánunk sétált, pár lépéssel lemaradozva. A hideg forksi este nem hátráltatta meg a szerelmes párokat abban, hogy vékony ruhákba bugyolálva ejtőzzenek Mike szüleinek éttermében. Amint az ajtó kitárult ínycsiklandó illatok rohamozták meg szaglásomat. A steaket és gyorséttermi kajákat felváltotta a köretes ételek széles választéka, melyhez bort töltöttek a pincérek, legalábbis ezt tapasztaltam a hozzánk legközelebb eső asztalnál.
- Szép jó estét, segíthetek valamiben? – mosolygott ránk egy csinos pincérnő a pult mögül.
- Jó estét – biccentett Hugh – Foglaltunk egy asztalt Wahlberg néven.
- Egy pillanat – nyitotta ki a nyilvántartó füzetet szemeivel szorgosan keresve. – Áh, igen – húzta ajkait bájosabbra. – Kövessenek.
- Köszönjük – tessékelt maga elé Hugh. A tetszetős pincérnő rövid miniszoknyában ringatta csípőjét a férfiak nagy örömére. Az elismerő tekinteteket nem lehetett nem észrevenni. Lehajtott fejjel, göndör tincseim mögé bújtattam arcomat az asztalunkig érve. A többi vendégtől eltérően mi elzártan ücsörögtünk az ártalmas zsivajtól.
- Milyen üdítőt hozhatok a hölgyeknek? – vette elő jegyzetfüzetét Helén, a ma esti felszolgálónk.
- Egy narancslevet – adtam kezébe az itallapot.
- Legyen kettő – vágott közbe Hugh halovány mosolyával rám koncentrálva.
- Nekem egy almalé esne jól – vizslatta elmélyülten Lisa néni a menüket. A pincér bólintva továbbállt leadni a rendelést, így következhetett az ok, amiért voltaképp összeültünk. Hugh felvette az asztal lába mellől az aktatáskát és egy papírosra fürgén jegyzetelni kezdett. A toll végül egy rubrikánál megdermedt.
- Tudom, nem szabadna ilyet kérdeznem egy hölgytől, de tisztában kell lennem, ha elvállalom a megbízást – nézett rám esdeklő arccal. Vonakodva viszonoztam pillantását, nem akartam a múltammal kapcsolatos kérdésekkel a sebeimet tovább tépni. – Tehát hány éves is vagy?
- Tizenhat – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. Talán sikerül a lehető legkisebb mértékben belemásznunk a régmúltba. – Szeptemberben leszek tizenhat – ismételtem meg összeszedettebben. A rövid szoknyás pincérnő pont abban a pillanatban tűnt fel mellettünk, így hallhatta kijelentésemet, mire egy gúnyos mosollyal illetett. Látszott rajta, hogy Hugh a mai áldozata és bárhogy is, de megszerzi magának a prédát. Most már versenytársnak sem tekintett, ami számomra inkább megnyugtató volt mintsem dühítő.
- Mit hozhatok előételnek? – tette le az utolsó poharat a huszonegynéhány évében járó ügyvédünk elé. Úgy hajolt, hogy mellei Hugh arcával egy vonalban lehessenek.
- A ház specialitásából hármat – rendezgette a papírokat az asztalon, fel sem nézve az érte epekedő nőcskére. – Persze, csak ha ez megfelel a hölgyeknek – sandított rám egy szédítő mosolyt megeresztve. Hideg zuhanyként ébredtem rá, hogy milyen vékony, mégis gyönyörű ajkakkal áldotta meg a sors. Annyira karakteres volt az arca és az azt körülölelő haja, hogy ki sem tűnt igazán a többi elrejtett szépsége. Ha elsőnek látnám, rögtön modellnek gondolnám. Persze nem érhet fel Edward hibátlan alakjával és vonásaival – amivel az isteneket is meghazudtolja -, mégis kétségkívül szépnek mondható.
