40. fejezet

Sziasztok. Bocsánat a késésért, de most szabadultunk el az unokatesómtól :D A fejezet 18 karikás! Ez a legutolsó, már csak egy epilógus kerül fel. Bevallom, hiányozni fog a történet nagyon. Már úgy a szívemhez nőtt :) Ez után még belekezdek egy sötét történetes ficcbe, de azt csak később fogom az olvasók előtt felfedni. Jó olvasást, puszi: Tia


Béke és boldogság

- Nem bírom tovább! Beszélnünk kell! – rontottam be kopogás nélkül a szobába, ahol elém tárult a nem mindennapi látvány. Csak utólag gondoltam rá, hogy ez mekkora meggondolatlanság volt részemről. Végignéztem az előttem álló, pillanatok alatt nővé ért teremtésen. A fekete, szűk miniruha gazdája keblein feszengett, ki akart törni a megszokott kerékvágásból, hogy kedvére őrjítse a bennem nyugvó démont. A kisimult, lenge anyag vígan súrlódott hozzá a combjaihoz, jól kiemelte nőies lábait. A szintén fekete színű boleró adta meg az egésznek a vázát, a mázat, amivel elbűvölt a szerelése. Nyaktól lefele ledermedtem, csak és kizárólag a szemeimnek engedtem, hogy megízleljék néhány másodpercig a kísértést, amivel levett a lábamról. A női praktikákat bevetve érte el, hogy soha ne felejtsem el ezt a ruhabemutatót, amíg csak élek.
- Túl sok? – törte meg a feszült csendet Bella, elérve a domborulatain csüngő szemeimnek, hogy a tekintetébe ássam magam. A szeme... A kora reggeli nap is így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilallt a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg. A vörös íriszekben helyenként sötétbarna pontocskák jelentek meg nagyon halványan, amik táncolva keltek életre és mozogtak együtt Bella pupillatágulásával. Feszengve álldogált Alice ágya előtt a feszesebbnél-feszesebb toppokat és sortokat szemrevételezve.
- Egy úriember nem csinál ilyeneket, nem ez az elvárható norma egy száz évestől, Edward! – róttam meg magam gondolatban, amiért engedtem a bűnbeesésnek és nem éppen illendő módon bámultam Bellát.
- Igen… úgy értem gyönyörű vagy – hebegtem mélyebb hangon. Zavaromban inkább Alice csecse-becse tárgyait néztem a polcokon, mintha most látnám őket először, és jobban felhívná a figyelmemet, mint a Bellán menedéket lelő falatnyi ruhadarab. Képzeletben különböző halálnemeket találtam ki a kasmír ruhának, amiért ilyen érzéseket zúdított el a testemben.
- Beszélnünk kell – ismételtem meg mélyeket lélegezve, amivel beszökött az édes illat tüdőmbe. Savként terjedt szét, elöntve racionális felem legutolsó csíráját is. Annyira hiányzott ez az illat, a teljesen más összetételű aroma. Testtartása tartózkodó vált, elővigyázatosan telepedett le az ágy szélére, mindvégig fenntartva a szemkontaktust. A kíváncsiság és a félelem együttesét véltem felfedezni arcán. Bújtatgatta előlem, de egy évszázadnyi tapasztalat után két lábon járó hazugságvizsgáló voltam. - Miért kerülsz engem? – rándult össze az arccsontom fájdalmasan, mint akinek behúztak. Így kimondva már tudtam, hogy lesz, ami lesz, de megváltozik az eddigi életem. A lemondás ott lappangott a testemben, ahogy elfordította a fejét a lemenő nap sugarait szemlélve. Néma maradt, nem cáfolta és nem igazolta szavaimat. Csak ült egy helyben és a tájat pásztázta, csakhogy én nem szándékoztam ilyen könnyedén ráhagyni a hallgatást. Mondja ki, hogy már nem szeret. Köpje a képembe az igazságot, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki miatt vámpírrá változott. Még mindig jobb lenne, mint itt állni a tétlenség mezsgyéjén tele megválaszolatlan gondolatokkal. Dühömben a lehető legrondább módon, övön aluli kérdéssel próbáltam kierőszakolni belőle egy nyamvadt választ.
