35. fejezet

Sziasztok. Kis késéssel, de itt vagyok. Ez a fejezet két szemszögesre sikeredett (ilyen még azt hiszem nem is volt). A függővégért elnézést, de egyszerűen nem bírtam kihagyni *gonosz vigyor* :D Ezt a fejezetet ARAMIS-nak ajánlom, ha egyáltalán feljön és elolvassa xD Hm nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :)



Árulás


Edward szemszöge:

A gondolataimba merülve suhantam hazáig. Örültem Bella sikereinek és a köztünk húzódó egyre mélyülő kapcsolatnak. Csábító illatát – ha vele voltam – sikerült az agyam legkisebb pontjába száműzni. Nem vágyakoztam már annyira a vére iránt, mint a megismerkedésünkkor. Mindinkább előtérbe került a vonzódás köztünk, ahogy egy normális női-férfi kapcsolatban ez megszokott. Hisz ki ne kívánna egy ilyen szépséget. Mégsem engedhettem, hogy akár a férfi, akár a vámpír győzedelmeskedjen felettem. Túl törékeny ahhoz, hogy ezzel kísérletezzünk. Nem éri meg a kockázatot.
- Edward minden rendben? – fürkészett húgom a gangon állva. Észre sem vettem, mikor értem haza. Annyira a képtelenségek birodalmában lebzseltem, de most ideje felébredni és a valóságban helyt állni. Elvégre is mit kezdenék magammal a játék közben, ha egy másik dimenzióban röpködök szárnyavesztetten.
- Minden a legnagyobb rendben. Mikor indulunk? – kerültem meg Alicet a nappaliba belépve. Mindenki baseball felszerelésben foglalta el magát a kanapén vagy a padlón ücsörögve. A lányok a magazinokat lapozgatták az e hónapi trendeket kibeszélve, míg a fiúk inkább a tv előtt játszottak egy autós játékot. A „felnőttek” – Carlisle, Esme, Eleazar és Carmen - pedig a két blokkot elválasztva középen telepedtek le a régmúlt emlékeken csámcsogva. Csupán egy vámpírt hiányoltam a társaságból. Na jó, túloztam! Egyáltalán nem vágytam a társaságára, mégis furcsállottam, hogy nem vesz részt a lányok csevejében.
- Csak hogy ideértél. Már azt hittük Bella végleg elrabolt tőlünk. Most hogy ilyen jól nyomja a pajzsával, váltságdíjat is kérhetne tőlünk az életedért cserébe. Bár ahogy elnézem, önként vállalkoznál a túsz szerepére – nevetett fel testvérem öblösen, az egész házat megremegtetve medvebőgésével.
- Emmett csak azt akarta a tudomásodra hozni a maga sajátos módján, hogy hiányolt és öt percet kapsz, hogy átöltözz – vette át a szót Rosalie, bátyám száját betapasztva.
- Elég lesz három is – kuncogtam fel a szépség és szörnyeteg játékát végignézve. Emmett addig ügyeskedett, amíg Rose ujjai közül kikandikált a nyelve és végighúzta a tenyeréig. Erre húgom egy mozdulattal fejbe vágta a szabad kezével, és beletörölte a vámpírméreggel átitatott tenyerét bátyám újonnan vásárolt ingjébe. A folytatást már csak a gondolataikon keresztül követtem, mert felmasíroztam a szobámba és „átvedlettem” az ágyamra kikészített ruhákba.

- Két perc harmincegy másodperc, nem is rossz – állította le a stoppert Irina kacarászva. – De ha a vámpír adottságaidat tekintjük, elég lomha – öltötte rám gyerekesen a nyelvét.
- Ugyan hagyd már, a szerelem miatt ilyen, ami egy igen halálos betegség. Lassan emészti fel, nekünk nem hagyva semmit – folytatta Kate a piszkálódást.
- Ne felejtsd ki, hogy ragályos is – ragadtam meg Irinát a derekánál fogva és kipördültem vele az ajtón, mintha csak táncolnánk. Nevetve engedett nekem, belement a spontán játékba, amivel egy kicsit heccelhetjük a nővérét. Amióta ilyen érzések kavarognak bennem Bella iránt, szinte elképzelhetetlen számomra, hogy mégis hogy nem sikerült ezer év alatt párra lelniük a Denali lányoknak. Az elején mindhárman szó szerint falták a férfiakat és a mai napig becsábítják őket az ágyukba, mégsem találták meg az igazit, akiért az örökkévalóságot is feláldoznák. Kate mintha csak a fejemben olvasna, válaszolt a gondolataimra.
- Utoljára több száz éve voltam szerelmes emberbe, de nem bírta sokáig az iramot velem. Sőt senki sem képes erre a fékevesztett tempóra – komorult el egy pillanatra az arca, mégis hamar rendezte vonásait.
- Ezért még nem kellene feladnod – vágott közbe Irina a nyakamba csimpaszkodva jobbra-balra ringatva kettősünket.
- Beszél az, akinek szintén nincs pasija – vágott vissza Kate.
- De én nem is keresem az igazit megszállottan. Egyszer élünk, hát használjuk ki – mosolygott rám magabiztosan.
- Nagy szavak, de az emberférfiak kizárólag arra jók, hogy kielégítsék a vágyaimat egy éjszakára – simított bele Kate barna hajába, ami aztán visszaomlott a vállára.
- Szerintem ezt az eszmecserét folytassuk később és induljunk a hegyekbe – vágott közbe Esme diplomatikusan, amíg el nem durvul a helyzet. A lányok némán bólintottak így az erdő felé vehettük az irányt. A biztonság kedvéért azért Irina mellettem haladt, hogy ne bosszantsák tovább egymást. Kate a végén még használná rajta az erejét, amit tapasztalapból állítok, nem a legkellemesebb érzés a világon. Egyáltalán nem az volt a célom ezzel a kis játékkal, hogy most egymásnak essenek. Csupán nem akarok mindig a középpontban ténferegni, mint egy hősszerelmes és ez most rosszul sült el.
- Tanya-t nem várjuk meg? – kérdeztem rá érdeklődön a csepegő esőben. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés kerített hatalmába, ha rágondoltam.
- Van egy kis elintéznivalója valahol a közelben. Azt mondta reggelre visszatér közénk.
- Elintéznivaló? – szűkültek össze a szemeim bizalmatlanul.
- Lehet már pasi hiánya van neki is, nem kötötte az orrunkra. Ha már téged nem sikerült behálóznia, akkor másnál lel vigasztalást – nézett Irina mélyen a szemembe. A kislányos báj ott játszott az arcán, de a gondolatai is nagyon szabadok ugyanakkor ártatlanok voltak. Teljesen ellentéte a testvéreinek. Tanya túl rámenős és mindenkinek meg akar felelni. Míg Kate inkább kettőjük mintájára épül. Egyszer bebábozódva emészti magát a vámpírlét hátrányai miatt, aztán meg a fellegekben szálldos, mint egy szárnyait próbálgató pillangó.
- Valami rosszat mondtam, hogy ilyen kétkedő arcot vágsz? – lökött oldalba Irina futás közben. A többiek már jó száz méterrel lehagytak minket.
- Nem, dehogy is, csak kicsit furcsállom.
- Tanya-nak vannak furcsaságai, ezzel együtt kell szeretned – vonta meg a vállát és szorosan felzárkózott a többiek után. Én sem gondolkoztam tovább ezen a badarságon, inkább követtem Irina példáját és kizártam az összes pesszimista gondolatot a fejemből, helyet szorítva a jóknak. Ott van a holnap, meg a holnapután hogy balgaságokon rágódjak. Sőt az egész létem…

- Tehát Eleazar, Carmen, Emmett, Esme, Jasper az egyik csapatban lesznek. A másikban pedig Carlisle, Irina, Edward, Rosalie, Kate. Én pedig leszek a dobó – szervezte meg a két csoportot Alice a már-már orkánná erősödő szélben. Ez általában az ő posztja szokott lenni, szeret minket az orrunknál fogva vezetni. Bevallom, elég jól csinálja. A következő másodpercben egy hatalmas villám vágtatott át az égen, ami jelezte számunkra a játék kezdetét. Mindenki elfoglalta helyét és Alice dobásával megindult a játék. A labda süvítve repült a szélben Jasper ütésének köszönhetően. Rögtön a nyomába eredtem, általában a messzire röpülő labda az én reszortomba tartozott. A légmozgás és eső az arcomat célozta meg, mintegy hátráltatva a nyerési esélyünket. Csak azzal nem volt tisztában az anyatermészet, hogy a vámpírok ellenállóbbak az embereknél. Vadászösztönömet elengedve szegődtem a labda nyomába és pár lépés után sikerült is a zsákmányomat megszereznem. Egy jól irányzott mozdulattal aztán útjára engedtem a csapatom felé. Az egész procedúra alig pár másodpercig tartott, végig ebben az ütemben. Dobás… ütés… futás… vissza passz, amíg nem cseréltünk és mi lettünk az ütőjátékosok. Az összes labdát sikerült a lehető leghamarabb visszadobnunk, így alig pár hazafutást sikerült bezsebelniük Emmett csapatának.
- Miért nem tudsz figyelni Irina? – morgolódott Kate a sártól összekoszolt ruháját siratva.
- Az a labda pont felém jött, miért kellett beleérned? – sziszegett vissza testvérére az érintett.
- Most nézd mit tettél, ez sosem jön ki.
- Az nem számít, ha vizes vagy, de ha egy kis piszok ragad rád már letörik a műkörmöd? – figurázta ki Kate-t.
- Ezt most szívd vissza vagy esküszöm, hogy… - feketedett el Kate szeme, én meg jobbnak láttam, ha azonnal közbelépek. Mint egy villámhárító közéjük léptem és vártam az összecsapást.
- Na mit csinálsz, megcsapsz egy kis elektromossággal? – nevetett fel Irina sötéten a nővérét tovább idegelve.
- Irina, Kate, kérlek! – csitítottam mindkettőjüket.
- Hoztam magammal váltásruhát, nem éri meg ezért hajba kapni, gyere – ragadta meg Kate csuklóját Rosalie és egy fa tövébe húzta, ahol egy vízhatlan táska várta őket. Hát ez igen, ha ruhariadó van, akkor képes a jobbik formáját hozni. Csak azon csodálkoztam, hogy Alice nem tartott velük. Akár vörös riasztást is hirdet, ha egy ruhaanyag foszlik vagy nem megfelelően áll az illetőn. Ez csak egyet jelent.
- Alice – futottam a kör közepére, ahol elhomályosult tekintettel ácsorgott a jövőt figyelve. Jasper sem tétlenkedett, rögtön mellette termet és átölelte kedvesét. Elmémmel ráfókuszáltam és az összes többi értelmetlen csevejt kizártam a fejemből.

