Epilógus

Sziasztok. Oké-oké, tudom.. elég sokat csúsztam az utolsó bejegyzésemmel (vagyis ennek a regénynek a búcsúzó részével). De azért ti sem erőltettétek meg magatokat, hogy komikat írjatok :( Azért remélem, hogy sok szép percet okoztam nektek ezzel a fanficcel, és a végére is maradt rendszeres olvasóm :D A befejező részecske Bella szemszöges lesz, de ezt majd látni fogjátok ;) A jövőre nézve a terveim, hogy inkább novellákat teszek fel az oldalra, bár ezek még csak tervek. Az Edward szemszögű, sötét történeten viszont már dolgozok =) Meglátjuk, hogyan haladok vele! Ezen az oldin bármikor elértek: Barbra.gp (társszerki vagyok itt). De ide is fellesek időközönként. Jó olvasást! Puszi: Tia



Örökké!

A csodás illat, ami betöltötte egész lényemet, pillanatok alatt elillant az alattam fekvő, élettelen testből. Jóllakottan hagytam ott utolsó zsákmányomat, egy kifejlett szarvast. Már órák óta vadásztunk, ezt jól bizonyította a sűrű erdőbe behatoló első fénysugár, ami végül bőrömön tört meg. A gyémántot is meghazudtoló módon ragyogni kezdtem, akár egy figyelemfelkeltő reklámtábla, ami ki van világítva az éjszakában. Nagyot sóhajtottam a látványtól, mert én egyáltalán nem éreztem magam ilyen gyönyörűnek. Egy szürke kisegér voltam a többiek árnyékában ácsorogva. Bosszúsan felkeltem a földről, megelégeltem a nap kisded játékát a bőrömön. Utáltam, mikor emlékeztetett a hiányosságaimra. Alig pár száz méter után megálltam az egyik fatörzs rejtekében. A dühömet mintha elfújták volna. Csak és kizárólag az előttem térdeplő test összehangolt mozgására bírtam koncentrálni. Szépsége és eleganciája megsemmisítő volt számomra. Én hozzá képest véres voltam, a hajam kócosan tapadt össze a fejtetőmön, hogy a szakadt ruhát már meg se említsem.
- Elég volt? – meredt rám az aranybarna szempár kedvesen. Szárazon nyeltem egyet a szája sarkában megbújó vértől. A lángolás egyre erősödött a napok múlásával közöttünk. Szó szerint elválaszthatatlanok lettünk, és nem akart csitulni ez az állapot. Igazán át sem gondoltam, máris Edward mellett termettem és lehajoltam az ajkáig. A tűz rögtön fellobbant a szemében, de a helyett hogy megcsókoltam volna, apró puszikat leheltem homlokára, szemhéjaira, majd arcára. Fokozatosan haladtam lefelé, míg el nem értem a szája melletti elmaszatolódott vércseppet. Egy könnyed mozdulattal lenyaltam róla a rászáradt parányi, ízletes finomságot. A méreg rögtön termelődésbe kezdett a fogaimban, az ínyemet is megfeszítve, míg Edward vad ostromlása félbe nem szakított. Akár egy kijózanító, kora esti eső. Elmosta a züllesztő gondolatokat, a másodpercnek és a jelennek adva át magát…


Fejünk fölött az eget beborították a sötét viharfellegek. A fekete kosztümös nők és öltönyös férfiak egybeolvadva várták a beinvitálást a házba. Szorongva vártam a soromra a fák mögött megbújva. Az ujjaim - ha lehetséges – a szokásosnál is fehérebbek voltak. Mellettem Jasper állt feszülten folyamatos kontroll alatt tartva érzelemhullámaimat.
- Sajnálom – kértem elnézést már sokadjára. Tudtam mekkora megpróbáltatás neki, hogy ilyen erős és kétségbeesett érzések gyötörnek, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. A riadalom a tetőfokára hágott, mióta Edward is itt hagyott. Vele legalább biztonságban éreztem magam, jó volt hozzásimulni mellkasához. De meg kellett értenem, hogy bizonyos lépéseket kénytelen megtenni az emberek biztonságának érdekében. Ki tudja mikor szabadul el a rosszabbik énem. Túlságosan labilis voltam még az ilyen összejövetelekre, de ez volt az utolsó esélyem, hogy láthassam Forks polgárait, és a nagymamámat…

Nagyon sok ismeretlen jelent meg a búcsúztatón. Olyanak is akadtak, akiket most láttam először. A megemlékezést követően a Cullen család az elsők között nyilvánított részvétet a … halálomért. Még magamban kimondva is hátborzongató érzés volt. Nem megszokott, furcsa, bár őszintén szólva körülöttünk mi volt szokványos?
- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Gondoskodunk róla – fogta meg hátulról a vállamat Jasper, egyfajta nyugtatásként. Most, hogy vámpír voltam sokkal jobb lett a kapcsolat közöttünk, de a testvéri szeretetnyilvánításon azért még volt mit javítani.
- És ha felismernek? – haraptam be alsó ajkamat. Egyes rossz tulajdonságaimat sikerült mégis átmenteni a vámpír életembe.
- Ebben a maskarában csodálkozok azon is, hogy mi egyáltalán képesek vagyunk téged megismerni – mutatott rá a fekete, kötött csőszálra, ami kígyóként tekergett nyakam körül, az arcomra is felkúszva. A napszemüveg és az úgyszintén fekete, térdig érő kabát elfedte az összes felismerhető jegyemet.
- Köszönöm, hogy ilyen nagy kockázatot vállaltok értem – figyeltem a házba szállingózó, elkésett alakokat. Olyan könnyű lett volna egy szemvillanás alatt a nyakukba vágnom pengeéles fogaimat. A többiek még csak nem is keresnék, teljesen kiszolgáltatottak lennének. Sőt, akár bájolással is elcsalhatnám őket a tömegtől. A szájamat megnyaltam az előre eltervezett akciómtól, míg Jasper meg nem köszörülte a torkát.
- Próbáld visszafogni magad – szólt rám határozottan.
- Elnézést – hagytam ott tekintetemmel a három személyt, akik a csomagtartó kinyitásával vesződtek. – Mindig éhes maradok, bármennyit is vadászom. És annak a nőnek az ütőere egyenesen vonz magához, mintha nekem lenne kitalálva.
- Természetes az éhséged, hisz újszülött vagy. Az a nő pedig nekem ugyan olyan íncsiklandozó, ahogy neked. A kalóriabomba táplálék miatt, amit napjában többször magához vesz, a vércukorszintje az egeket nyaldossa, állandóan a normál érték felett tartva őt.
- Hát ez megnyugtató… De még mindig vérengzeni akarok. Idővel ez majd jobb lesz? – néztem rá a megerősítést várva, mire teste újdonsült megfeszült.
- Induljunk - szorította ökölbe kezeit.
Erőtlenül bólintottam, megpróbáltam nem dühíteni tovább. Az erdő békéjéből ingatagon léptem ki, úgy mozogva, hogy senki se lásson meg. Jasper tartózkodóan maga előtt vezetett, de a bejáratnál megállított. Nem értettem miért csinálja ezt, miért lett hirtelen ilyen rideg. Mindent tudtam a múltjáról, de az már régen történt. Önhibáján kívül tette. Azóta oltalmazó szárnyak alá került. Sokat változott és áttért a vegetáriánus életmódra, igaz nagy megpróbáltatások árán. Ennyi tudással a kezemben is sikeresen beletenyereltem abba, amit még ő sem emésztett meg.
- Ne feledd, hogy senkihez ne hajolj túl közel, és a lehető legkevesebbet lélegezd be az emberek illatából. Ha nem bírsz megbirkózni vele, azonnal indulunk. Készen állsz? – igazította meg a sálamat, ami időközben lecsúszott az arcomról.
- Fel lehet készülni egyáltalán a saját búcsúztatódra?
