Meglepi :)

Sziasztok! Még mindig tart a vizsgaidőszak (ma volt matek és szerintem nem lett túl fényes :S), de Születésnapom alkalmából megleplek benneteket egy novellával. Ez a történet álmomban állt össze, eredetileg nem volt benne semmi természetfeletti lény, de kicsit átírtam :) A kommentárhatárt komolyan vettem, még 2 kell, ha új fejezetet szeretnétek. Bár ezt csak jövőhét utáni hétre tudom megírni, tehát jó sok időtök van. Persze ide is várom a komikat, kíváncsi vagyok hogy tetszett :)
Jó olvasást, Puszi.
Ui.:Kicsit szomorú lett!

Fájdalom, amit te ihlettél!

Sötét van. A lámpa pislogása alig világítja meg az utca macskaköveit. A város ezen része elhagyatott, már-már ijesztő. Szeretek erre sétálni, itt mindig borsódzik a hátam. A leégett gyár épülete elriasztja a sétáló párokat ebből a kihalt negyedből. Csak számomra látványosság! Ez az a hely, ahol sosem kell az állarcot fenntartanom magamon. Itt szabadon lélegezhetek és játszhatok az életemmel. Nem szólnak bele a szüleim, hogy már megint mi ez a „temetői öltözet”. Ilyen vagyok, nem kell elfogadnia senkinek. Már megszoktam az egyedüllétet. Sőt, a folyamatos támadást, és megaláztatást is egyre jobban tűröm. A barátnőm titokzatos halálával végleg elvágtam a kapcsolatot a külvilággal. Ő volt az egyetlen, aki mindig megértett, és istápolt, de már meghalt, végzet vele valaki, vagy inkább valami…

A lámpa alatt szétterült tócsába szomorúan mártóztatom meg a lábam, tükörképem zavaros a cipőm keltette hullámoktól. Vakítóan fehér bőröm viszont még így is jól kivehető fekete kapucnim zárkájában. Egész idáig küzdöttem a sírással, de a torkomat mardosó fájdalom robbanásként tör fel mellkasomból. Utálok itt élni! A városlakók valahányszor meglátnak átható pillantásokkal méregetnek, az iskolatársaim kész csődtömegnek tartanak, a szüleimmel meg napról-napra romlik a kapcsolatom. Nem hisznek nekem, azt szeretnék, ha végre felejtenék. Csakhogy én nem akarok! Emlékezni akarok az utolsó kis szösszenetre is, amit olyan nagy lelkesedéssel akarnak kitörölni memóriámból.

A hátam mögül érkező ágreccsenésre gyanakodva kapom fel fejem. Szemeimmel végigpásztázok a tájon, de a vaksötétben bárhogy fókuszálok, nem sikerül kivennem semmi gyanúsat. Az ijedségtől kelletlenül folytatom túrámat a gyár felé, mélyeket sóhajtva, hogy megnyugtassam ütemtelenül verdeső szívemet. A zseblámpám kabátom legmélyén árválkodik, de nem akarom felkapcsolni. Élvezni szeretném még a csöndet és a félhomályt, amit a felhők okoznak a hold fényét eltakarva.

Egyre beljebb sétálok, míg el nem érem a valaha még parkolóként funkcionáló becsíkozott aszfaltot. Az úton több sörösüveg hever szilánkjaira törve, így nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy belelépjek az egyikbe. Igaz, csukott szemmel is ki tudok itt igazodni, de jobb elkerülni a felesleges sérüléseket.

- Candy – hozza felém a szél a karomat végigborzongató hangot. Ledermedve állok meg egyhelyben, a levegővételt is beszüntetem. Így kizárólag csak egy ember hív engem, ő pedig kilométerekre van tőlem a földbe temetve… Képzelődöm, az elmém játszik velem – rázom meg a fejem és továbbsétálok. A gyárba jobb oldalon lehet bejutni, ami egy különálló kis részleg. A fehérre meszelt fal törmelékeiben esik le, ha ujjaimmal hozzáérek a megöregedett téglákhoz. Egyedül ez a kis helyiség menekült meg a mindent felemésztő tűz alól. Most nem a gyárba vezet az utam, hanem a saját búvóhelyemhez a leégett épület mögött, aminek kitisztításával napok óta foglalkozom. Tulajdonképpen ez egy akna, ami összeköttetésben áll a futballpálya nagyságú teremmel. A gyárból kivezető járat végén egy 4x4 –es nagyságú szoba van kialakítva, ahova a lángcsóvák már nem értek el, a mindent ellepő füstöt kivéve. A ráragadt korom kis részét sikerült lepucolnom a farról, de még így is otthonosabbnak tűnik, mint kezdetben. Feltehetőleg ez lehet a másik vészkijárat, ami a gyár szívébe vezet, hogy onnan menekítse ki áldozatait.

Lassan mászom le a létrán a kezemben tartott zseblámpával. A világítást két gyertyával és egy bányalámpással oldom meg, ami a „szoba” közepén pislákol. Alatta egy asztal várja a dohányzásra rászokott híveit. Körülötte két, friss huzattal felszerelkezett szék áll pontosan beállítva. Első dolgom az volt mikor rátaláltam erre a helyre, hogy kiszellőztessek és feldobjam a szomorkás hangulatú kis termet. A legtöbb időmet – mikor nem iskolában vagyok és a szüleim sem lógnak a nyakamon – itt töltöm, a gyárat körbejárva és a második szobámat tervezve. Szükségem van a nyugalomra és a múltam kutatására. Nem hagy nyugodni a barátnőm nyakán éktelenkedő harapás. Oszlásnak induló testén két apró kígyószerű szúrást figyeltem meg, mikor beszöktem hozzá a halottasházba. A szülei nem akarták felfújni lányuk halálát, így minél előbb kérték, hogy hamvasszák el. Nem értettem a sietségüket, ők talán nem akarják tudni a halála okát? Én vagyok az egyedüli személy, aki felfigyelt az árulkodó jelekre? Hiszen egy nappal a szíve leállása előtt még kicsattanó formában volt, és boldogan adta tudtomra, hogy egy srác megtetszett neki. Részletes leírást nem adott róla, de azt sikerült kiszednem belőle, hogy szőke és hozzánk képest nagyon magas, izmos fiúról van szó. A temetésnél bármennyire figyeltem, nem láttam a leírásnak megfelelő személyt. Talán nem találkoztak, és nem beszéltek egymással, ki tudja…

A sarokban elhelyezett bézs kanapén fáradtan elterülök. Az újabb lóti-futi nap után igazi kikapcsolódás a labdámmal dobálni a falat. Minden olyan meghitt és csendes. A hideg levegő hűtve érkezik be a falban kialakított szellőzőnyíláson át. Mivel az aknatetőt nyitva hagytam, így két helyről is örvénylik befelé a késő esti, őszi levegő. Mára nem terveztem nagy kiruccanást, így a fejemre visszahúzom a kapucnit, hogy felmenjek a felszínre. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy mindent ugyan olyan rendben találok, mint két napja. A gyertyákat elfújva lépkedek fel a vizes létrán, amit a felélénkülő szél fúj be a fedetlen aknába. Előre megfontolom minden egyes lépésemet, nem akarok megcsúszni és komolyabban megsérülni a szétszórtságomból kifolyólag.

Hazafele megkétszerezem a tempómat a szakadó esőben. A falevelek suhogása az esőcseppekkel keveredve durva muzsikát komponálnak. Nem szeretem az őszt, mindig emlékeztet a halálra és az elmúlásra. A parkoló sima felületén sétálok, mikor zizegő hangokra leszek figyelmes a fák felől.
- Ki van ott? – tör fel belőlem a meggondolatlan kérdés. Ha állat, akkor támadásnak is veheti reakciómat, ha pedig ember, akkor úgy sem felelne, mert túl sokat ivott, vagy csak rám akar még jobban ijeszteni. Megkövülten várom, hogy újabb mozgást érzékeljek és futásra fogjam a dolgot.
- Ugyan Candy, szabad ilyen udvariatlannak lenni? – szid le a férfihang. Hangjából süt a gonoszság, ezt az arca nélkül is jól érzékelem.
- Ki maga? – cikázok szemeimmel a fák árnyékára fókuszálva. Persze, hogy most az egyszer hagytam otthon a zsebkésemet – rovom meg gondolatban magam.
- A legnagyobb félelmed – vihog fel könnyedén. Hanghordozásából kihallatszik, hogy ne számítsak túl sok jóra tőle.
- Mit akar? – remeg meg hangom. Feszülten hunyorgok a sötétben, látnom kell az arcát.
- Túl sokat kérdezel – ripakodik rám dühösen. Behúzott nyakkal fújok visszavonulót a további kíváncsiságomnak, az összes bátorságom elpárolog közelében. Gondolatban felvetem a lehetőségeimet: vagy elfutok és bízom benne, hogy lerázom. Vagy itt maradok és megvárom, míg olyat tesz velem, amit legrosszabb rémálmomban sem akarnék viszont látni…

Az eső fejemen való kopogása térít vissza a rémisztő jelenbe. Vele ellentétben jól ismerem a várost, ahogy a gyárat is. Lépéselőnyben vagyok, csak okosan kell taktikáznom.
- Min gondolkozol ennyire? – reccsen meg lába alatt a gally, ahogy közeledni próbál.
- Azon, hogy dögölj meg bárki is vagy! – ejtem ki határozottan, remegés nélkül a szavakat és sprintelni kezdek a kihalt útszakasz felé. De a nagy csattanás őrjítő fájdalommal járja végig testemet. Elsőnek azt hiszem egy pisztoly dördülését hallom, de rá kell döbbenem, hogy nem folyik a vérem. A fejem hasogat az aszfalt találkozása után, de még így is képes vagyok felnyomni magam a földről.
- Nem mondták még, hogy egy nőnek nem illik így beszélnie? – kuncog az illető fájdalmas ábrázatom láttán. Kezem remeg a súlyom alatt, de muszáj felállnom. Nem fogom megkönnyíteni a halálom, utolsó csepp véremig harcolok!
- Nem mondták még, hogy illendő bemutatkozni? – fortyogok a dühtől, amiért még mindig nem fedi fel arcát. Újra megindulok otthonom felé, de jól tudom, hogy nem fogok sokáig jutni. A kezemet elkapja és a földre hajít, mindezt olyan gyorsasággal, hogy még a körvonalát sem látom.
- Ha nem akarsz még több fájdalmat magadnak, fuss a másik irányba. Játszunk egy kicsit – morog fel állatias hangon. Sikoltani akarok, vagy legalábbis sírni. A fejem lüktet a fájdalomtól, könnybe lábadtan keresem a kiutat ebből a rémálomból. Nem értem ki ő, honnan van ilyen ereje és a legfontosabb kérdés: mit akar tőlem.

Nem vacillálok sokat, a gyár felé futok, ahogy akarja. Az egyetlen esélyem az, ha lerázom és hazáig meg sem állok. Reszketeg lábaimat futásra ösztökélem, mialatt ki-kipillantok oldalra, hogy követ-e. A gyári ajtó élesen megnyikordul kezeim alatt. A belőlem áradó feszültség kézzel tapintható. Egy nagyobb bútordarabbal torlaszolom el a bejáratot, két székkel kitámasztva a kilincset. Ha nem is tartja sokáig vissza követőmet, de legalább nyerek további másodperceket, hogy kifújjam magam és rendezzem sokkos gondolataimat.

A második emelet lépcsőin hangtalanul osonok fel, hogy keressek magamnak egy éles tárgyat. Nem a csarnokba igyekszem, ami az egész első emeleten húzódik, hanem egy kisebb szobába, ahol nem is olyan rég még cipők vártak a javításra. Az ajtót benyomom és végigvizslatok a termen. A hold besüt a kitört ablakokon keresztül, támpontot nyújtva nekem a sötétben. A mennyezeten húzódó csövek és lámpák lógva nyújtózkodnak a föld felé, hogy eleget tegyenek a gravitáció törvényének. Óvatosan kerülöm ki a rogyadozó fémszálakat, beférkőzve az asztalok közé. Az acél és fémasztalok hosszú sora egymást támasztva, megdőlve állnak a fal mentén. Ujjaimmal lágyan végigszántok az érdes asztallapokon, hogy ráleljek a megfelelő eszközre. Ahogy közeledek a vége felé, egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Mi lesz, ha nem találok semmi fegyvert, amivel védekezhetnék? Elég lesz elterelni a figyelmét, épp csak annyi időre, míg megszökök? Tovább folytatnom sem kell a kétségbeesett keresgélésemet, az ujjbegyembe érkező szúró fájdalom megválaszolja a kérdésemet. Felkapom kezembe az éles tárgyat és forgatni kezdem a hold fénye előtt. A kés nyele eldeformálódott a használat során, de az is megeshet a tűz rongálta meg. Mindenesetre az éle még elég arra, hogy használjam szükség esetén.

- Merre vagy Kandida? – kiabál fel a férfi a földszintről. Összerezzenek a nevem hallatára. Nem kellene meglepődnöm, hogy nem csak a becenevemről értesült jól. Vajon a szüleimet is ismeri? – szalad fel a szemöldököm ívelten. Minél előbb ki kell jutnom és értesítenem a hatóságokat. Nem tarthatja félelemben az egész családomat ez a férfi.
- Rossz kislány, hát már nem is felelsz? – hallom meg a lépcsőn lépkedő talpait. Alig pár lépés és egy fal választja el tőlem. Lábujjhegyen teszem meg a maradék métereket, ami kivisz a szobából a szabadba. Ahogy odaérek, gyorsan lenyomom a kilincset, de az ajtó nem nyílik ki, beragadt. Egész testsúlyommal megterhelve próbálom rábírni, hogy engedjen nekem. A légzésem felgyorsul, ahogy erőt fejtek ki az ajtóra. Utolsó mentsváramnak a kés bizonyul, ami a farmeromban melegszik. Kiveszem hát a zsebemből és beleillesztem az ajtó és a tok közti résbe. Az összes erőmet beleadva feszegetem szét a találkozásukat, ahonnan egy nagyobb darabka ki is esik nagy igyekezetemben. Kissé oldódik a nyomás, de nem eléggé ahhoz, hogy megszökjem. Bevetve lábamat az ajtó közepébe rúgok, mire az örvendve, hogy nem bántom tovább, kitárul előttem. A szabadba kiérve az eső rögtön ostromolni kezdi a már így is vizes testem. A korlátba kapaszkodva megyek végig a szűk párkányon, ami reményeim szerint a tűzlétrákhoz elvezet. A bentről jövő morgás egy időre ledermeszti végtagjaimat. Az ablakok túl kicsik hozzá, hogy egy ember kiférjen rajta, de ahhoz pont elég, hogy a kezeivel megfojtson. A korláthoz passzírozom hát testemet, a továbbiakban rádőlve megyek tovább felgyorsuló szívveréssel. Az adrenalin egészen szétárad bennem, megszünteti félelemérzetem. A hátam mögül érkező léptek zaja futásra késztet.