„Miért?” – kérdezte Bella erőtlen hangon. A homlokából megállíthatatlanul buggyantak elő az újabbnál-újabb vércseppek, egyenesen a nyakán lecsorogva. Szemeiben ott égett az értetlenség, a fájdalom, és a lehető legrosszabb, amit sosem felejtek el, amíg élek: beletörődés a saját halálába…



Bella szemszöge:

A délután fennmaradt részét a tv előtt töltöttem. Edward a percek múlásával egyre jobban hiányzott és ezt csak tetézte az egyedüllétem. Lisa néni feltehetőleg hamarosan hazaér, de addig nekem maradt a műsorfüzet fölött való elmélkedés. Nehéz döntés: melyik filmet nézzem, ha eljön Joe Black vagy Forrest Gump? Brad Pitt a gyönyörű mosolyával, és megnyerő külsejével, avagy egy hibbant a megszállottságával? Egy velem egyidős lánynak nem lenne kérdés, hogy a szépfiút, de nálam ez sosem volt egyértelmű. A csengő megszólalása egy időre hanyagolásra bírta az elmélkedést.
- Máris megyek – bújtam bele a papucsomba és kibotorkáltam az ajtóig. – Ki az? – nyitottam ki az ajtót, az illetőnek meg sem várva a bemutatkozást. – Jaj ne, már megint te? Most nincs idegzetem a monológodat meghallgatni a bocsánatkérésről – próbáltam az ajtót bezárni, de a lába megakadályozta a zár kattanását.
- Ki beszélt itt megbánásról és könyörgésről? – mosolygott rám ridegen. - Kettőnk közül maximum neked van jogod a lábaim előtt könyörögni, hogy bocsássak meg nekem, amiért kikosaraztál – kapta el a kezem és magához rántott.
- Azonnal eressz el – húzódtam el tőle és a konyha felé futottam. Ha kell, kést szúrok a szívébe, csak takarodjon el.
- Olyan könnyű préda voltál. A kislány, aki hisz még a szőke hercegben – röhögött fel teli torokból. - Pár bók, sok mosolygás, jó modor, és máris téves képet éltetsz magadban.
- Ne gyere közelebb – húztam ki a késtartóból az egyik legnagyobb nyelűt.
- Ugyan már, megölnél? – kapott a szívéhez, mintha ezzel most mellbe vágtam volna. A következő másodpercben viszont már ott lappangott az a gonosz vigyor a szája szegletében, amitől még a vérnyomásom is az egekbe szökött. – Te sosem lennél képes gyilkolni, mert gyenge vagy és gyáva – lépett egyre közelebb.
- Maradj ott – tartottam fel szúrásra készen az élét.
- Na, ne nevetess. Nincs benned elég spiritusz, hogy megtedd. A vámpírok nélkül te csak egy elhervadt virág vagy, aki még az árnyékától is megijed.
- Honnan tudsz te a vámpírokról? – tátottam el a szájamat a megrökönyödéstől.
- Ha nem bánnád később mesélném el, most dolgunk van – lépett alig négy lépésnyi távolságra.
- Én veled nem megyek sehová – köptem ki undorodva, egyesével megnyomva a szavakat.
- Akkor majd máshogy veszlek rá – vonta meg a vállát egykedvűen. Számára teljesen mindegy volt a testi épségem. Leah ugatására felkaptam a fejem és egy pillanatra a hátsó ajtó felé tekintettem, hátha van egy tettestársa is. Hugh kihasználva a helyzetet mellém lépett és egy nehéz tárgyal fejbe vágott, míg a másikkal lefeszegette az ujjaimat a kés nyeléről. A világ elsötétült körülöttem és már csak a csattanást hallottam a padlón, ami a kezemből kihulló kés becsapódását jelezte…

- Azonnal kelj fel – ütött pofon Hugh, hogy magamhoz térjek. A fejembe nyilalló fájdalom azonnal jelentkezett, amint magamhoz tértem.
- Hol vagyok? – nyitottam ki reszketegen a szemeimet, de túl sötét volt ahhoz a szoba, hogy jobban szemügyre vegyem. A tárgyakat elhomályosultan tudtam felmérni, ahogy Hugh somolygó arcát is. Istenem, mégis hogy dőlhettem be neki? Mekkora egy lúzer vagyok!
- Hm, csak hogy magadhoz tértél. Te hülye kis ribanc! – jelent meg a semmiből egy női árnyék és belerúgott az oldalamba a magassarkújával. A fájdalomtól és meglepettségtől halk sikkantás hagyta el a számat. A hangja annyira hasonlított RÁ, de az lehetetlen. Ő nem árulná el…
- Miért? – néztem az ónix színű szemekbe. Mégis miért teszi ezt velem? Mégis mit ártottam én neki, hogy most ezt teszi velem? Meg fog ölni – suhant át a gondolat rajtam a szívműködésemet felgyorsítva.
- Arra vagy kíváncsi, hogy miért? – hajolt közelebb hozzám, így jól kivehetővé váltak jellegzetes eperszőke fürtjei. Sötét szempárjával a homlokomból folyó vért szemlélte megbűvölve. – Mert elvetted tőlem az egyetlen dolgot, amit igazán akartam. Meghülyítetted a kis képességeddel. De most miért is nem használod rajtam? – kapta el az államat és szorosan megtartotta, hogy ne vegyem le a tekintetem róla.
- Kit vettem el tőled? – kérdeztem vissza értetlenül. Neki mindene megvan, amit csak akar. Ami pedig nincs, azt pénzzel megszerzi.
- Ne játszd itt az ostobát, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Edward itt a tét.
- Ő nem egy tárgy, amit megkaphatsz – szólaltam meg felháborodva. Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, én vagyok a szánalmas életének az elrontója. – Edward számtalanszor a tudomásodra hozta, hogy nem kellesz neki. Mit akarsz még? Kérvényeztesse, hogy megértsd? – harcoltam utolsó leheletemmel is szerelmemért. Érte bármikor feladnám az életemet, mert ő maga az életem. Nyálas dumának hangzik, de így van. Minden jó dolog vele kezdődött el és most érte ér véget.
- Cafka – sziszegte dühösen, mindinkább a falnak szorítva arcomat. – Te velem nem beszélhetsz ilyen hangnemben, ezt vedd tudomásul! Edward az enyém és az is marad. Egy kis emberlányka nem veheti el tőlem. Ezt jobb, ha a tudatodba vésed – az utolsó mondatot már csak gúnyosan suttogta a fülembe.
- Addig nem, amíg én élek – szorítottam össze a fogaimat dühösen, a szabadulásért küzdve. A harag megzabolázatlanul gyúlt ki bennem, a fájdalom legkisebb szikráját is elégetve. Nem számított mi lesz az én sorsom, hogy a pokolra kerülök, de legalább Tanya is mellettem ég az idők végezetéig Edwardtól távol.
- Erre ráhibáztál, mert mindjárt véget vetek a nyamvadt életednek – emelt meg a nyakamnál fogva. Lábujjhegyen állva próbáltam meg életben tartani magam, amíg összpontosítok a pajzsomra. Az erős nyomástól fuldokoltam, de nem adtam fel. A gyakorlásokra gondoltam és Kate arcára, amint Edwardot bántja. Ahogy az angyali arc összerándul a fájdalomtól, ahogy ívbe feszül a háta, a testén átsuhanó fájdalomra. A rémképekre az indulat elöntötte az egész testemet, a véremben csörgedezett és nem lelt nyugalomra. A hatás rögtön érezhető volt, mert visszaestem a földre és eltűnt rólam Tanya keze.
- HÁHÁ. HÁHÁHÁHÁ – röhögött fel az áspiskígyó sátáni kacajjal. – Olyan mulatságos ez a kis erőfitogtatás. Mond csak, meddig bírod még tartani a pajzsodat? Egy másodpercig, netán kettő? Mert én ráérek, te már kevésbé. Innen nincs kiút drágám.
- A többiek majd a segítségemre sietnek – ellenkeztem. Alice már biztos látta és majd megmentenek.
- Persze, amikor már halott leszel. Ami lássuk be percek kérdése – méregette a körmeit unalmában.
- Te sem fogsz sokáig élni, ha erre Edward rájön – mosolyogtam rá mindentudón.
- Nem számít, mert nélküle nincs kedvem élni – fúrta a tekintetét a szemembe. Most először éreztem a hangjában valami igazságot.
- Legalább valamiben hasonlítunk – feleltem szarkasztikusan.
- Lassan ideérnek, ideje lenne belekóstolnom a főételbe. Íncsiklandozó a szagod, értem én miért van oda érted Edward – villódzott a szeme az őrület határán sodródva. Teljesen elveszítette az eszét ettől a megszállottságtól, hogy el kell szakítania engem Edwardtól.
- Nem muszáj ezt tenned – eresztettem a csomóba körmeimet fáradtan. Már nem bírom sokáig tartani magam körül a pajzsot. Egyre gyengültem és a kötél sem eresztett. Nagyon durva és erős anyagból készült.
- De, muszáj – bólintott határozottan tébolyult alakjával felém közeledve. A sarok felé pillantva megtaláltam a szemeimmel Hugh-t, aki a köztünk zajló eseményeket figyelte, akár egy szemtanú az ítélet véghezvitelét.
- Várj, azt mondtad elmeséled, honnan ismered a vámpírokat – állítottam meg Tanya-t a mozdulatban Hugh arcát figyelve.
- Hugh ezt mondta? Hm. Végül is jogodban áll tudni az igazat – nézett az áruló férfira. Lassan körbesétált a szobában és meggyújtott egy gyertyát a hangulat kedvéért. Az apró helyiség megtelt fénnyel, rálátást biztosítva a berendezésre. A padlóból helyenként kiálltak a fadarabok. Az asztal, - amin a gyertya állt – egy kisebb fuvallattól is összeroskadhat. A falak penészesek és mocskosak voltak, és ablakról még hírből sem hallottak a ház építői. Kirázott a hideg a szörnyű állapottól, ami idebent uralkodott. – Nos mivel nincs időnk, a rövidebb verziót tárom eléd. Hugh elég sokkal tartozik nekem, amiért sikerült felkarolnom és egy jól működő állással megajándékoznom. Így az adósom lett és most megtesz értem egy aprócska szívességet. Hát nem romantikus? – csapta össze a kezeit eszelősen. Az agyarai kivillantak a sötétségben, és a zakkant tekintet megtalált engem. – Vége az esti mesének, éhes lettem – kuporodott le mellém a homlokomon végigfutó vércseppet fürkészve.
- De hát te vegetáriánus vagy – hunytam le szemeimet megsemmisülten. Már csak másodpercek kérdése és ennyi, lezáródik az életem.
- Egyszer tehetek kivételt – fordította el a fejemet és erősen megtartott ebben a pózban ellenkezésemet látva. Így már semmi sem akadályozhatta meg a munkája bevégzésében. Teljesen fedetlen volt a nyakam, felkínálkoztam a szipirtyó utolsó vacsorájának.
- Szeretlek Edward – sikítottam fel hangosan a nyakamba fúródó fogakat megérezve. A bőröm hamar megadta magát és egyre inkább éreztem, ahogy elpárolog belőlem az életerő. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, míg el nem ködösült előttem a világ…

34. fejezet

Sziasztok. Kicsit elmaradtam a frisseléssel, ezért szeretnék bocsánatot kérni. Ezt most szerintem egy kicsit összecsaptam, és még csak Puszmóval sem ellenőriztettem le, mert nincs MSN-en viszont holnap megyek Balatonra (1 napra), szóval nincs időm :S
Ui.: Ez a fejezet Edward szemszöges :) És "Névtelennek" üzenem, hogy miatta is készült el olyan gyorsan, mert szegényke már a végét járta a hiánytól :D


Nyugalom, vagy mégsem?

