26. fejezet

Sziasztok. Megírtam ezt a fejezetet, de mostantól bevezetek egy új szabályt! (Ahogy ebben a részben Edward xD) Csak 10 komment után lesz új fejezet. Most elég sok időtök is lesz írni, mert csak Június 6-7 körül lesz új rész. Sajnálom, de vizsgáim vannak matekból és magyarból és meg kell tanulnom 20 tételt..

Ja, és a vihar nem onnan jött, hogy már napok óta áradás van Magyarországon és folyton esik. Az elejét pont úgy írtam, hogy megnéztem a Remember Me-t és ez adott ihletet :)

Egy meglepetést azért beiktatok május végén a pillanatnyi írásszünetem ellenére! Szóval ne szomorkodjatok, helyette komizzatok sokat ;) Puszi.

Pusztító vihar

A nap korán megvirradt. Bánatos ábrázattal ültem fel a párkányra, végigmérve a tegnap esti károkat. Annyira zaklatott voltam, hogy észre sem vettem a szél süvítését, az eső verdesését ablakomon, vagy az ágak reccsenését. Ugyan olyan háború dúlt bennem, mint ami végigcsörtetett Forks városán. Bár Edward megadta magát, a csatának még közel sem itt volt vége. Túl csökönyös, hogy ilyen könnyen feladja elveit. Egy apró kis békeszerződést tudtam csak kicsikarni belőle, ami annyit takart, hogy nem húzódott el előlem, ha meg akartam csókolni. Az ablakon kipillantva az örökzöld fenyők lecsupaszítva, mezítelenül feküdtek a lakosok szeretetére várva, akik majd felhasználják aprófának a lehullott ágakat. A természet szépsége helyett csak kopárságot láttam mindenütt, amit a tomboló vihar keltett. Az utcán cserepek, faágak és tömkelegnyi szemét feküdt szanaszét.

- Biztos nem kérsz még egy adagot? – ajánlta fel az omlett másik felét Lisa néni, ami megmaradt a serpenyőben. Nemlegesen megráztam a fejem, bőven elég volt szavak nélkül kommunikálni.
- Jól aludtál? – próbálkozott egy új témával. Egy vállrándítással összegeztem a tegnap estét. Edward távozása miatt eleinte forgolódtam, de utána kiesett minden. Légies és könnyű volt tudatlanul feküdni az ágyamban, átaludva a borzalmas vihar hangjait.
- Nagyon sok kár érte a kertet, a rózsák bimbóit leverte a jég. Pedig olyan sok figyelmet szenteltem rájuk – sóhajtott fel. - Felér egy csatatérrel! Mindenhol szemét, gally vagy házcserép található. Azt hiszem sok időbe telik, mire mindent helyrehozok.
- Segíthetek – suttogtam rekedten, a némaságot megszüntetve.
- Azt megköszönném – nézett rám hálásan. – De ne aggódj, nem leszünk egyedül. Mark úgy intézte, hogy délután szabad legyen. Hármasban minden gyorsabban megy, egy-kettőre kész leszünk.
- Hát persze – eresztettem meg egy fáradt mosolyt.
- Nem nézel ki valami fényesen. Tán csak nem beteg vagy? – húzódott közelebb, tenyerét rátéve homlokomra.
- Nem hinném – hajoltam el meleg keze elől. – Fáradt vagyok, ez minden – keltem fel a székről.
- Péntek van, menj este kikapcsolódni – vetette fel.
- Áh, az nem az én világom – legyintettem a levegőbe, mint aki el akarná hessegetni a gondolatokat.
- Megígértem, hogy nem szólok bele az életedbe, amíg teljesítesz. Menj bulizni az osztálytársaiddal! Utálom, hogy mindig egyedül hagylak.
- Azért mondod ezt, mert este elmentek Márkkal? – figyeltem áthatón vonásait. Túl kiismerhető volt az arcán végigvonuló szerelemhullám. – Nézd, én tökéletesen megvagyok egyedül. Szeretem a csöndet, meg amúgy is, Vacak itt van velem – mutattam a növésben lévő kutyánkra. A fülét megemelte, amint meghallotta nevét.
- És mi van Alice-l? Mostanában nagyon sokat vendégeskedsz náluk. Áthívhatnád hozzánk, szívesen megismerném.
Már épp nyitottam a szám, hogy közbe szóljak, de megelőzött.
- Természetesen semmi sem kötelező. Ahogy jónak érzed. Tudom én, hogy az idősektől jobb távol tartani a barátaidat, mielőtt még kínos emlékekről mesélnének – húzódott mosolyra szája.
- Ez nem igaz – tiltakoztam rögtön. – Én csak… olyan sokat tettél értem, nem akarok a terhedre lenni.
- Bella nem vagy a terhemre és a barátaid sem. Erről majd még beszélünk, de most mennem kell munkába – fújt visszavonulót, mire fellélegeztem. Ennyi épp elég volt egy kiadós reggelire.