- „Én nem vagyok elég jó neked. Neked jobb jár” – idéztem fel korábbi beszélgetésünket. - Ezzel próbálsz magadról lekoptatni? – szeltem át a szobát vámpírgyorsasággal. Mellé ültem, majd az állát magam felé fordítottam zaklatottan. Megrettenve, szétnyílt ajkakkal viszonozta megmozdulásomat. - Ha nem vagyok elég jó neked, azt megértem, elállok az utadból. Azok után, amit a múltban tettem, minden jogod megvan hozzá, hogy egy jobb társat keress… – nyeltem szárazon a sok halott emberre visszagondolva, ezzel egyidejűleg egy kis józanészt is diktáltam magamba, hogy ne szorítsam akkora erővel Bellát. – De ha nem ez a helyzet, akkor ne dobj el magadtól.
- Én… – hebegte pislogva. Karja önkéntelenül indultak el az arca felé, ahol még mindig a két kezem pihent. Ahogy érintkezett a bőrünk bosszús sóhaj hagyta el a száját, én viszont legszívesebben egy elégedett nyögést csiholtam volna ki magamból, de az utolsó pillanatban mégis megfékeztem a gégémben keletkező hangot. – Időre volt szükségem… – sütötte le a szemeit, és visszahúzta a kezemet melengető ujjait. Hangja suttogásként hatott az időközben kiüresedő házban. Kissé furcsállottam a családom vadászatát, mikor nemrég voltak Bellával egyetemben több óráig tartó zsákmányszerzésen, de most inkább nem ezen törtem a fejem. Helyette Isabella hadarására fókuszáltam, ami nehezen követhető volt. – Nem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzád. Olyan kusza minden… az érzéseim bukfenceket hánynak a gyomromban, Van, hogy szétválasztani sem tudom őket. Az egész egy nagy, zavaros állóvíz. Külön-külön nem tudod megmondani a színeit, mert annyira kevert az egész, csak simán kéknek nevezed. De ha jobban megnézed megtalálható benne a barna, zöld és még sok másik. Ezeket pedig még nem sikerült teljesen összeegyeztetnem… - hagyta abba a mondat közepén az oxigén elfogyásával.
- Én nem akarlak siettetni – vágtam közbe, még mielőtt jobban belemennénk a színek kavalkádjába. Élesebb látásával egy új, színesebb világ nyílt ki előtte. Ehhez idővel az újszülöttek hozzászoknak, ahogy az összekuszált érzelmekhez is. Az emberek a töredékét képesek elviselni annak, amit mi, vámpírunk valaha is érezhetünk. Mivel nagy részben a vére megtalálható volt még a testében felszívódva, így érthető volt a feldúltsága az újdonságok iránt. – Várni fogok rád, bármeddig is tartson. És elnézést szeretnék kérni a viselkedésemért, nem volt jogom csak úgy rád rontani és letámadni a kérdéseimmel. Sajnálom – keltem fel lassan mellőle, az ajtó irányába vonulva. Gondolkoztam rajta, hogy végigsimítsak arcán, de jobbnak láttam későbbre tartogatni ezeket a gesztusokat. Ha nem lesz ilyen tartózkodó velem szemben, még mindig ráérek bepótolni az elvesztegetett napokat.