Csend, mindent beborító nyugalom. Nem érzékeltem többé a fájdalmat, a testemen átfutó elektromosságot. A gondolatok is elhaltak a fejemben, nem maradt más, csak a higgadtság. Mint amikor egy fagyott tájat figyelsz, a felszínen minden harmonikus, zavartalan. A hegyek lenyűgözően olvadnak össze, a kőzet és a hótakaró egysége idilli képet fest a szemünk elé. Az illatok frissek és tiszták, nem mocskolja be a rengeteg szmog. A nap felkeltével megvilágosodnak a felhők és a köd, ami körüllengi a hegy csúcsát. A hűsítő szél megzabolázatlanul hasít a ruhámon át. El se hinné az ember, hogy egy balesetveszélyes vidéken jár. Ha mélyebbre ásunk, viszont megtalálhatjuk a veszély forrását. A lavina hatalmas erejét, ami beterítette a környező erdőket. Mert hiába gyönyörű ez az óriás, számtalan veszélyt rejteget, ha a közelébe kerülsz.
- Sikerült… sikerült az áttörés – kapta a szája elé Carmen a kezét ámulatában. Eddig észre sem vettem, hogy csukott szemmel merengek egymagamban. Bella sugárzó mosollyal fogta közre kezemet, látszott a szemén a koncentrálás és erőlködés. Végre vissza tudta tartóztatni Kate erejét. Az egész családon végigsuhant az elismerés hulláma. Ez volt a nyári szünetünk második napja. Bella érdekében egészen eddig halogattuk a gyakorlást. A stressz és folyamatos bosszúság elhagyásával a siker sem váratott magára. Boldogan húzódtam közelebb hozzá, a melegében fürödve. Mintha a mennyországon estem volna át az elmúlt másodpercekben. Könnyednek és légiesnek éreztem magam a nemkívánatos gondolatoktól. Olyan jó volt csak a sajátomat hallani, a többi zúgást pedig félresöpörni.
- Bámulatos, ragyogó – csillant fel Eleazar szeme. A bizakodás az arcán ezer szóval is felért.
- Tudtam, hogy Edward lesz a kulcs. A szerelemnél nincs erősebb kapocs a világon – és most először áldottam Bella képességét, amiért nem hallottam Kate vigyorához tartózó gondolatait. Mert ez az a fajta fogat kivillantó mosoly volt, amihez tartózott egy indiszkrét megjegyzés, amit most Bella csodás képessége blokkolt. Az évek során meg tanultam kezelni a Denali lányok humorát, de egy ponton túl nem tudnám az úriemberhez méltó mércét megütni. – Ugye Edward? – függesztette rám Kate a szemeit várakozón. Ajkai még mindig abban a bizonyos „én tudom” görbében álltak.
- Milyen kérdésedről maradtam le? – hagytam abba az elmélkedést és zavartan figyeltem rá. Egyáltalán nem hallottam, hogy megszólalt volna. Hacsak…
- Na ne – kezdett el Kate vihorászni. Egyre zavartabb és meglepettebb lettem a reakciójától. – Ezt nem hiszem el. Bella nem csak engem, de téged is blokkol az akaratával. Ügyes kislány – nézett kiválasztottamra elismerőn.
- Én nem csinálok semmit – húzta ki tenyeremből apró ujjait nem tetszőn, és ezzel a helyére is billentette a mérleget. A gondolatok folyamként zúdultak be elmémbe elárasztva a fejemet.
„Most meg mi van? Miről maradtam le?” – kérdezte Rosalie sértődötten, akár egy ötéves kislány.
„Bella tényleg különleges” – bólintott Carlisle megbizonyosodva, hogy megérte a sok fáradalom.
„Azt a mindenit, Edward végre nem fog a fejemben kutakodni. Hohó nincs több hármasban szeretkezés. Csak én és az én Rose babám. Nincs több ingyen pornó a tesónak, micsoda megkönnyebbülés.”
A fojtott kuncogásomat Emmett sértetten kezelte. A Bella nélküli érintkezés miatt visszatért a gondolatolvasás képessége.
- Már megint. Istenem most miért büntetsz? – drámázott az égre tekintve, nyúzott arccal. - Szállj ki a fejemből, mert nem állok jót magamért – szűkölt össze a szeme és eltrappolt sértetten.
- Ez…? – mutatott érdeklődön Bella Emmett után, de leintettem.
- Nem fontos, most inkább menjünk – kaptam el a kezénél fogva és a hátamra lendítettem.
- De… - kulcsolódtak össze ujjai a meglepettségtől.
- Kapaszkodj – fojtottam el az újabb kérdésáradatát. Csak a pillanatnak akartam élni, később ugyan úgy válaszolni tudok, ha még érdekli. Az erdőn át futottam, kiélvezve a futás megunhatatlan élményét.

- Most már megkérdezhetem, hogy miért raboltál el? – feküdt le a vadvirágokkal borított fűbe. A rétünkre hoztam, hogy kettesben lehessek vele. Amióta megtudtam, hogy Hugh szemet vetett rá, a lehető legtöbb időmet Bellára szenteltem. Tudnia kellett, hogy nekem bármit elmondhat, megbízhat bennem és mindig mindenen átsegítem, csak tudassa velem, ha baj van.
- Ez nem számít emberrablásnak szerintem… – ültem le lassan mellkasa mellé és az arcát tanulmányoztam. Szemeit lehunyta, vonásai ellazultak a nyugalomtól. Annyira törékenynek látszott, mintha bármelyik pillanatban darabjaira eshetne szét. Hogy megbizonyosodjak róla, nem csak hallucináció áldozata vagyok, végighúztam mutatóujjamat kidomborodó artériáján. Mély sóhaj hagyta el a száját, majd elnyíltak ajkai. Szívének ritmusa gyorsabb melódiára váltott. Vére úgy áradt szét a testében, ahogy engem elönt a gondolatok kavargó folyama.
- Olyan jó itt lenni – remegett meg az újabb lágy érintéstől. Az arca vörösen lángolt a felszökő vértől.
- Igen, és még jobb, hogy kettesben vagyunk – értem el kezemmel arcát, míg nem az ajkainál megállapodtam. Apró harapásnyomok díszítették az isteni bőrt, mert ha zavarban volt, mindig alsó ajkát büntette.
- Ebben egyetértünk – nyitotta ki szemeit. A vágyakozás ott égett bennük. Kezével elkapta az enyémet, és lágy csókot lehelt rá.
- Pontosan – hördültem fel akaratlanul az engem ért borzongástól. Erőt merítve határozatlanságomból elém térdelt és belesüllyesztette ujjait kusza hajamba. Tekintetével nem engedett el, fenntartotta a kapcsolatot. Ajkai közül a meleg lehelet utat tört, hogy tovább őrjítse a férfit és démont egyszerre. Megunva a várakozást én közelítettem meg a csábító szájat, de ő nevetve kitért előlem és a földre döntött.
- Ejnye, Edward Cullen, ennyire izgága lenne? Ezt nem is tudtam – támaszkodott mellkasomra mosolyogva, kissé gunyorosan.
- Na, megállj – perdítettem meg kettősünket, hogy ő kerüljön alulra. – Meglátjuk te hogy bírod ki! – fenyegetőztem és rögtön lecsaptam a kibírhatatlanul finom illatú női nyakra.
- Ne. Hagyd abba! – kuncogott alattam a csiklandozástól. A csípőjét erősen lefogtam, hogy ne rángatózzon annyira alattam. – Kérlek, megadom magam – nyöszörgött.
- Igazán? Megadod? – húzódott vigyorra szájam.
- Annyira gonosz vagy – emelkedett fel-le mellkasa a levegőhiánytól, mikor abbahagytam.
- Erre már korábban is rá kellett volna jönnöd – cirógattam végig orcáját.
- Valóban, rettegek tőled. Sőt, egyenesen irtózom. Mert egy szörnyeteg vagy, aki kislányokat csábít el, majd hoppon hagyja őket. Nagyon, nagyon gonosz vagy – húzódott fel a földről egészen az arcomig. Szavai ellenére a szemeiben a fény ott pislákolt, majdhogynem engem is megperzselve.
- Akkor büntess meg – mentem bele a játékba, ami kicsit sem az én szerepem volt. Alig mondtam ki, karjai máris körém csavarodtak és visszahúztak a nagyra nőtt fűbe. Ajkai vadul ostromolták higgadtságomat, én pedig rögtön kerestem a kibúvót. Túlságosan kívántam, és ez az érzés megőrjített. Az agyaraim megállíthatatlanul termelték a mérget, amit Bella erőfeszítés nélkül kicsókolt a számból. Féltem, hogy megsebzem a pengeéles fogaimmal.
- Bella – szorítottam le erősen a földre az ajkaitól elválva. Nem akartam bántani.
- Sajnálom – költözött szomorúság a szemeibe. – Azt hiszem, az én önuralmam sem az igazi – mosolyodott el kedvetlenül.
- Egyre több a közös pontunk – eresztettem el a csuklóját és felkeltem róla.
- Akár csak két mágnes – mozdult velem együtt. – Most már megtudhatom, hogy miért jöttünk ide?
- Hogy ne kelljen átélned a sok gratulációt és egész délután nélküled elfoglalnom magam. Jobban szeretek zártkörűen ünnepelni – fűztem össze ujjainkat.
- És tényleg nem hallottad a többiek gondolatát, mikor testi kontaktust létesítettem veled? – kérdezte kíváncsian.
- Valamilyen okból kifolyólag nem – ráztam meg a fejem.
- Ez számodra rossz, nem?
Hát igen, fején találta a szöget. Én magam sem tudtam, hogy valójában mit érzek.
- Egy évszázadnyi gondolatolvasás után kissé zavaró, ugyanakkor frissítő érzés. Ez nem olyan, mint a te képességed. A tied összetettebb, nehezebb az elsajátítása, az enyém meg egyszerű. Minden erő más, ahogy azt Eleazar az elején elmondta. Néha úgy kikapcsolnám – ha tudnám -, de ki tudja, mikor lenne rá a legközelebb szükségem.
- Megértem. Néha félek, hogy mi lesz, ha nem tudom uralni és lebukok.
- Ez nem történhet meg. Vigyázunk rád és már nagyon jól haladsz – nyugtatgattam. A családom és a Denaliak is mellette állnak, segítik, amiben csak megtehetik. Nem beszélve arról, hogy itt vagyok én biztosítékként. Bármit megtennék érte.
- Tudod mit szeretnék? – nézett rám csillogó szempárral.
- Ha beengednél az elmédbe, megtudhatnám – próbáltam mosolygásra bírni. Talán a jövőben erre is sor kerülhet, amilyen tempóban halad az ereje megismerésében.
- Bemutatlak Lisa néninek most azonnal. Gyere – noszogatott, mikor látta, hogy nem mozdulok.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim a meglepettségtől.
- Jól hallottad, meg kell ismernie. Így is túl sokáig húztuk el.
- De múltkor még hallani sem akartál róla – értetlenkedtem. Azóta mi változott meg?
- Ne kéresd magad – húzta meg a kezemet kérlelőn.
- Ha így gondolod, akkor rendben – keltem fel a földről és Bella elé álltam, hogy felkapaszkodhasson a hátamra. – Vigyázat hátul, széllökésekre felkészülni – mosolyogtam magam elé és belevetettem magam a fák közé. Bella végre rászánta magát erre a lépésre, el se tudtam hinni. Melengette az érzés a nem létező szívemet. Lehet jobban ki kellett volna öltöznöm az alkalomra, kár hogy Alice ezt előre nem láthatta, mert előre nem volt megtervezve.

A házak közelében lefékeztem és kézen fogva sétáltunk az utcán, a feltűnést elkerülve.
- Biztos vagy benne? – toporogtam az ajtajuk előtt, a ruhámat és összekócolódott hajamat megigazítva.
- Halálbiztos – eresztett meg egy bizakodó mosolyt és kinyitotta az ajtót maga után vonszolva. – Lisa néni, itthon vagy már? Hazajöttem.
- Fent van – suttogtam halkan az emeletről jövő hangokat hallva.
- Mindjárt lemegyek, egy pillanat – kopogott a magassarkú a padlón. Éppen a családi képeket tanulmányozta, amíg meg nem jelentünk. – Sziasztok, fiatalok – nézte végig kettősünket figyelmesen, ahogy a lépcsőn lelépegetett.
- Jó napot asszonyom – köszöntem illendően.
- Be szeretném neked mutatni a barátomat. Talán már hallottad a nevét, Edward Cullen. Az édesapja orvos – feszengett Bella a nagymamája előtt. Látszott, hogy nem igazán van otthon ebben.
- Dr. Cullen. Azt hiszem, rémlik róla valami – cikáztak a gondolatai az apám arca után kutatva, de nem sikerült maga elé képzelnie. – Fáradj beljebb – vezetett a nappali felé.
- Köszönöm asszonyom – indultam meg Bellával együtt a kanapé felé.
- Szólíts csak Lisának, azért annyira nem vagyok vén csont – mosolyodott el, amivel megjelentek arcán az elmélyült ráncok.
- Rendben assz… Lisa – javítottam ki magam átkozódva.
- Sokkal jobb – libbent ki a konyhába és alig pár perc után vissza is tért teasüteményekkel és limonádéval. – Mióta is ismeritek egymást? – ült le velünk szembe.
- Amióta az iskolába jár Isabella – válaszoltam a feltett kérdésre.
- És nekem csak most mutatod be – nézett Bellára rosszallóan.
- Igen, mert nem akartam semmit sem elkapkodni – borult lángba az arca.
- Kapkodni valóban pocsékolás. Jobb, ha a dolgok be vannak ütemezve – mért végig újra szemeivel, de semmi kivetnivalót nem talált bennem. A gondolatai viszont nagyon elszórakoztattak. Azt hitte, hogy Bella terhességét akarjuk bejelenteni, vagy, hogy holnap összeházasodunk. Esetleg Bellát elrabolom és elviszem jó messzire innen.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Lisa. Sokat hallottam önről – vágtam közbe, mikor végleg elvesztette a hatalmát a gondolatai felett.
- Remélem csak jókat – fordult Bella felé, aki aprót bólintott visszafogott mosollyal. – Nagyon örülök nektek. Bellának már kijárt egy kis boldogság, és hát úgy néz ki, nálad jobbat keresve sem találhatna.
- A lehető legboldogabb nővé szeretném tenni az élete végéig – biztosítottam róla nagymamáját.
- Ez esetben áldásom rátok, de ha most nem haragszotok, visszamegyek a munkába. Szerencsések vagytok, hogy szünet van és pihenhettek egy kicsit – fogta meg a táskáját és integetve elköszönt.