Bánatomra az út végéhez érkezve csak felfele tudok mászni, alattam nyoma sincs a létrának. A barnás vasban megkapaszkodva küzdöm fel magam a létrán. A lábaim csúszkálnak, kezeim átfagynak, ahogy közeledem az út feléhez. A sötét éj is visszaköveteli trónját az égen, maga mögé utasítja a holdat. Fáradok és gyötör a légszomj, de nem adom fel. Felkapcsolom a zseblámpám és a dzsekim felső zsebébe csúsztatom. Fejem fölött a dörgések egyre hangosabban morajlanak az égen, kitöltik ezzel a lappangó dühüket. Olyan, mintha a természet sikoltana. Van köztük hangos, elnyomottabb, félelmetes, ágyúgolyóként dördülő. Különböznek egymástól, mégis egy a céljuk: az emberek tudomására adni, hogy itt a természet az úr.

Az utolsó métereket küszködve teszem meg, mire felérek. A felső testemmel megkapaszkodom a téglák tetejében és felnyomom magam a tetőre. Lihegve, rendezetlenül szedem a levegőt.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyű kicselezned? – nevet a hátam mögül a férfi. Remegve kapom felé a fejem, ahol karba tett kezekkel áll a cipője orrát bámulva. Az ijedségtől kiesik a kezemből a zseblámpa, ami a vaslétrába ütközik, hogy aztán lehulljon a földre.
- Miért nem hagy elmenni? – emelkedem fel a vizes tetőről. Tudnom kell, miért csinálja ezt, mégis mire megy ki a játék?!
- Ó Candy, ha tudnád mióta várok erre a percre. Nem volt egyszerű az elköltözésetek után megtalálnom az elveszett gidámat. Olyan gyorsan döntöttek a szüleid, hogy máshová mentek – csóválja a fejét elégedetlenül. – De mindegy, ez nem is fontos. Szánt szándékkal ártottam neked, azt akartam, hogy egyedül érezd magad. Mindent megtettem annak érdekében, hogy összeomolj, de te kitartóbb vagy, mert idáig túlélted. Hiába vagy egyedül, még így is bírod a rád rótt terheket – terem mellettem egytized másodperc alatt és kezeivel durván magához von.
- Mégis mit akar tőlem? – sikítok fel kétségbeesve. Hadonászva próbálok szabadulni a körém tornyosuló hűvös testétől.
- Olyan jó az illatod – szagol bele hajamba. Holtra váltan várom a következő mozdulatait, de mintha lemerevedett volna. - A barátnőd illata meg sem közelíti a tiedét. Ő csak egy bábu volt, akit fel kellett áldoznom egy nemesebb ügy érdekében.
- Nemes ügy? – hörgök fel fagyosan.
- Azért halt meg, mert sokat jelentett neked. Tudom, elég önző vámpír vagyok, mert magamnak akarlak. Jobban mondva a fájdalmad akarom, mert olyan érzéseket érzek irántad, amiket nem kellene.
- Vámpír – gördül le az első könnycsepp az arcomon. Hideg bőre alátámasztja állítását, fázom, ahogy hosszú ujjai karomat szorítják. Egy nyomorult démon miatt halt meg a barátnőm? Egy démon miatt, aki vonzódik hozzám…
- Ne aggódj, csak elköszönni jöttem – enged el, mire rögtön kettőt hátralépek. Gyorsan utánam kap, hogy ne vessem le magam ilyen magasról. Arca alig pár centire nyugszik tőlem, amit megvilágít az égbolton végigcsörtető villám. Szemei vérvörösen átitattak, szőke haját az eső az arcához lapítja. Bőre, akár csak az enyém. Rendkívül jól néz ki, még ha ő egy sötét teremtmény is, akit máglyán kellene elégetni. Szemei hipnotizálva édesgetnek, az időt teljesen leállva érzékelem a karjai között.
- Csak még valami… – tapasztja fagyos száját hozzám. Akaratosan szétfeszíti ajkaimat, hogy kedvére kihasználhassa meglepődött személyem. – Vigyázz magadra – suttogja a fülembe szelíden, majd elenged. Szavai visszacsengnek az elmémbe, miközben zuhanok. Tehát ezt kell értelmeznem elengedés név alatt? Ha már az övé nem lehetek, akkor senki ne kapjon meg? Életem első és egyben utolsó csókját egy vámpírtól kapom, aki végzett a barátnőmmel és most velem is ez a terve? Csak reménykedni tudok, hogy ő legalább gyorsan, fájdalmak nélkül halt meg, ahogy én is fogok: nem emlékezve a létezésre, a fejemet ellepő ködre, a fák suhogására az aljzaton, és a magányra, ami zord télként utánam koslatott…

26. fejezet

Sziasztok. Megírtam ezt a fejezetet, de mostantól bevezetek egy új szabályt! (Ahogy ebben a részben Edward xD) Csak 10 komment után lesz új fejezet. Most elég sok időtök is lesz írni, mert csak Június 6-7 körül lesz új rész. Sajnálom, de vizsgáim vannak matekból és magyarból és meg kell tanulnom 20 tételt..

Ja, és a vihar nem onnan jött, hogy már napok óta áradás van Magyarországon és folyton esik. Az elejét pont úgy írtam, hogy megnéztem a Remember Me-t és ez adott ihletet :)

Egy meglepetést azért beiktatok május végén a pillanatnyi írásszünetem ellenére! Szóval ne szomorkodjatok, helyette komizzatok sokat ;) Puszi.

Pusztító vihar

A nap korán megvirradt. Bánatos ábrázattal ültem fel a párkányra, végigmérve a tegnap esti károkat. Annyira zaklatott voltam, hogy észre sem vettem a szél süvítését, az eső verdesését ablakomon, vagy az ágak reccsenését. Ugyan olyan háború dúlt bennem, mint ami végigcsörtetett Forks városán. Bár Edward megadta magát, a csatának még közel sem itt volt vége. Túl csökönyös, hogy ilyen könnyen feladja elveit. Egy apró kis békeszerződést tudtam csak kicsikarni belőle, ami annyit takart, hogy nem húzódott el előlem, ha meg akartam csókolni. Az ablakon kipillantva az örökzöld fenyők lecsupaszítva, mezítelenül feküdtek a lakosok szeretetére várva, akik majd felhasználják aprófának a lehullott ágakat. A természet szépsége helyett csak kopárságot láttam mindenütt, amit a tomboló vihar keltett. Az utcán cserepek, faágak és tömkelegnyi szemét feküdt szanaszét.

- Biztos nem kérsz még egy adagot? – ajánlta fel az omlett másik felét Lisa néni, ami megmaradt a serpenyőben. Nemlegesen megráztam a fejem, bőven elég volt szavak nélkül kommunikálni.
- Jól aludtál? – próbálkozott egy új témával. Egy vállrándítással összegeztem a tegnap estét. Edward távozása miatt eleinte forgolódtam, de utána kiesett minden. Légies és könnyű volt tudatlanul feküdni az ágyamban, átaludva a borzalmas vihar hangjait.
- Nagyon sok kár érte a kertet, a rózsák bimbóit leverte a jég. Pedig olyan sok figyelmet szenteltem rájuk – sóhajtott fel. - Felér egy csatatérrel! Mindenhol szemét, gally vagy házcserép található. Azt hiszem sok időbe telik, mire mindent helyrehozok.
- Segíthetek – suttogtam rekedten, a némaságot megszüntetve.
- Azt megköszönném – nézett rám hálásan. – De ne aggódj, nem leszünk egyedül. Mark úgy intézte, hogy délután szabad legyen. Hármasban minden gyorsabban megy, egy-kettőre kész leszünk.
- Hát persze – eresztettem meg egy fáradt mosolyt.
- Nem nézel ki valami fényesen. Tán csak nem beteg vagy? – húzódott közelebb, tenyerét rátéve homlokomra.
- Nem hinném – hajoltam el meleg keze elől. – Fáradt vagyok, ez minden – keltem fel a székről.
- Péntek van, menj este kikapcsolódni – vetette fel.
- Áh, az nem az én világom – legyintettem a levegőbe, mint aki el akarná hessegetni a gondolatokat.
- Megígértem, hogy nem szólok bele az életedbe, amíg teljesítesz. Menj bulizni az osztálytársaiddal! Utálom, hogy mindig egyedül hagylak.
- Azért mondod ezt, mert este elmentek Márkkal? – figyeltem áthatón vonásait. Túl kiismerhető volt az arcán végigvonuló szerelemhullám. – Nézd, én tökéletesen megvagyok egyedül. Szeretem a csöndet, meg amúgy is, Vacak itt van velem – mutattam a növésben lévő kutyánkra. A fülét megemelte, amint meghallotta nevét.
- És mi van Alice-l? Mostanában nagyon sokat vendégeskedsz náluk. Áthívhatnád hozzánk, szívesen megismerném.
Már épp nyitottam a szám, hogy közbe szóljak, de megelőzött.
- Természetesen semmi sem kötelező. Ahogy jónak érzed. Tudom én, hogy az idősektől jobb távol tartani a barátaidat, mielőtt még kínos emlékekről mesélnének – húzódott mosolyra szája.
- Ez nem igaz – tiltakoztam rögtön. – Én csak… olyan sokat tettél értem, nem akarok a terhedre lenni.
- Bella nem vagy a terhemre és a barátaid sem. Erről majd még beszélünk, de most mennem kell munkába – fújt visszavonulót, mire fellélegeztem. Ennyi épp elég volt egy kiadós reggelire.

A parkolóban épp hogy kiszálltam a kocsiból, mikor megpillantottam a veszettül vonzó barátnőmet, amint karöltve közeledik Edwarddal. A tanulók megtartották előlük a kétlépésnyi távolságot, mivel tartottak a Cullen „gyerekektől”.
- Sziasztok. Nagyon csinos vagy ma – mértem végig Alice rövid fazonú ruháját. – Valamit elfelejtettem? – vontam fel szemöldököm.
- Kell hozzá alkalom, hogy kiöltözzek? – csilingelt Alice és szorosan átölelt.
- Nézd el neki, volt egy látomása, amiről még én sem tudhatok – nézett barátnőmre rosszallóan.
- Hamarosan megtudod, nem kell mindenbe beleártanod az orrod – bökte játékosan mellkasba.
- Mehetnénk? – mosolyogtam civakodásukon.
- Nem, még nem – rázta meg a fejét Edward komoran.
- De hát miért? – néztem a befele szállingózó iskolatársainkat. Kizárt, hogy most akarnék lógni a suliból, mikor Lisa nénivel épp kezdenek rendeződni a dolgok.
- Mert kifelejtettem egy fontos reggeli teendőt, amit be szeretnék pótolni – hidalta át a köztünk levő két méter távolságot és gyengéden felemelt a földről, hogy ne kelljen lábujjhegyen ágaskodnom. – Ez mostantól egy új szabály lesz – nézett mélyen szemembe, amitől rögtön remegni kezdtem. Hideg ajkait gyengéden hozzám érintette, kiváltva belőlem a jól ismert borzongást. A lehelete elbódította a gondolataimat, teljesen letompultak érzékszerveim.
- Khm – köszörülte a torkát Alice mellettünk. – El fogunk késni.
- Menj előre – beszélt a lehető leghalkabban Edward, szinte csak a szájmozgását éreztem, ami megrezegtette ajkaimat.
- Azért siessetek – kopogott el magassarkú cipőjében.
- Hm – nyitottam fel szemeimet a lehető leglassabban, hogy örökre emlékezzek erre a pillanatra. – Új szokás? – kíváncsiskodtam. Hanyagul megvonta a vállát, majd a talpamra állított.
- Azt hittem tetszeni fog, ha valami újdonságot csempészek a mindennapjaidba.
- Az ilyenfajta meglepetésekre bármikor nyitott vagyok – mosolyogtam rá.
- Mindjárt gondoltam – vette kezébe sajátomét és megindult velem közös óránk felé.