- Edward, várj – csilingelt a hangja ezer haragként a fülemben. Kérdőn visszafordultam és meglepve tapasztaltam, hogy alig pár centiméternyire állt előttem, villogó mosollyal. – Valamit elfejtettem – ágaskodott fel az arcom magasságáig és gondolkodás nélkül lecsapott az ajkaimra. Meglepve pislogtam kettőt, mire eljutott a tudatomig, hogy csókoljak vissza. Az energiahullámok az összes létező gondolatot zárlatossá tették az agyamban, az ösztöneimre támaszkodhattam csupán, amik egyet ismételgettek ősi mantraként. MÉG! MÉG! MÉG! Kezeim a női test köré kulcsolódtak, úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Ettől a köztünk húzódó ionok csak még nagyobb rezgésekbe kezdtek, féltem, hogy a fejünk fölött függő lámpa megadja magát egy kisülés következtében. Bár nem lett volna meglepő, amilyen násztáncot lejtett a nyelvünk. A határok romba dőltek körülöttünk, többé nem kellett elővigyázatosnak lennem, mert ember, és ő sem volt éppen óvatos. Erősen kapaszkodott a vállaimba, egyik lábát a csípőmre csúsztatta, míg másikkal egyensúlyozva, lábujjhegyen állt. Elégedett morgás hagyta el a számat, ahogy az ágyékunk egy pillanatra összeért.
- Bella, ezt nem kellene – szakadtam el a csók hevében duzzadttá vált ajkaitól, de a kényeztetését nem hagytam abba. Nyakhajlatába pusziltam, majd kis köröket karcoltam szemfogammal a bőrébe. Megfeszült háttal, remegve válaszolt teste a ténykedésemre, ami bizonyította, nem is csinálom olyan rosszul.
- Utálom, hogy mindig szabályokat állítunk fel magunknak – suttogta a fülemhez hajolva. – Kicsit szakadjunk el a valóságtól és éljünk a pillanatnak – harapott bele fülembe érzékien, mire lemerevedtem. Az ágyékom lüktetése jelezte, hogy ebből vesztesen fogok kikerülni.
- De azt mondtad… - kerestem kifogást, hogy elvessem kósza ötletét.
- Az előbb volt, azóta átgondoltam. Minek várakoztassalak meg, mikor tisztában vagyok az érzéseimmel? Kívánlak téged, kimondhatatlanul hiányoztál. Az elmúlt napokban végig ezt éreztem, kár, hogy ilyen későn jöttem rá – kúsztak ujjai ingem alá. – Szeretlek – küzdött a gombokkal másik kezével, és az ajkaival egyaránt, amit én egy rántással megoldottam. Nem bírtam uralkodni ködös gondolataim, elvesztettem az irányítást magam felett. Egy szempillantás alatt az ágyra fektettem Bellát és fölé gördültem, miután a sok szűk ruhát a sarokba repítettem. Bella pislogva figyelte rezdüléseimet, amíg nem egyesült újból tekintetünk. Meztelen felsőtestemen körmei vándorútra indultak, ahogy én is visszatértem csalogató ajkaihoz. Nem akartam semmit sem elsietni, amire még nincs felkészülve. Lassan, alig érintve ajkait csókolgattam a selymes bőrt. Ez egyfajta szájra puszi volt, bevezető a következő képkockáinkba. Bella viszont máshogy gondolhatta, mert szétnyíltak az ajkai és a lehelete kavarogva fogadott magába, elfeledtetve az első szabályt, hogy ne kapkodjunk. Elvégre is vámpírok vagyunk az ég szerelmére. Nem kell sietnünk és felelőtlen döntést hoznunk, amit aztán mindketten megbánunk. Az sem biztos, hogy ma beteljesedik a szerelmünk. Ezt a pillanatot az esküvő után akartam tartogatni, de ahogy most itt feküdt alattam ebben az izgató ruhában, az elhatározásom elszállt, mint egy lágy fuvallat az éjjeli holdfényben. Remegő kezekkel kapott övemhez, mire vadászként vertem bilincsbe csuklóját.
- Nem muszáj megtennünk – mondtam komolyan, fokozatosan mélyülő hanggal. Semmire nem akartam rákényszeríteni.
- De én szeretném – felelte magabiztosan, a kezeit feszegetve tenyerem szorításában. Elnézést kérve engedtem el, mire folytatta procedúráját a bőrrel. Kétségbeesve figyeltem matató kezeit legérzékenyebb pontomnál, féltem, hogy nem tudom megadni neki a kielégülést, amire annyira áhítozik. Sok időm nem maradt a gondolkodásra, inkább egyik kezemre áthelyeztem súlypontomat, míg a másikkal a bolerót lassú mozdulatokkal húztam le vállairól. Mikor végeztem, ő már a cipzárammal bajlódott, míg én a ruhától próbáltam megszabadítani. Háta homorítva nyomódott nekem, ahogy becsúsztattam az ágynemű és háta közé a kezemet, hogy az átkozott cipzárral pillanatok alatt végezzek. Ő sem tétlenkedett sokáig, a rá eső részét könnyen megoldotta nadrágom kettészakításával. Ezen felbátorodva inkább letéptem róla a fekete ruhát és a farmerom után dobtam. Ha már Alice szeret vásárolni, akkor miért ne dolgoztassuk meg? Ahogy lejjebb haladtam tekintetemmel minden épeszű gondolat elhagyta elmémet. Elvette az eszemet az alattam kiszolgáltatottan fekvő, szexi fekete fehérneműben mosolygó nőszemély. És a nők még képesek ezt a falatnyi kis anyagot bugyinak nevezni – húztam végig kételkedve a kezem a pamut szegélyén, majd egyre feljebb haladtam. Kábultan fedeztem fel az új területeket, amiket nem takart már semmi. A nyelvemmel és ajkaimmal köröztem a puha bőrön, amíg meg nem pillantottam a férfi szemek dobogóján helyezést foglaló két halmot. Kíváncsiságból az egyiket megszorítottam, ezzel kicsaltam Bellából egy buja sikolyt. Mintha ez sem lenne neki elég, újra homorítva az ágyékomnak dörgölőzött. A bizsergető érzésnek köszönhetően csak pár másodperc leforgása után jöttem rá, hogy azt akarja, kapcsoljam ki a melltartóját. Kérésének eleget téve szabadítottam meg a fölös ruhaneműtől, mi több, az újabb ötletemet is kipróbáltam rajta. Tenyerem visszatért fedetlen keblére, a másik halmot pedig szájammal kezdtem becézgetni. Masszírozásom egyre hangosabb sikolyokat és vonaglásokat eredményezett Bellánál. Alig bírtam megtartani magunkat.
- Edward, kérlek… ne kínozz – nyöszörögte alattam a soron következő remegéshullám után.
- Ez kínzásnak minősül? – kuncogtam fel mellei rejtekéből a szemébe nézve. Ködös tekintete mutatta, hogy nem sok van hátra abból, hogy megtapasztalja a világ egyik legszebb csodáját. Bár én sem voltam messze tőle, erről árulkodott a bokszerem szűkössége is.
- Kérlek – dobta meg magát erőteljesebben, hogy tovább ingerelje az ágyékomat. De én még nem akartam neki megadni a kegyelemdöfést. Túl keveset tapasztaltam ki még az örömszerzéséből, hogy ilyen könnyen félbeszakítsam a ténykedésem.
- Még egy kicsit várj – leheltem rá a mellbimbójára, ami már amúgy is jéghegyként meredezett a plafon felé. Bella kővé dermedt, ahogy teljesítettem a tesztem újabb pontját. Ijedten rápillantottam az arcára a fájdalom jeleit keresve, de ő megunva a várakozást, ellentmondást nem tűrve húzott fel csókra éhes ajkaihoz. Követelőzően, majdhogynem erőszakosan csókolt, mégis tűzijátékként robbantak fel bennem a mindent elsöprő bombák. A nagy hévben nem tudtam megmondani, hogy melyikünk szabadított meg minket az alsó ruhaneműktől, mert csak Bellára koncentráltam és hogy minél erősebben szorítsam magamhoz. Ő is hasonlóan érezhetett, mert a testünk egymáshoz passzírozódott, de ez sem volt elég közel. A szemeibe pillantva láttam az ő szemeiben is gyötrődést, amit csak az összeolvadásunk volt képes csillapítani.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem elfúló hangon, a levegőt sűrűn ki-be lélegezve.
- Szeretlek, ennél biztosabb kevés dologban lehetnék – zihálta alattam. Combjai elhatárolódtak egymástól, hogy helyet biztosítson férfiasságomnak, ami már így is a hasát ostromolta. A szájához visszahajoltam még egy édes csókra, mielőtt megtenném. Kezei mohón a hajamba túrtak, jó pár perc eltelhetett, mire elszakadtunk egymástól. Egyikünknek sem volt szüksége oxigénre, mégis mindketten fújtattunk.
- Szeretlek Bella – suttogtam a fülébe és óvatosan belé hatoltam. A tűzijáték ismételten szikrázva robbant szét bennem, leírhatatlan érzés volt, amit éreztem. Érdeklődőn Bellára néztem, hogy ő is érzi-e ezt a fekete lyukat, ami magába szippantott. Az arca grimaszolva ráncolódott össze a fájdalomtól. Neki nem volt jó – szorult össze a gyomrom.
- Bella? – simítottam végig orcáján kétségbeesve. Szemei lehunyva koncentráltak a bele nyilalló szúrástól.
- Jól vagyok – mozdította meg csípőjét lassan, mire egy morgás tört fel mellkasomból. Élvezte a vámpír és férfi énem egyaránt, ahogy a csípőnk együtt mozgott. – Szeretlek – kulcsolta össze két lábát derekamnál. Ajkai akaratosan rátaláltak az enyémre, hogy aztán összekapcsoljuk a testünk még egy pontját. Csípőnk lágy ritmusa nyögéseket és vad morgásokat váltott ki a másikból. Ahol értem, simogattam Bellát, közben figyeltem, hogy ne nehezedjek rá. Izmaim meg-megfeszültek a kéjtől. A határ egyre csak közeledett felém, a foltok fokozatosan kiélesedtek előttem. Bella belemart az egyik párnába, míg a másik keze a hátamon keresett fogódzkodott. A szupernova-robbanás másodpercek alatt ért el bennünket, megfeszített háttal, ordítva adtam tudtul a kielégülésemet. A gyönyör végigszántott a gerincemen, és a férfiasságomba összpontosította minden erejét. Azt hittem ennél jobban már nem veszthetem el a fejem, de mikor megéreztem az alattam sikoltozó és vergődő Bellát, amint az orgazmusa miatt lüktetni kezd nőiessége, remegve engedtem el magam és csapódtam a határ falába. Úgy éreztem, hogy végre haza érkeztem. Rátaláltam a megnyugvásra.

- Jól vagy? – simogattam elbűvölve haját, ahogy normalizálta levegővételeit. Mellé feküdtem és figyeltem pillája rezgéseit.
- Azt hiszem, vennünk kellene egy ágyat – kuncogott fel jóízűen. - Ha felidegesítelek, mindig ilyen édes lesz utána a kibékülés? Csak mert akkor minden nap veszekedni akarok veled – nyitotta fel szemhéjait és cinkosan rám tekintett.
- Annál is jobb, mint képzelnéd – csókoltam bele nyakhajlatába, hogy kicsiholjak belőle egy remegést.
- Akkor jó sok ruhára lesz szükségünk az elkövetkezendő örökkévalósághoz – nézett a padlón fekvő, széttépett rongyokra.
- Majd Alice gondoskodik róla, hiába nem változunk, ő szereti a folyamatos MEGÚJULÁST – csókoltam homlokon és magamhoz húztam, hogy érezzem az egyetlen nőt a mellkasomon, akit mindig is szeretni fogok!