- Ezen is túl vagyunk – kelt fel a kanapéról Bella, a felgyülemlett levegőt kieresztve.
- Csak nem tartasz a nagymamádtól? Pedig nagyon kedves – kuncogtam a még mindig kipirosodott orcáját nézve.
- Álcázza magát, most csak a jó formáját hozta – bokszolt bele játékosan vállamba.
- Amelyik kutya ugat, az nem harap – öleltem át szorosan, hogy kicsit lehiggadjon a belőlem áradó hidegtől.
- Ez a szabály nálad is él? – éledtek fel kezei és a nyakam köré záródtak.
- Vámpíroknál kicsit összetettebb. Nálunk sohasem tudhatod biztosan – játszottam göndör tincseivel.
- Akkor lehet, ki kellene próbálnom.
- De nem most. Haza kell mennem – húztam el a szájamat nem tetszőn.
- Miért? Még alig voltunk kettesben – akaszkodott szorosan vállaimba, hogy ellenezze a távozásom.
- Alice kitalálta, hogy menjünk a hegyekbe baseballozni, mert kora este vihar várható – magyaráztam el neki kobold húgom felpörgését. Szeretjük ezt a sportot, mert ilyenkor önmagunk lehetünk.
- Rendben, veletek megyek – ajánlkozott fel.
- Szó sem lehet róla. Ez a terep nem neked való, főleg nem sötétben. Nem ismerem a környéket és nem akarlak veszélybe sodorni.
- De hát…
- Semmi de, az életed fontosabb, mint egy buta játék – néztem a durcás arcra. Muszáj lesz valahogy kiengesztelnem. – Éjjel eljövök, és hajnalig veled maradok, ha ez megfelel kárpótlásnak.
- Legyen dél - nézett rám őszinte bájossággal.
- Rendben van, neked nem lehet nemet mondani – leheltem egy apró csókot szájára.
- Jó szórakozást és nyerd meg nekem a meccset – kísért ki a hátsó ajtón, ahol elváltak az útjaink.
- Meglesz – vigyorogtam rá lezseren, majd az udvaron átcsörtetve futottam hazáig…

Díjak

Köszönöm Valöriee a díjat :)

5 dolog rólam:
- Gyöngyfűző szakköre jártam régen
- Imádom az állatokat
- Van egy őszhajszálam xD (de most komolyan akárhányszor kitépem, visszanő :P)
- Szeretem a True Bloodot és Vámpírnaplókat is
- Szeretek fejléceket gyártani

5 ember, akinek adom:
- Szylu
- Ginewra
- Nikcimaci
- Timi
- Bree23





Köszönöm Puszmó :)


1.Köszönd meg.
2.Rakd ki a blogodba.
3.Írj magadról három dolgot
4.Add tovább legalább három embernek.
5.Hagyj üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad.


3 dolog rólam:
- Utálom a rizst
- Nem szeretem a fekete és a fehér színt
- 2 évig játszottam egy online játékkal (mmorpg-s)

Akiknek küldeném:
- Laura
- Léna
- Voiki

33. fejezet

Sziasztok. Hát-hát a 10 kommentár nem lett meg! De nem vagyok gonosz, felteszem a következő fejezetet, mivel gyökeret ereszthetnék, ha a kiszabott komihatárra várok... Elég szomorú részt hoztam össze, szóval felelősséget nem vállalok a pityergésért :D Puszmónak jobbulást kívánok, szegény lázas és át sem tudta most olvasni a fejezetet :S Gyógyulj meg hamar! Hát szerintem most ennyi. Puszi és jó olvasást.


Önmarcangolás


Ha a mai napot visszaforgatnánk a helyére, gyönyörűvé válna a reggelem. A borús felleget világos felhőkké festeném, az órát a kisszekrényen mosolyogva üdvözölném. A párnát megpuszilnám a kezemben és elpiruetteznék vele a fürdőbe. Onnan új emberként törnék ki, bájosan, megalázkodón, tele életkedvvel. Lisa néni arcát puszikkal lepném el, és dúdolnék a rádióból felharsanó csodás zenére. Még a megnevezhetetlen ízű turmixszármazékot is lenyomnám a torkomon teljes beleéléssel. Most az egyszer nem tehetnénk úgy, mintha a repülők az égen hullócsillagok lennének? Igazán jól jönne, ha most kívánhatnék egyet. Mert akkor azt kívánnám, hogy bárcsak ez az egész nap ne történt volna meg, és kezdjük előröl. A legelejéről. Amikor felkelek Lisa néni ébresztésére. Többet sosem követném el ezt a hibát, soha, soha, soha… Esküszöm az életemre! Nem… az már nem ér semmi. Elvesztettem a becsületemmel együtt. Inkább esküszöm az Edward iránt érzett szerelmemre, amit bemocskoltam. Semmisé tettem egy mozdulattal, egy megingással. Hánynom kell magamtól, undorodom a testemtől. Legalább húszszor mostam meg a fogam, de még most is érzem Hugh leheletét a bőrömön. Hogy kínálhattam fel tálcán magam? Miért nem ellenkeztem, csak amikor már megtette? Amikor birtokba vette az ajkaimat, mintha az az övé lenne? Megbecstelenítettem magam egy ilyennel, már soha nem törölhetem le magamról a piszkát. Megbélyegzett egy életre, mint egy eladásra váró kancát. Rosszabb vagyok, mint egy út szélén álló… nem is mondom ki a nevét. Miért tenném? Ő a megélhetésért teszi ezt, bár lenne más lehetősége. Én viszont? Amikor kivillantotta az oroszlán a fogát lemerevedtem, megnémultam, hol ott harcolnom kellett volna. Miért nem tettem? Miért? Mert gyenge vagyok, rossz kifogás, de igaz. Megszoktam a folytonos mentőakciókat. Edward nélkül csak egy kis senki vagyok, akit a sárba tipornak. A vámpírok közelében biztonságban vagyok, megóvnak a bajtól, de mikor magamra hagynak összeomlok. Lehullik a maszk rólam, amivel takargatom magam. Mert újra egyedül leszek elárvultan, kiszolgáltatottan. Sajnáltatni bezzeg tudom magam. Ez az egy jól megy. A szüleim haláláért a mai napig mindenki részvétet nyilvánít a suliban. Talán még segítenének is, ha nem utasítanám vissza őket. De mással is történnek ilyen tragédiák és lábra állnak. A szívük vérzik, a tüdejük sír a levegőért, mégis talpon maradnak. Felkészülnek az újabb, erősebb megrázkódtatásra. Akkor én miért maradok a hóban fagyba, miért nem állok a talpamra? Mert félek. Félek, hogy mit hoz a holnap. Félek, hogy rosszabb lesz mint volt, és akkor mégis miért harcoljak? De nem élhetek egész életemben a földön fekve, várva az újabb támadást. Az nem élet lenne, hanem maga a horror. Azzal hogy védem magam kizárom a rossz dolgokat, de velük együtt a jó sem szűrődik be. Anya sem úgy gondolta, hogy szigetelődjek el a társadalomtól, hanem figyeljek a jelekre. A vibráló energiára, ami képes bántani engem és a szeretteimet. Meg kell erősödnöm, vissza kell csapnom a saját érdekemben. Bármi is lesz a vége, legalább úgy halljak meg, hogy azt mondhassam: Bella Swan vagyok és megpróbáltam. Adtam egy esélyt az életnek és ezzel együtt magamnak. De vajon én kapok egy második esélyt Edwardnál? Visszasírhatom ezek után magam a kegyeibe? Vagy szembe kell néznem a szemeivel, amiben a megértés apró kis csíráját sem találhatom? Mégis mit mondanék neki? Hogy megbántam és sajnálom? Ez olyan sablonos szöveg!. Egyből az utamra bocsátana, rosszabb esetben még végig sem hallgatna, de már ítélkezne felettem, amire minden joga megvan. Ő lenne a legfelsőbb bíróság és a végrehajtó egyben. Az ő szájából hallani, hogy gyűlöl és megvet, fájdalmasabb lenne mindennél – húzódtam össze az ágyon a rémképtől, ami elém vetült. A könnyeim órák óta csordogáltak le az arcomon. Annyira hozzászoktam, hogy szinte már észre sem vettem őket. A bánatban dagonyáztam egész délután. Ahogy megtörtént az ominózus eset Hugh-t otthagytam az erdőben és visszasiettem a táborozási pontunkra. Mark rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben velem és a reggeli rosszullétem is rásegített, hogy azonnal hazafuvarozzanak. Lisa néni párszor megpróbált bejönni, hogy felmérje mennyire rossz a helyzet, de valamilyen indokkal mindig elhajtottam. Ilyen állapotban jobb, ha nem lát meg. Még megijedne a kisírt szemeimtől. Kezeimet szorosabban kulcsoltam össze a párna körül és ráhajtottam a fejemet. Szükségem volt valamire, amiben megkapaszkodhatok. Ami nem tűnik el mellőlem az éjjeli virrasztás során. A vörösen izzó óra számlapja szerint most hajnali fél három múlt el pár perccel. A fáradtságtól nekem az órák inkább napoknak tűntek. Megduzzadt szemeim egyre sűrűbben ragadtak le, mígnem elnyomott az álom…


Pár óra alvás után – amikor nem csak változtattam a fekvési pozíciómat, de aludtam is valamicskét – fejfájással ébredtem. A legrosszabb és fájdalmasabb mégis a szívem közepén égető láng volt, amit semmivel sem tudtam csillapítani. Jesszusom, már magamnak is hazudok! Ez egyre rosszabb lesz… hova süllyedtem. Tudnék rá oltóanyagot, de félek a következményektől. Mi lesz ha odaállok Edward elé és ő a szemembe fröcsögi, hogy öt másodpercet kapok a távozásra? Gondolom, már az egész családja tudja mit tettem. Alice mindenről tájékoztatta őket. Hiába a legjobb barátnőm, erre nincs mentségem, nem fog megbocsátani, hogy összetörtem a testvére szívét. Mégis meg kell próbálnom elmagyaráznom a hibámat. Ha nem bocsát meg, legalább tudja, ő semmiről nem tehet. Neki boldognak kell lennie, ha ez a boldogság Tanya oldalán lesz is – nyeltem le a hirtelen keletkezett gombócot a torkomban. Ő megmondta már az elején az iskola parkolójában, hogy adjam fel, nem érdemes ellene harcolnom. Mekkora igaza volt. Elérte a célját a megbotlásomnak köszönhetően. Edward és köztem akkora ék keletkezett, hogy most már könnyen közénk fúrhatja magát a bestia. De ahogy az éjjel eldöntöttem, nem adom fel, amíg Edward szájából nem hallom a szívszorító szavakat.