- Oh, hát persze – makogtam szétesetten. Amint elengedett a tekintetével – amiben látszott az értetlenség – rögtön a terítő mintázatával kötöttem le magam. Szánalmasan rosszkor veszítettem el a fonalat a külvilággal. Megigézett a mosolya, ami végre az igazi volt! Semmi látszat, vagy az ügyfeleknek való megfelelés! Ez volt az ő igazi személyisége, egy felhőtlenül viccelődő, aranyos srác.
- Elnézést – keltem fel a székről és kisiettem a levegőre. Zengett a fülem a vendégek hangjától, a szívem a bordámat vadul ütögette. Kísértetiesen ismerős volt a mosolya, ami fájdalmas ürességet égetett bennem. Zihálva kapaszkodtam meg a korlátban, fejemet egyenes a telihold felé tartottam. A tudósok úgy tartják, a hold ereje nem csak az állatokra van hatással, hanem az emberek viselkedését is meghatározza. Szerettem volna ezt hinni, de nem tudtam, mikor éreztem a köztünk levő vibrálást. Vonzottak a csokoládébarna szemei, amik tele voltak talányokkal, tudással, és számtalan kérdőjellel. Olyan ismerős, mint ha ő…
- Csatlakozhatok? – törte meg képzelgéseim tengerét Hugh. Összerezzenve fordultam vele szembe, nem gondoltam, hogy Lisa nénit magára hagyta.
- A nagymamád kiment a mosdóba, én pedig vállalkoztam rá, hogy visszavigyelek az asztalhoz. A pincérnő nem szeretné, ha kihűlne az étel – próbálta elviccelni a kicsapongásomat. Viszont amikor nem mosolyogtam vele, folytatta. – Van valami baj Isabella? – nézett mélyen a szemembe. Úgy meg szerettem volna osztani vele az utolsó két hetem eseményeit. Beszélni Edwardról, aki valamilyen okból kifolyólag kerüli a velem való érintkezést. Az erőmet, ami napról-napra nagyobb lesz és esélyem sincs, hogy valaha uralkodjam felette. A szüleim halálát és az ebből eredő bonyodalmakat… De nem tehettem. Egyrészt mivel ő egy vadidegen férfi, még annyit sem tud rólam, hogy utálom az Isabella nevet. Másrészt Edward megesketett a titkukról: senkinek egy szót sem!
- Semmi baj, kicsit rosszul lettem a párás levegőtől odabent – szedtem össze magam és visszasétáltam az étterembe, vállához egy pillanatra hozzáérve. Néha legszívesebben azt kívánnám, mikor azt mondom valakinek:”jól vagyok”, hogy nézzen a szemembe és mondja azt: „mondd az igazat”. De hiába várom évek óta ezt a pillanatot, a kívánságok lehetnek örök életűek mégis kevés teljesül közülük…

- Tényleg megvagyok. Nem kell ekkora feneket kerítenetek ennek a buta rosszullétnek. Ahogy jött, úgy távozott. A csípős levegő csodákra képes – szúrtam fel villámra a gombát.
- Isabella jegyezd meg, egy Swan nem lesz csak úgy rosszul! Holnap felhívom Carlisle doktort, hogy nézzen meg – mondta ellenmondást nem tűrve.
- Erre semmi szükség – mormogtam az orrom alatt és leerőltettem a torkomon a következő falatot. Percek óta az állítólagos rosszullétem volt a középpontban, mintha én lennék a legjobb téma egy üzleti vacsorán.
- Sajnálom Hugh, folytassuk tovább a megbeszélést – vette le rólam Lisa néni a tekintetét, hogy aztán az ügyvéd minden szavát magába ihassa, én pedig visszavonulhassak a csigaházamba és olykor bólogassak, ha megkérdeznek…

Az Audi motorja felhördült, amint ráfordultunk a főútra. Az ablakon kipillantva épp elláttam a legközelebb eső fához, minden mást beborított a leszálló köd. Az éjszakát az autók lámpája világította meg, a hold már nem tündökölt az égen szikrázón. Jobbnak látta, ha visszavonulót fúj ezen a hideg éjjelen.
- Akkor holnap aláírjuk a papírokat? – szűrődött át a külvilág gondolkodásomon.
- Addigra megleszek a papírmunkával – bólintott rá Hugh. – Igaz a neheze még csak most kezdődik, de ezzel önöknek nem kell törődniük.
Önök? – kaptam a szívemhez gondolatban. Mintha épp a 18. századi főurak életébe csöppennénk, akik magázták a másikat, s ezt fordítottan is elvárták. Lehet, hogy az üknagyanyám korában ez előkelően hangzott, de most inkább sértő. Ha már tizenhat éves koromban ilyet vágnak a fejemhez, mire készüljek fel tíz év múlva? Kezet csókolnak nekem a férfiak? – Na, azt már nem! Ez bizarr – ráztam meg a fejem.
- Minden rendben Bella? – fordult hátra Lisa néni. A visszaúton jobbnak látta, ha elől beszélget az ügyvédünkkel. Meg akarta ismerni Mark fiát.
- Aha – leheltem halkan.
- Bella? – vonta fel a szemöldökét Hugh, amit a visszapillantó tükörből jól láttam.
- Jobban szeretem a becenevemet, anyáék is így hívtak… – csúszott ki a számon meggondolatlanul.
- És ők most hol vannak, ha nem vagyok túl indiszkrét?
De, nagyon is az vagy! Egy felfuvalkodott hólyag, aki hülye kérdéseket tesz fel és mindezt próbálja kedvesen adagolni, hogy ne szúrjon szemet másoknak az álszentsége.
- Ahol már nem tudod őket háborgatni! – csúsztam ki a hátsó ülésről és hangosan becsaptam az ajtót, mivel időközben megérkeztünk. A bejárat felé haladva az esőcseppek az arcomról lefolyó könnycseppekkel keveredtek, ahogy próbáltam átvágni a vizes füvön. Minek is nem maradtam itt, megspórolhatnám Lisa néni fejmosását. Most már biztos, hogy elküld a dokihoz kivizsgálásra. Dühösen felcaplattam a lépcsőfokokon, amiken meginogtam a magassarkú cipőben, ami már amúgy is kidörzsölte a sarkam. Gyűlölködve téptem le magamról és a szobámig meg sem álltam. Egy jól irányzott lökéssel berúgtam magam mögött az ajtót, míg a kezeimben tartott nősanyargató cipőket erősen eldobtam a hintaszék irányába. Ott jó helyen lesznek, legalább amíg le nem nyugszom. A fekete bolerót az ágyamra dobtam, és harisnyámra fordítottam figyelmemet a vaksötét szobában.
- Eddig nem is tudtam, hogy embert lehet ölni, egy ilyen ártalmatlan cipővel – kuncogott fel Edward a szobában.
- Jézus – kaptam a szívemhez ijedtemben. A szoknyám rögtön visszahullott a bokám mellé, ahogy a karjaim eleresztették a puha anyagot.
- Szólíts csak Edwardnak – kapcsolta fel a kisvillanyt és rögtön mellém lépett. – Úgy tűnik még sem felelt meg az elvárásaidnak a vacsora – tűrte hátra egyik hullámos tincsemet.
- Az nem kifejezés – fújtam ki a levegőt, megszabadulva a káros idegességtől. Ártalmas a szívre a sok stressz, meg sem érdemli, hogy tovább dühöngjek miatta.
- Ahogy látom, Lisa néni sincs túlzottan elragadtatva. Épp ide tart, hogy elbeszélgessen a kifakadásodról. Megvallom, most olyan vagy, mint egy igazi anyatigris. Véded a kicsinyed vagy inkább a területed a nem kívánatos behatolóktól – szórakozott jót rajtam.
- Nagyszerű, rúgj még te is belém – szűkítettem össze szemem durcásan. – Már így is a földön fekszek, a kegyelemdöfést legalább te adhatod.
Ám ahelyett, hogy Edward lereagálta volna szavaimat, Lisa néni nyitott be kopogás nélkül.
- Beszélhetnénk? – állt csípőre tett kézzel.
- Igen – huppantam le az ágy szélére könnyedén, de belül közel sem voltam ilyen magabiztos.
- Tudom, hogy nehéz neked erről beszélned. De Bella – ült le mellém fásultan, belefáradva az örökös magyarázkodásba. Látszott raja, őt ugyan úgy megviselik a történtek, hiába nem mutatja. Az ő szíve ugyan úgy gyászol, mint az enyém – Nem beszélhetsz így senkivel, mert…
- Tudom – vágtam közbe felsóhajtva. – Nem máson kell levezetnem a fájdalmamat, de már nem bírtam a közelében türtőztetni magam. Értsd meg, ez nem az én világom, a pénz, az üzleti vacsora, még ez a ruha is szörnyen áll rajtam, mert ez nem én vagyok – mutattam végig sminkemen, ruhámon és hajamon.
- Igazad van, túl sokat várok el tőled. Te még fiatal vagy és előtted áll az élet. Nem varrhatok a nyakadba több málhát, szóval mostantól hagylak a saját utadon csámborogni. De ettől még vannak elvárásaim a tanulással és a szórakozással kapcsolatban – tette hozzá, hogy ne értsem félre a szavait. – És szeretném, ha Carlisle megnézetne! A sok gyógyszer egyik káros tünete is lehet, hogy az immunrendszered meggyengült. Jobb biztosra menni, nemde? – paskolta meg kezemet.
- De, igen – bólintottam rá. Csak értem aggódik, nem hagyhatom, hogy engem is elveszítsen... – Köszönöm, hogy megértesz – borultam nyakába elérzékenyülten.
- Türelmesnek lenni nem könnyű dolog, sajnálom, ha az utóbbi időben rajtad csattant az ostor – simogatta hátamat.
- Te csak meg akarsz védeni – húzódtam el tőle és lágyan megszorítottam a kezét.
- Azt hiszem, most inkább megyek, nem akarlak megríkatni – adott puszit fejbúbomra és kisétált a szobámból.

Alig hogy fogat mostam és átöltöztem a rövid shortomba, Edward visszaugrott az ablakon és leheveredett az ágyamra.
- Szívesen megkérdezném, mi ez a dráma, de a nagymamád gondolatai épp megfelelő információk számomra.
- Akkor jó – néztem végig megfeszült izmain. Olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban kész itt hagyni, ha közelebb csúszok hozzá. Ezt az egy jelet már napok óta sikeresen megkülönböztettem a többitől. Így jelzett, ha nem akart testi kontaktust létesíteni velem. – Nem hittem, hogy ma eljössz – kérdő tekintetétől felbátorodva folytattam. – Napok óta úgy viselkedsz velem, mint egy leprással. A közelemben vagy, mégis egyedül érzem magam. Akkor érintesz meg, ha muszáj és azt is csak az edzések miatt teszed. Tettem valamit, hogy ilyen tartózkodó vagy velem? Mert akkor szólj és… - tapasztotta be ajkaimat ujjával.
- Ne folytasd – rázta meg a fejét nyúzottan. – Ez csak és kizárólag az én hibám. Nem kockáztatom az életedet feleslegesen.
- Te sosem bántanál – szedtem le kezét a számról, hogy ne gátoljon a mondandómban. – Csak azért vagy velem ilyen, mert az erdőben felborítottuk a szabályokat? Most ezért bűnhődünk mindketten? – szorult össze a torkom a sírás határán állva. - Engem nem érdekel, hogy mi lesz velem. Sokkal nagyobb fájdalmat okozol azzal, ha ilyen tartózkodó vagy – gördült le arcomon egy könnycsepp.
- Ne, kérlek, ne sírj – térdelt elém és felhúzott magához. – Nem akartam megbántani az érzéseidet, annyira sajnálom – csókolta le arcomról a sós cseppecskét kiengesztelésképp.
- Megcsókolnál? – néztem bele fekete szemeibe. Egy másodpercre ledermedt és próbált nemet inteni, de a következő könnycsepp meggátolta tagadását. Szorosan mellkasára vont és lágy csókokkal enyhítette vágyaimat. Vörös tincseibe beletúrtam, és hozzápréselődtem teljesen izmaihoz. Légzésem felgyorsult, mikor nyelveink könnyed sziluettet jártak egymással.
- Hiányoztál – suttogtam elválva ajkaitól.