A parkolóban épp hogy kiszálltam a kocsiból, mikor megpillantottam a veszettül vonzó barátnőmet, amint karöltve közeledik Edwarddal. A tanulók megtartották előlük a kétlépésnyi távolságot, mivel tartottak a Cullen „gyerekektől”.
- Sziasztok. Nagyon csinos vagy ma – mértem végig Alice rövid fazonú ruháját. – Valamit elfelejtettem? – vontam fel szemöldököm.
- Kell hozzá alkalom, hogy kiöltözzek? – csilingelt Alice és szorosan átölelt.
- Nézd el neki, volt egy látomása, amiről még én sem tudhatok – nézett barátnőmre rosszallóan.
- Hamarosan megtudod, nem kell mindenbe beleártanod az orrod – bökte játékosan mellkasba.
- Mehetnénk? – mosolyogtam civakodásukon.
- Nem, még nem – rázta meg a fejét Edward komoran.
- De hát miért? – néztem a befele szállingózó iskolatársainkat. Kizárt, hogy most akarnék lógni a suliból, mikor Lisa nénivel épp kezdenek rendeződni a dolgok.
- Mert kifelejtettem egy fontos reggeli teendőt, amit be szeretnék pótolni – hidalta át a köztünk levő két méter távolságot és gyengéden felemelt a földről, hogy ne kelljen lábujjhegyen ágaskodnom. – Ez mostantól egy új szabály lesz – nézett mélyen szemembe, amitől rögtön remegni kezdtem. Hideg ajkait gyengéden hozzám érintette, kiváltva belőlem a jól ismert borzongást. A lehelete elbódította a gondolataimat, teljesen letompultak érzékszerveim.
- Khm – köszörülte a torkát Alice mellettünk. – El fogunk késni.
- Menj előre – beszélt a lehető leghalkabban Edward, szinte csak a szájmozgását éreztem, ami megrezegtette ajkaimat.
- Azért siessetek – kopogott el magassarkú cipőjében.
- Hm – nyitottam fel szemeimet a lehető leglassabban, hogy örökre emlékezzek erre a pillanatra. – Új szokás? – kíváncsiskodtam. Hanyagul megvonta a vállát, majd a talpamra állított.
- Azt hittem tetszeni fog, ha valami újdonságot csempészek a mindennapjaidba.
- Az ilyenfajta meglepetésekre bármikor nyitott vagyok – mosolyogtam rá.
- Mindjárt gondoltam – vette kezébe sajátomét és megindult velem közös óránk felé.

A csöngetés megváltásként zúdult fülembe a tornaterem kispadján ülve. Mára épp elég balesetet okoztam magamnak és a csoport tagjainak. Az öltözőig meg sem álltam, ahol gyorsan magamra kaptam a ruháimat és már rohantam is ki a parkolóba. Mivel hét órám volt, a diákok nagy része már otthon pihenhetett.
- Hova ilyen sietősen? – nézett rám Edward meglepetten a kocsimnak dőlve.
- Menekülök, amíg nem késő – válaszoltam morcosan, miközben a táskámban kerestem a slusszkulcsomat.
- A kabátzsebedben van - halászta elő játszi könnyedséggel és kezembe nyomta.
- Ezt honnan? – ámultam el egy pillanatra. – Ne, inkább ne mondj semmit – ráztam meg a fejem és kinyitottam az öreg Chevyt.
- Alice szeretné tudni, hogy eljönnél-e ma hozzánk? – tárta ki nekem az ajtót szélesebbre, hogy befészkeljem magam a vezetőülésre.
- Alice kíváncsi vagy inkább te? – kérdeztem vissza mindentudón.
- Na, most ki is a gondolatolvasó? – rázta meg fejét somolyogva. Vörös tincsei saját útjukat járva hullottak vissza arcára, mikor végzett fejgyakorlatával.
- Na, most ki is a jövőbelátó? – vágtam vissza.
- Alice mondta, hogy a kelleténél egy kicsit feldúltabb leszel az utolsó órád után, ezt akartam megfékezni – adta meg magát.
- Nem tudok elmenni - függesztettem a kormánykerékre szememet. Körmeim mély nyomokat hagytak a bőrben, miközben egy átfogó, rövid magyarázaton törtem a fejem. - Segítenem kell Lisa néninek rendbe hozni a kertet. Elég sokáig fog tartani, nagy károkat okozott a vihar – hagyta el egy sóhaj ajkamat.
- Ha szeretnéd, segíthetek. Itt lenne az ideje, hogy közelebbről is megismerjen a nagymamád.
- De hát ismer – ellenkeztem. Nem akartam még a mélyvízbe dobni, mikor még én sem vagyok biztos Lisa néni reakciójában. Ki tudja, hogy viselné, hogy barátom van. Nem mintha ő annyira sietett volna elmondani nekem az igazat…
- Úgy, mint az orvos fiát, de én hivatalosan szeretnék bemutatkozni – guggolt le mellém és a tenyerébe vette a kezemet. – Mond csak, mitől félsz annyira?
- Én nem félek – vágtam rá. – Rendben, talán kicsit meg vagyok szeppenve, hogy mit fog a dologhoz szólni. Bármilyen hihetetlen, szerintem jobban ismered a saját nagymamámat, mint én magam. Még nem alakult ki köztünk az a fajta bizalom, ami a ti családotokban található. Ha most elmondanám neki, lehet, mindent elrontanék – néztem rá kérlelőn, hogy hanyagoljuk a témát.
- Azért egy próbát megér – kötötte az ebet a karóhoz. Néma tiltakozásom láttán folytatta az aknázást, hogy kész érvekkel ledöntse makacsságom. Fülcimpámhoz hajolt, hideg lehelete vad lóként csörtetett végig a nyakamon. – Neked már volt lehetőséged megismerkedni a családommal. Ha a testvéreimet biztonságosan túlélted, szerinted egy halandó miféle kárt bír benned tenni? – kuncogott, jót mulatott megingásomon.
- Nem játszol tisztességesen – fordultam közelebb ajkaihoz. Minden ízemben remegtem a köztünk húzódó elektromosságtól.
- Szeretném, ha felvállalnál. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés – fürkészett ónix színű szemeivel könyörgőn. Akár egy kiéheztetett macska, aki várja a számára oly finom falatot. – Csak próbálj meg tapintatosan rákérdezni, ő mit szólna hozzá. Megteszed? Értem, értünk. – húzta végig keze külső felét arcomon, ajkaimon hosszan elidőzve. Hűvös ujjai megrekesztették bennem a levegőt, a szemeiben gyúló fényre tudtam csak koncentrálni, amik csalogattak, mintha a számára keresett vadat akarná becserkészni. Megbűvölve vártam következő mozdulatát, bármi is legyen az. Jó vagy rossz lesz számomra? Nem érdekelt, amíg ő lesz az, aki megteszi. Szemei nem engedtek el, ragaszkodtak hozzám. – Bella?
- Igen? – kérdeztem vissza elvarázsolva, inkább reflexszerűen, semmint önszántamból.
- Beszélsz rólam a nagymamádnak? – tartotta fent a szemkontaktust, szorosan összefűzve tekintetünket.
- Igen – suttogtam alig érthetően. Edward mosolya felerősödött, egy lágy csókkal megpecsételve köszönetét. – Gonosz vagy.
- Csak hogy rájöttél – nevetett fel harsányan a megállapításomon.
- Ezt még vissza fogod kapni – motyogtam.
- Állok rendelkezésedre, de ha nem bánod most hazaviszem a többieket. Hacsak nem gondoltad meg magad… - vizslatott.
- Nem, menj csak – ráztam meg a fejem. – Szórakozzatok jól az erdőben – intettem Alice-ék felé.
- És még én vagyok a látnok – hallottam meg fojtott nevetését, ahogy elhaladt furgonom mögött.

- Máris itthon? – álltam meg kabátom levetésében, mikor megpillantottam Lisa nénit.
- Igen, ma gyorsan végeztünk a munkával – mosolygott rám a konyha felé sietve. A levegőben íncsiklandó illatok terjengtek. – Nem volt nehézkes a vezetés? Elég sok faág leesett az utakra.
- Nem volt nehezebb, mint máskor – bújtam ki a cipőmből és kabátomból, hogy átessek mihamarabb a kényes beszélgetésen. Elvégre megígértem Edwardnak, megpróbálom teljesíteni!
- Éhes vagy? – ült mellém a székre, mikor látta, hogy várok.
- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Már ettem az iskolában.
- Gyorsan befejezem a főzést, addig Mark is ideér. Készen állsz a nem mindennapi feladatra? – cukkolt.
- Nem vagyok annyira elkényeztetve – feleltem gyorsan, hogy más vizek felé tereljem a témát. - Mondd csak Lisa néni, emlékszel még az orvos fiára?
- Melyikre pontosan? – ráncolta össze homlokát, hogy felidézze őket.
- Edwardra, néha segít az apjának az orvoslás terén – adagoltam szépen lassan.
- Oh, igen. Sok jót hallottam róla – bólintott. – Bár Alice valahogy szimpatikusabb és kedvesebb – merengett el egy pillanatra, mintha összehasonlítaná lelki szemei előtt a számomra oly szeretett két személyt. – Ne érts félre, nekem mindegy kivel barátkozol, amíg nem sodor veszélybe.
- Szóval nincs ellenvetésed Edward ellen? – lelkesültem fel.
- Miért lenne? Nagyon aranyos fiú, és ha szerencséje van, az apja nyomdokaiba léphet – kelt fel székéről, a tűzhelyhez sétálva. Látszott rajta, hogy nem feltételez többet a köztünk húzódó viszonyról. Most kellett lépnem, ha nem akartam tovább pihentetni a témát.
- Nos, én… - kezdtem bátortalanul. Nem tudtam, hogyan tálalhatnám a lehető legkönnyebben. Vártam a betűket, amik nyelvemen tolongtak, hogy értelmes szavakká cseperedjenek. Lisa néni hátrafordult pillanatnyi elakadásomból kifolyólag, bátorítva, hogy folytassam, ha már egyszer elkezdtem. A vérem forrni kezdett a pillantásától, éreztem, ahogy az arcomba tolult. Szívem dobogását a csengő hangja riasztotta meg, ami kis időre függővé tette beszélgetésünket.
- Kinyitom, utána mondhatod – haladt el mellettem papucsában csoszogva. Keresve sem találhattam volna jobb időt, hogy megvalljam bűneimet, de úgy tűnik ennek így kellett történnie.
- Áh, szia Isabella. Rég találkoztunk, látom azóta a kutyus is beilleszkedett – simogatta meg Mark a csontját rágcsáló Vacakot. Csodáltam, hogy nem harapta meg.
- Szia – biccentettem felé. Ruházatán végignézve kuncogni támadt kedvem. Furán festett kinőtt pulóverben és foltos gatyában, a cipőjéről már nem is beszélve.
- Ne nevess, te is így fogsz kinézni – túrt bele hajamba nagymamám játékosan. – Na, sipirc fel, öltözz át valami használtabba.
Gyors lépésekkel szeltem át a nappalit, egészen a lépcsőig – sérülésmentesen - eljutva.
- Várj csak – akasztott meg Lisa néni hangja. – El is felejtettem. Mit akartál mondani?
Kérdő pillantása lézerként égette retinámat, ezért elkaptam róla a szemem.
- Nem olyan fontos – legyintettem és felsiettem a lépcsőn, egyenesen szobám menedékébe.

A nagyobb ágakat sikeresen eltakarítottuk az útból. Lisa néni és Mark a továbbiakban hátul tevékenykedtek, míg én elől szedegettem össze a kisebb ágakat és a darabjaira széthullott cserepeket. Az alkonyat vöröses színei festették be az égboltot, nem maradt sok időnk a rendrakásra. Elmélyülten térdepeltem a fűben, szemeteszsákba dobálva az éles törmelékeket. Pupilláim kitágultak a félelemtől, amikor két fekete, kifogástalanra fényezett cipő jelent meg lehajtott fejem előtt.
- Te? – lepődtem meg az előttem álló férfitól, ahogy találkozott tekintetünk. Arcára árnyékot vetett hosszabb haja, mert a horizonton eltűnő napnak már nem volt elég ereje megvilágítani kifogástalan alakját. Kék pulcsija jól kihangsúlyozta fehér bőrét és hibátlan fogsorát.
- A nagymamád hívott, hogy elintézzük a papírmunkát. De ha zavarok, akkor majd máskor visszajövök – nézett Audijára, ami hasonlított Lisa néniére.
- Nem, dehogy is Hugh – pattantam fel a földről, hogy visszatartsam. – Ez fontos dolog, máris szólok neki – fordultam meg, de megtántorodtam a szemeteszsáktól, ami pont előttem árválkodott. Behunyt szemekkel reagáltam rá, ösztönösen a fejem elé téve kezeimet.
- Bella – kiáltott rám Hugh könyököm után kapva. Sikkantva jeleztem, hogy fájdalmat okoz ezzel, de nem eresztett el. Magához rántott, hogy megvédjen a zúzódásoktól. Másik karját szorosan csípőm köré tekerte, így megakadályozva elhagyatott testem az összecsuklástól. – Bella? – lehelte kérdőn. Szemeim kipattantak, mikor rádöbbentem milyen közel vagyunk egymáshoz. Erős izmai megfeszültek a ráérkező súly miatt, ami az én érdemem volt.
- Rendben vagyok – pislogtam egyet a sokktól, de nem eresztett el. Szemeim helyett ajkamat figyelte megbűvölve, mintha valami régen elásott kincset rejtene. Feszengve mozgolódtam felsőteste gyűrűjében, hogy kiszabadítsam magam, de túl erősen szorított magához. Szája ellentmondást nem tűrve közeledt felém, hogy válaszra bírhassa ajkaimat. Csak kívánni mertem, hogy történjen gyorsan valami, mielőtt olyat tennénk, ami nem lenne kifizetődő egyikünk számára sem…