Az élet nem fáj, egészen addig, míg el nem kezdek azon agyalni, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hány embert vesztettem el, és hogy mennyi volt ezek közül az én buta hibám. A Cullen házra forduló kavicsos úton megálltam. A motor köpködve szűrte a benzint, ezáltal még lassabbá vált az elérhető sebességhatár. Fejemet nekinyomtam a kormánynak nagyokat lélegezve. Össze kell magam szednem. Nem mehetek oda ilyen nyúzott állapotban. Szörnyű szónok voltam világéletemben, tehát katalogizálnom kellett a gondolataimat. Összeszedetnek kell tűnnöm, és egy esetleges visszautasítás esetén sem törhetek össze. Előttük semmiképp. Ahogy ezt lebonyolítottam magamban lenyomtam a gázpedált és továbbhajtottam. Megszakítás nélkül skandáltam magamnak a pozitív gondolatokat, amíg oda nem értem a házhoz. Reszketeg lábakkal kiszálltam és az ajtóhoz lépkedtem a lépcsőkön. Mintha minden egyes lépcsőfok újabb ólmot tett volna rám, egyre lassabbá váltak a mozdulataim. De a teher nem csak a járásomon mutatkozott meg, a szívemben is nehezedett a súly. Az ajtó magától tárult ki, mikor odaértem. Alice villámokat szórt a dühtől, kobold mása szigorúan mért végig. Ajkai összeszorultak, a mosoly legkisebb jele sem mutatkozott meg.
- Szia – néztem rá esdeklőn, de ő nem viszonozta a nézésem. Helyette még keményebb maszkot öltött magára. – Beszélhetnék Edwarddal?
- Hogy tehetted ezt vele, velünk? – szomorodott el az angyali arc. A csalódottság ott égett a szemeiben. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Edward állt meg mellette. Értetlenül fürkészet, mintha nem tudna semmiről. Elég siralmas látványt nyújthattam kisírt szemekkel a hajnal közepén.
- Beszélhetnénk? – remegett meg a hangom az idegességtől. Sorsdöntő volt, hogy mit fog válaszolni.
- Menjünk a szobámba – felelte szűkszavúan. Néma csöndbe burkolóztunk a szobáig, de ott elszakadt bennem a mécses. Az álarc többé nem maradt meg az arcomon, leolvadt rólam. A színkavalkád sem könnyített a helyzetemen, szinte már szédültem az álomszerű víziótól.
- Alice elmondta? – néztem rá figyelmesen.
- Nem. Egész este gyötörtem, de tartotta magát az elhatározásához. Azt mondta, ezt tőled kell megtudnom. És most itt állok tele kétellyel és semmit nem értek. Elsőnek azt hittem bajod esett, de Alice megnyugtatott, hogy erről szó sincs. Akkor mégis mi történt Bella? Olyan gyászos mindkettőtök arca – suhant át a fájdalom és értetlenség kettőse a szemein. Lekaptam róla a tekintetem és a padló repedéseit kezdtem el tanulmányozni. Nem tudtam hozzákezdeni, egyszerűen túl nehéz volt megszólalnom.
- Bella, kérlek, nézz rám – simított végig keze az államon, majd óvatosan felhúzta.
- Meg fogsz gyűlölni, de nem számít. Mert bizalom és igazság nélkül egy kapcsolat semmit sem ér. Nagyon szeretlek, bármit is fogsz hinni ezek után – buggyant ki az első könnycsepp a szememből és lassan aláhullt a földre. Edward nem törölte le, helyette megfigyelte hogyan ér le a parkettára. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hasonlítok egy cseppre. Víz vagy könnycsepp mindegy. A lényege ugyan az marad. A magasból indul el boldogan, a cellájából kiszabadulva, a végén mégis a földön köt ki szétloccsanva, megmenthetetlenül. Alig pár másodpercnyi szabadság jut számára, amivel gazdálkodhat. Mégis milyen nagy távolságot tud megtenni nagysága ellenére. Mennyire boldog abban a kis intervallumban.
- Én is szeretlek – terelte vissza a gondolataimat Edward a medrébe. Ajkai felém közeledtek én pedig most az egyszer meggátoltam őket. Előbb tudnia kell az igazságot, még ha az utolsó lehetőséget is szalasztom el. Tisztában kell lennie az egész történettel.
- Hadd mondjam végig! – kértem esdeklőn, remegő végtagokkal. – Tegnap piknikezni mentünk Lisa nénivel. Meghívta Markot és a fiát. Hugh folyamatosan engem piszkált, amiért otthagytam őket és bementem az erdőbe… – Edward arca az erdő szóra megrándult. Egyetlen kis kérést kért tőlem, de én erre sem voltam képes. Most pedig nem lennék ilyen helyzetben, ha betartottam volna. – Egy ideig magamban sétáltam, amíg Jacobot farkas alakban nem találtam.
- Megölöm – keményedett meg az arca a dühtől. Mi tagadás, nem igazán szerette Jake-t . – Mit csinált veled? Bántott? – vizsgált végig szemeivel.
- Nem. Persze, hogy nem – sóhajtottam fel. Bárcsak bántott volna, az is jobb lenne, mint ez. – Megpróbáltam vele kommunikálni, de ez most nem számít.
- Akkor mi számít? Bella nem értem, hogy hova akarsz kilyukadni – sóhajtott fel a megfejtésre várva.
- Hugh utánam jött, hogy bocsánatot kérjen az elviselhetetlen viselkedéséért. Aztán a tenyerébe fektette a saját kezemet és… - csuklott el a hangom a végére. Egyszerűen képtelen voltam kimondani azt az egy szót. Égette a torkomat a gyász, a szívem zsibbadt a félelemtől.
- És? – komorodott el. A szemei ónix sötétségűre feketedtek. Látszott az arcán, tisztában van vele mit műveltem. Hogy mennyire naiv és hülye voltam.
- És megcsókolt – borult lángba az arcom és kitört belőlem a zokogás. Az iménti fogadalmam így semmisé vált, nem tudtam visszatartóztatni az áruló cseppeket.
- Értem – lépett egyet hátrébb. Úgy éreztem, hogy ez lesz! Nem fog megbocsátani. Látszott a szemében a düh, a csalódottság, ami egy életre belém ivódott. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, vonzott magához. A könnyfátyolon át éreztem a közöttünk húzódó hasadékot. A különbséget, ami mindig is ott lappangott kettőnk között. Jobbat érdemel nálam ez nem kétséges – fordultam meg és az ajtó felé siettem lehajtott fejjel. Ennyi boldogság jutott neked Isabella Marie Swan, nem több, nem kevesebb. Remélem kiélvezted, mert mostantól az unalmas, szürke hétköznapok következnek. Nincs többé közöd a vámpírok életéhez, ezt magadnak köszönheted. De rajta, utoljára még nézz rá! Csodáld meg az arcot, ami mindig vissza fog köszönni az álmaidban. Öregkorodig kísért majd és meggyőz, hogy milyen szörnyű, ostoba hibát követtél el annak idején. Búcsúzz el tőle szó nélkül! – szólított fel a bűntudatom. Lassan megfordultam az ajtóban és ránéztem. Ő is engem nézett és mintha mondani akart volna valamit. A kezemmel lesöpörtem az engem gátoló könnycseppet és a szemeibe néztem, ahogy azt a lelkiismeretem kérte. Majd mintha mi sem történt volna újra a lépcsők irányába néztem. Egy új sors, egy új végzet felé. Mert ennek már befellegzett, az sem érdekelt, ha most azonnal meghalok. Úgy is mindegy lenne nélküle…
- Bella – kapta el a csuklómat Edward, és visszahúzott egyenesen a szoba falának préselve. A hirtelen gyorsaságtól nem tudtam mi történik körülöttem, mígnem találkoztak az ajkaink. Egyszerre éreztem magam felszabadultnak és bűnösnek. Bűnösnek, mert ezt nem szabadott volna megtennünk. Mégis nagy szükségem volt rá, mint a levegőre. A sírástól rázkódtam, de a lehető legtöbb érzelmet belevittem a csókunkba. Muszáj volt utoljára végighúznom a nyelvemet a hideg ajkakon. Utoljára a leheletével dulakodnom, ami felemésztett, magába szippantott. A felszabadultságot pedig Edward szemeinek köszönhettem. A mézbarna tekintet megsemmisítette a vétségem. Semmisé tette, akár a víz ősi ereje. A négy elem közül az egyik erő. A torkon lekúszva kitisztítja a légutakat, a tüdőt… beszivárog a vérbe és a szívbe. Az életünk központjába. Aztán kimossa a terhet a gyomorból, ahol annyi stressz és nehézség emésztődik, lebénítva az éltető energiát. Edward átnedvesedett arcát fürkésztem az undor nyomai után kutatva, de a mérhetetlen szerelmen kívül semmit sem találtam. Letöröltem róla az elmaszálódott könnycseppjeimet, de a szemkontaktust továbbra is fenntartottam. Féltem, hogy ez csak egy illúzió, amit az elmém kreált, elég egy pislogás és máris eltűnik. A védekező mechanizmusom tréfát űz velem, Edward hologramját vetíti elém, hogy ne fájjon annyira. Ne érezzem a feszítést a szívemben. Ő már biztos mérföldekre van tőlem. Az is lehet, hogy elájultam. Máskor is megesett már…
- Bárcsak te lennél az igazi és nem csak egy másolat – fűztem ujjaimat hajába. Szemeiben értetlenség cikázott, ami gyorsan kihunyt, átváltozott valami mássá. A mosolya lehengerlő volt.
- Butus Bella, én igazi vagyok. Nem csak beképzeled. Szeretlek és bármi is történt köztetek, nem bírom nézni a szenvedésedet. Ha kell félreállok az útból, szabad utat engedek a szerelmeteknek. Örökké szeretni foglak, mégis az számít nekem, hogy boldog legyél. És ha ez a boldogság az Ő oldalán van, akkor elengedlek. Mert mellette teljes életed lehet – halkult el a hangja, majd összepréselte ajkait a lehető legkisebbre.
- Sosem lenne teljes életem nélküled – ráztam meg a fejem fájdalmasan. – Csak úgy éreztem, mintha Hugh sarokba szorított volna. Nem tudtam támadni, mert beijedtem. Igaz a végén lekevertem neki egy pofont, de ez sem ment fel a bűnöm alól. Sajnálom.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem. Megígértem, hogy mindig vigyázok rád, de nem voltam melletted mikor szükséged volt rám.
- De… - vágtam közbe Edward szavába. Miért hibáztatja mindig magát? Az egyik ujját az ajkamra tapasztotta, így nem tudtam ellenkezni.
- De a múltat nem tudjuk megváltoztatni – hunyta le a szemeit egy pillanatra, mintha ezzel beletörődne. – A jövőben viszont egy pillanatra sem eresztelek el magam mellől. Vigyázni fogok minden egyes lépésedre – perzselt a tekintete a megannyi érzelemtől.
- Akkor megbocsátasz? – kúszott föl a gombóc a torkomon.
- Nem – felelte egyszerűen, gyorsan. A fejemet lehajtottam szégyenemben. Nem akartam azt hallani, hogy legyünk csak barátok. Az olyan lenne, mintha szükségtelenül venném a levegőt – Bella nincs mit megbocsátanom, mert ez nem a te hibád – húzta fel az állam a szeme magasságáig.
- Szeretlek – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott a köztünk gyúló szikrák közepette.
- Ahogy én is szeretlek kis bárányom – hajtotta előre a fejét, felkínálva az ajkait. Mosolyogva dőltem előre és újból sírni kezdtem. A testemben játszó tűzijáték egyre nagyobb magasságra hágott. A földszintről jövő tapsvihar kissé megzavarta a koncentrálásom. Azt hiszem a hallgatótáborunk az elmúlt percekben igazi szappanoperaként követte nyomon a kibékülésünket. Boldogan nyomtam a mellkasomat Edwardnak és szárnyaltam az örömtől. Még egy ilyen pasi nincs a földkerekségen, ebben biztos voltam…

32. fejezet

Sziasztok. Kis késéssel, de itt van. Hosszabb lett a kelleténél, a vége miatt viszont elnézést kérek, nem bírtam kihagyni :D Nah puszi: Tia
Ui: A 10 komment azért nem volt meg, szóval vehetitek büntetésnek is a függővéget :D


Piknik

- Bella? – szólt bele egy mély, felismerhetetlen hang a telefonba. A háttérből átszűrődő zörej tovább nehezítette a dolgomat.
- Igen, én vagyok. Ki maga? – szóltam bele a telefonba érdeklődőn.
- Hugh vagyok – recsegett a mobilja a térerő hiánytól, ahogy beleszólt.
- Ha Lisa nénit keresed…
- Nem, veled szeretnék beszélni – vágott közbe. – Találkozhatnánk nálatok?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – utasítottam vissza a vendéglátást.
- Kérlek, csak pár percről lenne szó.
- Azt hittem múltkor ezt már megbeszéltük. Nem akarok tőled semmit, te vagy a szolgáltató én pedig a vevő. Megfizetjük a munkádat, de ennél többet nem tudok felajánlani – kapargattam körmömmel az asztal sarkát kínomban. Nem volt ínyemre komplikálni az amúgy is nehéz helyzetet. Egyszer sikeresen megúsztam a lebukást, – avagy a botlást, amit Hugh-hal csaknem előidéztem - másodjára nem lesz ekkora mázlim.
- Legalább egy esélyt adj, hogy közelebbről is megismerjelek. Jót tenne a közös ügyünknek, ha nagyobb bizalom lenne köztünk.
- Értelmetlen, ha az az esély eleve elfuserált - sóhajtottam fel bosszúsan és leraktam a telefont az asztalra. Így lesz a legjobb, ne ártom bele magam fölöslegesen. Nincs szükségem még egy labilis barátra, mikor alapból pengeélen táncolok. Edward tűrőképessége nem megingathatatlan, Jacobot is nehezen kezeli. Na meg ott vannak a további vámpírismerőseim és az én csodálatos erőm, amit ki kell ismernem. Ez most túl sok ahhoz, hogy felbolygassam az engem körülvevő hangyabolyt. Egy ügyvéd már csak hab lenne az amúgy is csúcsosodó tortán. A káoszt nem növelem tovább a saját káromra. Féltékeny vámpírfiú? Adott. Csinos vámpírlány, aki lecsapott rá? Kipipálva. Vérfarkas barát? Újabb pipa. Kezelhetetlen erő? Hatalmas pipa. De egy újabb titkokkal övezett barát? Az már túlontúl erőltetett lenne. Főleg a szánalmas életemben.