- Valószínűleg nem – értett velem egyet, majd belépett az ajtón a vendégek gyűrűjébe. Én nem voltam ilyen bátor, lemaradoztam mögötte és próbáltam nem magamra hívni a figyelmet, miközben az oxigén utánpótlást ideiglenesen megszüntettem. Mindenütt a fekete árnyalatai váltakoztak, csupán az arcok tükröződtek vissza a retinámba fehéren. Sehol egy kis pír, a lehangoltság és gyász vette át a szoba hangulatát. Érthetetlen volt számomra, hogy mégis hogy lehetnek ilyen búskomorak, mikor még csak nem is ismertek engem. De amint megtaláltam Lisa néni kisírt szemeit és megtört alakját, már tudtam a kérdésemre a választ. A nagymamám fájdalma miatt érezték magukat ilyen rosszul, nem az én állítólagos halálom miatt. Ahogy körülvették az urnát, a díszes virágokat és a mellette helyet foglaló képemet, felfordult a gyomrom. A látványtól feszélyezetten toporogtam egyhelyben, nem tudtam mozdulni, mert tudtam akkor rosszul cselekednék. Ez a mindent a szemnek, semmit a kéznek tipikus esete volt. Ha közelebb merészkednék, félő, hogy felismernének. Ha pedig itt maradok, akkor legalább magamban el bírok köszönni tőle, bármennyire is fáj. Biztos voltam benne, hogy ha még élő lennék, egy emberként sírnék velük. Ennek hiánya mellett viszont csak álltam tovább elmélyülve Lisa néni fájdalmában fürdőzve. Nem bírtam gondolkozni, - titkon talán nem is akartam – csak mereven meredtem magam elé.
- Gyere – ragadott meg egy kar erőteljesen, és maga felé húzott. A szemeimet nem tudtam levenni a gyászoló emberekről, így azt sem tudtam megmondani ki ráncigált ki a bejáratig. Hagytam, hogy sodródjak a történésekkel. Az elmém teljesen ledermedt a testemmel egyetemben. – Nézz rám – fordította el az államat az erős férfikéz. – Isabella – rázott aprót rajtam, hogy végre magamhoz térjek. Szemrebbenés nélkül néztem végig az illetőn. Rövid, fekete haj volt, testét fényesre kefélt öltöny takarta, de izmai még így is kikandikáltak a ruha alól.
- Jacob – ejtettem ki a nevét lepkefütty halkan. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő is eljött ide, mikor tisztában volt az igazsággal.
- Elég nagy kockázatott vállaltál azzal, hogy ide jöttél – engedett el karjával és hátrébb lépett, hogy ne legyünk túl feltűnők.
- Hogy ismertél fel? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian. Azt hittem eléggé elváltoztattak Alice-ék.
- Ugyan már kiscsaj, olyan szagod van, mint egy szennyvíztisztító telepnek.
- Ha ezt bóknak szántad, akkor nem jött be – húztam el szájamat nem tetszőn.
- Bocsi – vonta meg a vállát nevetve.
- Hagyd őt békén – dördült rá Edward a hátam mögül megjelenve. Hangja halkan, mégis ellentmondást nem tűrve szakította ketté a beszélgetésünket.
- Neked is szép napot – húzta vigyorra Jake ajkait, ahogy vállam fölött megtalálta szerelmem alakját.
- Hé, fiúk. Ezt inkább máshol intézzétek el – kerülte meg Rose elegánsan Edwardot, és mellém szegődött. Fekete magassarkújában és térdig érő selyemruhájában igazán kívánatos volt a férfi szemeknek. Rosalie-val együtt már négyen ácsorogtunk a gangon különböző okok folytán. Én azért, mert Jake kicibált, ő a védelmemért tette, na meg az emberek óvásáért, Edward egyrészt féltékenységből másrészt benne is munkálkodott az oltalmazás, Rose pedig… nos Rosalie-n még gondolkoznom kellett, hogy valójában mi vitte rá a közbeavatkozásra - Oszlás, ne keltsetek feltűnést – sziszegte Rosalie csípőre tett kézzel. Látszott rajta az elszántság, még azt is el tudtam volna képzelni, hogy Edwardot a fülénél fogva visszahúzza a nappaliba.
- Nyugalom Edward. A sok gyászoló mellett igazán felüdülő a dühödet érzékelni, amit vibrálva észleltem bentről, de most nem a legalkalmasabb időpont revansot venned tőle – támaszkodott neki a ház falának Jasper fellélegezve.
- Igazad van, majd talán pár száz év múlva, ha újra visszalátogatunk ide.
- Már alig várom. Vigyázz magadra, Bella – kacsintott rám Jake beletörődve és visszatért a lakásba.