A csöngetés megváltásként zúdult fülembe a tornaterem kispadján ülve. Mára épp elég balesetet okoztam magamnak és a csoport tagjainak. Az öltözőig meg sem álltam, ahol gyorsan magamra kaptam a ruháimat és már rohantam is ki a parkolóba. Mivel hét órám volt, a diákok nagy része már otthon pihenhetett.
- Hova ilyen sietősen? – nézett rám Edward meglepetten a kocsimnak dőlve.
- Menekülök, amíg nem késő – válaszoltam morcosan, miközben a táskámban kerestem a slusszkulcsomat.
- A kabátzsebedben van - halászta elő játszi könnyedséggel és kezembe nyomta.
- Ezt honnan? – ámultam el egy pillanatra. – Ne, inkább ne mondj semmit – ráztam meg a fejem és kinyitottam az öreg Chevyt.
- Alice szeretné tudni, hogy eljönnél-e ma hozzánk? – tárta ki nekem az ajtót szélesebbre, hogy befészkeljem magam a vezetőülésre.
- Alice kíváncsi vagy inkább te? – kérdeztem vissza mindentudón.
- Na, most ki is a gondolatolvasó? – rázta meg fejét somolyogva. Vörös tincsei saját útjukat járva hullottak vissza arcára, mikor végzett fejgyakorlatával.
- Na, most ki is a jövőbelátó? – vágtam vissza.
- Alice mondta, hogy a kelleténél egy kicsit feldúltabb leszel az utolsó órád után, ezt akartam megfékezni – adta meg magát.
- Nem tudok elmenni - függesztettem a kormánykerékre szememet. Körmeim mély nyomokat hagytak a bőrben, miközben egy átfogó, rövid magyarázaton törtem a fejem. - Segítenem kell Lisa néninek rendbe hozni a kertet. Elég sokáig fog tartani, nagy károkat okozott a vihar – hagyta el egy sóhaj ajkamat.
- Ha szeretnéd, segíthetek. Itt lenne az ideje, hogy közelebbről is megismerjen a nagymamád.
- De hát ismer – ellenkeztem. Nem akartam még a mélyvízbe dobni, mikor még én sem vagyok biztos Lisa néni reakciójában. Ki tudja, hogy viselné, hogy barátom van. Nem mintha ő annyira sietett volna elmondani nekem az igazat…
- Úgy, mint az orvos fiát, de én hivatalosan szeretnék bemutatkozni – guggolt le mellém és a tenyerébe vette a kezemet. – Mond csak, mitől félsz annyira?
- Én nem félek – vágtam rá. – Rendben, talán kicsit meg vagyok szeppenve, hogy mit fog a dologhoz szólni. Bármilyen hihetetlen, szerintem jobban ismered a saját nagymamámat, mint én magam. Még nem alakult ki köztünk az a fajta bizalom, ami a ti családotokban található. Ha most elmondanám neki, lehet, mindent elrontanék – néztem rá kérlelőn, hogy hanyagoljuk a témát.
- Azért egy próbát megér – kötötte az ebet a karóhoz. Néma tiltakozásom láttán folytatta az aknázást, hogy kész érvekkel ledöntse makacsságom. Fülcimpámhoz hajolt, hideg lehelete vad lóként csörtetett végig a nyakamon. – Neked már volt lehetőséged megismerkedni a családommal. Ha a testvéreimet biztonságosan túlélted, szerinted egy halandó miféle kárt bír benned tenni? – kuncogott, jót mulatott megingásomon.
- Nem játszol tisztességesen – fordultam közelebb ajkaihoz. Minden ízemben remegtem a köztünk húzódó elektromosságtól.
- Szeretném, ha felvállalnál. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés – fürkészett ónix színű szemeivel könyörgőn. Akár egy kiéheztetett macska, aki várja a számára oly finom falatot. – Csak próbálj meg tapintatosan rákérdezni, ő mit szólna hozzá. Megteszed? Értem, értünk. – húzta végig keze külső felét arcomon, ajkaimon hosszan elidőzve. Hűvös ujjai megrekesztették bennem a levegőt, a szemeiben gyúló fényre tudtam csak koncentrálni, amik csalogattak, mintha a számára keresett vadat akarná becserkészni. Megbűvölve vártam következő mozdulatát, bármi is legyen az. Jó vagy rossz lesz számomra? Nem érdekelt, amíg ő lesz az, aki megteszi. Szemei nem engedtek el, ragaszkodtak hozzám. – Bella?
- Igen? – kérdeztem vissza elvarázsolva, inkább reflexszerűen, semmint önszántamból.
- Beszélsz rólam a nagymamádnak? – tartotta fent a szemkontaktust, szorosan összefűzve tekintetünket.
- Igen – suttogtam alig érthetően. Edward mosolya felerősödött, egy lágy csókkal megpecsételve köszönetét. – Gonosz vagy.
- Csak hogy rájöttél – nevetett fel harsányan a megállapításomon.
- Ezt még vissza fogod kapni – motyogtam.
- Állok rendelkezésedre, de ha nem bánod most hazaviszem a többieket. Hacsak nem gondoltad meg magad… - vizslatott.
- Nem, menj csak – ráztam meg a fejem. – Szórakozzatok jól az erdőben – intettem Alice-ék felé.
- És még én vagyok a látnok – hallottam meg fojtott nevetését, ahogy elhaladt furgonom mögött.

- Máris itthon? – álltam meg kabátom levetésében, mikor megpillantottam Lisa nénit.
- Igen, ma gyorsan végeztünk a munkával – mosolygott rám a konyha felé sietve. A levegőben íncsiklandó illatok terjengtek. – Nem volt nehézkes a vezetés? Elég sok faág leesett az utakra.
- Nem volt nehezebb, mint máskor – bújtam ki a cipőmből és kabátomból, hogy átessek mihamarabb a kényes beszélgetésen. Elvégre megígértem Edwardnak, megpróbálom teljesíteni!
- Éhes vagy? – ült mellém a székre, mikor látta, hogy várok.
- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Már ettem az iskolában.
- Gyorsan befejezem a főzést, addig Mark is ideér. Készen állsz a nem mindennapi feladatra? – cukkolt.
- Nem vagyok annyira elkényeztetve – feleltem gyorsan, hogy más vizek felé tereljem a témát. - Mondd csak Lisa néni, emlékszel még az orvos fiára?
- Melyikre pontosan? – ráncolta össze homlokát, hogy felidézze őket.
- Edwardra, néha segít az apjának az orvoslás terén – adagoltam szépen lassan.
- Oh, igen. Sok jót hallottam róla – bólintott. – Bár Alice valahogy szimpatikusabb és kedvesebb – merengett el egy pillanatra, mintha összehasonlítaná lelki szemei előtt a számomra oly szeretett két személyt. – Ne érts félre, nekem mindegy kivel barátkozol, amíg nem sodor veszélybe.
- Szóval nincs ellenvetésed Edward ellen? – lelkesültem fel.
- Miért lenne? Nagyon aranyos fiú, és ha szerencséje van, az apja nyomdokaiba léphet – kelt fel székéről, a tűzhelyhez sétálva. Látszott rajta, hogy nem feltételez többet a köztünk húzódó viszonyról. Most kellett lépnem, ha nem akartam tovább pihentetni a témát.
- Nos, én… - kezdtem bátortalanul. Nem tudtam, hogyan tálalhatnám a lehető legkönnyebben. Vártam a betűket, amik nyelvemen tolongtak, hogy értelmes szavakká cseperedjenek. Lisa néni hátrafordult pillanatnyi elakadásomból kifolyólag, bátorítva, hogy folytassam, ha már egyszer elkezdtem. A vérem forrni kezdett a pillantásától, éreztem, ahogy az arcomba tolult. Szívem dobogását a csengő hangja riasztotta meg, ami kis időre függővé tette beszélgetésünket.
- Kinyitom, utána mondhatod – haladt el mellettem papucsában csoszogva. Keresve sem találhattam volna jobb időt, hogy megvalljam bűneimet, de úgy tűnik ennek így kellett történnie.
- Áh, szia Isabella. Rég találkoztunk, látom azóta a kutyus is beilleszkedett – simogatta meg Mark a csontját rágcsáló Vacakot. Csodáltam, hogy nem harapta meg.
- Szia – biccentettem felé. Ruházatán végignézve kuncogni támadt kedvem. Furán festett kinőtt pulóverben és foltos gatyában, a cipőjéről már nem is beszélve.
- Ne nevess, te is így fogsz kinézni – túrt bele hajamba nagymamám játékosan. – Na, sipirc fel, öltözz át valami használtabba.
Gyors lépésekkel szeltem át a nappalit, egészen a lépcsőig – sérülésmentesen - eljutva.
- Várj csak – akasztott meg Lisa néni hangja. – El is felejtettem. Mit akartál mondani?
Kérdő pillantása lézerként égette retinámat, ezért elkaptam róla a szemem.
- Nem olyan fontos – legyintettem és felsiettem a lépcsőn, egyenesen szobám menedékébe.

A nagyobb ágakat sikeresen eltakarítottuk az útból. Lisa néni és Mark a továbbiakban hátul tevékenykedtek, míg én elől szedegettem össze a kisebb ágakat és a darabjaira széthullott cserepeket. Az alkonyat vöröses színei festették be az égboltot, nem maradt sok időnk a rendrakásra. Elmélyülten térdepeltem a fűben, szemeteszsákba dobálva az éles törmelékeket. Pupilláim kitágultak a félelemtől, amikor két fekete, kifogástalanra fényezett cipő jelent meg lehajtott fejem előtt.
- Te? – lepődtem meg az előttem álló férfitól, ahogy találkozott tekintetünk. Arcára árnyékot vetett hosszabb haja, mert a horizonton eltűnő napnak már nem volt elég ereje megvilágítani kifogástalan alakját. Kék pulcsija jól kihangsúlyozta fehér bőrét és hibátlan fogsorát.
- A nagymamád hívott, hogy elintézzük a papírmunkát. De ha zavarok, akkor majd máskor visszajövök – nézett Audijára, ami hasonlított Lisa néniére.
- Nem, dehogy is Hugh – pattantam fel a földről, hogy visszatartsam. – Ez fontos dolog, máris szólok neki – fordultam meg, de megtántorodtam a szemeteszsáktól, ami pont előttem árválkodott. Behunyt szemekkel reagáltam rá, ösztönösen a fejem elé téve kezeimet.
- Bella – kiáltott rám Hugh könyököm után kapva. Sikkantva jeleztem, hogy fájdalmat okoz ezzel, de nem eresztett el. Magához rántott, hogy megvédjen a zúzódásoktól. Másik karját szorosan csípőm köré tekerte, így megakadályozva elhagyatott testem az összecsuklástól. – Bella? – lehelte kérdőn. Szemeim kipattantak, mikor rádöbbentem milyen közel vagyunk egymáshoz. Erős izmai megfeszültek a ráérkező súly miatt, ami az én érdemem volt.
- Rendben vagyok – pislogtam egyet a sokktól, de nem eresztett el. Szemeim helyett ajkamat figyelte megbűvölve, mintha valami régen elásott kincset rejtene. Feszengve mozgolódtam felsőteste gyűrűjében, hogy kiszabadítsam magam, de túl erősen szorított magához. Szája ellentmondást nem tűrve közeledt felém, hogy válaszra bírhassa ajkaimat. Csak kívánni mertem, hogy történjen gyorsan valami, mielőtt olyat tennénk, ami nem lenne kifizetődő egyikünk számára sem…

25. fejezet

Itt is volna az új fejezet :) Amint már írtam oldalt, most az új szereplő (Hugh) is szerepet kap, és a következő fejezetekben még sokszor fog feltűnni :D
Dobjatok meg jó sok komival, puszi.

Vacsora/csók-csata

A kocsiban ülve cirógatta tüdőmet az illatosítóból feltörő óceán sós illata. Behunytam a szemeimet, rákoncentrálva a nyugtató illatokra. Szinte már éreztem a lágy homokszemcséket az ujjaim között, amint mezítlábbal araszolok be a tengerbe. A hullámokon szörfösök vágtáztak legújabb trükkjeiket bemutatva, hogy aztán a víz maga alá temesse a bátor önkénteseket. Mellettem a gyerekek sikongatva horgászták ki a homokvárukat díszítő kagylókat és kavicsokat, az egyik odáig is elment, hogy egy hínárdarabbal riassza meg a másik kettőt. Szülei rosszalló pillantását látva viszont abbahagyta a gyermeteg viselkedést. A délutáni órákban az idősebbek a parttól nem messze elterülő pálmafák alatt kerestek menedéket a nap elől. A fehér bőrű emberek - mint amilyen én vagyok – minden kint töltött percet csak a naptej csodálatos hatalmának köszönhettek. Nélküle még a kreol bőrűek is égési sebekkel büszkélkednének. A mólón ülő horgászokat természetesen ez nem bírta elijeszteni. Horgászsapkában és hatalmas napszemüvegben ültek, mélyen bedobva pecabotúkat az óceán tajtékzó vizébe. Az erejüket elvesztő hullámok ujjaimat nyaldosták, ráébresztve milyen hideg a víz annak ellenére, hogy körülöttem minden tikkadt és forró. Borzongva nyitottam ki szemeimet, de a fogvacogást nem sikerült elfojtanom.
- Egy pillanat és mindjárt melegebb lesz – nézett a visszapillantó tükörbe Hugh. Mogyoróbarna szeme nyugalomra intett, mintha ő lenne a királytigris, aki megvéd a gaz gondolataimtól.
- Hoznom kellett volna kabátot – néztem ki az ablakon, Hugh kíváncsi szempárjától távol tartva magam.
- Forksban rétegesen kell öltözködni – erősített meg igazamban.
- Még szerencse, hogy az úti célunk közel van – fogta meg a kezem Lisa néni. Ujjai szabályos köröket írtak le tenyeremen, érdes érintése hasonlított a Jacksonvilleben őshonos korallok felületére.