A telefon újabb pittyegésére megugrottam az ijedségtől. Elsőnek fel sem tűnt a mobilomra megérkező sms hang, ami a vízcseppet imitálta figyelemfelhívásként.
- Ezt már komolyan nem hiszem el – beszéltem magam elé, mikor szembeköszönt Hugh neve. A már amúgy is dobogó szívem most még gyorsabb ritmusra kezdett.
„Úgy sem adom fel” – állt fekete-fehéren a képernyőn.
- Szuper, ezek szerint ő is a makacsabb fajtából való. Már csak ez hiányzott… - túrtam bele hajamba idegesen és véglegesen visszahelyeztem az asztalra a mobilt. Nyugi, ez csak egy üres fenyegetés. Nem fog semmit tenni – nyugtatgattam magam kétségbeesetten. Hisz mégis mit tehetne? Szól Lisa néninek, hogy mennyire passzív vagyok vele, és folyton lekoppintom? Nevetséges. Attól hogy Markkal nekik minden flottul megy, nekem semmi nem kötelező. Belementem a nyamvadt vacsorába, ezzel adva neki egy szánalmas esélyt. De ő nem egyszer, hanem kétszer is elcseszte. Ennek fényében mégis mit vár? Kezdjük előröl, hátha harmadszor is bepróbálkozik? Azt már nem! Kizárt – siettem fel a szobámba, mintha kergetnének. Máshová akartam terelni a gondolataimat, egészen pontosan a tanulnivalóm irányába. Mivel már tényleg csak napok választottak el a szünettől, nem igazán akadt mivel lekötnöm ártalmas képzelgéseimet. Könyveimet dühösen lapozgattam, de egy feladatot sem találtam, ami segíthetne. Végső kétségbeesésemben az ágyra dobtam magam és a falat bámultam. Ma szünetnap volt az erőm kitanulásában és a vámpírokkal lógással egyaránt. A lányok – legfőképp Tanya és Irina – megunták az egyhelyben gubbasztást, így mindannyian elmentek egy közös kiruccanásra valahova San Francisco közelébe. Én is szívesen mentem volna, de hát mégsem állhatok oda Lisa néni elé és mondhatom a szemébe, hogy a vámpírbarátaim a szeszélyes időjárás miatt közönséges iskolakerülővé váltak, mivel a bőrükre sütve foszforeszkáló pontok halmaza vetülne a szemünkbe és a lebukást megelőzve ötszáz kilométernyit délnek vándoroltak és most kiélik magukból a több évtizednyi visszafogottságot. Valószínűleg elmegyógyintézetbe záratna egy elhagyatott helyen, ahova a kutya se teszi be a lábát. Kutya… jaj ne, Leah – kuporodtam ülő helyzetbe, amíg összeszedtem magam. Megígértettem magammal, hogy egy hatalmasat sétálok vele. Kijárt már számára a mozgás. Folyton csak magam előtt görgettem szegényt, mint egy problémát, amit meg kell oldani. Egy háziállat nem ezt érdemeli, szerető gazdira van szüksége.
- Leah – léptem ki a hátsó kertbe a számára kialakított kennelhez. A mérete elég nagy volt ahhoz, hogy ugrándozzon vagy futkározzon benne. Na meg persze a biztonsága érdekében is elég jó megoldásnak bizonyult ez a mesterséges tákolmány. – Gyere, megyünk sétálni – akasztottam le a pórázt a szögről és kinyitottam a kennel ajtaját. A csóváló farkából rögtön tudtam, hogy megértette most mi következik. Egy szuper séta, ahol nem lesz senki rajtunk kívül. Ha kis időre is, de a hátam mögött hagyom a problémákat. Nem lesz több őrült próbálkozás, amiben valamelyik Cullent bántom akaratomon kívül. Eleazar szerint a szeretet a kulcs. Szerintem pedig badarság. Kate erejét pirinyónyi kis időre sem tudtam blokkolni, pedig Alice-nél jobb barátot keresve sem találhatnék. A következő alkalommal Edward lesz a tesztalany, már előre félek, legszívesebben elbújnék, és nem kerülnék többet elő. Ahogy az angyalarcot elönti a kín, a testén átcikázik a fájdalom és a földre rogy végső elkeseredésében. Hogy kérhetnének tőlem ilyet?
- „Készülj fel” – ismételtem meg Eleazar szavait, a hangomat eltorzítva. Erre ezer év felkészülési idő sem lenne elég. Gyűlölöm magam a gyengeségemért – vettem fel a kulcsot a konyhaszekrényről és kinyitottam az ajtót.
- Te? – tántorodtam meg az ajtóban álló alaktól. Ajkaimat összepréselve türtőztettem magam, hogy ne ejtsek ki semmi cifrát. Leah még gyorsabb farkcsóválásba kezdett az ismerős illatot megérezve.
- Megmondtam. Nem fogom feladni – támaszkodott az ajtófélfának lezseren. Nyoma sem volt az ügyvédi karrierjének, most csak egy jóképű férfinek tűnt, aki civilben igazán szívtipró.
- Én is megmondtam, hogy a munkán kívül köztünk nem volt és nem is lesz semmi – próbáltam egy laza mozdulattal becsukni az ajtót, de a lábával megakadályozta.
- Akkor beszéljünk az örökségedről egy kiadós séta keretében – tárta ki az ajtót ellenkezésemet meg sem látva és mosolyogva az arcomat fürkészte.
- Kizártan csak az örökségről! – adtam meg magam a napsütésre kilépve.
- Szia kutyuli – simogatta meg Leah bozontos tarkóját. Nagyon élvezte a hirtelen jött masszírozást.
- Áruló – simogattam meg én is az összeborzolt szőrt, arra nem számítva, hogy Hugh és a saját ujjam összeérhet. Gyorsan elkaptam a kezem és felegyenesedtem. Az arcáról egyfajta elégedettség volt leolvasható, mintha tetszene neki ez a „tapizós” dolog. – Induljunk – köszörültem meg torkomat zavaromban. Éreztem az arcomat ellepő forróságot.
- Merre menjünk? – kérdezte meglepő könnyedséggel hangjában. Kezdek képzelődni és tényleg csak a barátságomra pályázik? – néztem az összeszedett mozgását, egész légiesnek tűnt. Ahogy a feneke kirajzolódott a szűk farmerja ellenére. És mikor sétált, a combjai összesúrlódtak, szinte már egymáshoz tapadtak nagy magányukban. Jesszusom, állj már le! Mióta fantáziálok én Hugh-ról? – ráztam meg a fejemet kiborulva saját képzelgésemtől.
- Lehetőleg ne túl zajos környékre. Leah nincs hozzászoktatva az emberek társaságához – beszéltem sokkosan felfedezésemtől. Nekem Hugh nem jön be. Hiszen egy barom, folyton mindent elront. Edward hozzá képest egy úriember, egy ritka gyöngyszem. Sokáig a Csendes-óceán mélyén a pihent, míg a gyöngyhalász rám nem lelt és ki nem emelte a sötétségből, de megérte várni. Mert hozzá fogható férfi nincs. Kedves, magával ragadó, sármos, őszinte…
- ….egy vámpír.
- Tessék? – vékonyodott el a hangom a meglepetéstől. Hugh azt mondta, amit értettem? Mégis hogy, én nem szóltam el magam… Vagy…?
- Egész eddig nem figyeltél, nemde? – kuncogott fel, jót szórakozva elfehéredett arcomon. Az ájulás kerülgetett, alig bírtam kivárni a végkifejletet. Nem vagyok jó hazudozó, ha rákérdez megszólalás nélkül is lebukok. – A tegnapi filmet ecseteltem neked, hátha ettől feloldódsz, de úgy tűnik hasztalan. Beváltottad az ígéreted, a munkán kívül semmiről nem beszélhetek.
- Elnézést. Elterelte a figyelmemet… valami – kértem elnézést buta gondolataim miatt. Hihetetlen hova vezet a figyelmetlenség. Majdnem szívrohamot kaptam egy rövid kis szótól. – Hol is tartottunk? – erőltettem mosolyt ajkamra és a továbbiaknak Hugh-nak szenteltem a figyelmemet…

- Hát.. ő… köszi a sétát – álltam meg az ajtónk előtt. Pár óra beszélgetés után elismerem, nem is olyan szörnyű srác. Ez persze nem jelent semmit, továbbra sem közelítek felé. Anya figyelmeztetése után kétszer is meggondolom, kivel barátkozok, mikor hova menjek. Senki nem tud az álmaimról és ez így van rendjén. Edward életét már kellően megkeserítem e nélkül is.
- Remélem azért annyira nem volt borzalmas a személyemet elviselned – játszadozott a korláttal.
- Nem, kifejezetten jól esett ez a kis kiruccanás – nyitottam ki az ajtót.
- Akkor máskor is elmegyünk még? – kereste a tekintetemet, de én nem engedtem a rozsdabarna szemeknek a kutakodást.
- Ne kapkodj, mint egy fuldokló – hagytam lógóban a választ. Őszintén szólva mellette önmagam voltam, egy kisvárosi lány, akiben semmi különleges nincs. Ez a darab elveszett, miután betoppantam Forksba. Többé nem lehetek átlagos, mert a körülöttem élőkben sincs semmi normális. Rejtélyek övezik az életüket, s ezáltal én is belekerültem ebbe az életvitelbe. Olyan jó lenne újra szürkének és mindennapinak mutatkozni, de nem lehet. A szerelmem Edward iránt ezt nem teszi lehetővé.
- Hát itt vagy illetve vagytok – kapcsolta fel a veranda villanyát Lisa néni mosolyogva. – Öröm látni, hogy ilyen jól kijöttök. Hugh holnap te is eljössz a piknikre? – igazgatta a kötényt magán, mint egy háziasszony.
- Piknik? – néztem rá kérdőn.
- Holnapra szerveztem egyet spontán elhatározásból. Szeretném, ha jobban megismernénk egymást – csillogott a szeme felvillanyozódva.
- Örömmel – fogadta el a meghívást Hugh.
- Én nem igazán érek rá holnap – elleneztem ezt az egész mizériát. Az árnyas fák alatt négyesben eszegetni és vicceket mesélni? Ebből inkább kivágnám magam.
- Ugyan már kisasszony, magácskának mindig annyi dolga van – dorgált Lisa néni. – És mégis mi lenne az az elhalaszthatatlan ügy?
- Ő… hát… öhm – dadogtam szétszórtan. Az igazság felfedése nélkül kell körülírnom. – Edward és a családja meghívtak egy összejövetelre, ahol a régi barátaival találkoznak. Szeretnék, ha én is megismerném őket.
- Szerintem jobb lenne, ha inkább most hagynád őket. A régi ismerősök mellett úgy sem lenne idejük rád. Meg amúgy is, folyton velük vagy. Néha nem árt egy-egy nap, mikor nem vagy ott, hanem fennmaradt családoddal töltesz pár órácskát.
- Rendben, megértettem – hajtottam le a fejem fintorogva. Igaza volt, törődnöm kell másokkal is. Ha folyton az ő nyakukon lógok, hamar megunnak. Vagy már rég meguntak…
- Ez a beszéd, akkor holnap délben Hugh számíthatunk rád?
- Abszolút – kacsintott ránk kacéran. – Jó éjszakád a hölgyeknek.
- Jó éjt – morogtam és beléptem a házba. Leah pórázát leszedtem, hogy a benti tálkájából igyon és egyen.
- Igaz milyen fess fiatalember? – cukkolt Lisa néni.
- Megyek aludni – engedtem el a fülem mellett kérdését.
- Várj, nem kérsz vacsorát? Főztem spárgakrémlevest.
- Köszönöm nem vagyok éhes – hazudtam a lépcsőn felmászva. Az igazat megvallva korgott a gyomrom az éhségtől. Farkaséhes voltam, de nem volt kedvem Hugh dicsőítését hallgatni. Lassan már ódákat írnak róla, az utcákon pedig a mellszobra köszön vissza. Az éhség és a fáradtság kettőse gyorsan ledöntött a lábamról, így másodpercek múlva a párnámon aludtam álmatlanul…


