38. fejezet

Halihó. Úgy döntöttem felteszem az új fejezetet, komihatár ide vagy oda. Nem akarom azokat szívatni, akik veszik a fáradságot és írnak nekem pár sort. A múltkori fekete dizit lecseréltem, mert meguntam a komorságát. A fejezetet sikerült Puszmóval is kijavíttatnom, szóval jó olvasást hozzá. Puszi.


Tudatlanság

- Mi? Nem mehetsz el – követtem könnyedén vámpírgyorsaságát. Hiába volt újszülött, a családban én vagyok a leggyorsabb futó és ezen nem most szándékoztam változtatni.
- Eressz el, Edward… - szegezte rám tekintetét kérlelőn. A vibrálást most is éreztem kettőnk között, majd elvette az eszemet. Mégsem engedtem vörös szemeinek, amik bilincsbe vertek. Uralkodtam magamon, megtagadva férfiasságomnak a pulzálást. A kék színű szakadt ruha, ahogy a selymes bőrre tapadt és a kezünk súrlódása, feltüzelték a vágyaimat. Tudtam, ő is ilyen intenzíven érzi, csak ellenáll a köztünk húzódó áramlatnak. A bőre hidegebb volt, mint emberként, mégis jobban izzott a tenyerem fogságában karcsú karja.
- Különben? – tereltem vissza figyelmemet a megfelelő mederbe. Szédítő szépsége rabul ejtett, de a bámészkodásnak nem most volt itt az ideje. Nem, amikor el akart hagyni. Száján fájdalom játszott, amíg szét nem nyitotta a csókra éhező vöröslő ajkait.
- Ne nehezítsd meg, kérlek – simított végig tenyeremen, ami tehetetlenül engedett ujjbegyei erőtlen nyomásának.
- Miért csinálod ezt? – kúszott vissza a gyötrődés arcomra. Azt hittem, minden rendeződik, ha magához tér. Fellélegezhetek, és új fejezetet nyithatunk, egy boldogabb folytatással. Csakhogy Bella mindig is előnyben részesítette a fordított gondolkodást. Ez most sem volt másként és még az okát sem értettem. Mitől változott meg alig pár perc leforgása alatt? Legalább most befogadhatna az elméjébe, hogy hallhassam. Istenem, mit meg nem adnék érte…
- Mennem kell – ismételte meg szófukaron.
- Ne hagyj el! – szólaltam meg síron túli hangon. Mintha a szavak nem is az én számból hangzanának, hanem a lelkem üzenne, ami egy évtizede elhagyta testemet. Itt hagyott holtan, örök kárhozatra ítélve fizikai valóm. A kétségbeesés eluralkodott rajtam, bármit megtettem volna, ha ez jobb belátásra bírja Bellát. A lábai előtt heverek, és úgy könyörgök, ha ezt akarja. Még a holdat is neki ígérem, – a napot nem mertem, az már az én emberfeletti erőmet is felülmúlja – csak ne hagyjon el. Maradjon velem örökre.
- Én nem vagyok elég jó neked. Neked jobb jár – csuklott el a hangja. Mágnesként vonzó szemei végleg útjukra bocsátottak. Lábaim csődöt mondva csuklottak össze az eső áztatta fűbe borulva. Az alkonyat első jelei megjelentek a horizontot betöltve. Ő már tudott a vesztemről, előtte nem bírtam erősnek látszani. A szemeimet behunytam fáradtan, a harcot feladva. Majd’ százévnyi cölibátus, százévnyi szenvedés után egy pillanatra felgyúlt az égbolton a legtündöklőbb, legszikrázóbb csillag, s értelmet nyert életem, de a végzet kapzsin mégis visszakövetelte tőlem. Ilyen ez a lét, ez a sors, amit megszerezni kívánsz, röhögve visszalop.
- Miért? – kiabáltam rekedten a nyirkos hidegbe megviselt arccal. Az ordításom felrázta a közeli madarakat, akik csipogva hagyták el fészküket. A fák védekezve nyerték el hangomat, de ekkora érzelemhullám még nekik sem sikerülhetett. Visszhangom elkeseredetten követelte a választ. – Miért, MIÉRT, mintha egy idióta költői kérdés lenne. De nem az volt, ez egy valóságos, megtört kérdés volt, amire vártam a feleletet.

- Bolond vagy, neked jobb járna! – mosolyogtam jót eltökélt arcán, ami mélyen belefúródott íriszeimbe, hogy fenntartsa a kapcsolatot közöttünk. S bár a szemeim igazan ragyogtak, derültségem színjáték volt. Egy színdarab, aminek őszintének kell tűnnie ahhoz, hogy megnyerje a néző egyetértését.
- Nekem csak te kellesz, nem érdekel más. Rád van szükségem - beszélt magabiztosan, hol ott lábai botladoztak a földön.

A saját szavaimmal csalt tőrbe – döbbentem rá. A remény egy apró szikrája újraéledt bennem. Szívemet melengetve visszatért belém, ha gyengélkedve is. Azért tette, hogy megóvjon magától. Amiért én tettem vele. Utána kell mennem – döntöttem el a talpamra ugorva. A levegőbe szimatoltam illata után kutatva. A frézia és a levendula kettőséhez párosult Bellához egy új aroma, ami az egészet megbolondította. Vámpírrá válásával – ahogy az ereje vagy a gyorsasága, - az illata is megváltozott. De nem rossz értelemben, ugyanolyan balzsamos és édes illatú volt. Pusztán a csábító és zamatos vére ízét átvette egy harmonikusabb, mégis erőteljesebb aroma. Ezt az illathármast követtem most elbódult aggyal, mélyen belélegezve. A pár percnyi előnyét a lehető legkisebbre akartam csökkenteni. Könnyen követhető nyomai segítették az előrejutásomat, ameddig egy negyedik, bűzös szag utamat nem keresztezte. A morgó hang utat tört magának gégémet megrezegtetve. Ez a taknyos addig nem nyugszik, míg háromlábú, sánta kutyát nem gyártok belőle. Ha csak egy ujjal is hozzáért Bellához, Isten legyen a tanúm rá, de én nem kegyelmezek neki. Már így is elég toleráns voltam vele és a kis falkájával.

Mind Bella, mind Jacob nyomai egy tisztás felé vezettek. Ha összecsapásra kerülne a sor, akkor az én munkámat megkönnyítené, de egy újszülöttet csak összezavarna a nyílt terep. A stratégia náluk szóba sem jöhet, az ösztönök vezérlik az újakat. Tudom, mert kezdetben én is ilyen voltam. Jacob gondolatai tele voltak feszültséggel és megvetéssel. Bella vörös szemeibe nézve megrándult az állkapcsa a morgástól, izmai mocorogva fogták vissza a benne nyugvó állatot. Képes lett volna a fejét a nyakától elválasztani, ha a kelleténél gyorsabban mozdul meg. Magába fordult és elhatározta, bármi is legyen, a falka és La Push védelme mindenek felett áll, ha őt el is kell veszítenie. Gyűlölt és megvetett minket, amiért az egyetlen nőt, aki iránt gyengébb érzelmeket táplált, egy szörnyeteggé változtattuk. És ezzel a szívéből is kitörölte mindörökre, mert a sátán fattyának nem szolgálhat a halálon kívül semmivel. A bűntudat egy újabb hulláma maga alá gyűrt. Minden bizonnyal Jacob mellett jobb sorsa lehetett volna, sokkal boldogabb élettel. De az egészet egy legyintéssel félresöpörtem, el az elmémből. Mert hiába hittem abban, hogy Jacob a maga módján megvédené Bellát a veszélyektől, ezt vámpírként már nem garantálhatja, nem teheti meg. Ha már Bella lelkét nem tudtam megvédeni a kapzsi kullancstól, az a legkevesebb, hogy az örökkévalóságig védelmezzem.
- Hagyd őt békén! – léptem ki a fák közül és összesen öt lépéssel átszeltem a Bella és köztem tátongó űrt. Jacob emberi alakjában méregette bosszús arccal Bellát. Az undor jól kivehetővé vált arcán, fintorgását nem bírta megállni.
- Büdös vérszívóvá változtattad? – torzult el a szája a számára visszataszító illatunktól. – Kezdetektől fogva ez volt a terved igaz? Legalább ízlett a vére, megérte? – üvöltötte a képembe, magából kikelve.
- Ne sértegess korcs. Törődj inkább a magad dolgával és húzz vissza a kutyaóladba.
- Ne bosszants fel, mert apró darabokra téplek és a tűzbe doblak. És hidd el, minden egyes másodpercét kiélvezem majd – villogtak ki szemfogai mosolyogva. A végső összeomlás és az elmeháborodottság határán tajtékzott a dühtől. Ő maga sem tudta, hogy mit tenne legszívesebben Bellával, de az én halálomat attól még boldogan tervezgette.
- Menj haza – kértem az összes előítéletemet félretéve. Az elméje zavart volt az új információktól, ilyen állapotban komoly sérüléseket tehet magában.
- Hogy aztán egy jót röhöghess rajtam vele? – mutatott Bellára, aki szobormereven állt Jacob arcát figyelemmel kísérve. Nem adott ki magából hangokat, nem pislogott, csak állt és figyelt.
- Nem áll szándékunkban téged kinevetni, sajnáljuk, hogy így kellett megtudnod, de… – kezdtem bele, de ő közbe avatkozott.
- A szerződés ezzel érvényét vesztette, csak, hogy tudd – rázkódott meg az elfojtott dühtől, majd vérfarkas formát öltött.
- Tessék? Ezt nem teheted – kaptam el bundáját és megperdítettem a földre nyomva. Fogai csattogva közelítettek felém, de a nyakánál megtartva leállítottam a támadást. Addig nem engedhetem el, amíg teljes egészében, tiszta fejjel nem látja a történteket. – Figyelj rám, nem akarlak bántani… - futottam neki az újabb próbálkozásnak, hogy megértessem vele az egészet, de a kuncogó szerű prüszkölése megállított. Egyenesen a szemembe röhögött.
„Akkor erről lekéstél, mert már megtetted” – felelte nekem gondolatban. - „Elvetted őt tőlem.”
- A saját döntése volt!
- „Oh, szóval már nem is tagadod mekkora egy szemétláda vagy.”
- Nem most van itt az ideje az erkölcsi témák feszegetésére – engedtem ujjaim nyomásán, amik nyakába martak.
- „Akkor mikor? Amikor már az egész város vámpírokkal lesz telítve?” – köpte gondolatban a szavakat és egy rémképet tárt elém. Fosztogatás, rablások, különös halálesetek, amiket fajtámbeliek követnek el. – „Ez a terved, hogy így nézzen ki ez a hely?
- Nem mi tettük – erőltettem magamra higgadtságot. Azzal csak rontanék a helyzeten, ha látná, mennyire bosszant a fantáziálása, amiben Forks az újszülött vámpírok paradicsomává válna. – A család egyik barátja tette…
„Kedves barátaitok vannak, mondhatom”.
- Megpróbálnád végighallgatni a mondandóm és nem minden egyes mondatomhoz kommentárokat fűzni?
Apró fejkörzése után nekiálltam immáron nem tudom hányadjára, összeszedetten és tömören beszélni.
- Csak VOLT barát – hangsúlyoztam ki, hogy ráébredjen ezek után köztünk semmi helye nincs annak a dögnek – nem öltük meg, mert nem akartunk vérrontást, pedig épp úgy vágytam rá, mint te az én bőrömre, ha nem még jobban. Visszament a városába, és ha van egy csöppnyi esze, akkor ott is marad a saját érdekében.
Merengtem el egy pillanatra Jacobot végleg eleresztve.
„Ez akkor sem változtat a tényeken, hogy egy ember vére szárad egyikőtök kezén. A vérszívók már csak ilyenek. Akkor mutatják ki a foga fehérjüket, mikor nem számít rá az ember. Az ereidbe vájja magát és addig szívja az áldozatát, amíg abból kihuny az élet szikrája.”
- Befejezted? – pillantottam rá összeszűkült szempárral. A papolására semmi szükségem nem volt.
„Én igen, de ehhez az alfámnak még jó pár szava lesz” – kelt fel a földről elégedetten. Farkával a koszt egy szempillantás alatt letörölte.
- Várni fogjuk a házunkban, de engedelmeddel most hazavinném Bellát – néztem kedvesemre, aki még mindig abban a ledermedt pózban állt. Ha nem tudnám, hogy a vámpírok nem képesek sokkos állapotba kerülni, akkor minden bizonnyal Carlisle-ig szaladnék segítségért. De így csak oda léptem hozzá és lágyan megérintettem.
- Bella, minden megoldódik – fogtam meg kezét, ami satuként zárult körém. A kétségbeesés kiült arcára. – Jól érzed magad?
Válasza egy apró fejrázás volt, de a szemeimbe nem volt képes belenézni, helyette Jacob távolodó alakját követte nyomon.
- Meg fog bocsátani - csillapítottam nyughatatlan bűntudatát.
- Nem, nem fog – tépte ki karját az enyémből és lehajtotta a fejét, mint aki feladta és elege van a folytonos csatározásból. Meg tudtam érteni, túl sok volt neki ez az egész fél nap leforgása alatt. Kezelhetetlen vérszomj, újdonságok tömkelege, a legjobb barátja elvesztése. Bár azt mondhattam volna, hogy ez egyszer véget ér és csak az első hónapok ilyen szörnyűek. De nem tudtam a szemébe hazudni. Ebből a körforgásból nincs kiút.
„Ne engedd, hogy elmenjen” – hallottam meg húgom gondolatait. A közelben ólálkodott, ugrásra várva. Csak nem egy újabb látomása volt? – feszítettem meg izmaimat mindenre felkészülve.
- Menjünk haza – terítettem rá a zakómat, ami nagy sajnálatomra eltakarta szemeim elől a formás idomok további felderítését.
- Nekem nincs többé otthonom – görgetett arrébb a lábával egy homokbuckát. Hátközépig érő hullámos haja eltakarta előlem az arcát, így nem láthattam, hogy mennyire érinti rosszul.
„Gyerünk Edward, győzd meg. Még mindig nem változott a döntése, itt fog hagyni…”
Sürgető szavai hallatán felmordultam. Azzal nem sokat segít, ha az orrom alá dörgöli, hogy Bella bármelyik pillanatban lelécelhet.
- Bella neked mellettünk van a helyed. Egy vagy közülünk, össze kell tartanunk – tettem kísérletet az észérvek alátámasztására, a lábai elé borulás helyett. Mára épp elég dráma jutott ki neki.
- Én más vagyok, mint ti – suttogta lehangoltan. Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, nem álltak össze értelmes mondattá szavai. Az ő lelke tisztább volt az enyémnél, ha erre célzott, de minél hamarabb elfogadja a tényt, hogy vámpír, annál gyorsabban lehet túl a vérszomján.
- Kérlek Bella, gyere vissza és beszéljük meg – próbáltam rábeszélni, de megkeményedett arcán látszott az elhatározás. Úgy tűnt, szükséges a legutolsó aduásszal élnem, amit más körülmények között nem használnék. De a mondást ismerve, - szerelemben minden megengedett – csupán enyhe bűntudatom támadt az érzelmi zsarolásért – Ha itt hagysz minket, abba belepusztulok. Olyan, mintha mosolyogva beleegyeznél az öngyilkosságomba. Nem hagyhatsz el most, mikor ráébredtem, mennyire fontos vagy az életemben, mert én Bella tiszta szívemből, és visszavonhatatlanul be…
- Halihó – csilingelt Alice gyöngyöző kacaja, szavamba vágva. Gyilkos pillantással üdvözöltem, ennél rosszabbkor készakarva sem avatkozhatott volna közbe.
- Mit csinálsz itt? – morogtam rá suttogva, az indulat jeleit arcomon kimutatva. Épp szint vallanék a nőnek, akit szeretek, erre ő mit csinál? Betipeg a magánszférámba és összekuszál mindent.
- „Ne nézz így rám. Egyedül semmire sem mentél volna, ha nem avatkozom közbe. Halálra rémültem, amikor alig fél perce elhomályosodott a jövőtök, megjegyzem a tied el is tűnt. – rakta gondolatban csípőre a kezét és ingatta a fejét dühösen. – „Bella még vacillált egy sort, de ő is meghozta a döntést, itt hagy minket. Szóval fogd vissza magad és később állj bosszút, mert most Bellát hazaviszem, és a fejébe verek némi értelmet.
- Megértem az ellenállásod. Megértem, hogy zavart vagy – fordult Bellához és egyre közelebb lépkedett hozzá, ezzel magamra hagyva. Mi voltunk a két véglet, míg Alice a hírvivő. Rá voltunk utalva, hogy mit miként rendeződik a kapcsolatunk. Alice hangja kis idő után visszatérített a réthez, ahol rendezett arcvonással álltam, ködként gomolygó elmémmel - Az elején ugyan ezt éltem át, de én még a nevemmel sem voltam tisztában. Képzelheted milyen volt egy elmegyógyintézetben ébredni a képességem miatt. Mindenki bolondnak tartott, a szüleim lemondtak rólam – suttogta csüggedten. Bella nagyra nyílt szemekkel hallgatta. Erről az oldaláról még nem ismerte a húgomat. Elismeréssel figyeltem Alice-t, ő mindvégig erős maradt és egyetlen ártatlan lelket sem ontott ki - És bárhogy fájt, végül elfogadtam, hogy nem az vagyok, aki voltam. Többé nem volt jogom az emberek között maradni ekkora vérszomjjal. Mi vámpírok vagyunk Bella, még ha képtelen is vagy elfogadni és saját magadnak beismerni.
- Tudom, hogy mi vagyok. Csak a szemembe kell nézned. Látod milyen vörös, mennyire rideg a tekintetem? – rázta meg a zokogás és én rádöbbenhettem, hogy mekkora tuskó voltam. Mindvégig ez volt a baja, a szemszíne zavarta. Nekem ez annyira megszokott volt az újszülötteknél, hogy észre sem vettem és nem mentem elébe a problémának. Kettőt léptem Bella felé megrendülten, mint akinek halvány dunsztja nincs, mit kellene tennie, míg Alice meg nem előzött bizonytalanságomban és átfogta a reszkető vállakat.
- CSSS – ringatta a karjaiba zárva.
„Menj vissza a házba. Bellának szüksége van az ellazulásra, de nem megy, ha bamba képpel minket vizslatsz. Később csatlakozunk” - háborogtak gondolatai Bella fájdalma miatt. Jól tudtam mellette biztonságban lesz, és nem szökik el, mégis zavart, hogy nem én tartom a karjaimba zárva és suttogok megnyugtató szavakat a fülébe.
- Otthon találkozunk – csúsztattam zsebre kezeimet, és – hogy is jellemzett Alice? Ja, igen – bamba arccal elindultam a Cullen ház irányába…