Az étteremhez érve az első pillantásomat a fáklyáknak szenteltem, amik a földbe döfve csalogatták a vendégeket. Hugh a lehető legközelebb parkolt le márkás autójával. Lapockámra vetett kezével segítőkészen támogatott magassarkúmban az étteremig. Lisa néni csöndesen utánunk sétált, pár lépéssel lemaradozva. A hideg forksi este nem hátráltatta meg a szerelmes párokat abban, hogy vékony ruhákba bugyolálva ejtőzzenek Mike szüleinek éttermében. Amint az ajtó kitárult ínycsiklandó illatok rohamozták meg szaglásomat. A steaket és gyorséttermi kajákat felváltotta a köretes ételek széles választéka, melyhez bort töltöttek a pincérek, legalábbis ezt tapasztaltam a hozzánk legközelebb eső asztalnál.
- Szép jó estét, segíthetek valamiben? – mosolygott ránk egy csinos pincérnő a pult mögül.
- Jó estét – biccentett Hugh – Foglaltunk egy asztalt Wahlberg néven.
- Egy pillanat – nyitotta ki a nyilvántartó füzetet szemeivel szorgosan keresve. – Áh, igen – húzta ajkait bájosabbra. – Kövessenek.
- Köszönjük – tessékelt maga elé Hugh. A tetszetős pincérnő rövid miniszoknyában ringatta csípőjét a férfiak nagy örömére. Az elismerő tekinteteket nem lehetett nem észrevenni. Lehajtott fejjel, göndör tincseim mögé bújtattam arcomat az asztalunkig érve. A többi vendégtől eltérően mi elzártan ücsörögtünk az ártalmas zsivajtól.
- Milyen üdítőt hozhatok a hölgyeknek? – vette elő jegyzetfüzetét Helén, a ma esti felszolgálónk.
- Egy narancslevet – adtam kezébe az itallapot.
- Legyen kettő – vágott közbe Hugh halovány mosolyával rám koncentrálva.
- Nekem egy almalé esne jól – vizslatta elmélyülten Lisa néni a menüket. A pincér bólintva továbbállt leadni a rendelést, így következhetett az ok, amiért voltaképp összeültünk. Hugh felvette az asztal lába mellől az aktatáskát és egy papírosra fürgén jegyzetelni kezdett. A toll végül egy rubrikánál megdermedt.
- Tudom, nem szabadna ilyet kérdeznem egy hölgytől, de tisztában kell lennem, ha elvállalom a megbízást – nézett rám esdeklő arccal. Vonakodva viszonoztam pillantását, nem akartam a múltammal kapcsolatos kérdésekkel a sebeimet tovább tépni. – Tehát hány éves is vagy?
- Tizenhat – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. Talán sikerül a lehető legkisebb mértékben belemásznunk a régmúltba. – Szeptemberben leszek tizenhat – ismételtem meg összeszedettebben. A rövid szoknyás pincérnő pont abban a pillanatban tűnt fel mellettünk, így hallhatta kijelentésemet, mire egy gúnyos mosollyal illetett. Látszott rajta, hogy Hugh a mai áldozata és bárhogy is, de megszerzi magának a prédát. Most már versenytársnak sem tekintett, ami számomra inkább megnyugtató volt mintsem dühítő.
- Mit hozhatok előételnek? – tette le az utolsó poharat a huszonegynéhány évében járó ügyvédünk elé. Úgy hajolt, hogy mellei Hugh arcával egy vonalban lehessenek.
- A ház specialitásából hármat – rendezgette a papírokat az asztalon, fel sem nézve az érte epekedő nőcskére. – Persze, csak ha ez megfelel a hölgyeknek – sandított rám egy szédítő mosolyt megeresztve. Hideg zuhanyként ébredtem rá, hogy milyen vékony, mégis gyönyörű ajkakkal áldotta meg a sors. Annyira karakteres volt az arca és az azt körülölelő haja, hogy ki sem tűnt igazán a többi elrejtett szépsége. Ha elsőnek látnám, rögtön modellnek gondolnám. Persze nem érhet fel Edward hibátlan alakjával és vonásaival – amivel az isteneket is meghazudtolja -, mégis kétségkívül szépnek mondható.
- Oh, hát persze – makogtam szétesetten. Amint elengedett a tekintetével – amiben látszott az értetlenség – rögtön a terítő mintázatával kötöttem le magam. Szánalmasan rosszkor veszítettem el a fonalat a külvilággal. Megigézett a mosolya, ami végre az igazi volt! Semmi látszat, vagy az ügyfeleknek való megfelelés! Ez volt az ő igazi személyisége, egy felhőtlenül viccelődő, aranyos srác.
- Elnézést – keltem fel a székről és kisiettem a levegőre. Zengett a fülem a vendégek hangjától, a szívem a bordámat vadul ütögette. Kísértetiesen ismerős volt a mosolya, ami fájdalmas ürességet égetett bennem. Zihálva kapaszkodtam meg a korlátban, fejemet egyenes a telihold felé tartottam. A tudósok úgy tartják, a hold ereje nem csak az állatokra van hatással, hanem az emberek viselkedését is meghatározza. Szerettem volna ezt hinni, de nem tudtam, mikor éreztem a köztünk levő vibrálást. Vonzottak a csokoládébarna szemei, amik tele voltak talányokkal, tudással, és számtalan kérdőjellel. Olyan ismerős, mint ha ő…
- Csatlakozhatok? – törte meg képzelgéseim tengerét Hugh. Összerezzenve fordultam vele szembe, nem gondoltam, hogy Lisa nénit magára hagyta.
- A nagymamád kiment a mosdóba, én pedig vállalkoztam rá, hogy visszavigyelek az asztalhoz. A pincérnő nem szeretné, ha kihűlne az étel – próbálta elviccelni a kicsapongásomat. Viszont amikor nem mosolyogtam vele, folytatta. – Van valami baj Isabella? – nézett mélyen a szemembe. Úgy meg szerettem volna osztani vele az utolsó két hetem eseményeit. Beszélni Edwardról, aki valamilyen okból kifolyólag kerüli a velem való érintkezést. Az erőmet, ami napról-napra nagyobb lesz és esélyem sincs, hogy valaha uralkodjam felette. A szüleim halálát és az ebből eredő bonyodalmakat… De nem tehettem. Egyrészt mivel ő egy vadidegen férfi, még annyit sem tud rólam, hogy utálom az Isabella nevet. Másrészt Edward megesketett a titkukról: senkinek egy szót sem!
- Semmi baj, kicsit rosszul lettem a párás levegőtől odabent – szedtem össze magam és visszasétáltam az étterembe, vállához egy pillanatra hozzáérve. Néha legszívesebben azt kívánnám, mikor azt mondom valakinek:”jól vagyok”, hogy nézzen a szemembe és mondja azt: „mondd az igazat”. De hiába várom évek óta ezt a pillanatot, a kívánságok lehetnek örök életűek mégis kevés teljesül közülük…

- Tényleg megvagyok. Nem kell ekkora feneket kerítenetek ennek a buta rosszullétnek. Ahogy jött, úgy távozott. A csípős levegő csodákra képes – szúrtam fel villámra a gombát.
- Isabella jegyezd meg, egy Swan nem lesz csak úgy rosszul! Holnap felhívom Carlisle doktort, hogy nézzen meg – mondta ellenmondást nem tűrve.
- Erre semmi szükség – mormogtam az orrom alatt és leerőltettem a torkomon a következő falatot. Percek óta az állítólagos rosszullétem volt a középpontban, mintha én lennék a legjobb téma egy üzleti vacsorán.
- Sajnálom Hugh, folytassuk tovább a megbeszélést – vette le rólam Lisa néni a tekintetét, hogy aztán az ügyvéd minden szavát magába ihassa, én pedig visszavonulhassak a csigaházamba és olykor bólogassak, ha megkérdeznek…

Az Audi motorja felhördült, amint ráfordultunk a főútra. Az ablakon kipillantva épp elláttam a legközelebb eső fához, minden mást beborított a leszálló köd. Az éjszakát az autók lámpája világította meg, a hold már nem tündökölt az égen szikrázón. Jobbnak látta, ha visszavonulót fúj ezen a hideg éjjelen.
- Akkor holnap aláírjuk a papírokat? – szűrődött át a külvilág gondolkodásomon.
- Addigra megleszek a papírmunkával – bólintott rá Hugh. – Igaz a neheze még csak most kezdődik, de ezzel önöknek nem kell törődniük.
Önök? – kaptam a szívemhez gondolatban. Mintha épp a 18. századi főurak életébe csöppennénk, akik magázták a másikat, s ezt fordítottan is elvárták. Lehet, hogy az üknagyanyám korában ez előkelően hangzott, de most inkább sértő. Ha már tizenhat éves koromban ilyet vágnak a fejemhez, mire készüljek fel tíz év múlva? Kezet csókolnak nekem a férfiak? – Na, azt már nem! Ez bizarr – ráztam meg a fejem.
- Minden rendben Bella? – fordult hátra Lisa néni. A visszaúton jobbnak látta, ha elől beszélget az ügyvédünkkel. Meg akarta ismerni Mark fiát.
- Aha – leheltem halkan.
- Bella? – vonta fel a szemöldökét Hugh, amit a visszapillantó tükörből jól láttam.
- Jobban szeretem a becenevemet, anyáék is így hívtak… – csúszott ki a számon meggondolatlanul.
- És ők most hol vannak, ha nem vagyok túl indiszkrét?
De, nagyon is az vagy! Egy felfuvalkodott hólyag, aki hülye kérdéseket tesz fel és mindezt próbálja kedvesen adagolni, hogy ne szúrjon szemet másoknak az álszentsége.
- Ahol már nem tudod őket háborgatni! – csúsztam ki a hátsó ülésről és hangosan becsaptam az ajtót, mivel időközben megérkeztünk. A bejárat felé haladva az esőcseppek az arcomról lefolyó könnycseppekkel keveredtek, ahogy próbáltam átvágni a vizes füvön. Minek is nem maradtam itt, megspórolhatnám Lisa néni fejmosását. Most már biztos, hogy elküld a dokihoz kivizsgálásra. Dühösen felcaplattam a lépcsőfokokon, amiken meginogtam a magassarkú cipőben, ami már amúgy is kidörzsölte a sarkam. Gyűlölködve téptem le magamról és a szobámig meg sem álltam. Egy jól irányzott lökéssel berúgtam magam mögött az ajtót, míg a kezeimben tartott nősanyargató cipőket erősen eldobtam a hintaszék irányába. Ott jó helyen lesznek, legalább amíg le nem nyugszom. A fekete bolerót az ágyamra dobtam, és harisnyámra fordítottam figyelmemet a vaksötét szobában.
- Eddig nem is tudtam, hogy embert lehet ölni, egy ilyen ártalmatlan cipővel – kuncogott fel Edward a szobában.
- Jézus – kaptam a szívemhez ijedtemben. A szoknyám rögtön visszahullott a bokám mellé, ahogy a karjaim eleresztették a puha anyagot.
- Szólíts csak Edwardnak – kapcsolta fel a kisvillanyt és rögtön mellém lépett. – Úgy tűnik még sem felelt meg az elvárásaidnak a vacsora – tűrte hátra egyik hullámos tincsemet.
- Az nem kifejezés – fújtam ki a levegőt, megszabadulva a káros idegességtől. Ártalmas a szívre a sok stressz, meg sem érdemli, hogy tovább dühöngjek miatta.
- Ahogy látom, Lisa néni sincs túlzottan elragadtatva. Épp ide tart, hogy elbeszélgessen a kifakadásodról. Megvallom, most olyan vagy, mint egy igazi anyatigris. Véded a kicsinyed vagy inkább a területed a nem kívánatos behatolóktól – szórakozott jót rajtam.
- Nagyszerű, rúgj még te is belém – szűkítettem össze szemem durcásan. – Már így is a földön fekszek, a kegyelemdöfést legalább te adhatod.
Ám ahelyett, hogy Edward lereagálta volna szavaimat, Lisa néni nyitott be kopogás nélkül.
- Beszélhetnénk? – állt csípőre tett kézzel.
- Igen – huppantam le az ágy szélére könnyedén, de belül közel sem voltam ilyen magabiztos.
- Tudom, hogy nehéz neked erről beszélned. De Bella – ült le mellém fásultan, belefáradva az örökös magyarázkodásba. Látszott raja, őt ugyan úgy megviselik a történtek, hiába nem mutatja. Az ő szíve ugyan úgy gyászol, mint az enyém – Nem beszélhetsz így senkivel, mert…
- Tudom – vágtam közbe felsóhajtva. – Nem máson kell levezetnem a fájdalmamat, de már nem bírtam a közelében türtőztetni magam. Értsd meg, ez nem az én világom, a pénz, az üzleti vacsora, még ez a ruha is szörnyen áll rajtam, mert ez nem én vagyok – mutattam végig sminkemen, ruhámon és hajamon.
- Igazad van, túl sokat várok el tőled. Te még fiatal vagy és előtted áll az élet. Nem varrhatok a nyakadba több málhát, szóval mostantól hagylak a saját utadon csámborogni. De ettől még vannak elvárásaim a tanulással és a szórakozással kapcsolatban – tette hozzá, hogy ne értsem félre a szavait. – És szeretném, ha Carlisle megnézetne! A sok gyógyszer egyik káros tünete is lehet, hogy az immunrendszered meggyengült. Jobb biztosra menni, nemde? – paskolta meg kezemet.
- De, igen – bólintottam rá. Csak értem aggódik, nem hagyhatom, hogy engem is elveszítsen... – Köszönöm, hogy megértesz – borultam nyakába elérzékenyülten.
- Türelmesnek lenni nem könnyű dolog, sajnálom, ha az utóbbi időben rajtad csattant az ostor – simogatta hátamat.
- Te csak meg akarsz védeni – húzódtam el tőle és lágyan megszorítottam a kezét.
- Azt hiszem, most inkább megyek, nem akarlak megríkatni – adott puszit fejbúbomra és kisétált a szobámból.

Alig hogy fogat mostam és átöltöztem a rövid shortomba, Edward visszaugrott az ablakon és leheveredett az ágyamra.
- Szívesen megkérdezném, mi ez a dráma, de a nagymamád gondolatai épp megfelelő információk számomra.
- Akkor jó – néztem végig megfeszült izmain. Olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban kész itt hagyni, ha közelebb csúszok hozzá. Ezt az egy jelet már napok óta sikeresen megkülönböztettem a többitől. Így jelzett, ha nem akart testi kontaktust létesíteni velem. – Nem hittem, hogy ma eljössz – kérdő tekintetétől felbátorodva folytattam. – Napok óta úgy viselkedsz velem, mint egy leprással. A közelemben vagy, mégis egyedül érzem magam. Akkor érintesz meg, ha muszáj és azt is csak az edzések miatt teszed. Tettem valamit, hogy ilyen tartózkodó vagy velem? Mert akkor szólj és… - tapasztotta be ajkaimat ujjával.
- Ne folytasd – rázta meg a fejét nyúzottan. – Ez csak és kizárólag az én hibám. Nem kockáztatom az életedet feleslegesen.
- Te sosem bántanál – szedtem le kezét a számról, hogy ne gátoljon a mondandómban. – Csak azért vagy velem ilyen, mert az erdőben felborítottuk a szabályokat? Most ezért bűnhődünk mindketten? – szorult össze a torkom a sírás határán állva. - Engem nem érdekel, hogy mi lesz velem. Sokkal nagyobb fájdalmat okozol azzal, ha ilyen tartózkodó vagy – gördült le arcomon egy könnycsepp.
- Ne, kérlek, ne sírj – térdelt elém és felhúzott magához. – Nem akartam megbántani az érzéseidet, annyira sajnálom – csókolta le arcomról a sós cseppecskét kiengesztelésképp.
- Megcsókolnál? – néztem bele fekete szemeibe. Egy másodpercre ledermedt és próbált nemet inteni, de a következő könnycsepp meggátolta tagadását. Szorosan mellkasára vont és lágy csókokkal enyhítette vágyaimat. Vörös tincseibe beletúrtam, és hozzápréselődtem teljesen izmaihoz. Légzésem felgyorsult, mikor nyelveink könnyed sziluettet jártak egymással.
- Hiányoztál – suttogtam elválva ajkaitól.

24. fejezet

Sziasztok. Kicsit beletekertem az időbe, hogy ne egy helyben toporogjunk :) Puszmónak köszönöm a bétázást, végre jó lett a gépe ^^
Jó olvasást, most nincs semmi hozzáfűznivalóm.
Puszi: Tia


Szalad az idő

Az idő telik, nem várat magára…
Mi tegnap csak bimbó volt, mára kihajtja virágát.

A napok suhanó árnyékként mosódtak össze, elfelejtetve múltam szörnyű képeit. Hiszen nem is olyan rég volt, mikor még Jacksonville-ben töltöttem mindennapjaimat, most pedig a legcsapadékosabb helyen járok suliba, ahol kezdek beilleszkedni a közösségbe fehér bőrömnek hála. Itt boldogabb is vagyok – főleg a Cullenek miatt - a szeszélyes időjárás ellenére. Azt hinné az ember a nyár közeledtével a fák virágzásba kezdenek, a nap hosszabb órákra kisüt és a természet zöldülésbe kezd a hideg tél után, de nem itt! Az örökzöld fenyőkön nem látni a virágba borulást, a napsugarak nem veszik fel a harcot az esővel. Minden ugyan olyan marad, az emberek hangulata, a táj szépsége, úgy tűnik, van, ami sosem változik…

- Bella, ha nem figyelsz nincs értelme – sóhajtott Edward lemondóan. Új hóbortjai listája közé tartozott „a csókolózás helyett teremtsük meg az egyensúlyt az erőmben”. Ezzel mind nem is lenne problémám, de az edzések sorban dugába dőlnek. Néha már úgy érzem ahelyett, hogy előre haladnánk, csak két lépést távolodunk a céltól és visszafejlődök. Nem mutatom a javulást, bármennyi erőt is fektetek a próbálkozásaimba.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem, de még elcsíptem Rosalie gyilkos szemeiből kiáramló dühét. Ő előre megmondta, ez színtiszta időpazarlás. Milyen igaza volt!
- Próbáljuk meg újra – fújta felém a szél hangját. Kétkedve néztem rá, mire egy biztató mosollyal elkápráztatott és kiegyenesítette görnyedt testtartását.
- Nem – suttogtam összetörve. – Nincs értelme! – ráztam meg a fejem és a kocsim felé indultam. Ha nem egy hete gyakorolnánk, nem adnám fel ilyen könnyen, de így már besokalltam. Mi értelme ennek az állítólagos adománynak, ha használni sem bírom? Persze nem fejleszthetem ki egyik napról a másikra, mégis dühítő az eredménytelenség.
- Bella, várj – tette vállamra Carlisle a kezét. Azt hittem Edward vagy Alice jött utánam, de biztos belefáradtak a folytonos dadáskodásomba. – Beszélhetnénk? – nyújtotta másik karját a ház felé, hogy a négy fal között társalogjunk. Kelletlenül rábólintottam és követtem őt a hatalmas nappalin át, míg a konyhában hellyel nem kínált.
- Tudom, hogy feszült vagy, amiért komolyabb előrelépés még nem látható az erőd javulásában. De ne add fel! Még nagyon sok mód áll rendelkezésünkre – nézett rám, hogy megfigyelje milyen reakciók játszódnak az arcomon. Látszott rajta az eltökéltség és a ragaszkodás, miszerint ezt a játszmát végig fogjuk játszani, bármi is legyen a végkimenetele.
- Nem tudom – rendült meg bizalmam saját magammal szemben. Carlisle-nak nehezen tudtam nemet mondani, de tudnia kell, nem látok kiutat ebből a harcból.
- Nem akarlak semmire rávenni, de van egy közeli barátom, aki tudna segíteni. Mondhatni erre szakosodott – húzta mosolyra ajkát.
- Orvos? – mondtam ki, amire először gondoltam. Carlisle egy dilidokival akar kivizsgáltatni? Ilyen súlyos veszélyt jelentek a családjára a birtokomban levő erővel, mert bármikor lebukhatok és velem együtt ők is, hiszen olyan sok időt vagyunk együtt?
- Dehogy is – tartotta vissza a kuncogást. – Ő a család egyik barátja, a lányával, Tanyával úgy hiszem már volt szerencséd találkozni.
- Úgy is mondhatjuk – szorítottam össze állkapcsomat dühömben. Az a nő mindenre képes, hogy megszerezze magának Edwardot. Akár egy áspiskígyó, azt a kezet is megharapja, ami eteti. Carlisle valószínűleg nem vette észre hanghordozásomon, hogy ingoványos talajra terelte a témát. Helyette mit sem sejtve folytatta tovább.
- Alaszkában élnek, azon belül pedig Denaliban. Eleazar bár fiatalabb a lányoknál, de ő a családfő. A mi családunk után ők a második legnagyobb vegetáriánus klán – kérdőn ránéztem, ezért rögtön folytatta a magyarázást. - Tudod a vámpírok általában egyedül tengődnek a világban, kevesen képesek civilizáltan más vámpírokkal társulni.
- És még kevesebben a vega létet követni.
- Pontosan – fektette tenyerét kézfejemtől alig pár centiméterre. – Nem akarlak siettetni Bella, de tudnom kell, mit gondolsz. Szeretnéd, ha Eleazar segítené kifejleszteni a védőfaladat? – nézett mélyen szemembe a válaszomra várva. Mérlegeltem a hallottakat. Fontos nekem annyira ez az egész, hogy Tanyát távol tartsam magamtól és Edwardtól? Elbírnék viselni még egy „botlást” a suliban, amit tesiórán szenvedtem?

A hosszú teremben tornasorba rendeződve futottunk végig. Mivel én az egyik legkisebb voltam, így a sor végén kullogtam. Előttem Jessica igazgatta a copfját, hogy mikor Mike ránéz, kicsattanó formában legyen. Ahogy Mike ránk szegezte pillantását én rögtön elkaptam a fejem. Nem tetszett a bámulása, akár a röntgen, a csontomig hatolt. A lábamnak szenteltem a figyelmemet, így nem vehettem észre, hogy a sor megállt előttem. Mielőtt Jessica vállába ütköztem volna, a burkom magától kivonódott és meglökte az előttem sétában lihegő barátnőmet. A lábaim összegabalyodtak egymásban és eldőltem,, mint egy liszteszsák. A pajzsnak hála, zúzódások nélkül éltem túl a földel való találkozást. A többiek sajnos nem voltak ilyen szerencsések, az egyensúlyukat elvesztve csapódtak egymáshoz. Akár egy dominódőlés csak itt bábuk helyett igazi emberekről volt szó…

- Bella – vonta magára Carlisle a figyelmemet. –Tiszteletben tartjuk a döntésed, de szólnom kell minél előbb Eleazarnak, ha te is benne vagy.
Vagyok olyan erős, hogy egyedül megbirkózzam a feladattal? – kérdezgettem magamtól. A féltékenység lehet egy párkapcsolat buktatója, de nem tudok másként érezni, mikor az a lány olyan szép.
- Még átgondolom – adtam semleges választ. Carlisle látta rajtam, hogy ennél többre úgy sem menne velem, ezért lezártnak tekintette a témát.
- Hát persze. Nem is rabolom tovább az idődet – kelt fel a fából faragott székről és kikísért a nappaliig.
- Sikerült beszélnetek? – táncolt hozzám Alice mosolyogva. Hiába hallott mindent, – megjegyzem előre látta is a beszélgetés kimenetelét - jól tudta, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Közös erővel úgy is rávesznek, kerüljön bármibe, akár a kapcsolatunkba is?! Válla fölött átnézve láttam, ahogy Jasper minket fürkész. Arcáról lerítt a fájdalom, amit most nekem köszönhetett. Visszafojtottam szívem legmélyére a féltékenységet és a magányt. Nem másokat kell bántanom a saját kétségeim miatt. Arcomra felöltöttem a legragyogóbb mosolyom, hogy ezzel a maszkkal tompítsam el a magam keltette zűrzavart a többiekben.
- Igen – beszéltem szűkszavúan és a táskámhoz léptem.
- Csak ne olyan sietősen – susogott Edward a fülembe. Közelsége és lehelete együttese kirekesztette a külvilágot. Teljességgel elbódította elmémet az illata.
- Mutatnom kell valamit – fordított meg, ajkai szinte súrolták homlokomat.
- Haza kell mennem, nemsokára jön… - tapasztotta be ujjaival szájam.
- Ccs, tudom. Nem tart sokáig – fogta meg kezem és a konyha fele húzott. A többiek után kutatott a tekintetem, de döbbenten vettem észre, hogy felszívódtak. Magunkra hagytak a szobában. Épp hogy résnyire nyitottam az ajkaimat, hogy kérdőre vonjam, de megállt a konyha és a bejárati ajtó között húzódó pódium előtt. Egy nagy, fekete zongora helyezkedett el rajta, aminek eddig különösebben nagy szerepet nem is tulajdonítottam. Úgy hittem ez is csak egy tárgy, ami feldobja a szoba hangulatát.
- Régóta tervezem, hogy újra zongorázzak – húzta végig kezét a zongora fedelén, mintha így üdvözölné régi barátját. – Nagyon sokáig nem akartam hozzáérni, sőt egy ponton majdnem el is égettem – szorult össze ökle.
- Miért? – nyögtem ki magatehetetlenül. Fájt végignéznem a szenvedését.
- Ha csalódsz a világban és saját magadban, akkor megvonod magadtól azt is, amit azelőtt szerettél. Most már tudom, csak magamnak akartam ártani bűnös múltam miatt, s a zongorám lett az áldozat – mosolygott rám halványan.
- Nem muszáj erről beszélnünk, ha nem szeretnél.
- De igen, kell – lépett hozzám és szorosan átölelt. Értetlenül öleltem vissza, nem értettem hova akar kilyukadni. – Te törted meg az összes szabályt körülöttem. Megmutattad, hogy az élet nem csak fekete és fehér. Van, mikor kompromisszumot kell kötnöd saját magaddal a cél érdekében.
- Szóval miattam zongorázol újra? – erőltettem meg gondolataimat, hogy kövessem Edward fordított észjárását.
- Te tanítottál meg rá, hogy néha muszáj önzőnek lennem – húzódott el és a szemembe nézett. – De talán nem is önzőség az, ha valaki a boldogságért rúg fel minden szabályt – tapasztotta hűvös ajkát hozzám. Mint egy kiéhezett vadmacska kaptam utána, mikor távolodni készült.
- Nem szeretnéd meghallgatni a saját dalodat? – mosolygott rám Edward, kihasználva kíváncsiságom.
- Saját dal? – elemeztem szájammal szavait.
- Gyere – húzott fel a dobogóra óvatosan. A zongoraszékre ültetett, de még így is elég helye maradt az előadására. – Inkább altatónak mondanám. Rég zongoráztam és csak a fejemben van meg a dallam, szóval nem lesz tökéletes.
Kezei kecsesen mozogtak a billentyűkön, az egész nappali beleremegett a lassú ritmusba. Olyan ismerősnek hangzott, mintha már hallottam volna ezelőtt.
- Ezt dúdoltad nekem elalvás előtt - szorult össze a szívem a meghatottságtól.
- Hát felismerted – villant ki fogsora, gyönyörű mosolyától.
Káprázattal ittam magamba a varázslatos másodperceket. Mesebelien könnyednek látszottak mozdulatai, ahogy a zongora ujjai alatt életre kelt. Szemeim megteltek könnyel, és bárhogy pislogtam, nem sikerült visszaszorítani őket a helyükre.
- Ez gyönyörű fiam – tartotta Esme mindkét kezét a szívén. Könnyek nélkül zokogott Carlisle oldalához dőlve a lépcső aljában. A többiek mögöttük álltak, mintha szellemet látnának. Látszott rajtuk a lelkesedés, de ahogy lejöttek, olyan gyorsan távoztak szobáikba. Nem akarták megzavarni a varázslatos pillanatot.
- Hogy tetszett? – irányította a zongoráról rám a figyelmét.
- Még hogy nem lesz tökéletes – ráztam meg a fejem csalódottan. – Van olyan, amiben te nem a maximumot nyújtod? – hecceltem. Egy pillanatig váratott a válaszra, úgy tűnik, komolyan vette a kérdésem.
- A szerelem nem az erősségem, de próbálkozom – simított végig kézfejével arcomon, le egészen a pulcsim szegélyéig.
- És a gondolatolvasás hiányával is küszködnöd kell az esetemben – emlékeztettem gyenge pontjára, hogy elhessegethessük a szerelmi problémákat.
- Igaz – simogatta arccsontomat megbűvölve. – Helyette az arcodra és a szemeidre koncentrálok. Majd ők megsúgják nekem a válaszokat – nyomott puszit kipirosodott járomcsontomra. – De most hazaviszlek, mégsem késhetsz el a vacsoráról – nyújtotta a kezét, amiben én szívélyesen megkapaszkodtam.
- Sok beleszólásom úgy sem lesz, nem értek én az ilyenekhez – kaptam fel a táskámat és szorosan az oldalához húzódtam, míg ki nem értünk a Volvóhoz.
- Ezért fogadtatok fel egy szakembert – nyitotta ki az autó ajtaját illedelmesen, hogy aztán gyorsan hazafuvarozzon.

- Holnap tanítás után átjössz? – kérdezte bizakodva a házunk előtt.
- Sokat kell tanulnom – fordítottam el fejemet az ajtó felé pislogva. Még egy katasztrofális edzésre nem volt szükségem. Szerettem a közelében tartózkodni, de amióta él a két lépés távolság, - és néha egy puszi a számra, - nincs minden rendben köztünk. Talán erre akart rávezetni a zongoránál, hogy időt kell hagynom neki, mire belerázódik a szerelembe százévnyi kiesés után.
- Akkor talán majd máskor – hajolt hozzám közelebb és puszit nyomott homlokomra. – Vigyázz magadra, kérlek.
- Te is. Szia – nyitottam ki a kocsi ajtaját. Integetve álltam a járdán, míg el nem nyelte a horizont.

- Szia kicsim, milyen napod volt? – ölelt át Lisa néni boldogan.
- Nagyon jó – húzódtam közelebb hozzá, szükségem volt a melegére. Majdnem sírva fakadtam, mikor találkozott a tekintetünk, de helyette kimerítő beszélgetést tartottam egy vígjátékról, amit állítólagosan a Cullen családdal néztünk.
- Még két óránk van Hugh érkezéséig. Addig szeretnél valami könnyed ételt bekapni? – indult el a hűtő felé.
- Köszönöm, de már jóllaktam – telepedtem le a konyhapultra lábaimat lóbálva. – Legalább kedves? – néztem Lisa nénire figyelmesen. Minden mozdulatát előre megfontolta a hűtő kinyitásától, a joghurt fóliájának lehúzásáig.
- Mármint ki? – kapta fel a fejét nagymamám.
- Tudod, Hugh – emlékeztettem a témára.
- Hát csak egyszer találkoztam vele… - révedt el szeme a messzeségbe – de igen határozottan aranyos srác – húzódott mosoly ajkára, így nevetőráncai jól kivehetővé váltak.
- Akkor jó – mosolyogtam vele együtt. – Mennyire kell kiöltöznöm? – néztem végig magamon. Egy farmernadrág és szürke pulcsi fedte el testemet.
- Ennél mindenképpen flancosabban – próbálta elviccelni.
- Nagyestélyire semmiképp nem vállalkozok.
- Na és az egyik szaténruhádhoz mit szólsz?
- Nem – ráztam meg a fejem határozottan.

- Bár tudnám, hogy vettél rá – néztem bele a tükörbe, ahonnan egy fakó lány nézett vissza mérgesen.
- Ugyan már, hiszen csodásan áll – rendezte el magán az utolsó simításokat. Összességében nem is voltam annyira kényelmetlen ez a ruha, sőt nagyon is alkalmazkodott az alkatomhoz. A megfázás érdekében magamra kaptam egy fekete bolerót, ami jól kiemelte hófehér karjaimat. Barna, loknis hajam segített rá a harmóniára.
- Beengednéd Vacakot, amíg én sminkelek? – kért meg Lisa néni kedvesen.
- Hát persze – lépkedtem le a lépcsőn odafigyelve halványlila ruhámra. Magassarkúm kopogó hangot hallatva fityegett lábamon. A hátsó kertbe érve Vacakot szólongattam. Kerítést még nem sikerült kiépítenünk a számára, csak abban bíztunk, hogy nem fog elszökni. – Vacak – cuppogtam az erdő felé nyújtózva, hátha meglátom a bundáját. Már alkonyat volt, szemeimmel nehezen vettem ki a sötétebb bokrokat és fákat.
- Hát itt vagy – mosolyogtam a felém futó, pajkos kutyusra. Edwardnak igaza volt, sürgősen kell találnom neki egy olyan nevet, ami illik rá. Kezdte kinőni „vacakos” időszakát. A kutyák növekedése gyorsabb, mint a kisbabák cseperedése. Hipp-hopp, észre sem veszi az ember és már egy kifejlett példány liheg az arcába.
- Gyere Bella, megérkeztek – kiabált ki Lisa néni. Lépteimet meggyorsítva szeltem át a kertet, mindvégig olyan érzéssel, mintha valami figyelne az erdőből…

23. fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen későn hoztam az új részt. A netem hétvégén beadta az unalmast, és úgy gondoltam én is pihizek egy kicsit az írással :D Úgy tűnik Puszmó átadta nekem az anti gépezés vírust, mert még mindig nem jött rendben a számítógépe :( Szóval Puszmó éledj fel és boldogíts mihamarabb Msn-en ^^ A történettel kapcsolatban: nem tudom mi ütött belém a vége felé, és miért így írtam meg, de nektek ez tuti tetszeni fog :D
Tehát jó olvasást, puszil: Tia

Ha hív a végtelen…

Sűrű hajamat a szél meglebbentette, amint az erdő felé sétáltam. Szükségem volt a szabad levegőre, most még inkább. Az iskola elkezdtével minden szabad percemet Alice, Edward vagy Emmett töltötte ki. Rosalie és Jasper inkább került, ha pedig mégis egymásba „ütköztünk”, egy rövid köszönéssel le is tudtuk a beszélgetést. Otthon a köztünk felállított falakat döntögettem le Lisa néni és köztem, hogy végre éretten és megfontoltan társaloghassunk. Bár sok mindent el kellett titkolnom előle – a saját érdekében – mégis egyre inkább összekovácsolódtunk. Mesélt Charlie gyermekkoráról, és új kapcsolatáról Márkkal. Örültem neki, hogy boldog egy másik férfi karjaiban, ha ő nem is a nagypapám. Megtudtam Márkról, hogy van neki egy nálam pár évvel idősebb fia, aki ügyvéd és Hugh-nak hívják. Lisa néni szerint össze kellene ülnünk vele, hogy az anyagiakról beszéljünk és eldöntsünk mi lesz az örökségemmel. Egyedül nem akart dönteni semmiről, nekem is hagyott életteret az ötleteimhez. Igaz én még inkább nem tudtam mihez kezdjünk, de talán dűlőre tudunk jutni egy szakember segítségével.

A kíváncsiságom hajtott ide, az erdőbe. Múlt alkalommal láttam valamit, ami nem hagyta nyugodni éber fantáziámat. Az árny több volt, mint egy állat, aki megbújt előlem. Éreztem, hogy igazam van. Edward szerint veszélyes az erdőben sétálnom, így most nem avattam be a tervembe. Nem kell, hogy miattam idegeskedjen, mikor már napok óta a hétvégéről beszéltek, amikor elmennek a hegyekbe a családjával vadászni. Persze rögtön a lelkemre kötötte, hogy figyeljek oda a testi épségemre és lehetőleg ne csináljak semmi őrültséget. Egy délutáni sétálás nem hinném, hogy olyan nagy kockázattal járna. Habár a földön elhullott ágak nehezítették a lépéseimet és a fejem fölött húzódó fenyvesek is csak hátráltatni tudtak. Edward szerint ma este jönnek vissza, addig viszont még jó pár órám maradt a szimatolásra.

Az ösvény mellettem húzódott pár száz méterre. Óvintézkedésként mentem a turistasétánnyal párhuzamosan, ha véletlenül eltévednék, könnyen visszataláljak az erdőből. A nap sugarai csalogatón mutatták nekem az utat egy kisebb forrás felé. Cserepes ajkaimat megnyaltam a víz látványára. Órák óta sétáltam felderítésem végett, de nem gondoskodtam élelemről vagy egy kis ásványvízről. Lekuporodtam az ér széléhez és tenyeremet belenyomtam a hűsítő vízbe. Behunyva szememet Edward keze vált láthatóvá, arcomat megbizsergette hideg simogatása. Ajkaimhoz érintve érezhettem a kristálytiszta víz ízét, ami semmi máshoz nem volt fogható. Lágyan kúszott le a gégémen, libabőrt hátrahagyva kezeimen. Sóhajtva engedtem le karjaimat és kinyitottam a szemem, hogy tovább mehessek. Egy mókus épp a fatörzsön futott fel előttem alig pár méterre, úgy tűnik nem zavarta meg a gyűjtögetését a személyem. Mást viszont igen, periférikus látásommal még épp elkaptam egy árny mozgását az erdő sötétebbik felén, ahol sűrűbben nőttek a fák.
- Van ott valaki? – húztam ki magam és elkezdtem arra sétálni. Bármi is az, nem akarja, hogy észrevegyem. Mintha csak bújócskázna, és macska-egér játékot játszana velem. Kétségkívül buta hasonlat, hiszen én inkább vagyok zsákmány, mint vadász egy kihalt erdőben. Az ágak ropogása jelezte, hogy nem kápráztak a szemeim az imént.
- Nem akarlak bántani – szólaltam meg félénken. Bántani? – szólalt meg a belső hangom kacagva. Igaza volt, még a pókot is az újságpapírra sepertem, hogy ne essen bántódása.
Esetlenül botladoztam az ismeretlen felé, ezzel végleg felbontva az Edwardnak tett ígéretemet. Nem is olyan egyszerű nem keresni a bajt, mikor ilyen makacs vagyok. Az árnyékokra fókuszáltam, ahova előszeretettel elbújt előlem. Egy újabb roppanás jelezte, hogy távolodik előlem, de semmit nem láttam.
- Miért követsz, ha utána itt hagysz? – avatkoztam gyorsan közbe, hogy itt tarthassam még egy kis ideig. Jól lehet nem értette egyetlen szavamat sem, azért megpróbáltam. Az állatok másként reagálnak az emberekre, vagy elfutnak, vagy támadnak. Ő viszont várt és a távolból figyelt. Velem ellentétben mindent tudott, amit én is akartam.

A szél lazán kisodorta a gumi mögül hajszálaimat, hogy aztán az arcomba fújja. Egyre beljebb sétáltam figyelőm után, de ő megtartotta előlem a távolságot. Olyan volt, mintha tánclépésekkel kommunikálnánk. Ahogy egyet léptem előre, ő úgy hátrált a titkát féltve. Míg én bice-bóca léptekkel közeledtem, ő alig hallhatóan botorkált tovább. Talán csak ki akart cselezni, de megeshet, hogy csapdát állított nekem. Bárhogy is, követtem ahova vezetni próbált. Az ösvény szélétől már úgy is letértünk, és ha jól tájékozódtam, a házunk felé szaporázta lépteit. Idefele jövet az elővigyázatosság kedvéért mentem a hosszabb úton, az erdő szélén, de így átvágtunk mindenen a fényszegény erdőben.

A köd lassanként alászállt a magasból körülvéve az erdőt. A fénysugarak elszigetelődtek a felhők hátterében, ami csak nehezítette a tájékozódásom és a látásom. Nem voltam biztos merre van észak, s merre találom a várost. Kabátom átvette a köd nyirkosságát és hidegét. Jobb lett volna Edward ítélőképességében bízni, miszerint tényleg vonzom a bajt és maradjak a fenekemen.
- Rendben van bármi is vagy elegem volt – álltam meg egy helyben, mintegy tüntetve, hogy akár gyökeret is eresztek, ha nem fedi fel kilétét. Karba tett kézzel vártam, hogy felbukkanjon a fák takarása mögül, de nem történt semmi. Helyette csak egy mélyről jövő morgást hallottam, ami megremegtette térdeimet. A sokktól mozogni sem bírtam, szemeim viszont kitágultak a félelemtől. Az ereimben csörgedező vér most zubogva áramlott a fejembe, megkétszerezve adrenalin szükségletemet.
- Bella – kapott el hátulról valaki gyorsabban a kelleténél. Az ijedségtől egy nagy sikkantás hagyta el számat, amitől rögtön szégyellni kezdtem magam. Főben járó bűn volt, hogy nem ismertem fel a hang gazdáját.
- Edward, te… hogy…? – kétkedtem agyam normalitásában. Hiszen ő most a hegyekben van több száz kilométerre.
- Annyira féltettelek – húzott magához közelebb. – Mégis hogy képzelted, hogy egyedül csatangolsz itt? Tudod, hogy megijedtem mikor nem találtalak otthon? A lehető legrosszabb dolgok peregtek le a szemeim előtt. Az egész családom keres téged és aggódik miattad. Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyesmit – hadarta el, így szinte alig értettem a felét is annak, amit mondott.
- Ígérem – feleltem az ijedségtől gyengén. Pár percig még mindig ugyan ilyen nyugodtan álltunk, de akkor Edward megmerevedett a karjaimban. – Mi ez? – szimatolt a levegőbe dühösen.
- Mi? – húzódtam el tőle. Nem akartam megemlíteni, hogy mi után nyomozok az erdőben.
- Ez egy…
- Bella – vágott közbe Alice nagy sajnálatomra, félbeszakítva Edward meglepett megjegyzését. Látszott rajta, hogy tisztában van ki az árny. – Hiszen te reszketsz – dobta rám dzsekijét könnyedén.
- Alice indulj el Bellával. Út közben utolérlek – vetettek egymásra egy mindent tudó pillantást. Ismertem már annyira, hogy tudjam, valamire készülnek, amit nem szeretnének elmondani.

- Alice! Ez olyan megalázó – dühöngtem kipirosodott arccal. Úgy kezeltek, mint egy pólyást. – Tudok járni, erre semmi szükség.
- Ma már eléggé ránk hoztad a frászt. Egy pillanatra sem szeretnélek még egyszer szem elől téveszteni – lassított le, hogy csak sétában araszoljunk tovább.
- Akkor legalább azt mond el hol van Edward – vetettem be a legbájosabb hangomat, ami nála nem bizonyult hatásosnak.
- Mindjárt ideér – tett le a lábaimra, mintegy végszóra. Amint súrlódott talpam a talajjal Edward már mellettem is állt.
- Köszönöm Alice, innen már átveszem – mosolygott rám pajkosan.
- Azt hiszem… én megkeresem a többieket… - köszörülte meg a torkát izzó kettősünk láttán, majd a dzsekijével a kezében elfutott.
- Ha azt hiszed, hogy nem szedem ki belőled, akkor tévedsz – böktem meg mellkasán.
- Már vártam, hogy ezt mond – húzott közelebb szemeivel arcomat fürkészve. A pulzusom teljesen meglódult lepke finom érintésétől a nyakamon. Másik kezével mellkasomig lehúzta a cipzárt és vállamra söpörte hosszú hajamat. Csillogó szemei izgatottságot sugároztak felém, amire dörömbölő szívem rögtön válaszolt. Ajkait a szám helyett most a nyakamra tapasztotta, majd rálehelve egy rövid kis morgást engedett ki mély sóhajjal fűszerezve. Nem tudtam, hogy most félnem kellene, sikoltanom, vagy élveznem hosszú ujjai simogatását a tarkómon és csókjait fülemhez közel. Remegő lábaim végül megoldották a problémámat, mert rongybabaként összecsuklottam, ahogy végigsúrolta nyelvével ütőeremet.
- Bocsáss meg – kapott el és felemelt karjaiba. – Tesztelni akartam mennyire bírom a véred aromáját, ha nem vagyok éhes.
- És mire jutottál? – szedtem a levegőt zihálva.
- Hogy bármit is teszek, te még így is ellenállhatatlanul jó illatú vagy – szagolt bele frissen mosott hajamba. Tekintetünk találkozásakor az arcom lángba borult, amit megpróbáltam arcom eltakarásával palástolni. Edward viszont megláthatta a szándékomat, mert államat felszegte, hogy visszahulljanak kusza tincseim a hátamra.
- Szeretem nézni a piros tűzrózsákat az arcodon, ne szégyenkezz miattuk – simította végig finoman a két köröcskét. Ahogy lejjebb csúsztatta hűvös ujjait ajkaimon, szétnyíltak, mint egy kapu, ami reagált a kulcsra. – Gyönyörű vagy – sóhajtott fel. Kezeit szomorúan visszahelyezte hátamra, jelezve, mára túlmentünk a határon. Csakhogy nekem ez még közel sem volt elég. Jobban akartam érezni hűvös testét, ahogy hozzápréselődöm izmos mellkasához. Testemben fellángolt a tűz, ami akár egy egész erdő leégetésére is elég volt. Lábaimmal addig ügyködtem, míg dereka köré nem csavarodtam. Kezeimmel hajában élvezettel szántottam. Az irányítás most nem Edwardon volt és nem is rajtam. A belőlünk áradó erő hajtott, mi csupán bábuk voltunk, ami a szenvedélyt fizikailag megtestesítette a köztünk húzódó belső kapocs helyett. Edward lágyan az ajkaimat kezdte becézgetni, miközben ujjai átnedvesedett kabátom alá csúsztak. A nagy hevességben valahogy lekerültünk a földre, ahol tovább folytattuk egymás testének kényeztetését. Pulcsija alá beférkőzve egyesével tapogattam ki bordáit, amiket egy-egy simogatással üdvözöltem. Ajkait elhagytam levegő után nyöszörögve, mert fuldokoltam az oxigénhiánytól. Testhelyzetünket megcserélve helyezett maga alá, alkarjával megtartva önmagát. A fenyvesek körülöttem forogtak, akár egy ringlispíl a gyerekeket szórakoztatva. Mégis folytatni akartam őrült hajszánkat az erdőben, mert feltüzelt a gondolat, hogy egy erdőben fekszünk egymáson és bármelyik pillanatban ránk találhatnak.
- Szeretlek – húztam teljes erőmből magamhoz testét, de remegve így is sikerült megtartania egyensúlyát.
- Én is szeretlek – tapasztotta vissza ajkait csóktól felduzzadt szájamra. A töltések csak úgy cikáztak közöttünk bárhogy is értünk egymáshoz. A hideg teljesen megszűnt körülöttünk, felváltotta az egymás utáni vágyakozás. Ennek jól látható jele Edward nadrágján megmutatkozott. Pirulva kaptam le róla a szemem, de sok időm nem maradt a töprengésre, mert újabb helycserével a mellkasára vont. Most én voltam a soros, hogy megmutassam, jó vagyok a kényeztetésben. Arcát kéz kezem közé fogtam és puha csókokkal hintettem. Azt hittem a Jacobtól kapott sérülése már szépen begyógyult, de közelebbről szemügyre véve az arcán hullámhón még itt-ott látszott a kiújuló bőre, ami nem idomult teljesen a többihez. Csöppnyi merengésemet Edward félreértette és abbahagyta a testi kontaktust. Körmeit a földbe mélyesztette és hátravetette a fejét, hogy lenyugodjon.
- Edward? – estem kétségbe egy pillanatra, hogy valamit elrontottam és fájdalmai vannak.
- Kell… egy kis idő – szorította össze szemeit és állkapcsát szinte egyszerre. A mellkasa sem mozgott tovább, amitől egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik.

Pár percnyi néma csönd után végül felkelt a talajról, hogy hazavigyen. Megfeszített izmain látszott, még nem teljesen ura önmagának.
- Sajnálom – kértem bocsánatot a felelőtlen viselkedésemért már a hátán fogódzkodva.
- Azért kérsz bocsánatot, mert nem tartottad be a szavad, vagy azért, hogy letámadtál? – fordította felém arcát.
- Mindenért – hunytam le szemeimet, ezzel is kimutatva sajnálatom.
- Ha nem ma, akkor máskor szakadt volna el bennük a cérna. Most csak közrejátszott az erdő, ahol teljesen egyedül vagyunk már. Kapaszkodj.
- Már? – nyitottam ki szemeimet zaklatottan. Válaszra sem méltatva kelt át velem az erdőn, miközben én erősen kapaszkodtam a vállában.

- Nagyon jó betörő lennél – mosolyogtam rá, mikor könnyedén földet értünk a szobámban. Szinte észre sem vettem, ahogy felugrott a fán és kinyitotta a kezével az ablakot. Most még a lebukástól sem kellett tartatunk. Lisa néni Márkkal megbeszélt egy vacsorát Mike-ék vendéglőjében. Csak a miénk volt a ház. A hátáról lecsúszva óvatosan elé álltam a reakcióját várva. Szemeim falták kusza tincseinek bronzvörös árnyalatát.
- Haza kell mennem – húzódott a falhoz elkínzottan.
- Rendben – törődtem bele a visszautasításba. – Este még láthatlak?
- Majd besettenkedek. Ahogy mondtad, jól megy a betörés – érintette meg kézfejével arcomat. Doromboló cicaként feküdtem bele érintésébe.
- Szeretlek – suttogtam a sötét szobában egymagamban.


- Bella, hogy telt a napod? – csókolt meg homlokomon Lisa néni a vacsoránál. Pizsamában ültem a széken és mosolyogva néztem, ahogy Vacak mellettem egy csonton élezi a fogát.
- Öhm, nagyon jól – nyeltem le az utolsó falat szendvicsemet is. Próbáltam megerőltetni magam és nem elárulni sugárzó szemeimmel az Edwarddal töltött túlfűtött perceimet. – A tévében csupa zagyvaságot láttam, ezért aztán elmentem sétálni az erdőbe – azt már nem tettem hozzá, hogy mit láttam.
- Úgy sajnálom, hogy ilyen keveset vagyok veled. Egyik nap elmehetnénk egy lányos napot csapni Seattle-ben. Beülhetnénk egy kávézóba és az összes fellelhető ruhát megvásárolnánk, ami megtetszik – áradozott újdonsült gondolatairól.
- Ez remekül hangzik – keltem fel a helyemről és a mosogatóba fektettem a tányéromat – Márkkal hogy sikerült a randid? – álltam neki háttal, mert biztos voltam benne, közel állok a lebukáshoz. Az arcomba hihetetlen gyorsasággal tódult fel a vér.
- Nagyon jól, igazi úriember.
- Ennek örülök. Ha nem zavar most felmennék lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok a séta miatt – takartam el hosszú hajammal arcomat.
- Menj csak, én még egy kicsit tévét nézek – kelt fel az asztaltól és a nappaliba tipegett. A megkönnyebbüléstől kifújtam a levegőt és felosontam a lépcsőn. Ha jó színésznő nem is vagyok, de legalább könnyen ki tudom vágni magam a kínos helyzetekből. A szobám helyett viszont előbb még besiettem a fürdőbe, hogy megmossam a fogaimat. Ha Edward igazat mondott - márpedig mért hazudna – akkor nemsokára ideér, és egész este beszélgethetünk, míg el nem nyom az álom.

- Edward? – suttogtam a szobámban a sötét árnyékokat keresve.
- Itt vagyok – jött az ablak mellől kuncogó hangja.
- Hát mégis eljöttél – lépkedtem mellé boldogan és belefeküdtem a karjaiba. A hintaszék enyhén megnyikordult alattunk, ahogy elhelyezkedtem.
- Megígértem – vette le a karfáról a kardigánom és rám terítette.
- Hiányoztál – szagoltam bele frissen vasalt ingjébe.
- Te is nekem – simított végig karomon. Boldogan hajtottam vállára fejemet, a pulzusom egyenletesen lassult puha érintései nyomán. – Aludnod kellene – susogott fülembe.
- Még nem, olyan jó itt ülni – dörgölőztem hozzá mellkasához.
- Elmondod, mit kerestél az erdőben? – kérdezte meg kíváncsian. Tudtam, nem azért kérdezi, hogy veszekedjen velem, csak a védelmező ösztöne felülkerekedett rajta.
- Csak követtem valamit, de nem kell aggódnod – tettem rögtön hozzá, amint megláttam lefagyott arcát.
- Jobb lenne, ha elkerülnéd az erdőt – húzott fel öléből és az ágyhoz cipelt, hogy gyengéden betakargasson.
- Nagyon dühös vagy rám? – fordultam oldalra, egyenesen az arcát fürkészve.
- Buta Bella, rád sosem lennék dühös – adott egy pillekönnyű csókot ajkaimra. – De most aludj, én vigyázok az álmaidra – nézett rám ragyogó szemekkel. A dudorászása megtette hatását, szemeim le-lecsukódtak a torkából feltörő gyönyörű dallamtól…

22. fejezet

Sziasztok. Még élek :D Ez a hetem nagyon rossz volt, és még Puszmó sem tudta átolvasni a fejezetet, de remélem hamarosan megoldódnak a gépes problémái :) Most hosszabbat írtam valamivel, mert nem tudtam belepréselni négy oldalba és még egy kicsibe xD Remélem nem gond :P
Puszi: Tia


Baseball vámpír módra II/II

Az úton végig csöndben ültem Vacak mellett nyugtatva kezem. Nem akartam megzavarni a rádióból szóló tavaszias slágert. Edward úgy tűnt, inkább a saját gondolataira koncentrál. Jól ismert mosolya helyett az arcizmait feszesen tartotta. Kezei között a kormány majdhogynem apró darabkákká morzsolódott szét. A sebességmérő mutatója is egyre feljebb kúszott a műszerfalban. Reflexeimet már felkészítettem, hogy a bőrrel borított kormány után kaphassak, ha Edward mélyebbre süllyedne a gondolatai rengetegében. Az út felé fordítottam fejemet, hátha ott válaszokra lelhetek helyette is. Csak most vettem észre, hogy az erdő felé tartunk. A fenyők egyre sűrűbben vették körül az árokban húzódó patakocskát. Olyan érzésem volt, mintha be akarnának passzírozni mindinkább az út közepére, ezzel is hirdetve: Ez az ő területük, semmi keresnivalónk itt!
- Hova megyünk? – mértem végig Edward arcát kíváncsian. Én azt hittem a Cullen házba megyünk, csak egy kis kitérővel, hogy tovább csodálhassam az Aston Martint.
- Mindjárt ott leszünk – dobolt feszülten körmeivel, de rám sem hederített. A szívem egyre gyorsabb ütemre kapcsolt, a torkomat pedig egy aprócska gombóc gátolta. Fogalmam sincs miért, talán a lelkem megérezte, hogy veszély közeleg ránk – vagy rám - nézve.
- Valami baj van? – erőltettem magamra a nyugalmat. – Nyugodtan elmondhatod – érintettem meg bal kezemmel vállát.
- Csak elmerengtem, nem kell megijedned – mosolygott rám kissé erőltetetten.
- Akkor jó – ejtettem vissza magam mellé a kezem, de egy hirtelen gondolattól vezérelve a kutyusra irányítottam ujjbegyeim figyelmét. Kellett valami, hogy a rossz érzéseimet elűzzem minél messzebbre.

- Itt volnánk – állt meg az egyik fenyő alatt.
- Itt? – néztem körül a kihalt úttesten. A vidék elhagyatottnak tűnt, de akkor sem lehetne egy baseball mérkőzésre használni a keskenysége miatt. Vacakot kivettem a kocsiból és letettem a földre, hogy szabadon szimatolhasson az erdő felé húzva.
- Innen már gyalog megyünk tovább, mert a kocsim nem ilyen terepre szakosodott – húzta fel arcára ellenállhatatlan vigyorát. – Ha megfelel, akkor vihetnélek a hátamon. Így gyorsabban odaérnénk.
- Nem is tudom – évődtem a lehetőségen. A múltkori rosszullétem óta kétszer meggondoltam a felajánlást.
- Lassan fogok futni – húzott közelebb magához, erősen szemeimre koncentrálva. A puhító technikája felért egy kínvallatással. Ajka alig pár centire mosolygott rám, muszáj volt hozzáérintenem szájam.
- Rendben – adtam meg neki a válaszom ajkaitól elszakadva, hogy újra lecsaphassak mohó nyelvemmel. Félreérthetetlen falánksággal ostromoltam meg, a határainkat jócskán felrúgva.
- Szükséged van levegőre – tolt el magától. Szomorú kiskutyaszemeimet magamra öltöttem, ami kuncogásra ösztökélte. - Túl hamar meg fogsz unni, ha ilyen rohamtempóban haladunk – simogatta meg a levegőhiánytól kipirosodott arcomat.
- Aki ezt mondta, az hazudott neked. Te megunhatatlan vagy – feküdtem bele tenyerébe, hogy ezzel is bebizonyítsam igazamat.

- Végre, már azt hittem felültettél minket öcsi – kapcsolódott be szerény kis kettősünkbe Emmett. Örömmel megveregette Edward vállát, majd felém „bandukolt”. – És itt van az én kis hugicám, ha szabad így hívnom téged – ölelt át csontjaimat megropogtatva.
- Igen – mormoltam mellkasába, mivel volt egy kis mérettani különbség köztünk. Nehézkes próbáltam eltávolodni tőle és levegőhöz jutni, de biztos csak csiklandozásnak hitte, így még közelebb vont testéhez.
- Ha hagynád levegőhöz jutni, talán még szeretne is – ütögette meg Edward mackó alkatú testvérét.
- Oh bocsi, csak tetszett a hirtelen jött szaunázási lehetőség, teljesen leizzadtam – játszotta meg magát színpadiasan, a kezeivel legyezgetve önmagát.
- Nem mehetnénk? – néztem Edwardra kérlelőn, hogy kimaradhassak a dráma csattanójáról.
- Csak egy szavadba került – állt elém háttal, hogy felkapaszkodhassak. Lassan rácsimpaszkodtam a nyakára, de eszembe jutott a kezemben tartott póráz. – És Vacak?
- Ő majd Emmettel utazik. Ugye öcsi? – bökte oldalba testvérét, aki még a nagyhalála közepén tartott.
- Miért nekem jut a szőrmók és neked a nő? – vette fel durcásan a kutyust.
- Mert még így is gyorsabb vagyok nálad a futásban.
- Tévedsz – rakta Emmett pulcsija alá a Vacakot. – Fogadjunk, hogy megverlek. Legyen a tét, mondjuk – tette a szája elé mutató ujját. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik.
- Benne vagyok – ragadták meg egymás karját, hogy véglegesítsék a fogadás feltételeit.
- Miben fogadtatok? – súgtam Edward fülébe halkan. Semmi kedvem nem volt kivenni a részem két elmebeteg vámpír játékából.
- Kapaszkodj erősen és hunyd le a szemed – emelte meg fenekemet, hogy feljebb csússzak. Kezeim a gallérjába martak, míg lábaimmal szorosan köré csavarodtam.
- Mehet? – hallottam meg Emmett dörmögő hangját. Fejemet Edwardnak döntve imádkoztam, hogy ne essek le róla.
- Igen – indult meg a talaj alattam. A szél tornádóként csapott az arcomba, így lejjebb helyezkedtem el a hátán, hogy szélárnyékot találjak magamnak. Kezeim szorítása csökkent az ing körül, miközben az egész világ forgott körülöttem. Az émelygésem sem váratott magára, rögtön görcsbe rántotta a gyomromat.
- Edward nem bírom tovább – szisszentem fel a kezembe beálló görcstől. Ekkora sebességnél nehéz volt megtartanom magam, odafigyelni a légzésemre és vívódni a hideggel. A csuklom pulzálva könyörgött a pihenésért, amit én meg is adtam neki. Egy vacak fogadás miatt nem fogok küzdeni a fájdalommal. Felsikkantva dőltem hátrafelé, ami nem volt előre eltervezett, csupán nem találtam az egyensúlyomat.
- Bella – kapott utánam két erős kéz, de én még mindig zuhanórepülésként érzékeltem a külvilágot. A kezem sajgott a túlterheléstől és egyre jobban szédültem. Küzdöttem a feketelyuk ellen, de nem bírtam feltartóztatni a bekebelezését.
- Sajnálom. Mond, hogy jól vagy – kérlelt Edward bánatosan.
- Azt hiszem – nyitottam ki a szemeimet, hogy szembenézhessek a valóssággal. Edward fölöttem tornyosult, de én mégis a feje fölött magasodó fenyőfára fókuszáltam, ami ágait táncoltatva mozgott jobbra-balra.
- Illetve nem tudom – tettem kezemet halántékomra, hogy az imbolygó világot megállítsam.
- Carlisle – nézett balra Edward, ezért én is arra kaptam a fejem. Egy nagyobbacska rét szélén feküdtem, és tőlem nem is olyan távol a Cullen család melegített be a meccsre. Már amennyire meg tudtam ilyen távolságból állapítani az összemosódott szemeimmel.
- Mindjárt jobban leszek, semmi gond – próbáltam felkelni a földről, de Edward visszanyomott.
- Te csak pihenj, hagyd ránk a diagnosztizálást.
- Csak kicsit szédülök, jól vagyok – makacskodtam tovább és ellöktem magamtól a kezét, hogy felkelhessek.
- Ígérem, soha többé nem foglak ilyen veszélynek kitenni – segített fel a földről, belátva, hogy ellenem nem győzhet. Kezeit derekamon nyugtatta, ami jól jött, hogy támaszra leljek.
- Biztosan jobban érzed magad? – fürkészte arcomat a doki.
- Biztos – bólintottam. – Akkor baseballozunk? – tereltem a témát.
- Csak rátok vártunk – termett mellettem a család többi tagja. Alice boldogan átölelt, majd Esme is, de Jasper és Rosalie csak egy biccentéssel köszöntött.
- Bella belement, hogy az első ütést megpróbálja – engedett el Edward, hogy a saját lábaim tartsanak meg.
- Én nem… - elleneztem a hátam mögé nézve.
- Semmi gond, jó leszel – hárított a mosolyával.
- Ne kéresd magad – rakta a földre Emmett Vacakot, hogy aztán Edward kezébe nyomhassa a pórázt.
- Később – válaszolt Edward egy kérdésre, amit nem is hallottam.
- Mi lesz később? – néztem Edwardra, majd Emmettre.
- Bella csak ne olyan hevesen, majd megtudod – kacsintott rám Emmett és megindult a rét közepe felé.
- Még maradt egy kis idő, hogy a vihar megérkezzen. Addig nyugodtan dobálgass, Emmettel, már nagyon az elemében van – fogta meg Alice a kezemet és bátyja felé húzott. A többiek tisztes távolságból figyeltek, mintha attól félnének, hogy bántódásuk eshetne tőlem.

- Ne tartsd olyan mereven az ütőt – szólt rám Emmett, mikor meglátta a görcsös szorításomat. – A lábaidat pedig tedd terpeszbe, mert így maximum orra bukni tudsz.
- Már csak az hiányozna – motyogtam az orrom alatt.
- Mondtál valamit? – nézett rám Emmett angyali ábrázattal.
- Igen, hogy dobhatod – beszéltem valamivel hangosabban, amit már biztos meghallott.
- Nyugi Bella, legyél laza – kiabált mögülem Alice és egy mosollyal bíztatott. Alig mondta ki, Emmett már dobta is az első labdát. A fejem mögé húztam az ütőt és próbáltam odafigyelni a labda suhogására. Alig volt hátra egy méter, de az ösztön győzött felettem és lebuktam a földre. A hajamat meglibbentve süvített el a fölöttem.
- Bella, nem esett bajod? – futott hozzám Alice és Edward egyszerre.
- Jól vagyok, csak rájöttem, hogy ez nem az én sportom – poroltam le ruhámat kezemmel.
- Menni fog, én majd segítek – adta vissza az ütőt Edward. – Csak a labdára figyelj, és lehetőleg ne térj ki előle, ha a közeledbe ér – állt bal oldalamra, ahol védve volt az esetleges bénázásomtól. Vacakot átadta Alice-nek, így már csak ketten álltunk a körben.
- Mehet srácok? – vigyorgott ránk Emmett. Hátrapillantottam Edwardra, majd bólintottam egyet.
Emmett tippjeit megfogadva lazítottam a karom merevségén, és kis terpeszbe álltam behajlított térdekkel. A labda most gyorsabban érkezett felénk, én pedig rögtön pánikolni kezdtem. A feltámadó szél miatt íveltre állt a pályája, egyenesen Edward felé szárnyalva. Nem maradt több időm a töprengésre, elé ugrottam, hogy megvédjem a rohamtempóban közeledő labdától. Vártam a csípő csattanást, ami valószínűleg lila foltot fog hagyni a hátamon.
- Bella? – ért hozzá homlokomhoz Edward. Lassan felnyitottam a szemhéjamat, hogy kikémlelhessek pilláim rejtekéből. Edward hitetlenkedő pillantásokkal illetett. A válla fölött kipillantva láttam, hogy Alice és a Cullen család reakciója sem más. Csak míg Edward a „mentőakcióm” miatt vágott ilyen képet, addig a többiek a burkomat jutalmazták meglepődött arcokkal. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi mutatvány, akit a bűvész szórakoztatás céljából varázsolt a nézők szeme elé. Feszengésem miatt, végül ledőlt a védelmem is, amin keresztül az első esőcseppek átjutottak. Gyors léptekkel elindultam Alice felé, hogy a kelleténél ne legyek még vizesebb, és főleg ne bámuljon engem mindenki szájtátva.
- Sajnálom, elmegyek egy kicsit sétálni – vettem át Vacakot a kezéből és nógatva meghúztam a pórázt. Esetlenül követett, próbálta megtartani gyorsuló lépteimet. A többiek pillantását még percek múlva is éreztem a hátamon…

- Olyan hülye vagyok! Minden jel arra mutat, hogy a nyomukba sem érek. Akkor meg miért próbálok felzárkózni hozzájuk? Kétbalkezes, ön- és közveszélyes vagyok – sírdogáltam az egyik fa alatt Vacakot ölelve. A vihar épp felettünk tombolt, de az erdő mélyére már nem ért el az ereje. A fák sűrűje megvédett minket a cikázó villámoktól. Szörnyű volt újra és újra visszajátszani gondolataimban az előbb történteket. Az arcukra kiült döbbenet mindent elárult róluk. Megértem őket… elég morbid látvány látni, hogy egy láthatatlan burok más irányba kényszeríti a labdát.
- Mi a baj Vacak? – simogattam meg a szőrét. Idegesnek tűnt, az orrát a levegőbe tartva szaglászott.
- Mit érzel? – kémleltem körül a tájon. A fák és bokrok árnyékában bármi megbújhatott, ami meg akart. Akár egy kis mókus, vagy egy nagyobb vad. Az egyik fenyőn megpihent a tekintetem, kívülállónak számított a többi közül. Sután ellépkedtem odáig, hogy jobban szemügyre vegyem. Törzsén két kinövelés éktelenkedett, amelyből fura fehér és aranyszínű anyag távozott. - Még hogy a természet nem képes a sírásra – húztam végig a kezemet a rücskös felületen. Minden élőlény képes kifejezni önmagát, még a növények is. Attól még, hogy befogjuk a fülünket és nem veszünk róla tudomást, a probléma megmarad. Vacak ugatása belém fojtotta a további gondolkodást morgó hangjával.
- Ki van ott? – fordultam abba az irányba, amerre behúzott farokkal vakkantott. Egy sötét árny fedte fel magát egy pillanatra, majd ismét eltűnt a fák ölelésében. Zihálva tartottam vissza a levegőt, lábaim megremegtek a rémülettől. Megfordulva már épp siettem volna a rét felé, mikor egy kemény testbe ütköztem.
- Csak hogy megtaláltalak – húzott szorosan magához Edward.
- Te… te hogy kerülsz ide? – dadogtam meglepődötten.
- Féltettelek, hogy egyedül vagy az erdőben – emelte meg államat, hogy jobban szemügyre vehessen. Kezével finoman letörölte a sós cseppecskét, ami csíkot húzott arcomon.
- Nem voltam egyedül, Vacak vigyázott rám – hagytam el védelmező ölelését és visszaültem a farönkre. Mély sóhajokkal nyugtáztam elfásult kedvemet.
- Mi a baj? – térdelt le elém, kezeit térdemen nyugtatva.
- Hogy mi a baj? – néztem a szemébe szomorkásan. – A családod úgy kezel, mintha én olyan különleges lennék ezzel a képességgel. Teljesen ledöbbentek és úgy néztek rám, mint egy mutánsra – hajtottam le a fejemet.
- Ez nem igaz! Azért döbbentek meg, mert voltál olyan bolond, hogy veszélyeztesd az életedet egy olyanért, amilyen én vagyok.
- Mert te túl jó vagy hozzám képest. Az én életemnek egyszer úgy is vége szakad, csak az ideje nincs még kitűzve – tördeltem a kezeimet feszülten.
- Jobb lenne, ha most visszamennénk a többiekhez – komorult el az arca. Hangjában jól lehetett hallani a változás hangszínét, amit buta szavaimmal keltettem.

- Biztos, hogy csak ezért néztek rám úgy? – próbáltam menteni a menthetőt, miközben a rét felé sétáltunk.
- Én vagyok a gondolatolvasó, nem igaz? – fordult hátra, és rám mosolygott. Mézbarna szemszíne meggyőződést nyújtott arról, hogy sikerült lenyugodnia a percek elteltével.
- Akkor jó, nem szeretnél a hátadon hazavinni? – haraptam be alsó ajkamat a válaszára várva. Lusta voltam tovább sétálni az erdőben.
- Ezt szeretnéd? – szélesedett ki vigyora, szemei csillogva fényjeleztek nekem.
- Igen, csak ne olyan gyorsan, mint idefele jövet – tisztáztam a játékszabályokat.
- Rendben – kapott fel a karjaiba és Vacakot az ölembe ültette. A kabátom alá bújtatva fogtam a kis szőrmókot, másik kezemmel pedig Edwardban fogódzkodtam. Behunyt szemekkel élveztem az utazást, ami most sokkal inkább hasonlított egy hajó ringatózásához a tengeren. A dörgés sem gátolt meg abban, hogy ne szerethessem meg a száguldást.
- Bella? – lehelt Edward az ajkaimra, amitől beleborzongtam. A rét közepén álltunk, a többiek játékát megszakítva. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, de Edward ennek ellenére egy helyben állt velem. Szemei gyengédséggel telve néztek rám, aminek nem tudtam ellenállni. Lassan feljebb húztam magam a nyakához, és rátapasztottam az ajkaimat. A hűsítő eső ellenére elöntött a melegség, végigbizsergetve végtagjaimat. Lágy ritmusunk pontos ellentéte volt a reggeli csókunknak. A testi vágyat most felváltotta az érzelmek szerepe és a megbocsátás. Boldog mosollyal pusziltam egy utolsó csókot rá, majd kabátjába rejtettem az arcomat.
- Remélem Emmett tetszett – indult el újból a lábam alatt a talaj. Még hallottam egy öblös nevetést és egy csattanást a távolból, de hazafelé már csak a suhanó hangokra figyeltem…

- Jól vagy? – tett le a bejárati ajtó előtt Edward, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem lát.
- Igen – húztam le a cipzárt, hogy letegyem a földre Vacakot. Igaz a lábam egy kicsit imbolygott a szilárd talajra érkezve. – Most már elmondod mi volt a fogadás tétje? – néztem könyörgőn.
- Hogy a családom előtt kell megcsókolnunk egymást – seperte ki arcomból az egyik vizes tincset.
- Emmett mindig ilyen perverz? – hökkentem meg egy pillanatra. Jobb lesz vigyáznom, hogy milyen fogadást kötök vele.
- Egy idő után megszokható – adott puszit a számra búcsúzásként.
- Nem jössz be? – invitáltam, de megrázta a fejét.
- Lisa nem nézné jó szemmel, ha egy egész napos program után még a házukban is zaklatnám az unokáját – merengett el egy pillanatra. Jól tudtam, ilyenkor Lisa néni vagy az egyik szomszéd gondolatait hallgatta ki. – Este viszont lehet benézek – beszélt tovább, mint ha mi sem történt volna.
- Az jó lenne – villantottam meg egy ragyogó mosolyt.
- Szárítkozz meg – nézett az alattam elterülő tócsára, amiből Vacak is bőven kapott. A ruháimból – és hajamból - csavarni lehetett a vizet. Mikor újra felnéztem, már csak hűlt helyét találtam Edwardnak…