- Bella ideje felkelni – szólított fel nagymamám. A takarót a fejemre húztam, idegesített a turmix hangja, az olaj sercegése és a rádióból szóló régies zene. Hasztalan fogtam be a fülemet, a hallójárataim így is telítődtek a különböző hangok kavalkádjával. Bosszúsan megfordultam az éjjeliszekrényemre pillantva. Az óra vidáman jelezte, hogy tizenegy is elmúlt már. Az ablakomon kipillantva ebben annyira nem voltam biztos. A felhők rétegesen takarták el a napot az égen, majdhogynem esett az eső. Úgy tűnik ma nem csak nekem nincs erőm – kecmeregtem ki az ágyból hullafáradtan. Több mint tíz órát aludtam, az arcomról mégis az ellenkezőjét lehetett leolvasni. A szemem alatt extra nagy lila folt hirdette nyúzottságom. Gyorsan magamra kaptam a fürdőbe cibált ruháimat és lebotorkáltam a lépcsőn. Még az ágyam bevetését sem sikerült elvégeznem ilyen energiaszinten.
- Hát veled meg mi történt? Beteg vagy? – állított meg Lisa néni a konyha előtt. A mosolygását pillanatok alatt döntöttem romba.
- Egy kicsit ennem kell, és jobban leszek – kerültem ki zombikhoz hasonló járással, két kezem vízszintesbe emelését hagytam csupán ki.
- Ülj le szépen, én meg csinálok neked egy igazán cukros koktélt – tüsténkedett a pultnál. A rádiót kikapcsolta a kedvemért, fehér arcomat látva biztosan megsajnált. – Fenékig. Ettől megjön az erőd – mosolygott rám.
- Ez meg mi? – szagoltam bele a pohárba. A színe leginkább a vérre emlékeztetett.
- Egy kis epres finomság. Annyi cukor van benne, hogy ha ettől nem térsz magadhoz, akkor semmitől.
- Nem is tudom – néztem az egyik úszkáló darabot. Olyan volt, mintha papucsállatkák háborúznának egymással.
- A fiúk perceken belül megérkeznek. Idd meg – bátorított. Alig hogy kiejtette a száján, a csengő vészjóslóan berregni kezdet. Az orromat befogva töltöttem magamba a löttyöt – ennél szebb nevet nem találtam neki – majd betettem az üres poharat a mosogatóba. A cukor szó szerint irritálta a nyelvemet, nagyon édes volt.
- Áh, sziasztok – öltöttem magamra legmegnyerőbb mosolyomat az asztalnak támaszkodva.
- Szia Bella – köszönt előbb Mark, rá pár másodpercre pedig fia küldött felém egy kedves mosolyt.
- Már mindennel végeztem, indulhatunk is – fogta meg a kosarat, amit Mark gyorsan ki is szedett a kezéből.
- Menjünk – karolták át egymást. Gondterhelten figyeltem, ahogy kezeik egymásba fonódtak. Szikrázott a levegő közöttük, mintha a lelkük is összekapcsolódott volna a testi kontaktussal. Féltettem Lisa nénit a csalódástól. Most még jól kijönnek, de mi lesz, ha Mark átgázol az érzésein? Folyton az erős nőt mutatja a világnak, de ez csak látszat, épp mint nálam. Legbelül egy törékeny virág, a legkisebb fuvallat is romba döntheti.

- Szerintem itt megfelelő a talaj – kapcsolta le a motort Mark. Valahol a turistaösvény közelében táboroztunk le, nem igazán ismertem ki magam, azt hiszem La Push közelében voltunk.
- Csodás az idő – áradozott Lisa néni izgatottan. Most igazán hasonlított Alice-re, a rossz időt legalábbis mindketten így definiálták. Szerintem a napsütés nélkül mindegy milyen meleg van, ez jónak semmiképp nem nevezhető. Mindenesetre megpróbáltam boldog arcot vágni ehhez az egészhez a kedvükért. Szorgosan munkálkodtam a lepedő és az ételek elhelyezésével. Egész meghitté varázsoltuk a fiúk és Lisa néni segítségével. A pokróc egyik felén a munka végeztével végigdőltem.
- Csak nem kifárasztott ez a kis testmozgás? – dobott a hajamba egy fűszálat Hugh és mellém telepedett. Összeszűkített szemekkel néztem vele farkasszemet. Látszott az arcán a cukkolás, amivel ki akarta kikergetni a vadabb énem.
- Nem, csak piros napos ünnep van – dobtam a lemerevedett arcába a tőle kapott gazt. Mark és Lisa néni valami oknál fogva a kocsinál beszélgettek, ezért simán leléceltem az erdő irányába. Lehet hogy én egy hisztis kislány vagyok, de neki nincs ilyen mentsége. Állítólag ő egy érett ügyvéd, erre folyton belém rúg, sérteget, megbánt. Hát kösz, erre nekem semmi szükségem. A fák takarásával meggyorsítottam a lépteimet. Félő volt bármelyik percben elszakad a cérna és hangos zokogásba kezdek. Nyilvánosság esetén tartottam magam, de ilyen zilált, összetört állapotban nem igazán ment.
- Jacob? – akadt el a levegő a torkomban a félelemtől. Egy marha nagy medve nagyságú farkas vihogott velem szemben. Vagy vicsorgott? Nehéz volt megítélni a testtartásából és a ki-kivillanó fogaiból. – Te vagy az? – remegtem meg egyhelyben. Utoljára Edwarddal együtt láttam farkas alakban, de akkor elszakadt benne a cérna. Most viszont egyedül voltam, és ami talán még ennél rosszabb: újból megszegtem az ígéretemet. Töprengésemből a kezemhez érő szőre riasztott fel. Hozzám dörgölőzött, mint egy doromboló macska.
- Mit csinálsz te itt? – bújtattam ujjaimat sörényébe, mire halk morgás hagyta el a száját. Tehát tetszett neki a simogatás. Vöröses-barna szőre egészen rövidre volt nyírva, ennek ellenére nem szúrta az ujjamat. – Nem tudsz így beszélni, igaz? – törődtem bele a fa törzsénél toporogva. Nemlegesen megrázta a fejét és a hátam mögé pillantott. Elsőnek nem értettem mit találhatott, míg meg nem hallottam az ágak reccsenését mögülem.
- Menjél gyorsan, majd felhívlak – eresztettem útjára. Ha Hugh meglátná, valószínűleg itt helyben újra kellene élesztenem, amit köszönök szépen, de kihagynék az életemből.
- Bella? – lépett mögém csendesen pár másodperc múlva. – Sajnálom az előbbit, nem akartalak megbántani. Nincs mentség rá mekkora idióta vagyok.
- Ezt eltaláltad – fordultam meg és egyenesen szemeibe néztem. Majdnem elnevettem magam a hasonlóságon. Előbb én is valami hasonló arcot vághattam Jake-t meglátva, erre most ő nézett így engem. Bár én inkább meglepett voltam, semmint egy szomorú kisgyerek.
- Sajnálom, amiért nem tudom, hogy kellene viselkednem a közeledben – lépett elém és a kezébe vette a sajátomét. Meghűlve néztem rá, még lélegezni sem tudtam a meglepettségtől. Lemerevedtem a nem várt reakciójától. Testével lágyan a fatörzsnek döntött és az ajkait rám erőltette.

31. fejezet

Sziasztok. Épségben hazaértem a két hetes nyaralásból. Igaz a végén elkaptunk egy vírusos megbetegedést a tesóimmal együtt, de ez talán még belefér. Köszönöm Puszmónak még egyszer a segítséget, hogy feltette az irományaimat! Nélküle nem is tudom mit kezdenék :P Ez a fejezet is inkább ilyen átvezető szerűség (néha szükséges :D) Puszi: Tia


Hiszti

- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.
- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.
- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez. Már egyszer volt szerencsém látni, ha csak futólag is.
- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.
- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.
- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.
- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.
- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.
- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.
- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.
- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.
- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott. – Gyere, menjünk enni – vette jéghideg tenyerébe kezemet, hogy kövessem.
- Ha éhes vagy, akkor itt is megkaphatsz. Nem kell ehhez bemennünk – cipzáraztam ki dzsekimet és szabaddá tettem a nyakamat. Mutatóujjammal követtem lüktető eremnek útját egészen a dekoltázsomig.
- Csakhogy most neked van szükséged táplálékra – szűkítette össze szemeit sértődötten. Nem gondolta, hogy számomra kétértelmű a kijelentése. Hogy egyáltalán az eszembe jut ilyen ostobaság. Tekintetünket összefűztem, mert tudni akartam, mennyire bosszantottam fel. A szája szélén bujkáló apró mosoly elég bizonyítékot szolgált a kedvét illetően, de az ajkai közül kivillanó hófehér szemfoga hátrálásra kényszerített. Lassan közelített meg, mintha csak azt várná, mikor sokallok be és futok el. Ezzel elindítanám a lavinát, amit ők vadászatnak neveznek. Fedetlen nyakamhoz tapasztotta jéghideg ajkát egyfajta puhatolódásképp. Tudni akarta, mit vált ki belőlem. A vámpírméreggel átitatott nyelve utat törve magának körkörösen masszírozta a nyakamat, én pedig reszketni kezdtem ölelő karjában. Mindent olyan élesen érzékeltem. Edward leheletét, ami elbódította elmém tisztánlátását. A nyakamban zubogó vért, ami az arcomba tódult. A fejemben számtalan kérdés cikázott. Megijesztet ez a nem várt fordulat. Azt hittem lesz időm felkészülni, hogy majd ellátnak jó tanácsokkal. Még nem éreztem magamat késznek a vámpír élethez vagy magához a halálhoz. Ez csupán Edwardon múlott.
- A te véredből nem elég ilyen kis mennyiség, jobban járok, ha tovább izgatom az illatoddal a démonomat. Énekelj csak kedvesem – puszilta meg a gödröcskét nyakamon, mire egy apró nyögés hagyta el szájamat. Egész ízemben remegtem az érintésétől, a csodás illatától és testének hidegétől. Megrészegített ez a hármas. A szívem ki akart ugrani a helyéből felfokozott állapotomnak köszönhetően.
- Úgy kapkodod a levegőt, mintha megijedtél volna. A szíved dobogása felerősíti az eszméletlen illatodat – hajtotta fejét mellemre, hogy hallgathassa a nem mindennapi melódiát. A levegő el-elakadt tüdőmben az előtörő borzongásoktól. Edward a csípőmet tartotta kezeivel, nehogy összeesek.
- Szeretlek – kócoltam össze remegő ujjaimmal vörös tincseit.
- Én is szeretlek – hajolt egy magasságba arcommal, hogy könnyed csókot válthassunk. Közelebb hajoltam hozzá, testünk összeérését egyedül ruháink gátolták. Ajkaink óvatosan érintkeztek, de a rám érkező leheletétől elakadt az amúgy is labilis lélegzetem. Lábaim megadták magukat és én elvesztettem az irányítást magam felett. Az andalító köd jótékonyan borított be, én pedig örömmel tartottam a számomra fenntartott fekete lyuk felé.