- Vigyelek vissza a házba? – nézett rám lágy tekintetével Edward, már-már cirógatta az arcomat.
- Még valamit szeretnék elintézni.
- Akkor menjünk vissza – mutatta az utat kezével, de én megráztam a fejem és az ellenkező irányba sétáltam, le a lépcsőn.
- Nem ott van – válaszoltam kérdő pillantására.
- Akkor hol? – kereste a megoldást szemével, de nem jött rá.
- Itt – álltam meg a kutyakifutónál, ahol egy mancsot láttam kikandikálni az óljából.
- Szerintem ez nem túlzottan jó ötlet – ellenezte Edward a tervemet, hogy elköszönjek tőle is.
- Ugyan már! Csak megsimogatom, és már mehetünk is. Mégis mi rossz történhetne? – kérdeztem Edwardra pislogva, de alig hogy befejeztem, mikor mögöttem egy hörgésszerű hang hagyta el a háziállat torkát. Hitetlenkedve megfordultam a vicsorítás irányába. Leah támadóállásban villogtatta meg a fogait, füle hátralapult, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki barátkozni akarna.
- Menjünk, ne idegesítsük fel még jobban – fogott meg Edward a vállamnál fogva és az autó ajtaja felé támogatott. Épp hogy beszálltam, mikor Lisa néni és még pár érdeklődő szerzet kilépett a verandára, hogy megnézzék, mi ez a nagy lárma. Edward pont úgy állt meg az ablak előtt, hogy még véletlenül se lássanak meg, ami azzal járt, hogy nekem is nehézséget okozott a nagyira látás. A beszélgetésüket teljesen kizártam a fejemből, helyette a látásomra összpontosítottam és minél többet magamba szívtam, amire aztán egy örökkévalóságig emlékezhetek. Az ősz hajszálakra, a megereszkedett bőrére, ami ráncokká módosult az értetlenségtől. A szemeire, amik csokoládébarnán fogadták magukba a világ színeit. Mindent pontosan megfigyeltem és lementettem egy láthatatlan lemezre.
- … Bella, figyelsz te egyáltalán rám? – nézett hátra Edward a sofőrülésből.
- Nem egészen, mit is mondtál? – ráztam meg a fejem, hogy magamhoz térjek a kábulatból.
- Csak azt, hogy mindent elintéztem. Most pedig elrabollak – mosolygott rám a visszapillantó tükörből a vágytól félelmetesen izzó tekintettel.
- Na és a többiek? – másztam előre. A lehető legközelebb akartam magamhoz tudni. Szükségem volt rá, jobban, mint gondolná.
- Szerinted miért jöttünk két autóval? Majd Emmett utazik a csomagtartóban, ennyi áldozatot egyszer ő is tud hozni – simított kezemen végig vágyakozón.
- Akkor jó – nyeltem nagyot összefűződő kezeink láttán. Az emberek illatán még csak-csak uralkodtam, de Edwardra egyenesen rá akartam vetni magam és az őrületig csókolni. – Azt azért megtudhatnám, hogy te mégis honnan tudtad, miként fog Leah hasonulni hozzám? – váltottam témát, mielőtt még a gondolataim eluralkodnának rajtam…
- Minden épeszű élőlény, - legyen az ember vagy állat – fél tőlünk. Az állatokban talán még jobban is megtalálható ez a félelemfaktor, amit neked most sikerült aktivizálnod a kutyádnál.
- Akkor én nem vagyok épeszű, nemde? – simogattam térdén le-fel, hogy milyen reakciót váltok ki belőle.
- Nem, te mindenáron ki akarod hozni belőlem az állatot – fékezett le az út szélén megállva. Megszólalni sem volt időm, már is rajta ültem. Ajkaimat akaratosan birtokba vette, és nem tűnt úgy, mint aki szándékozik abbahagyni ezt a tevékenységet.
- Hát nem akarok panaszkodni, de szerintem múltkor nagyobb vadállat voltál – suttogtam a fülébe vágytól fűtve.
- Ne aggódj kedvesem, egy egész örökkévalóságunk van arra, hogy kihozzuk belőlem a fenevadat – tért vissza ajkaimra mosolyogva én pedig beleborzongtam a gondolatba, hogy Edwarddal mi mindent lehet ennyi idő alatt véghezvinni…