- Bella, kincsem – szólongatott a hang, amit úgy hiányoltam. A napsütés elvakította szemeimet, ezért a hallásomra támaszkodva siettem felé.
- Te? Hol vagy? Kérlek ne hagyj itt! – bukdácsoltam az apró szemcsékből összeálló homokban. Hunyorogva lépkedtem fel a fa pallón, ami a hajódokkok között vezetett át. Olyan régen jártam Jacksonville strandján és oly rég élveztem a bőrömet perzselő sugarakat. Ha nem édesanyám után sietnék, most boldogan ülnék le törökülésbe. Az enyhén fújó szélnek minden bizonnyal hagynám hajam összeborzolását, ahogy a sós víznek bőröm marását. De mennem kell tovább, Renee már vár rám!

Furcsának találtam a némaságot, itt mindig gyerekzsivaj rázza fel a tengerpartot. A sirályok folytonos csobbanása és éles hangja további életet lehelt a fürdőzők örömére. De most semmi… Némaság! Kétségbeejtő hallgatás.
- Anya? – kérdeztem hisztérikusan és futni kezdtem a móló végébe. Megrettentet a tudatlanság és az érzékeim elvesztése. Lehetetlennek tűnt érzékszervek nélkül tájékozódni. Az íriszeimbe érkező fénytől majdhogynem megvakultam. A lábaim maguktól vittek a kikötő végébe, de csámpázásomnak köszönhetően elhasaltam az egymáshoz illesztett gerendákon. A fejemhez érintettem a kezemet, ami jókora ütést szenvedett. Némi vér tapadt hozzá ujjbegyeimhez. A fémes illat telítődött tüdőmben, ahogy reszketegen szedtem a levegőt. Bosszúsan feltoltam magam, összeszedtem maradék erőmet. Látnom kellett bármi áron.
- Anya? – álltam meg kérdőn a nekem hátat fordító nőnek. – Te vagy az? – nyújtottam előre kezem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.
- Én vagyok, de ne érj hozzám kérlek – állított meg a mozdulatban. Szólásra nyitottam a szájam, kérdéseket bombázva rá, de ő közbelépett. – Nincs sok időm, hamarosan minden elhalványul – sóhajtott fel szomorúan. És valóban, szemmel láthatóan a nap egyre kevésbé ontotta magából a sugarakat. Ereje elhagyásával egyre több mutatkozott meg az előttem álló személyből. Alig bírtam elhinni, hogy ő az. A fehér ruha védelmezőn ölelte körül, mintha csak egy burok venné körül. Lágyan lebbent meg a szél játékától a lenge anyag. Haja hosszabb volt, mint azt balesetük előtt az emlékezetembe véstem.
- Vigyáznod kell magadra, még inkább, mint valaha. Veszély leselkedik rád, ami a vesztedet okozhatja – suttogta szomorúan.
- De hát ki akar bántani? – szédültem meg a borzongástól. Szívem verdesése betöltötte a tenger helyetti morajlást.
- Vigyázz magadra kérlek Bella! – visszhangzott anyám intelme a fülemben, de a hang megváltozott. Kétségbeesettebb lett és mélyebb. Mint egy monoton hangszóró, aminek a hangja mégis olyan gyengéd és érzelmekkel telt.

- Edward? – fújtattam a levegőhiány miatt, karjaimra támaszkodva, mikor magamhoz tértem. Szemei fájdalmát átvette a boldogság, ahogy találkozott tekintetünk. Éreztem a mindkettőnkből feloldódó feszültséget.
- Sajnálom Bella, én… - kezdett bele a felesleges bocsánatkérésbe. Kétség sem fért hozzá, ő mindenért mindig magát okolná. Hűs ajkait elhallgattattam érzéketlen ujjaimmal és megráztam a fejem. Ez most kizárólag az én hibám volt. Bepánikoltam a vámpírrá válás rögös útjától, hol ott Edward csak kényeztetni próbált, amit szokás szerint félreértelmeztem.

Még mindig pihegve feküdtem Edward ölelő karjaiban. Összemosódó gondolataimat próbáltam megregulázni. Jól esett kemény mellkasának dőlve eltompult érzékeimet visszakapni. Tapintásom percről-percre fedezett fel új bőrfelületet Edward hátán. Nem zsibbadt a kezem, és a látásom is egyre tisztábbá vált. A sok díszes, színes bútor egy ezoterikus világba repített, hasonlított Alice szobájához. Az elrendezés mégsem passzolt, ahogy a súlyunk alatt nyögdécselő kanapé sem. Ezt az egyet sikerült felismernem, az életemet is rá merném tenni, hogy ez Edwardé. A nyugalmas csendet nem akartam megtörni, de ha egyszer kíváncsi a természetem, mégis mit tehetnék?
- Edward – suttogtam halkan, szinte a fülébe. Mivel vámpír volt, nem kellett azon aggódnom, hogy esetlen nem hallja meg.
- Igen? – mozdította meg szobormerev testét. Az izmok ettől csak úgy dagadtak tenyerem alatt. Alig tudtam a mondandómra koncentrálni tökéletes idomai hevében.
- Miért… - köszörültem meg torkomat elcsukló hangom miatt. Talán a beszédhez több idő kellett, amíg regenerál, vagy csak Edward hat rám ilyen intenzíven – gondoltam magamban mosolyogva. – Miért ilyen furcsa a szobád?
Cikázott a szemem körbe a selymekkel felismerhetetlenségig bevont helyiségen.
- Előbb egyél, utána elmesélem – tűnt el a fény hangjából. Ez a reakció magával hordozta az elkomorodott tekintetét. Mindig kéz a kézben jártak, nem lehetett őket szétszakítani. Úgy lehetne definiálni, mint egy létfontosságú szervnél összetapadt ikerpár. Ha megműtenénk kettejüket, az egyik mindenképpen belehalna, valószínűleg a másik is. Nem bírná sokáig a rá nehezedő terhet.
- Én most szeretném tudni – makacskodtam. Ezért rongáltuk meg Emmett kocsiját? Ez a bosszú a hálószobájáért? Ezek a színes kacatok valóban fertelmes látványt nyújtanak, mégis hihetetlen, hogy két – szépen fogalmazva is – korosodó vámpír ezért összekapna. – Miért titkolóztok előttem?
- Kössünk kompromisszumot. Előbb eszel egy kicsit, utána beszélek.
- De…
- Rendben van. Miközben eszel, megvallom a bűneimet – vigyorgott rám ezer wattos mosolyával, amiért ilyen akaratos vagyok, és nem tudok várni. Mosolya megdobogtatta a szívemet, önkéntelenül nyújtottam a karomat felé. Hihetetlen, hogy nem veszi észre mennyire el tudja az embereket kápráztatni. Hiába küzdenék ellene, az ellenállásom már az előtt porba hullik, mielőtt elkezdené.

- Kíváncsian várom a magyarázatot – izegtem-mozogtam a széken, a kezemben tartott, megduzzadt szendviccsel. Jókorát haraptam bele és figyelmemet Edwardra tereltem. Arcával a padlót tanulmányozta, mintha onnan ihletett meríthetne a soron következő beszélgetéshez. Nyoma sem maradt a ragyogó mosolynak, amivel az imént ajándékozott meg.
- Nem titkolózok előtted, ezt te is tudod – vágott nyúzott arcot. A sokévnyi fél élet – amikor nem volt párja, mert még én sem éltem – kiült az arcára. Az összehúzott redők feltöltődtek gondokkal, amiket mindenképp le akartam radírozni, hogy újra tökéletes mosolyával nézhessek farkasszemet.
- Csak elhallgattam, mert nem fontos. A Denali klán érkezése miatt mindenkinek kellett áldozatot hoznia. A közös együttélés egyik alapfeltétele a beletörődés. Nem lehetek önző, hiszen ők végül is a legjobb barátaink.
- Edward – rángattam vissza a földre. Nem igazán értettem hova akar kilyukadni, mikor ilyen árnyaltan fogalmaz. – Miattuk kellett a szobádat csatatérré varázsolni? – húztam fel szemöldökömet hitetlenkedve.
- Nem egészen… csak azért, hogy otthonosan érezze magát Tanya – hallgatott el és akkor végre az utolsó rugó is a helyére kattant. Leforrázva éreztem magam a nevétől, rosszabb volt, mint egy megcsalás. Akár egy hátba támadás. Amit meg akar szerezni, azt így vagy úgy, de eléri – ejtettem ki a szendvicset dühösen kezemből.
- Értem – sziszegtem fogaimon keresztül.
- Dühös vagy – állapította meg kedvtelenül. Szemeivel mindenhova nézett csak rám nem. Tudta, ha elmondja, így fogok reagálni. Hát ennyire kiismerhető vagyok, egy féltékeny barátnő?
- Már kezdem érteni, mit érzel, mikor Jacobbal vagyok – nevettem fel cinikusan és erőltetetten. Szörnyű érzés volt… fájdalmas… kínokkal övezett.
- Az teljesen más! Én csak féltelek, nehogy bajod essen mellette.
- Biztonságban vagyok a közelében – ellenkeztem magamból kikelve. – Nincs rám hatással.
- Tanya sincs rám – szorult ökölbe keze.
- Sziasztok – pattogott be Alice, mint egy hatalmas villámhárító. Elvonta a figyelmünket a tombolásról. – Csak nem uzsiztál? – pöckölte meg a szétesett ételt, hogy eredeti állapotába visszaálljon.
- Nem, már elment az étvágyam – keltem fel a bárpult mellől, egyenesen a szemetesig sétálva. – Egyébként sikeres volt a vadászat? – kérdeztem mintegy mellékesen a rajtam legelő szempárok felé fordulva.
- Igen, könnyű volt, amikor valamit előre kitervelsz. A zsákmány pedig beesik a csapdába – húzta Tanya gonosz mosolyra telt ajkait a konyha falának támaszkodva. A többiek nem vették észre a rejtett üzenetet, amit nekem címzett. Még Edwardon sem láttam megcsillanni a gyanú egyetlen aprócska szikráját sem, pedig ő gondolatolvasó volt. Akkor mit várhatnék el mástól?!
- Annyira örülök, hogy jöttél. Sajnálom a múltkorit – szomorodott el Alice koboldos mosolya.
- Én is sajnálom, egy kicsit bepánikoltam – vallottam be kelletlenül. Ha ránéztem Eleazarra, ismét elfogott a gyomromat kerülgető rossz érzés. Nem tetszett a szemében játszó fény. Egyenesen megrémített.
- És most készen állsz? – lépett közelebb a beleegyezésemre várakozva.
- Hát persze – sétáltam bele önként a nekem felállított csapdába. Muszáj volt, ha Tanyán akartam tartani a szememet. Nem tetszett az Edwardon való legyeskedése és perzselő pillantásai, amikkel őket illette.

- Pontosan mit is kell tennem? – álltam meg a Cullen ház mellett csordogáló pataknál.
- Ledöntjük a válaszfalat, ami gátol az erőd használatában.
- Rendben – bólintottam rá, bár nem voltam tisztában, pontosan mire is adom a fejem.
- A pajzsod egy nagyon különleges adottság Bella. Nem fogod egyik percről a másikra elsajátítani. Idő kell, hogy hozzászokj. A vámpíroknál is különbözik az életből átmentett tulajdonság. Sokaknak ötvenévnyi tapasztalat után sikerül csak tökéletesre fejleszteniük, valakiknek sohasem. Persze akadnak olyanok, akik pár óra, vagy nap alatt belerázódnak. Mivel te ember vagy, ez által gyengébb is a pajzsod. Mind a fizikális, mind a szellemi erőd csökken, ha használod. Én elsődlegesen abban fogok segíteni, hogy miként tartsd titokban és esetleges támadásoknál hogyan használd – lépett mellém. A kezeit pár centiméterre a mellkasomtól megállította és behunyta a szemét. Értetlenül figyeltem a többiek tekintetét, akik látszólag többet tudtak nálam, hogy most mi fog következni. Alice biztató mosolya kissé ellazította megfeszült izmaimat. Hagytam, hagy csináljon bármit Eleazar, amihez kedve tartja. Ha ő a kulcs a képességemhez, nem bánom, nem gátolom meg. Elengedem magam és sodródok az árral, bármi is kerüljön az útba, én állni fogom a sarat…

Előzetes a 31. fejezetből!

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen későn raktam fel :S Ez egy kis ízelítő a következő fejezetből. Jó olvasást:)

31. fejezet
Hiszti

- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.
- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.
- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez.
- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.
- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.
- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.
- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.
- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.
- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.
- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.
- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.
- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott.